Pallas Athéné Zeus legkedvesebb gyermeke, ki magának Zeusnak a fejéből ugrott ki teljes fegyverzetben, Héphaistos kalapácsának az ütésére. Születését és egyszersmind lényegét így mutatja be a homérosi himnusz: „Pallas Athénét, a dicső istennőt, kezdem énekelni, a bagolyszeműt, kinél bőségben van a meggondolt tanács és meglágyíthatatlan a szíve, a tiszteletre méltó szüzet, a városvédőt, az erőset, Tritogeneiát, aki magának a meggondoltságot adó Zeusnak felséges fejéből született, és mindjárt vele volt harci fegyverzete, aranyból, ragyogva; megdöbbenve nézték a halhatatlan istenek. Ő pedig az aigistartó Zeus halhatatlan fejéről előreugrott sebesen, megrázta hegyes dárdáját; megingott a nagy Olympos félelmetesen a bagolyszemű istennő súlya alatt, körös-körül a föld is megrendült zúgva, és háborgott a tenger, bíbor habjai morajlottak és elárasztották a partokat. Hyperión fényes fia, a Nap is megállította gyors lovait és állt sokáig, amíg csak le nem tette a szűz halhatatlan vállairól isteni fegyvereit, ő, Pallas Athéné, és megörült a meggondoltságot adó Zeus. Üdvözlégy hát, örülj te is, te, az aigistartó Zeus leánya, és én gondolok rád és más énekbe kezdek.”
Pallas Athéné Zeus egyetemességének kivált egy oldalával áll összefüggésben: Zeus métieta, a meggondolt tanács ura. Hésiodos egyenesen Métist, a „Meggondoltságot” teszi Athéné anyjává, s evvel úgy egyezteti össze a Zeus fejéből születés mítoszát, hogy Zeus lenyelte Métist, mikor az már szíve alatt hordta magzatát; így lett Pallas Athéné obrimopatré, a hatalmas atyának a leánya, kiről azt hangsúlyozhatják a költők, hogy anya nélkül született. De mindenképpen a métieta leánya, maga is polymétis: „dús a meggondoltságban”. Lényege a métis, a meggondoltság, mely az élet ezer vonatkozásában érvényesülhet. Az Iliasban az agg Nestór oktatja ezekkel a bölcs szavakkal a kocsiversenyre készülődő fiát, Antilokhost: „Te, kedves fiam, métist, a megfontoltságot szívleld meg minden tekintetben, hogy ne kerüljön el a győzelem: Mert métisszel, ésszel többre megy a favágó, mint erővel, a métis segítségével a kormányos a borszínű tengeren gyors hajóját eligazítja, még ha háborgatják is a szelek, és a métis teszi, hogy az egyik kocsihajtó győz a másik felett...” Teljes joggal idézik ezeket a sorokat mint olyanokat, melyek Pallas Athéné jelentőségének minden oldalában megmutatják a közös lényeget. (1)
Már születésének mítosza, amint félelmet keltően, teljes fegyverzetben megjelenik az istenek között, lényének harci jellegét mutatja. Atyja pajzsa, az aigis, őt is megilleti, s az ő kezében ez még borzalmasabbá válik azáltal, hogy a Medusa-főt, a Perseus által megölt Gorgó fejét is a pajzson viseli. S amint Zeus, ő is a szárnyas Nikét, a „Győzelmet” tartja a jobb kezén. De mint harci istent, legélesebben az jellemzi, ami Aréstól megkülönbözteti, ezt pedig az Iliasban a görögök és a trójaiak szembenállása teszi világossá. A trójaiak, akiket Arés lelkesít, vad harci lármával rontanak az ellenségre, a görögök, akiket a bagolyszemű Athéné vezet, méltóságteljes, néma fegyelemben követik vezéreiket.
Arés, Zeus és Héra fia, „vad” és „emberpusztító” (brotoloigos) isten. Az ő kísérői: Eris, a „Viszály”, Deimos, a „Félelem”, Phobos, a „Rettegés” és Enÿó. Az ő harca métis híján, „vaktában”, „kosmos” (rend) nélkül történik, mert Arés semmi törvényt nem tisztel. „A kegyetlen Arés a barátot sem ismeri fel a harc hevében”, míg Diomédés, Athéné kedveltje, Glaukosnak is baráti kezet nyújt, mikor megtudja, hogy apáik vendégbaráti viszonyban álltak egymással. Homérosnál maga Athéné istennő szidja őrjöngőnek, mindig balvégzetet előidéző, állhatatlan istennek. Mert Arés „telhetetlen” a harcban, s hol az egyik félhez, hol a másikhoz pártol: Arés a két harcoló fél „közös sorsa, és aki öl, azt is megöli”. Athéné a harcban is segít, de a béke munkájában is a tanácsára szoruló ember mellett áll. Arés maga a háború, isten, aki csak pusztítani tud. A föld, amely mindig békés kezekre vár, hogy megmíveljék, gyűlöli Arést. Alóeus két fia, Ótos és Ephialtés, megkötözik és tizenhárom hónapon át tartják fogságban. De mostohaanyjuk elárulja őket, ekkor Hermés lopva kiszabadítja Arést, akit a nehéz rabság már egészen elgyötört. Ez a mítosz a földmívelés és a háború ellentétét fejezi ki. Annak a halandónak a fiai, akinek már a neve is a szérű (alóé) emberét jelenti, tizenhárom hónapig el tudják hárítani a háborút, hogy a földmívesek békés munkáját biztosítsák.
Arés megjelenése viharhoz hasonló, és akkorát tud ordítani, mint kilenc- vagy tízezer férfi a harc hevében. Rémület fogja el a két szemben álló tábort, mikor meghallják. Milyen más Athéné epiphaniája, isteni „megmutatkozása” a harcmezőn is! Szökellve száll az Olympos ormairól az istennő. Mint mikor hulló csillagot küld alá Zeus, csodajelül a hajósoknak vagy a szélesen táborozó hadinépnek, ragyogó csillagot, mely szikrázó fénycsóvát hagy maga után. Így száll le a földre Pallas Athéné; mind a két tábor megérzi, hogy hirtelen megjelent köztük az istennő és megrendülten mondják: „Vagy újra kezdődik az öldöklés, vagy már a békét küldi el közénk Zeus, aki az emberek háborúinak sáfára.” Mert míg Arés megjelenése magát az öldöklés kezdetét jelenti, Athéné megjelenése csupán a válságos pillanatot, illetőleg az isteni beavatkozást, háborút vagy békét, a döntő elhatározáshoz megfontoltságot a vezérek lelkében. Mert Pallas Athéné a háborúba is a maga áldását, a métist hozza. Ezért jelenik meg ő Akhilleus előtt, hogy visszatartsa kezét, mikor ez már-már megöli elvakult dühében Agamemnónt. Ahol megjelenik – és egyetlen isten sem jelenik meg annyiszor a trójai csatamezőn készséges segítséggel kedves, görögjei között –, mindenütt a „többet ésszel, mint erővel” elvét juttatja diadalra. Így segíti át a trójai táboron a kémszolgálatot teljesítő Diomédést és Odysseust: ez a két hős különösen kedves az ő szemében. Odysseust, aki éppúgy a métis embere, mint ahogyan Athéné a métis istene, ő segíti keresztül az Odysseia minden viszontagságán; Diomédés pedig atyjától, Tydeustól örökölte Athéné különös pártfogását. S a Tydeus-mítoszból kitűnik, hogy Athéné a harcban is az állati elvadultsággal szemben védi az emberiesség szempontját. Tydeus egyike a Thébai ellen küzdő hét vezérnek, kit a kapuk előtt folyó küzdelemben Melanippos megsebesített. Már félholtan feküdt ott, mikor Athéné hozzálépett és Zeus engedelmével (Athénének nincs külön, Zeustól független szférája: mindig csak Zeus parancsára, vagy legalábbis engedelmével avatkozik az emberi történésekbe) halhatatlanságot adó varázsszert hoz Tydeusnak. De a haldokló hősnek ugyanakkor Amphiaraos – vesztét kívánva, mert Amphiaraost is Tydeus bírta rá, hogy részt vegyen a thébai vállalkozásban – a közben megölt Melanippos levágott fejét hozza. Tydeus mohón szürcsöli a gyilkos sebet okozó ellenfél agyvelejét, talán saját elhaló erejének megújulását is várva tőle. Athéné megundorodik a kannibalizmustól, megvonja jótéteményét és sorsára hagyja Tydeust.
A háborúval való kapcsolatát kiemelő jelzői közül leggyakrabban a következők fordulnak elő: atrytóné, „legyőzhetetlen”, ageleié, „zsákmányszerző”, laossoos, mely egyszer „népet megrázót”, másszor „népet megmentőt” jelent. Általában jelenléte a harcban inkább oltalmazó, lelkesítő és fegyelmező; az embereket irányítja, mint a jelenlevő métis, de nemcsak hogy Arésnak, a kizárólagosan hadistennek a vadságához nem fogható, hanem pl. Apollón is lényegesen többször használja a saját fegyverét. A szerelmet nem ismeri, s nem szabad a nőiességnek olyanforma jelenlétére gondolnunk vele kapcsolatban, mely, mint a germán mitológiában és a középkori lovagi epikában, a harc édes jutalmával kecsegteti a győztest. De mindenesetre a harcban is nőiességével van jelen, megjelenésében a szépséget és a félelmetességet, azt kell mondanunk, hogy a megközelíthetetlen, félelmetes szépséget együtt hangsúlyozza Homéros is. A nagy német költő, Schiller értette meg talán a legmélyebben ezt a mitológiai képet: a ragyogó sisak alá szorított fürtökkel, rendkívüli szépségében is félelmetes tekintetű istennő szűziességének a jelenlétét a férfiak harcában. De a motívumot a nagy költőre valló merészséggel új összefüggésbe állítja: a középkori francia történelem népi hősnőjére alkalmazza. Az orléans-i szűz c. tragédiájában Jeanne d'Arc hirtelen megjelenését a válságos pillanatban így mondja el egy megrendült szemtanú:
|
Körülvett minket kétfelől az ellen, Nem volt remény sem győzni, sem kitérni, A legbátrabb is elrémülve látta És kész volt már letenni fegyverét. Még a vezérek tanakodtak, De jó tanácsot nem találtak ők sem. És ekkor, hirtelen, csodás jelenség: Az erdő mélyéből szemünk elé Egy szűz leány lépett, fején sisak, Mint harci istennő, oly szép és mégis Félelmetes volt nézni rá. Nyakára Sötét gyűrűkben omlott szép haja, És fény köríté magas termetét, Midőn emelt hangon hozzánk beszélt: Miért haboztok, bátor franciák! Az ellenségre! Volna, mint fövény, Titeket Isten s a Szent Szűz vezet! És gyorsan a zászlótartó kezéből A zászlót elragadta és az élen Haladt büszkén és bátran a Hatalmas, Mi, néma döbbenetben, akaratlan Követtük a zászlót, s a lányt, ki vitte, S az ellenségre törtünk, mint vihar. Ez dermedt rémülettel állt, merev Szemekkel nézte a csodát magát, Mely szemtől-szembe megmutatkozott – De aztán, mint kit Isten látogat meg Félelmekkel, gyorsan hátrál s rohan, Ész nélkül eldobálva fegyverét... |
Szépség és félelmetesség, lelkesítő nőiesség és megközelíthetetlen, fegyelmező szűziesség jelenlétét érezte a görög harcos, s ezt Pallas Athéné plasztikus alakjában személyesítette meg, akinek ereje, a métis vezette, és kegyesen neki nyújtotta Nikét, a „győzelmet”. Jelenlétét érezte és ezt az alakot hitte az istennő lényegéhez illőnek, de úgy vélte, hogy isteni alakjában csak a kiválasztott kevesek előtt jelenik meg. Zeus megközelíthetetlen magasságból küldi a métist és osztja a győzelmet, Athéné mellette áll annak és kézen vezeti, akit kedvel és akihez Zeus leengedi az Olymposról. Talán most valamelyik bölcs vezérnek a helyzethez mért okos szavában beszél az emberekhez, talán Hadés láthatatlanná tévő sisakját hordja, és azért nem látják, csak jelenlétének isteni atmoszféráját érzik a közelükben. És érzi az ellenség is: megzavarodottan fut előle.
„Ésszel, meggondoltsággal többre megy a favágó, mint erővel” – idéztük az előbb Nestór szavait az Iliasból. Pallas Athéné vezeti minden művésznek és minden mesterembernek a kezét is, mint Athéné ergané (az ergon = „munka” szóból). Nincsen sok értelme feltenni a kérdést, hogy „melyik minőségében” segíti Odysseust és Epeiost a trójai faló elkészítésében; mint ageleié készíti-e elő a hadicselt, vagy mint ergané vezeti az ácsmunkát? Mint Pallas Athéné, a métis biztosítéka van jelen. Ő tanította meg Tektón („Építész”) fiát, Phereklost, mindenféle mesterségre és Phereklos készítette Parisnak azokat a hajókat, melyeken Helenét elhozta Görögországból. Ő segítette Argost az Argó-hajó elkészítésében. De tőle tanulják az asszonyok is az asszonyi munkát, szövés-fonás, hímzés, mind az ő adománya, amit tisztelettel kell, mint az isten ajándékát, felismerni. Minden mesterembert ő lát el tanáccsal, s mint a mesterségek istennője, Héphaistosszal érintkezik, de lényege itt is élesen elhatárolódik, éppen úgy, mint mikor Arés, a hadisten mellé állítottuk.
Athéné Zeus leánya, Héphaistos Héra fia, Athéné a félelmes szépség, Héphaistos az esetlen csúfság, akinek jóakaratú, idomtalan mozdulatain a halhatatlan istenek a sokat emlegetett „homéri kacajra” fakadnak. Mikor megszületett és kitűnt sántasága és csúfsága, saját anyja is szégyellte magát miatta és el akarta rejteni a többi isten elől. Lehajította az Olymposról, de Enrynomé, Okeanos leánya és Thetis, Néreus leánya – a tenger habjai – felfogták ölükben és megmentették. Kilenc éven át rejtőzködött Héphaistos a tenger istennőinél, odvas barlangban, amely körül az Ókeanos habjai tajtékzottak és azalatt szebbnél szebb tárgyakat kovácsolt megmentőinek. Később az Olymposon volt a műhelye – más hagyomány szerint különböző vulkánok kráterében – és itt aranyból készített magának eleven lányokhoz hasonló cselédeket. Olymposi műhelyében ezek segítik, a vulkánok mélyén azonban robusztusabb segédei vannak: a kyklópsok. Ő építette az istenek palotáit, ő készítette Zeus számára az aigist, és egy-egy kiválasztott halandó fegyverzetét is. Pallas Athénével együtt is említik, és kettejük közös ünnepe volt Athénben a Khalkeia („kovácsünnep”), melyet a mesteremberek tartottak. Héphaistos, a sánta kovácsisten és Pallas Athéné, Zeus ragyogó leánya, a mesterségnek két oldalát mutatják. Athéné, a mesterségek és művészetek szellemi feltétele, a sugárzó értelem, Métis leánya, éles ellentétben áll Héphaistosszal, mint a mesterségek anyagi feltételével, a tűzzel, az erővel, az anyagot formába kényszerítő erőszakkal. A tűz Héphaistos sajátos tulajdona és Kratos, az „Erő”, meg Bié, az „Erőszak” a segédei. Az ellentét nem pusztán a „nőiesség” és „férfiasság” ellentéte, még kevésbé az, hogy Héphaistosé a kemény kovácsmesterség és fegyvereket készít az istenek között, míg Pallas Athéné saját alkotása gyanánt legtöbbször egy-egy szép ruhát, valami remek szövést említenek a mítoszok. Ezek az ellentétek is éreztetnek valamit Héphaistos és Athéné lényegéből, de magukban véve még csonkán. Héphaistos maga a duzzadó erő, de esetlenül sántikál a kovácsüllő körül: csak meg kell nézni ezzel szemben Athéné ergané fölényes mozdulatát, amint kezében tartja a készülő szobrot, míg a művész dolgozik rajta. Athéné, Zeus leánya, maga a kiegészítésre nem szoruló tökéletesség; ragyogó szűziessége ezt is hangsúlyozza, ő maga adja a tökéletességet, a mesterségek nemes formáját. Héphaistos munkája még a szépség kiegészítésére szorul, hogy művészetté legyen: az Iliasban Kharis, az Odysseiában Aphrodité szerepel mint a felesége. Aphrodité a daliás Arésszal csalja meg az esetlen kovácsistent, s mikor Héphaistos bosszút áll érte, a rövidebbet akkor is ő húzza, legalábbis ő az, akit most is kinevetnek. Kharis a „Gratia”, a kedvesség, a báj, az ajándékozó kedv és a hála maga, minden, ami széppé és kívánatossá teszi az istenek és emberek ajándékait. Kharis hű feleség. Csakhogy Héphaistos mellett neki sem jut sokkal több szerep, mint egy szépbeszédű mesterné asszonynak, körülbelül annyi a feladata, hogy a szuszogó kovács oldalán legyen valaki, aki legalább néhány kedveskedő, szíves szót szól a látogatóhoz, aki megrendelést hoz a műhelybe.
Mikor Arést állítottuk Athéné mellé, akkor is az emberiesség szempontjait ismertük meg Athéné követelésének a háború borzalmai között. Most, hogy Héphaistosszal vetettük egybe, ugyancsak az emberiesség, az anyagnak nemes formát adó, az erőt művészetté emelő métis bizonyult lényegének. Héphaistos viszont a mesterségnek is elemi oldalát képviseli, nemcsak az erőt és erőszakot, hanem magát a tüzet is, minden mesterség elemi feltételét, olyannyira, hogy nevét némelykor – és távolról sem olyan gyakran, mint a latin Vulcanus nevét – köznévi értelemben is használják és akkor egyszerűen tüzet jelent.
Általában nincsen még egy isten – Hermést sem kivéve – a nagy „tizenkettő” között, aki annyira az emberi világhoz volna kötve és akitől olyan távol állna minden vonatkozás az elemekkel, az embertől független természettel, mint Pallas Athéné. Sőt, egyenesen a természet erőit megfékező és az ember szolgálatába állító emberiesség gyanánt érvényesül lényege, a métis. Nemcsak Erekhtheust tanítja a fogat használatára, hanem ő adja az első féket is a ló megfékezésére Bellerophontésnak. A ló: Poseidón fia vagy ajándéka, de az emberi szolgálat igájába Pallas Athéné ajándéka töri az elemekkel közös vadságát. Khalinitis, „féktartó” melléknévvel Korinthosban, Poseidónnal kapcsolatban tisztelik. Ez a vonatkozása Bellerophontés mítoszában jut szerephez, de a métis jelentőségét a lófékezésben Nestór idézett szavai is hangsúlyozták.
A korinthosi Bellerophón vagy Bellerophontés Glaukosnak, más hagyomány szerint Poseidónnak a fia. Vérbűn miatt keresett menedéket Tiryns királyánál, Proitosnál, de itt a királyné, Anteia hamis vádat emelt ellene. Proitos apósához, Iobatéshoz, Lykia királyához küldte egy táblával, melyre Bellerophontés előtt ismeretlen jelekkel véste az üzenetet, hogy a levél vivőjét tegye el láb alól. Iobatés kilenc napig vendégelte Bellerophontést, aztán olyan feladatokkal bízta meg, melyekben, biztosra vette, hogy el fog pusztulni. Először a khimaira ellen küldte – ez egy oroszlánból, kecskéből és kígyóból álló szörnyalak volt –, aztán a lykiaiak ősi ellenségét, a solymosok népét, majd az amazónokat, a harcias asszonynépet kellett legyőznie. S mikor mindezt a próbát megállta, a hazatérő Bellerophontés ellen Lykia válogatott harcosait állította lesbe, de Bellerophontés egymaga megölte mindet. Akkor felismerte benne Iobatés az isteni származást, magánál tartotta, leányát és fele királyságát adta neki. Az istenek kísérték segítő hatalmukkal Bellerophontést, anélkül nem tudta volna már a Khimairát sem legyőzni. Poseidón a Pégasost, a szárnyas lovat ajándékozta neki, de nem ment volna vele semmire Bellerophontés Pallas Athéné ajándéka, az aranyos fék nélkül.
A görög istenek az elemi erők állandó jelenlétének tudatát tartották ébren tisztelőikben. De Pallas Athéné istensége éppen azt fejezi ki, hogy az elemi erőket megfékező emberiességnek is megvan a maga méltósága, a métis is az istenek ajándéka. A háborúban ő adja a fegyelmet és kiengesztelődést. Poseidón két megnyilatkozását, a tengert és a lovat, egyaránt az ő ajándéka fékezi meg. Nemcsak az első házat építi ő. (Van egyébként olyan mítosz is, mely szerint a házépítésre Prométheus titán tanította az embereket. Prométheusszal különben is érintkezik Athéné. A különbség ott van, hogy a Prométheus-mítosz a mesterségeket mint lázadást mutatja be az ég hatalmaival, az elemi erőkkel szemben, míg az Athéné-mítoszok arra tanítanak, hogy az elemi erőket megfékező métisnek is megvan a helye a világ rendjében.) A természeti állapotból a város emelte ki az embert, nemcsak mert védelmet nyújt az elemekkel szemben, hanem mert kiemeli az embert a többi élőlény közül és a természet világa mellett új világ kiépítését az emberiessé, a kultúra lehetőségét teremti meg. Pallas Athéné tisztelete ennek megfelelően jellegzetesen városi kultusz. Az erysiptolis, „városvédő” jelzővel illeti a homérosi himnusz, és a város védelméért hozzá imádkoznak a trójai nők is az Iliasban.
Minden város az ő védelme alatt állt, de különösen a nevét viselő Athén (Athénia) fölött tartotta oltalmazó pajzsát, az aigist. Attika fővárosáért két isten, Poseidón és Athéné vetélkedett. Poseidón „tengert”, azaz sósvizű forrást fakasztott háromágú szigonyával az Akropolison, a fellegvárban – a hármas forrás nyomai máig megvannak –, Athéné olajfát ültetett. A tizenkét isten, kikre az ítélethozatal bízva volt, Athéné ajándékát tartotta többre, hiszen „tenger másutt is van”, de az olajtermés Attika gazdagságának egyik forrása. Így az istennőről nevezték el Attika fővárosát, Athént. Athéné tiszteletét aztán Erekhtheus (vagy Erikhthonios) erősítette meg. Ez a föld fia volt és pallas Athéné neveltje. Atyja Héphaistos, de Pallas Athéné gondoskodik róla. Ládába tette és elvitte Athén „őslakójának”, a magából a hazai földből sarjadt Kekropsnak három leányához, a „harmat”-leányokhoz, a legkisebbre, Pandrososra, a „csupaharmatra” bízta és megtiltotta, hogy a ládát kinyissák. De a két nagyobbik testvér, Agraulos és Hersé, kinyitotta a ládát; rémülten látták a gyermek mellett földi (khthonikus) eredete jelét, a tekergőző kígyót, eszüket vesztették a rettentő látványtól és levetették magukat az Akropolisról. Ott, a szent ligetben, maga Athéné istennő nevelte fel Erikhtoniost, s mikor megnőtt a gyermek, ő lett a király Athénben. Neki tulajdonították Athéné nagy ünnepe, a Panathénaia megalapítását, és Athéné legrégibb templomában, az Erekhtheionban, az istennő mellett ő is isteni tiszteletben részesült. Viszonylag késői hagyományok megkülönböztetik Erikhthoniostól Erekhtheust, s ez utóbbit az első unokájának tekintik. Daidalost, a „Mestert”, a mítosz legnagyobb művészét, aki egyebek közt a labyrinthost építette Minós krétai király felesége, Pasiphaé fiának, a félig bika alakú szörny Minótaurosnak, úgy vonja a mítosz Athéné ergané körébe, hogy Erekhtheus dédunokájának teszi meg. Egyébként a Minótaurost is athéni hős ölte meg: Théseus, ismét Pallas Athéné segítségével.
Athén egész történetét Pallas Athéné szolgálatának, a nyers erővel szemben az értelem érvényesítésének tünteti fel az antik hagyomány. Ezt fejezi ki Tyrtaios mondája. Mikor Spárta, a kemény és harcias dór városállam, a messénéi háborúban Athénhez fordul segítségért, ez segédcsapatok helyett csak a sánta iskolamestert küldi el, Tyrtaiost, aki lelkesítő énekével győzelemre viszi a spártaiakat.
Hogy Athén valóban Athéné városa, minden vonatkozásban megmutatkozott. Nemcsak Athéné szent fája, az olajfa virult lépten-nyomon, hanem szent madara, a bagoly is, melynek nagy és fényes szemében az athénéi okosság sugárzását látták, körülbelül olyan tiszteletben részesült, mint manapság a galamb Velencében. Ezért „baglyot vinni Athénbe” a görögök számára egyértelmű szólás volt avval, mintha mi azt mondjuk: „vizet visz a Dunába”, vagy „fát hord az erdőre”. A várost védő Athéné Promakhos, az „előharcos” istennő hatalmas méretű szobra ott állt a fellegvárban az Akropolison, s ragyogó dárdáját, fényes sisakját a Sunion hegyfoka felé közeledő hajósok már öt mérföldnyi távolságból megpillantották. Ez Pheidias alkotása volt, éppen úgy, mint a Parthenon nevű templomban Athéné Parthenos, a „Szűz” Athéné gazdagon aranyból és elefántcsontból megmunkált (ún. khryselephantin) szobra.
A klasszikus kori görög művészetnek e nagyszabású emlékei mellett kegyelettel őrizték Athénben az istennő régi faszobrát, xoanonját, a Palladiont, melyről az volt a hagyomány, hogy az égből hullott, s melynek megőrzésétől hitük szerint Athén fennmaradása függött. Ugyanilyen Palladiont Trójában is őriztek, és Trója elfoglalása is csak akkor vált lehetővé, mikor Odysseus és Diomédés a trójai fellegvárból ellopta.
Ilyen, az emberi kéz finomabb formaadását nélkülöző kultusztárgy első tekintetre mintha ellentétben állna annak az istennőnek a tiszteletével, akinek a durva anyagot megmunkáló kézműves-mesterség és elsősorban a szobrászat nemesen emberi tehetségét tulajdonították. Az égből hullott kultusztárgyak valóban a kezdetleges műveltségű népek élettelen tárgynak szóló fetistiszteletére és a mohamedánoknak a mekkai Kaaba-szentélyben őrzött fekete kövére egyaránt emlékeztetnek. Mégis, a xoanonra vonatkozó hagyományokban, bár a klasszikus kori művészet feltételeinél sokkal alacsonyabb fokon, már Pallas Athéné későbbi szerepének a csíráira ismerhetünk. A xoanon maga is egy fejlődési sorba tartozik, s ennek még alacsonyabb fokát képviseli görög földön az a nyers kő például, amelynek alakjában a boiótiai Thespiaiban Eróst mint a szerelem ősi istenét, minden keletkezés végső okát tisztelték mindaddig, amíg Praxitelés remekműve, Aphrodité ragyogó fiának márványba faragott, rejtelmes mosolyú alakja nem került a helyébe. Vagy az a kúp alakú kő, amely Apollón híres jóshelyén, Delphoiban, magának az istennek a jelenlétét jelképezte. Mindkettőnél, s még egy sor hasonló példánál fejlettebb a Palladion, amennyiben elnagyolt formáinak is emberi alakját érzékeltette a szertartásos előírás; felöltöztették, ékszerrel látták el, akárcsak egy igazi asszonyt. Itt is említést érdemel, hogy a Héphaistos keze által agyagból gyúrt első asszonyt, Pandórát maga Pallas Athéné öltöztette, cicomázta fel, akárcsak a fából faragott asszonyt az ősmitológia humanizált mesteremberei abban az indiai, illetőleg perzsa mesében, amely egyaránt rokona a Pandóra-mítosznak – a fából faragott asszony hozza a viszályt az emberek közé –, és a holt anyagot megelevenítő művészet varázsát felmagasztaló görög Pygmalión-mítosznak, de egy és más tekintetben – többek között minden élőnek ősanyagához való visszatérését tanító végső kihangzásával – rokona az első emberpár bibliai mítoszának is. Pallas Athéné művészete tehát jelen van a művészietlen xoanon tiszteletében is, jelen van azáltal, hogy az asszonyok, akik a Palladion számára bizonyos ünnepeken kötelező tiszteletajándék gyanánt új ruhát szőnek, a szövés-fonás legnagyobb mesterét, magát Pallas Athénét vélik ezzel is utánozni. Sőt, olyan hagyományról is tudunk, amely szerint a Palladiont – szó szerint: „kis Pallast”, tehát Pallas kicsinyített mását – eredetileg maga Pallas Athéné faragta volna, engesztelésül és emlékezésül Pallas nevű játszótársára, Tritón leányára, akit akaratlanul megölt. S éppen ezzel mutatott példát a földi szobrászoknak, az első szoborral, amely kezdetlegességével még a művészet kezdeteire vallott ugyan, de rávallott minden művészet egyik alapvető indítékára is: a mulandó és halálra szánt megörökítésének a vágyára. E szerint tehát az istennő a művészet „feltalálója”, görög szóval heuretése.
Az athéni Palladionra vonatkozó hagyományoknak azonban még egy további tanulsága is lehet. Az a körülmény, hogy ősi eredetét különböző elbeszélésekkel igyekeztek bizonyítani, közelfekvővé teszi a feltevést, hogy valamikor éppen mint viszonylag új kultusztárgy szorult rá efféle hitelesítésre. Ezek között az elbeszélések között több olyan is van, amely kisebb-nagyobb eltérésekkel ezt az ősi eredetet kerülő úton hitelesíti, azáltal, hogy a trójai Palladionnal azonosítja, s különböző változatokban számol be arról, hogy miként került Trója elfoglalása után Athénbe. S nemcsak az athéni Palladion tisztelete, de – bár az istennő neve már a kréta-mykénéi agyagtáblákon előfordul – magának Pallas Athénének a tisztelete is a görög vallás történetének aránylag fiatal rétegébe tartozik. Erre vall már az a negatívum is, hogy az ő mítoszában alig találunk olyan természetmitológiai vonást, amelyet társadalmi jelentésétől függetlenül tudnánk értelmezni. Az az időrend, amely magából a mitológiából kiolvasható, Pallas Athéné alakjának a keletkezését a nemzetségi rend ama fejlettebb szakaszára rögzíti, amelyben az apajog már diadalt aratott a matriarchátus felett.
Utaltunk már Zeusról szólva Pallas Athéné Tritogeneia nevére. A név eredetét és jelentését már az ókorban különbözőképpen igyekeztek megmagyarázni. Egyesek szerint Athéné, Zeus leánya arról kapta a nevét, hogy Tritón tengeri istennél nevelkedett, ennek Pallas nevű leányával együtt; egy másik hagyomány arról tudott, hogy „Tritogeneia” Poseidónnak és Tritónis tavi istennőnek a leánya. Csakhogy – nem beszélve az ilyenféle magyarázatok áthidalhatatlan nyelvi nehézségeiről – nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy valahányszor Homérosnál és Hésiodosnál a Tritogeneia név előfordul, a költő mindannyiszor az istennőnek apjához, Zeushoz való viszonyát hangsúlyozza ezzel. Tehát – miután láttuk már Zeus tritos jelzőjének a jelentőségét aligha dönthetünk más magyarázat, mint a név szó szerinti értelmezése mellett: Tritogeneia = Zeus tritos leánya, vagy még pontosabban: „a harmadik leánya”. Ehhez a Tritogeneiához méltó szerep pl. Homérosnál, hogy szót emeljen kedveltje, az ész embere érdekében atyjánál, aki Odysseus és Kalypsó ellentétében ugyanúgy hivatott arra, hogy „döntőbíró” legyen, mint ahogyan Odysseus és Poseidón érdekellentétében is ő az érdektelen „harmadik”. Hivatkozik az istennő Odysseus jámborságára is, általa még Trója alatt bemutatott áldozatokra, amelyekkel az istenek jóindulatát kiérdemelte. Ez a hivatkozás a viszonosság elvére istenek és emberek között természetesen távol áll még az igazságnak attól a társadalmi követelményétől, amelyet Hésiodos állít fel a jogtipró nagyurakkal szemben. Mégis, Pallas Athéné szószóló szerepe atyja előtt élénken emlékeztet Zeus másik szűz leányának, Dikének Hésiodos által megfogalmazott szerepére, amikor ez fölmegy az Olymposra és atyja mellé ülve harsány hangon emel panaszt minden igazságtalanság miatt. Pallas Athénének éppen mint Tritogeneiának atyjához való viszonyára céloz az az athéni szokás, amelynek keretében a családi italáldozaton a Zeus tritosnak mint „harmadik” istennek járó harmadik kelyhet a ház szűz leánya üríti a családfő egészségére. A patriarchális családra jellemző szertartás nyilvánvalóan a matriarchátus túlhaladása után az apától való leszármazás elvét nyilvánítja ki: a leány az apa családfői tekintélye előtt tiszteleg.
Pallas Athéné mítosza ezt az ún. patrilineáris leszármazási elvet – láttuk már – végletes formában képviseli: nem is volt anyára szüksége ahhoz, hogy megszülessék. A férfi és a nő élettani viszonyának aristotelési meghatározásából a későbbi filozófiában skolasztikus viták bontakoznak ki a „mozgás” (a férfi-elv) és az „anyag” (női-elv: matéria) elsőbbsége felett. Pallas Athéné születésének a mítosza azonban nem természettudományos, hanem a maga idejében égetően aktuális társadalmi problémában: a matriarchátus ellenében a patriarchátus mellett foglal állást. Még világosabbá teszi ezt az állásfoglalást a kiegészítő mítosz: a féltékeny Héra férjével vetélkedve maga is megpróbálkozik hasonlóval, és Héphaistost apa nélkül hozza a világra.
Csakhogy míg Zeus Héra nélkül Pallas Athéné ragyogó alakjának adott életet, Hérától Zeus nélkül nem telt ki több, mint a sánta Héphaistos, akinek csúfsága láttán maga is elborzad, vagy legfeljebb a szörnyszülött Typhón, akit az egyik hagyomány Gaiától származtat, a másik ugyancsak Héra apa nélkül született gyermekének mond.
Héphaistos sántasága azonban olyan motívum, amely születésének a mítoszától függetlenül is magyarázatot igényel. Ismerjük már a germán mitológia sánta kovácsát, Völundrt: az ő inait fogságában vágják el, hogy ne tudjon eltávozni a szigetről, ahol rabtartója számára kell folytatnia mesterségét. Végül a levegőn át hagyja el a szigetet, akárcsak a görög mitológia „ezermestere”, Daidalos, akit Minós krétai király tart fogva. Minden jel szerint ősi vonásokat állít új összefüggésbe a keresztény Severinuslegenda: Giso királyné barbár aranykovácsokat tartott kemény rabságban, hogy csak számára dolgozzanak, mindaddig, amíg ezek kétségbeesett helyzetükben a kis királyfi életét fenyegetve a Duna melléki Noricum szentjének, Severinusnak a segítségével kikényszerítették a gyermekét féltő királynétól szabadulásukat. (2) Úgy látszik, még a rabszolgaság általánosabb elterjedése előtt szokásban lehetett a kovácsok szabad mozgását gátolni, némelykor úgy is, hogy a kovácsmesterség folytatásához szükséges felsőtestük épségének megóvása mellett lábukat megnyomorították. A kegyetlen rendszabály célja az volt, hogy a kovácsok kizárólag rabtartójuk számára használják fel rendkívül értékes, de az ellenség kezére jutva egyben rendkívül veszedelmes tudásukat. Utóbb is, a katonai demokrácia feltételei között, a harcokban megsántult emberek lehettek elsősorban alkalmasak a fegyverek készítésére és karbantartására, mint ahogyan a szemük világát vesztettek a harcok dicsőségét felmagasztaló énekes hagyomány ápolására. Így magyarázható az az alárendeltebb szerep, amely az isteneknek a korszerű társadalmi viszonyok mintájára elképzelt világában Héphaistosnak jut: Homéros még akkor is rajta nevet, amikor mint megcsalt férj Aréson, a harcok daliás istenén vesz magának elégtételt.
Pallas Athénének mint a kézműves-mesterséget a megbecsülés magasabb fokán mutató istennőnek a fölénye Héphaistosszal szemben, s mint a háborúban is emberséget követelő istennőnek a szembenállása a vérszomjas Arésszal, már a hadviselés és a termelőmunka új feltételeit, az alakuló rabszolgatársadalom körülményeit tükrözi. Engels világította meg a rabszolgaságnak mint a társadalmi fejlődés szükségszerű láncszemének a jelentőségét, rámutatva, hogy „az emberiség az állatnál kezdte, s emiatt barbár, csaknem állati eszközökre volt szüksége, hogy a barbárságból feldolgozza magát... Az ókori, különösen a görög világ történelmi adottságai mellett egy osztályellentéteken alapuló társadalomban való előrehaladás csakis a rabszolgaság formájában mehetett végbe.” Ennek feltétele viszont az volt, hogy a termelés elérje a fejlettségnek azt a fokát, amely mellett az emberi munkaerő már „többet tudott termelni, mint amennyi egyszerű fenntartására szükséges volt”. Így tett szert értékre a munkaerő, ami – mint az ember megbecsülése a legyőzött ellenfélben is – erkölcsi szempontból is haladást jelentett, hiszen a „hadifoglyok, akik közül a rabszolgák tömege rekrutálódott, megtarthatták most legalább az életüket, ahelyett, hogy mint korábban, agyonverték, avagy mint még korábban, még meg is sütötték volna őket”. (3)
A fejlődésnek azon a határvonalán, amelyen a rabszolgatársadalom volt az osztály nélküli őstársadalommal mint elhaló régivel szemben a haladó új s az ellenfél fizikai megsemmisítését célzó zsákmányoló háborúval szemben a rabszolgaszerző háború számított a hadviselés fejlettebb fokának, így függött össze a termelőmunka magasabb fokú fejlettségével az emberi élet megbecsülése az ellenfélben is. A görög mitológiában ezt az összefüggést – valójában ugyanannak a dolognak a két oldalát – a legplasztikusabban Pallas Athéné alakja képviseli. Pallas Athéné, mint atyjától függő női istenség, már előbb is, az ősközösségi társadalom fejlődésében is a haladottabb fok, a patriarchátus melletti állásfoglalást képviselte a matriarchátussal szemben. Ha a Tydeus-mítoszban Pallas Athéné megjelenése a kannibalizmust mutatta az ember erkölcsi fejlődése által túlhaladottnak és megvetésre méltónak, Pallas Athéné ajkáról halljuk Homérosnál azt is, hogy az istenek nem hagyják büntetlenül a mérgezett nyilak használatát. S az az istennő, aki a halott ellenfél meggyalázását utálatos bűnnek tekinti és az ellenfél életének a megbecsülésére tanít, a hadifoglyokat rabszolgaságuk színhelyére is elkíséri, hogy pártfogásába vegye őket, mindenekelőtt azáltal, hogy példát mutat nekik az értéküket, megbecsülésüket gyarapító szép mesterségek gyakorlásában. Atyja, Zeus, mint xenios, többek között a vendégjog tiszteletben tartását is megköveteli az emberektől, ő maga mint xenié, nő létére elsősorban az idegen földre hurcolt rabszolganők isteni mintája és segítője, aki szövésre-fonásra tanítja őket. Mikor a rómaiak Minerva istennő alakjába a görög Pallas Athéné vonásait olvasztották, bizonyára ezt a jelzőjét fordították capta (a. m. &# 132;fogoly nő”) szóval: Minerva capta, a „fogoly Minerva” Rómában mindenesetre az iparosok védő istennője lett. Aminek megértéséhez tudnunk kell még, hogy a mitológiában az istenek általában annak az emberi tipusnak a jegyeit viselik, amelyik különösebb pártfogásuk alatt áll, így Hermés, a tolvajok istene, maga is tolvaj, Artemis, a vadászoké, maga is vadász, Héphaistos, a kovácsoké, maga is kovács, s Daphnis, a pásztorok békéjének őre, földi életében maga is pásztor volt.
Pallas Athéné tehát a munka új értékelését, a kézműves-mesterségnek az eddiginél magasabb fokú megbecsülését képviseli, s egyben a hadijog megszelídítését, emberségesebb formáit követeli meg azért, mert a kettő a rabszolgaság kialakulása idején szorosan összefügg. Ebből érthető elsősorban az a kimagasló szerep, amelyet a homérosi eposzokban visz az istennő. Az embernek ugyanezt a megbecsülését, a homérosi humanizmust, mint a barbárságból a civilizációba való átmenetre jellemző haladó világnézetet, az Ilias egy sajátos művészi eszközzel, a szimmetrikus kompozícióval fejezi ki, annak a szerkesztőelvnek következetes alkalmazásával, amely a szemben álló ellenfeleket egymás tükörképei gyanánt, azaz a görögöket és a trójaiakat egyaránt embereknek ábrázolja. És jellemző, hogy a homérosi kompozícióhoz legközelebb álló képzőművészeti alkotásban, Aphaia istennőnek Aigina szigetén emelt temploma nyugati oromzatán görögök és trójaiak jobbról-balról egymás tükörkép mozdulatait mutató csoportjai között az egyenlőszárú háromszögbe foglalt szobrászati kompozíció szimmetria-tengelyében Pallas Athéné áll, nyugodtan és megnyugtatóan, s még pajzsát is úgy tartja, hogy a vérfagyasztó, teljes pusztulással fenyegető Medusa-fő ne legyen látható rajta.
Egyszerű mesterembernek, egy kolophóni kelmefestőnek volt a leánya Arakhné. De ha alacsony sorból származott is, művészete nemcsak Hypaipa városában, ahol lakott, hanem egész Lydiában ismertté tette nevét. A Tmólos hegy nymphái is otthagyták gyakran a szőlőket, a Paktólos nymphái is otthagyták a folyó habjait, hogy meglátogassák Arakhnét és megnézzék mesteri munkáját. S nemcsak a kész ruhákban lehetett gyönyörködni, kedves látványt nyújtott maga Arakhné is, amint szőtt-font vagy hímzett. Minden munkáján és minden mozdulatán meglátszott, hogy magától Pallas Athénétől tanulta a mesterségét.
De Arakhné nem vette ezt tudomásul és öntelten elutasította, ha az istennő tanítványának nevezték.
– Hiszen vele is felvenném a versenyt, akármilyen kézimunkában – felelte ilyenkor sértődötten.
Öregasszony alakját öltötte magára Athéné, fehér vendéghajat tett a halántékára és botot vett a kezébe, mintha rogyadozó tagjai támaszra szorultak volna, úgy ment el Arakhnéhoz.
– Nemcsak rosszat hoz magával a vénség – mondta –, a hosszú élet sok mindenre megtanít. Ne vesd meg hát az én jó tanácsomat. Szövésben-fonásban a halandó nők közt tiéd lehet a legnagyobb hírnév, de az istennővel ne mérkőzz, vakmerő, s kérd könyörgő szóval elbizakodottságodért bocsánatát, még megbocsát, ha engesztelő imával fordulsz hozzá.
De a leány mogorván fogadta, kiengedte kezéből a fonalat, haragjában majd hogy kezet nem emelt a vénasszonyra, kiben nem ismerte fel az istennőt, és dühös szavakkal adta ki az útját.
– Ostoba vénasszony, menyednek, lányodnak osztogasd a tanácsaidat, én ugyan nem szorultam rájuk. Ne hidd, hogy intelmed elvette kedvemet.
Miért nem jön maga az istennő? Miért húzódozik a versenytől, ha olyan biztos a dolgában? – Hát eljött ő maga! – mondta az istennő és ledobta magáról a vénasszony külsőt, és Pallas Athéné állt Arakhné előtt. Imádták a jelenlevő istenséget a nymphák és a lydiai asszonyok, akik éppen Arakhné munkájában gyönyörködtek, csak maga Arakhné nem ijedt meg. Azért felugrott ültéből ő is és hirtelen pirosság futotta el arcát, majd ismét elhalványodott, mint ahogy az ég is bíborszínt ölt, mikor a hajnal feltűnik, de kis idő múlva fehéren ragyogja be a felkelő nap. De állta a szavát és balga dicsvágyból veszte felé rohant.
Nem vesztegette többé intő szavát Arakhnéra Zeus leánya és már ő sem halogatta a versenyt. A szövőszékek mellé ültek mindketten, szaporán járt a kezük és a nagy igyekvésben észre sem vették a fáradtságot. Bíborfonalat is szőttek a kelmébe, és finom árnyalatokat, mint a szivárvány ezer színe: az átmenet észrevétlen, két szomszédos szín mintha egyforma volna, és mégis a szélek éles különbséget mutatnak. Aranyat is kevertek a fonalak közé és régi történeteket ábrázolt a kelme mintája.
Athéné a tizenkét istent szőtte kelméjébe, amint épp neki ítélik Poseidónnal szemben Athén városát. A négy sarkába pedig, hogy vetélytársnője megtanulja, mi vár arra, aki istennel vetélkedik, még négy képet szőtt. Az első sarok a Rhodopét és a Haimost mutatta: ezek most megdermedt hegyek Thrakiában, de egykor eleven testek voltak, házastársak, kiknek ugyanaz volt a bűnük, mint Alkyonénak és Kéyxnek: egymást a legnagyobb istenek nevén nevezték. A második sarok a pygmaiosok anyjának szomorú sorsát ábrázolta: ezt Héra, mikor versenyben legyőzte, daruvá változtatta s évről évre a saját gyermekei, a „hüvelyknyi” törpék ellen kell pusztító háborút kezdenie. A harmadik sarokban Antigonét, a trójai Laomedón király leányát, ugyancsak Héra változtatta gólyává, a negyedikben Kinyras, Aphrodité papja Kypros szigetén a templom lépcsőit, saját leányainak kővé vált tagjait ölelte sírva. A saját szent fájával fejezte be művét Athéné: a szegélyt olajágak mintázták.
Arakhné az istenek szerelmi kalandjait szőtte a kelméjébe: Európét, akit bika alakjában, Lédát, akit hattyú alakjában csábított el Zeus, Poseidón és Iphimedeia, Dionysos és Érigoné történetét és még több effélét. A szegélyzetet pedig borostyán közé font virágok adták ki.
Szép volt Arakhné szövése is, nem lelt benne hibát Athéné, de maga az irigység sem lelt volna. Haragudott érte Athéné, hogy megállt az övé mellett is a halandó leány kezemunkája és összeszaggatta, amit Arakhné szőtt, s mert az isteneket tiszteletlenül ábrázolta a kelme szövése, még meg is ütötte a vetélővel Arakhnét.
Elkeseredésében Arakhné felakasztotta magát. De ekkor Athéné megszánta, kiszabadította nyakát a kötélből, és így szólt hozzá:
– Élni élhetsz tovább, de a levegőben függj és ezt a büntetést minden ivadékod is hordozza.
Azzal elváltoztatta Arakhnét. Belőle lett a pók (görögül: arakhné), mely a mai napig Arakhné régi mesterségét, a szövés-fonást folytatja.
Ovidius: Metamorphoses VI. 1–145. sorok.
Daidalos, az athéni ezermester, féltékenységből megölte Talós nevű unokaöccsét és tanítványát, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Az areopág ezért halálra ítélte, de ő Krétába menekült és itt Minós király szolgálatába állott. Mikor Minós feleségének, Pasiphaénak, félig bika alakú gyermeke született, a Minótauros, Daidalos építette számára a labyrinthost. De Minós azután sem engedte el maga mellől.
Daidalos megunta már Krétát és a hosszú számkivetést és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.
– A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll – gondolta magában –, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minós.
Mondta és elmerült a még ismeretlen művészetben, hogy megújítsa a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a középen lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal kötötte meg s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikaros, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is:
– Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A két szélsőség közt a középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz.
S megmutatta, hogy kell repülni és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát és megremegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve ő repült elöl és aggódott útitársáért, mint madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána és tanítgatta a vészt hozó művészetre, s mozgatta a saját szárnyait és hátra-hátra nézett fiára.
Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy egy pásztorember, botjára támaszkodva, vagy szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket.
S már bal felől Héra szigete, Samos, és Délos és Paros mind elmaradtak, jobbra Lebinthos volt és a mézben gazdag kalymné, mikor a fiú örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelték a sötétkék hullámok, amelyeket aztán róla neveztek el Ikarosi-tengernek.
A szerencsétlen apa – de már nem is apa – utána kiáltott:
– Ikaros! Ikaros! Hol vagy? Merre keresselek? Ikaros! – ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban.
Akkor már mindent értett és elátkozta saját művészetét és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikarostól kapott nevet a vidék.
Ovidius: Metamorphoses VIII. 183–235. sorok.