Zeus mint az „istenek és emberek atyja” a legfőbb isten. De a görögség életében nem az ő kultusza, hanem Létótól származó fiáé, Phoibos Apollóné viszi a legnagyobb szerepet. Jellemzően jut ez kifejezésre mindannyiszor, mikor a keleti világgal kerül szembe. Igaz, hogy Homérosnál a trójaiak pártján áll, de Hérodotos, a „történetírás atyja”, Kroisos, a lyd király ajkára Apollón ilyen megjelölését adhatja már: „a hellének istene”. Így, minden további jelző nélkül, csak Apollón nevezhető meg. Szentélye Delphoiban, hová mindenünnét elzarándokolnak a görögök, a Zeus tiszteletére rendezett olympiai játékokhoz hasonlóan a törzsekre, apró városállamokra tagolt görög nép egységének egyik hatásos biztosítéka. Apollón tisztelete minden görög törzs sajátja. Benne látták megtestesülve azt, ami meggyőződésük szerint a görögöt a „barbártól” megkülönböztette: a szellem nemes szabadságát.
Ennek a ragyogó tisztaságnak égi képe a nap, mely örök messzeségből, tüzes nyilak gyanánt szórja sugarait a földre. Maga nem érintkezik a földdel, sem a föld alatti sötét világgal soha: Apollón is hekatos, az örök „messzeséges” és hekébolos, a „messziről nyilazó”. Ezüst íja sokszor küld halált az emberekre, de ő maga elfordítja tekintetét a halál beszennyező közelségétől. Apollón eredetileg nem azonos a nappal, nem azonos Héliosszal sem, a kizárólagosan Napistennel, ki fényes szekéren járja reggeltől estig az égboltot. De lényének, a ragyogó tisztaságnak és a földi dolgoktól való örök távolságnak a nap legszembetűnőbb megmutatkozása, s idővel háttérbe is szorította Héliost, illetőleg ennek vonásait is a maga alakjába olvasztotta. Görög földön a nap sem pusztán az áldást sugározza alá; a délvidéki kánikula gyilkolni is tud, szárazságot és járványt hoz, perzselő sugaraival rögtöni halált okoz. Apollón alakja azt is kifejezi, hogy a nap ragyogó sugarainak ezt a kettős erejét azonosították a szellem világosságának kíméletlenségével. Mert a szellem nemes szabadsága azt is jelenti, hogy élesen tud különbséget tenni érték és álérték között. Tudja, mi az, amivel szemben odaadó, áhítatos tisztelet kötelezi és mi az, amit el kell vetnie, ami ellen küzdenie kell, kíméletlenül, az ezüstdíjas Apollón harcos erejével. Ugyanilyen kíméletlen szigorúsággal kell önmagunkat is megítélnünk. Gnóthi seauton: "ismerd meg magadat", ez a delphoi-i jóshely parancsa. Emberi gyarlóságaink felismerése is következik ebből. Valamennyi görög isten közül mindenesetre a „messzeséges” Apollón alakja fejezi ki a leghatározottabban azt a felfogást, hogy az istenek és az emberek világa között áthidalhatatlan a távolság.
Kettős neve a görögség érzése szerint istenségének ezt a két oldalát nevezi meg, Phoibos = „ragyogó”, s az Apollón nevet már ókori magyarázók „pusztítónak” értelmezik. Ez a kettősség jut kifejezésre szent állataiban is, a ragyogó tisztaság képviselőjében, a hattyúban és a kegyetlen farkasban. (1) Ha íját feszíti meg, félelmetes a tekintete. Még az istenek is megrettennek, mikor vállán az ezüstíjjal s tegzével, melyben a nyilak zörögnek, végigmegy Zeus olymposi palotájában. Mindnyájan felugrálnak székeikről, csak Létó marad nyugodtan, elveszi fia fegyvereit, elzárja a tegezt, a felajzott íj idegét megereszti és az íjat felfüggeszti az oszlop arany szegére. Úgy vezeti atyja trónjához és leülteti, Zeus nektárt nyújt neki aranyserlegben, a többi isten csak akkor mer leülni, és Létó boldogan nézi, hogy az ő fia az íjat viselő, erős isten. A biztos kezű íjász átható tekintetével ábrázolja az istent az ún. Belvedere-i Apollón. De Apollón kezébe nemcsak az íj illik; mint a Múzsák karvezetőjét, a Musagetést, a lant is megilleti. A görög felfogás szerint íj és lant rokon szerszámok. (2) Hozzáértő kézben az íj felajzott idege is úgy pendül meg, mint mikor mesteri énekes pengeti a lant húrjait, zengő hangot ad, a fecske énekéhez hasonlót, viszont a jó ének úgy talál célba, mint a biztos kezű íjász nyila. Íj és lant: a megfeszített ideg mindkettő, és mindkettő a távolság szerszáma. Az egyik az ellenség pusztító nyilát hozza el a messzeségből, a másik a távoli szépségeket idézi, kép és szobor földhöz hasonló kézzelfoghatóságától nagyon különböző, messzire elhangzó zenét. Mindkettő a „messzeséges” isten lényegéhez tartozik.
Nem minden muzsika tartozik tehát Apollón hatáskörébe, hanem csak a húros hangszer, melynek élesebben körvonalazó, tiszta zengését egyenesen ellentétben állónak érezték a fuvola és a síp lágyabb, elmosódóbb hangjával. Ez utóbbit keletiesnek, barbárnak tartották; a görögségen belül főleg Dionysos világában ismerték el jogosultságát. Apollónnal, a lant istenével mindenesetre szemben áll Marsyas, a mitikus fuvolás, kit egyszer phrygiai, tehát keleti pásztornak mond a mítosz, másszor pedig satyrosnak, szatirnak, tehát Dionysos kísérőjének. A sípot Pallas Athéné találta fel, de mikor megszólaltatta, felfújt arca miatt Héra és Aphrodité kinevették, mire eldobta az arcát elcsúfító hangszert az Ida hegyén. Itt talált rá Marsyas s addig játszott rajta, míg Apollónt is versenyre merte hívni. Apollón győzött – a Múzsák vagy Pallas Athéné voltak a bírák – és elevenen megnyúzta a vakmerőt. A verseny nem pusztán Apollónnak és Marsyasnak a mérkőzése, hanem a két hangszeré. Apollón avval igazolja a lant fölényét a síp fölött, hogy, ha fordítva tartja, akkor is tud játszani rajta, míg a sípnak csak egyik végébe lehet fújni, és a lant pengetésél énekelhet is, míg a sípon játszani és énekelni egyszerre lehetetlen volna. A második próbatétel különösen figyelemreméltó: a lant értékét az intellektuális tisztaság apollóni világában az is igazolja, hogy az emberi éneket kísérő lant pengése racionálisabb a szavakra át nem fordítható sípszónál. (Sajátságos, hogy a képzőművészeti emlékek egy részén az illusztráló művész mégis Marsyas kezébe is lantot ad!) Apollón lantja a pásztorok igénytelen hangszerével, a nádsíppal szemben védi meg elsőbbségét Midas mítoszában.
A barbár Phrygia királya, Kybelé istennő fia, esztelenségét már barbárokhoz méltó kapzsi kívánságával is megmutatta. Dionysos, mikor kedves tanítóját, Silénost vezette vissza hozzá Midas, jutalmul egy kívánsága teljesítését ígérte. Midas azt kívánta, hogy amihez csak ér, változzon arannyá, s mindaddig, míg maga Dionysos fel nem oldozta a varázs alól, enni, inni sem tudott, mert ha ő hozzányúlt, étele és itala is arannyá változott. Mikor Pan, a kecskelábú, kecskeszarvú pásztoristen pásztorsípjával büszkélkedve, versenyre hívta ki Apollónt, csak ez az ostoba, barbár király adott Apollón lantjával szemben Pan sípjának elsőbbséget. Meg is bűnhődött érte: Apollón szavára szamárfülei nőttek.
Apollón, a „messzire nyilazó”, a járvány és a hirtelen halál okozója, de mint Paian, ő adja a gyógyulást is. A thériomorfizmus ősi emlékeire utal Lykeios és Smintheus mellékneve, a görög lykos (= „farkas”) és sminthos (= „egér”) szavakból. Ő tehát a félelmetes Farkas-isten és a pestist nagy távolságokra terjesztő egerekhez, patkányokhoz, valamint más rágcsálókhoz hasonlóan pusztító Egér-isten, de ő az is, aki védelmet nyújt az embereknek a halálos veszedelmekkel, betegséggel és a termést pusztító egérvésszel szemben is. Megilleti tehát a Lykoktonos (= „Farkas-ölő”) jelző is; a baljóslatú Smintheus nevet, amelynek hangos kimondása az Egér-istent teljes borzalmasságában idézi fel, a büntető istent engesztelő szertartások keretében, illetőleg főleg Apollón Smintheus kisázsiai szentélyeihez fűződő hagyományokban már korán „Egérölőnek” értelmezik. Ezt a kettősséget fejezi ki a jóslat, amelyet Apollón papnője, a Pythia adott Télephosnak, Héraklés és Augé fiának, amikor Akhilleus dárdája megsebesítette: „Aki a sebet ütötte, az fogja meggyógyítani.” Apollón és Korónis fia Asklépios, a gyógyítás istene, akinek különösen epidaurosi szentélyébe zarándokoltak sokan gyógyulást keresve. Asklépios leánya, Hygieia, az „Egészség” megszemélyesítése; szelíd tekintetű szűznek ábrázolják, gyakran csészével a kezében, amelyből apjának szent állatát, a gyógyító istenség jelképét, a kígyót itatja. Magának Apollónnak isteni hatáskörében egyébként a gyógyulás és a bűn szennyének az eltörlése gyakran ugyanannak a kedvező fordulatnak két oldala; ő hozza a gyógyulást a betegségre általában, ő hozza különösen az őrületre a tisztulást, s ami görög felfogás szerint ehhez egészen hasonló állapot, a vérbűn súlya, az Erinnysek, a lelkiismeret mardosásait felkorbácsoló, kígyó hajú istennők üldözése alól a feloldozást, mint katharsios, „megtisztító”.
Tiszteletének elismert középpontja Delphoi volt, Közép-Görögországban, a Parnassos déli oldalán. Itt, ahol a hagyomány szerint a föld köldöke van, kezdetben Gaia bocsátott jelentőségteljes álmokat azokra, akik e helyen háltak meg. Majd leánya, Themis, a „törvény” istennője osztott jóslatot. Themist a Föld másik titánleánya Phoibé, a „ragyogó” Létó anyja szorította ki, ez pedig unokájának ajándékozta születésekor a jóshelyet. Apollón, ki mint Phoibos, nagyanyja nevét is viseli, már a negyedik jósistenség e helyen. Csak nehéz küzdelmek árán tudta birtokba venni a nagyanyjáról reászálló örökséget. Ötnapos korában megöli az útját álló Pythón nevű sárkányt és e diadal emlékére alapítja meg jóshelyén az eleinte nyolc-, majd négyévenként ismétlődő versenyjátékokat, a Pythiát. Delfin alakját öltve magára, mint Apollón Delphinios, krétai hajósokat csalogatott ide, hogy mint papi törzs szolgálják őt. (A népetimológia Delphoi nevét is evvel a mítosszal magyarázta.) Ezek a hajósok zendítenek rá az első paianra, az Apollón isten csodatevő erejét magasztaló énekre. A Pythón-sárkányon vett diadala után felment Zeushoz az Olymposra, az istenek és emberek atyja az ő kérésére szüntette be a jóslaterejű álmokat, hogy ezzel is kedves fia tiszteletét gyarapítsa: a jövendőre kíváncsi emberek gyűljenek össze Apollón trónja köré és az istentől várják bizalommal a jóslatot.
Delphoi volt a görögség legnagyobb tekintélyű jóshelye; nemcsak a görögök keresték fel, hanem barbár fejedelmek is, gazdag ajándékokat, háromlábú aranyszékeket és üstöket (tripusokat), áldozati edényeket és más ezekhez hasonlót hozva a jóslatért. A jósnő, a Pythia, mielőtt jóslatot adott, nemcsak Apollónhoz, hanem Zeushoz is imádkozott, mert Apollón mint jósistenség Zeus akaratának a hirdetője. Imádkozott Dionysoshoz is, ki mindennemű önkívületi állapot fölött uralkodik, valamint a Kórykion-barlang meg a források nympháihoz és a tenger rejtelmes mélyének királyához, Poseidónhoz. Maga is a rejtelmes mélységekből előtörő Kassótis-forrás vizéből ivott, úgy merített erőt a jósláshoz. Csak imája végeztével ült a háromlábú székbe, várva a jóslatot kérő embereket, akik kockavetéssel kisorsolt rendben közeledhettek. A tripus egy nyílás fölött állt, a jósnő babérlevelet rágcsált és a nyílásból felgőzölgő párolgást szítta magába, úgy várta az „isten megjelenését”, azaz a föld mérges felgőzölgésének belélegzése következtében beálló önkívületi állapotot. Mikor már félig elvesztette öntudatát, töredezett szavakat mondott. Mellette papok álltak, a töredezett szavakat ők egészítették ki, mondatokba fűzték és legtöbbször versbe – hexameterekbe – öntötték. A jóslat így is homályos, kétértelmű (loxon) maradt, innen Apollón Loxias mellékneve. Valóságos találós mesék a Pythia jóslatai. Aki okos és felfogja rejtett értelmét, annak törekvéseit siker koronázza, aki félreérti, menthetetlenül elbukik. Athén polgárainak például azt a jóslatot adta a Pythia, hogy favárak fogják megvédeni városukat a perzsák ellen. Themistoklés megértette, hogy a favárakon hadihajókat ért a jóslat, megerősítette Athén hajóhadát és Salamisnál tengeri csatában győzte le a perzsákat. Kroisosnak viszont vesztét okozta a jóslat: "Ha Kroisos átkel a Halys folyón, nagy birodalmat tesz tönkre", izente a lydek királyának Apollón papnője. Kroisos a jóslatban bízva átkelt a Halys folyón, Kyros ellen, de a saját birodalmát tette tönkre vele. Ilyen és hasonló történetek nemcsak a jóslatok kétértelműségére, hanem a jóshely politikai szerepére is utalnak. Ezzel kapcsolatban nem ok nélkül éri több esetben a papokat az elfogultság vagy éppen a megvesztegethetőség vádja.
A Parnassoson, Delphoi közelében a Múzsák is otthon vannak. Mert Apollónt mint a költészet istenét a kilenc Múzsa kíséri; a jósistenhez tartoznak a Sibyllák, akik különböző szent helyein jósolnak, egyikük – a Múzsák neveltje – Delphoiban is.
Apollón tisztelőinek híres zarándokhelye még Delos szigete, a legkisebb sziget a Kyklasok között, mely úgy jutott ehhez a dicsőséghez, hogy szállást adott az üldözött Létónak, mikor az gyermekét várta. Volt olyan hagyomány is, hogy Délosnak azelőtt állandó helye sem volt, úszó sziget, mely csak Apollón születésekor vert gyökeret. A Kynthos hegy oldalában a pálmafát is mutogatták, melyhez Létó támaszkodott, mikor Apollón megszületett. A sziget szent terület volt, a halállal nem volt szabad érintkezésbe jutnia, ezért a haldoklókat Délos szigetéről a közeli Rhéneia szigetére vitték. Már ősi időkben versenyjátékokra gyűltek itt össze az iónok, és a hagyomány szerint Homéros tanította a délosi leányokat Apollón himnuszára. Athénből évről évre jött zarándokhajó a szigetre. A monda szerint Athént szörnyű adó kötelezte Minós krétai királlyal szemben: tizennégy ifjat kellett évről évre Pasiphaé félig bika alakú szörnyszülötte, a Minótauros számára küldenie, mindaddig, amíg Théseus királyfi, aki vállalta, hogy őt is küldjék el a tizennégy halálra szánt ifjúval, meg nem ölte a labyrinthosban a Minótaurost. Azt a hajót, melyen Théseus a krétai utat megtette, mint Apollón szent hajóját őrizték, mert az ifjak, mielőtt elindultak, Apollónhoz imádkoztak és megfogadták, hogy ha az isten megmenti őket, el fognak zarándokolni Délosba. Théseus megmentette társait és megszabadította a véres adótól hazáját; fogadalmát Athén népe hűségesen megtartotta. Évről évre elküldték a hajót s míg ez odaért Délosba, attól a pillanattól kezdve, hogy az útrakész hajót Apollón papja megkoszorúzta, Athénben nem volt szabad halálos ítéletet végrehajtani. A délosi Apollón ünnepe éppen a vérbűntől tisztította meg a várost.
Klarosban, a kisázsiai ión partvidéken, a monda szerint Mantó, Thébai híres vak jósának, Teiresiasnak a leánya, alapította meg Apollón jóslatot adó szentélyét.
Apollón tehát több, mint Hélios. Az a világosság, melyet az ő nevéhez fűztek, nem pusztán a természet világos oldala. A szellem világában is az ő hatáskörébe tartozik mindennemű élesen látás, elsősorban az az élesen látás, mely a jóst és a költőt a közönséges embertől megkülönbözteti. De mindenképpen az ő világosságot követelő istenségéhez illik, hogy az esztendőnek az a fele az öv é, melyben a természetben is a derű uralkodik. Minden ünnepe tavasz és ősz közé esik, télen át a messze északon, a hyperboreiosok békeszerető mesés népe között tartózkodik. Nyárra tér csak vissza aranyszekerén, mely elé hattyúk vannak fogva. Mikor a nyár felragyog, megjelenik az isten, és nyári dalt zeng a költők lantja az ő tiszteletére. Énekelnek a pacsirták is az istennek, s mintha a madarak dala szólna a költők lantján is. Énekelnek a fecskék és a kabócák – valamikor ezek is mind emberek voltak, de most nem emberi sorsukat éneklik meg, hanem minden daluk az istent hirdeti. Ezüst hullámokban csurran a Kastalia forrás és a Képhisos bíbor habjai magasra tornyosulnak: a víz is megérzi az isten jelenlétét.
Így énekelte meg Alkaios már i. e. 600 körül Apollón megjelenésének, epiphaniájának tavaszi ünnepét; a lesbosi költő háladala elveszett, csak prózai átírását őrizte meg Himerios császárkori rétor egyik beszéde. Ugyancsak Apollón kultuszával s egyben az évszakok váltakozásával állt kapcsolatban a Hyakinthia ünnepe, amelyet főleg a Spártához közel eső Amyklaiban tartottak meg az egész városra kiterjedő látványos külsőségek között, a nyár közepén. Az ünnep alapításának legendája – aetiologiai mondája – szerint egy Hyakinthos nevű ifjút mindenki másnál jobban szeretett Apollón, s kész volt minden tudását és tehetségét megosztani vele. Az íj és a lant kezelésére tanítgatta, be akarta avatni a jövendőmondás titokzatos mesterségébe, s már-már felengedte hattyúfogatára, hogy bejárja vele a tájakat, amelyeken maga is szívesen tartózkodott. De testgyakorlás közben egyszer Apollón messze ívben elhajította a diszkoszt, s Zephyros, a nyugati szél, féltékenységből eltérítette pályájáról a korongot, ez nekivetődött Hyakinthosnak és halálra sebezte. Keservesen megsiratta a szerencsétlenül jártat az isten, s gyönge testét nem engedte át egészen az enyészetnek: Hyakinthos teteméből bíborszínű virág fakadt, amely a tavaszi napéjegyenlőség idején évről évre kinyílik, s szirmain a kedves fiút sirató isten jajszava olvasható: AI, AI. Hyakinthosnak – „jácintnak” – nevezték el az emberek ezt a kora tavaszi, a természet megújulását jelképező virágot, s Hyakinthiának a nyári ünnepet, amelynek első napján évről évre mély gyászban siratták el a halál által kora ifjúságában elragadottat, a második és harmadik napon pedig feltámadásának, illetőleg mennybemenetelének biztos reményében ujjongó körmenetet tartottak, és vidám lakomát, amelyben a rabszolgák is részt vehettek.
Nem nehéz Apollón akaratlanul halált okozó diszkoszában a Hyakinthia ünnepe idején, nyár derekán a legperzselőbben égető Nap korongjára ismerni; a virágszerű szépségében korai halált szenvedő ifjú az elhaló növényzetre utal, amelynek halála azonban az új élet – az őszi termés és a tavaszi virágfakadás – ígéretét rejti magában. Éppen ezért helyezi jogosan a római császárkori görög szerző, Philostratos, többek között Adónisszal egy sorba Hyakinthost. A keleti eredetű Adónis ünnepe, az Adónia is, főleg természetmitológiai utalásai tekintetében, egybevethető a Hyakinthiával.
Artemis Apollón ikertestvére, az erdők istennője. Hamvas szűziessége rokon erdő-mező érintetlenségével. Aphrodité lakása: pompázó kert, Artemisé az érintetlen mező, ahol pásztor nem legeltet soha, ahová nem hatolt eke vasa, ahol csak a méh keresi fel a tavasz friss virágait. Ott Aidós a szemérem öntözi forrás harmatával a virágokat és csak az szakíthat belőlük, akinek természettől fogva osztályrésze a sóphrosyné, a józan mértéktartás, a szellem tisztasága az ösztönökkel szemben. Mert Apollón és Artemis lényegük szerint rokonistenek, és ezt fejezi ki a mítosz azzal, hogy ikertestvéreknek mondja őket.
Artemis leggyakrabban előforduló mellékneve: iokheaira, „nyilakat ontó” és keladeiné, „zajongó”, az ujjongó vadászlármáról, mely betölti a hegyet, mikor a vadászó istennő végigvonul rajta kíséretével. A vadászat Artemis állandó gyönyörűsége, és a híres földi vadászok is tőle tanulták mesterségüket. Ott jár az erdővel borított hegyek ormain, a magas Taÿgetoson vagy az Erymanthoson és a Mainalonon, vaddisznókban meg a gyors szarvasokban gyönyörködve. Vele vannak a nymphák, Zeus erdőn-mezőn lakó leányai, és örül Létó, mert az ő leánya fejjel magasabb a többinél. Kísérőitől, a nympháktól is szüzességet követel. Akit megillet a szerelem tüze közülük, annak el kell hagynia Artemis karát. Így járt Kallistó is, Lykaón király leánya, Artemis arkadiai vadászpajtása. Az apát Zeus büntetésből farkassá változtatta, mert oltárát emberáldozattal szennyezte be, de a leányt szerelmére méltatta. Mikor Kallistó már e szerelem gyümölcsét hordozta a szíve alatt, Artemis elüldözte maga mellől, s mikor megszülte gyermekét, a féltékeny Héra medvévé változtatta. Teltek az évek, Kallistó fia, Arkas – Arkadia névadó hőse – daliás ifjúvá serdült és egyszer az erdőben találkozott a medvével, akiben nem ismerhette fel anyját. Már célba vette, hogy leterítse, de Zeus megelőzte az akaratlan anyagyilkosságot és. egykori kedvesét a csillagok közé emelte. Így került az égre az Északi Sarkcsillag, a régiek szerint az egyetlen égitest, amely nem változtatja helyét, hanem csak saját tengelye körül forog. Már Homéros Arktosnak, azaz Medvének nevezi és elmondja róla, hogy ez az egyetlen csillag, amely nem fürödhetik meg soha Ókeanos habjaiban. A hagyomány ebben is, Héra bosszújának a következményét látta: Ókeanos felesége, Téthys egykor Héra dajkája, tiltotta meg neki, hogy a többi csillagokhoz hasonlóan a tenger habjaiban keressen felüdülést.
Az árnyékos hegyeken és a széljárta csúcsokon feszíti ki csupaarany íját Artemis, úgy küldi el suhogó nyilait. Megrázkódnak a hegyek ormai, félelmetesen zúg a mélyárnyékú erdő a csörtető vadak lármájára, az istennő erős szívvel fordul erre-arra és férfias kedvteléssel pusztítja a vadak fajtáit. Mikor megelégelte a vadászat gyönyörűségét, meglazítja széphajlású íját, és édes testvére, Phoibos Apollón nagy házába megy, Delphoi gazdag népe közé, hogy a Múzsák és a Kharisok szép kartáncában vegyen részt. Rugalmas íját és a nyilakat szegre akasztja, kedves és egyszerű díszt öltve magára ő áll a táncolók élére és vezeti a kartáncot. És a Múzsák énekbe kezdenek halhatatlan hangon, himnuszt énekelnek a szépbokájú Létóra, mert az ő két gyermeke mindenki másnál derekabb.
Az erdők istennője nemcsak biztosan célba találó vadász: leányos gyöngédséggel gondozza is a vadakat. A vadak kölykeit szelíden veszi karjára, és megesik a szíve a kis nyúlon, mikor a kegyetlen sas elragadja. Szent ligetében, hová ember nem teheti be lábát, az állatok megszelídülnek, farkas és szarvas békésen élnek együtt, szelíden nyújtják nyakukat a simogató kéz alá, és a vadászok közt törvény volt, hogy azt a vadat, mely odamenekült, nem szabad üldözni tovább.
Az aranyíjas istennő az emberek felé is engesztelhetetlen kegyetlenség és leányos szelídség kettősségével fordul. Ő az az istenség, kinek tiszteletében a legszívósabban tartotta magát az emberáldozat. Ennek emlékét őrizte még a történeti időkben is egy spartai szertartás: Artemis Orthia tiszteletére ifjakat korbácsoltak, és vérükkel hintették meg az istennő oltárát. A szertartás közben egy papnő tartotta Artemis szobrát, és az volt a hit, hogy ha az ifjak közül egyet megkímélnek s csak színleg korbácsolják, a kis szobor egyszerre olyan nehézzé válik, hogy a papnő nem bírja tartani tovább. Mikor az erkölcsök megszelídülése az emberáldozat borzalmas szertartásának véget vetett, ez a fordulat is mítoszokban tükröződött. Így, mikor a fejlettebb Jahve-kultusz felvette a harcot a kanaáni gyermekáldozattal, kialakult Izsák feláldozásának bibliai mondája. Isten próbára teszi Ábrahámot avval, hogy felszólítja, áldozza fel neki az oltáron fiát. De mikor Ábrahám kész teljesíteni a parancsot, maga utasítja vissza az áldozatot: Jahve „követe”, az angyal a bozótban egy kosra mutat, mint a gyermeket helyettesítő áldozati állatra. A görögöknél hasonló igény jutott kifejezésre Iphigeneia, más tekintetben a bibliai Jefta leányára is emlékeztető mítoszaiban.
Agamemnón az esztendő legszebb termésének feláldozását fogadja meg az istennőnek, mikor még nem tudja, hogy ebben az évben leánya fog születni. Iphigeneia volt annak az esztendőnek legszebb termése, de Agamemnón vonakodott gyermekét feláldozni. S mikor évekkel később az aulisi kikötőben egybegyűlt az ő vezérlete alatt a Trója alá készülő görög hajóhad, hiába várnak kedvező szelet. Kalkhas, a jós kijelenti, hogy Artemis istennő követeli a régi fogadalom betartását. Agamemnón a sereg követelésére feláldozza a már szép hajadonná serdült Iphigeneiát, de az istennő elragadja a halálra szánt leányt az oltárról és a hegyről egy szarvast küld helyette. A fogadalom beváltását megkövetelte, de az emberáldozatot visszautasítja, és a jós szavain keresztül kihirdeti, hogy a szarvas kedvesebb áldozat az ő szemében, és nem engedi, hogy a nemes leány vérével szennyezzék be oltárát. Aulisból a taurusok barbár népe közé viszi Artemis Iphigeneiát, hogy ott az ő papnője legyen. Itt ismét az emberáldozat kegyetlen törvénye törik meg: az áldozatra szánt idegenben testvérére ismer a papnő, megmenti a haláltól, és avval, hogy az istennő égből hullott, ősi faszobrát – xoanonját a vérszomjas barbárok közül elhozza Attikába, magának Artemis Tauropolosnak a tiszteletét is megszelídíti.
Azokat a halandókat, akik megközelíthetetlen szentségét bármi módon megsértették, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözi halálra, de másfelől jóságos gondoskodással veszi körül tisztelőit. Az ő nyilait érzik a gyermeküket váró anyák is, és ezért Eileithyia mellett hozzá imádkoznak, sőt, mint az anyák szűzi pártfogóját, őt magát is nevezik Artemis Eileithyiának. A fájdalom nélküli, szelíd halált, mikor a halandó hirtelen hunyja le örök álomra a szemét, szintén Létó gyermekeinek tulajdonították. Apollón küldi a férfiakra, Artemis a nőkre a hirtelen halált, és az ő halált hozó nyilaik jóságos nyilak: ha már meg kell halni, ilyen halálért imádkoztak a görögök.
Ha Apollón, a ragyogó világosság istene, Hélios vonásait olvaszthatta magába, nővérének, Artemisnek szűzies tisztaságát viszont Hélios nővérének, a Holdnak hidegebb fényével érezték rokonnak, sőt azonosnak. De, mint ahogy eredetileg Hélios sem azonos Apollónnal, éppen úgy Selénének is megvannak Artemistől független mítoszai. A Seléné-mítoszok a holdvilág álmatagabb hangulatát fejezik ki. Seléné olvatag, szerelmet ígérő istennő. Az ő szerelmese Endymión, a szépséges ifjú, kinek halhatatlanság és örökké tartó álom az osztályrésze. Álmában látogatja meg Seléné, az odaadó, szelíd, ezüstös fényű istennő.
– Boldog vagy Létó, istenek anyja, mert a te fiad az ezüstíjas Apollón, a te leányod Artemis, a nyilazó istennő.
Várta már Létó a gyermeket, aki születni fog, akit szent jóslatok ígértek meg neki.
De addig még sokat kellett szenvednie Létónak, mert Héra, a kegyetlen istennő üldözte. Ha elfáradt, nem volt egy talpalatnyi hely, ahol fejét álomra hajthatta volna, ha megszomjazott, nem volt forrás, amely megitassa, mert Héra bosszújától félt mindenki. Országról országra, szigettől szigetig bolyongott a szegény földönfutó, de nem akadt földrész, amely befogadja.
Így jutott Déloshoz.
Délosnak nem voltak termékeny földjei, Délosban kövér nyájak sem legelésztek. Kavicsai között a fű alig nőtt, nem is törődött vele senki.
– Délos, köves sziget, akarsz-e Apollón szülőföldje lenni – szólította meg a bujdosó. – Most senki sem törődik veled, de ha befogadsz engem, rajtad fog születni Apollón, és rajtad fog állni a messzelövő isten temploma.
Örült e szavaknak Délos, csak egyért aggódott:
– Azt beszélik, Létó, hogy féktelen erejű isten lesz a te fiad. Meg lesz-e elégedve olyan kicsi szigettel, mint én vagyok? Nem fogja-e megvetni kavicsos, kopár földemet? Félek, hatalmas lábával a tenger habjai alá lök és keres más hazát magának, ahol lombos fák közt építhet templomot. Rajtam meg a vízben a fekete fókák vehetnek szállást maguknak.
Erre Létó megesküdött:
– Hallja meg hát az ég és a föld, és az alvilági Styx hömpölygő vize – ennél nagyobb esküt nem ismernek az istenek –, hogy itt lesz örökké Phoibos Apollón illatos oltára, itt lesz szent ligete, s minden más szigetnél többre fog téged becsülni.
Ebben megnyugodott Délos. Örült már előre Apollón születésének és szívesen befogadta Létót.
És Létó Délosban várta a gyermeket. Az istennők mind nála voltak, Dióné és Rheia, és Themis, aki az igazságot hozza mindig a napvilágra és Amphitrité, a zúgó tenger asszonya, meg a többi istenasszonyok is. Csak a fehérkarú Héra volt távol, meg Eileithyia, mert a féltékeny Héra eltitkolta előtte Apollón születését. Így mit sem sejtve ült a magas Olymposon, az aranyos felhők alatt.
De az istennők elküldték érte szelek szárnyán járó követüket, Irist, meghagyva neki, hogy óvatosan, Héra háta mögött szóljon Eileithyiának. Mert tudták, hogy különben útját állná Zeus féltékeny felesége.
Úgy is tett Iris. S amint megparancsolták az istennők, ígért is Eileithyiának mindenféle szépet, borostyánkővel díszített, kilenc hüvelyk hosszú aranyláncot, csak jöjjön már Délosba.
Eileithyia ráállt, és most már ketten mentek vissza. Mint megriadt galambok, sebesen szelték a levegőt.
Amint Délosba ért a gyermekáldást hozó Eileithyia, a Kynthos hegy oldalán, pálmafák tövében megszületett Phoibos Apollón. A föld is mosolygott alatta, az istennők pedig ujjongtak örömükben.
Istennők dajkálták, fürösztötték Apollónt, ők pólyálták szépen hófehér gyolcsba, arany szalaggal. De nem sírt tej után, mint a többi gyermek. Halhatatlan ajkait Themis istenasszony illette nektárral és édes ambrosiával. S amint megízlelte Apollón az isteni eledelt, tüstént fickándozni kezdett, izmos kis lábaival lerúgta magáról a pólyát – az arany szalag is elszakadt –, és vidám szóval szólt oda az istennőknek:
– Megjöttem közétek! Én leszek a lantnak és a görbe íjnak az istene, én leszek a jósisten is, aki Zeus megmásíthatatlan akaratát fogom hirdetni az embereknek.
Így szólt a fürtös fejű Phoibos és lépkedett is mindjárt nagyokat Délos földjén. Ámultak-bámultak az istennők, a boldog sziget pedig, amint magán érezte az istent, egyszeriben kivirult, ragyogó aranyvirággal.
A homérosi Apollón-himnusz nyomán.
Apollón első szerelme Daphné volt, a Péneios folyó leánya, akit nem a vak véletlen, hanem Erós kegyetlen haragja hozott eléje.
A délosi isten, büszkeséggel telve el a Pythón-sárkány legyőzése után, meglátta a Szerelem istenét, amint görbe íját éppen felajzotta.
– Pajkos gyermek, mi dolgod e hősi fegyverrel? – kérdezte tőle. – Az én vállamra illik az ilyen, aki biztos kézzel tudok vele sebeket küldeni a vadakra és az ellenségre. Csak az imént is leterítettem nyilaimmal Pythónt, a dögvészt lehelő szörnyeteget; ki tudja, hány hold földet takart be egyszerre dagadozó testével, amint elnyúlt! Te elégedj meg fáklyáiddal és örülj, ha evvel csip-csup szerelmek lángját lobbanthatod fel, de ne törj az én dicsőségemre.
Csak nevette Aphrodité fia:
– A te nyilad, Phoibos, utolér mindenkit, de az enyém téged.
Így szólt s fürgén szelve szárnyaival a levegőt, egyszeribe ott volt a Parnassos árnyékos ormán. Ott kivett tegzéből két nyilat: az egyik horgas és csillogó hegyben végződött, a másik tompa volt és ólom nehezítette a szárát. Az egyik szerelmet kelt, a másik szerelmet űz, emezt a Péneios nymphájába lőtte, amavval Apollónt érte velőkig.
Szerelmet fogott az isten tőle. De még a szerelem nevétől is futott a nympha, csak az erdő sötétjének és a vadászzsákmánynak örült és a szűz Artemist akarta követni; haját is egyszerű szalag tartotta össze. Kezét sokan kérték, de ő elfordult kérőitől, nem akart férfit ismerni és a járatlan berkeket kereste. Atyja vőt és unokákat hiába várt tőle, ő hallani sem akart a menyegzői fáklyáról; ha szó került rá, szép arcát szemérmes pirosság futotta el. Hízelgő karjával fonta át ilyenkor atyja nyakát és úgy kérte, hogy követhesse Artemis példáját. Péneios engedett, de nem engedett a saját szépsége.
Csak meglátta Phoibos s heves szerelemre lobbant Daphné iránt. Mint a könnyű szalma, vagy mint az útszéli kerítés, ha túlságosan közel vitte vagy virradat után elhajította mellette fáklyáját a vándor, úgy lángolt az isten, úgy égett a keble és reménységgel táplálta szerelme tüzét. Nézte elszabadult, nyakára leomló fürtjeit a lánynak, nézte csillagként fénylő két szemét, kezét, karját, de az könnyű szellőnél sebesebben futott tova s nem állt meg, hiába hívogatta Phoibos:
– Péneios nymphája, állj meg, maradj nálam, nem vagyok ellenség, maradj, ne félj tőlem, mint bárány a farkast, szarvas az oroszlánt, sast remegő tollal a galambok félik. Szeretlek és azért űzlek itt az erdőn. Ne fuss hát előlem! elesel, megsérti tüske a lábadat, és én volnék oka fájdalmadnak. Göröngyös a föld ott, ahol futsz, ne fuss hát, és lassítok én is. Kérdezd, hogy ki vagyok, kinek megtetszettél: nem a hegy lakója, nem vagyok én pásztor. Nem tudod, könnyelmű, nem tudod, kitől futsz, akkor nem is futnál. Delphoi földje és Klaros és Tenedos és Patara királyi palotája nekem szolgál, Zeus az én apám, általam nyílik meg a belátók előtt, ami lesz, ami volt és ami van, és általam csendülnek össze a dalok a húrokkal. Biztos az én nyilam, hej, csak egy nyíl talál ennél biztosabban, az, amely gondtalan keblemben sebet ütött. Az orvosság az én találmányom, segítő istennek hív a földkerekség, a füvek gyógyító erejének én parancsolok. De jaj, a szerelmet füvek nem gyógyítják; s nem használ magamnak, bár mindenki másnak használ tudományom!
Beszélt még többet is, de Péneios leánya remegve futott előle és otthagyta félig mondott szavaival. Futtában még szebb volt, amint a szél lebegtette ruháit, és a könnyű szellő hátrafelé fújta lobogó fürtjeit.
De az ifjú isten sem vesztegette ott tovább gyöngéd szavait hiába, ő is nekieredt és futott, amerre szerelme hajtotta. Mint a vadászeb, ha nyulat látott meg a réten, ez a zsákmányt, az a szabadságot keresi, az egyik beéri, és a mohó fogak közül ugrik el már a másik: így volt az isten és a szűz, egyiket a remény, a másikat a félelem tette fürgévé. Mégis, az üldözőt szerelme szárnyai vitték lankadatlan, már-már utolérte a menekülőt, és lehelete a leány nyakán elomló fürtöket érte. Ez ereje hagyottan sápad el, üldözője győzött, és a leány a Péneios habjaira tekint:
– Segíts, atyám – kiált –, Föld anyám, te nyílj meg, vagy változtasd el vesztemet okozó szép leányalakom!
Alig volt ideje szavát bevégezni s már nehéz zsibbadás fogta el tagjait, lágy kebleit gyönge faháncs vette körül, haja lombbá, karjai ágakká fejlődtek, imént még gyors lába gyökeret vert, csak régi szépsége maradt változatlan. De Phoibos még így is szerette. Törzsére tette jobb kezét – a friss kéreg alatt még érezte, amint a leány keble megremeg – s karjával átölelte az ágakat, megcsókolta a fát, de még a fa is visszahúzódott a csók elől.
És megszólalt az isten:
– Hát ha nem lehettél az én hitvesem, mégis az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegzemen mindig téged foglak viselni, babérfa. S amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid büszke koronáját.
Bevégezte Apollón, és imént nyert ágaival intett rá daphné, a „babérfa”, és ingatta lombkoronáját, mintha a fejével bólogatott volna.
Ovidius: Metamorphoses I. 452–567. sorok.
Bias és Melampus testvérek voltak. Híres királyi családból származtak, atyjuk Amythaón volt, anyjuk Eidomené, mindketten Salmóneus leszármazottai. Bias a városban lakott, Melampus az erdőben.
Melampus kunyhója előtt nagy, odvas tölgyfa állt. A tölgyfa odvában egy kígyócsalád lakott.
Egyszer, mikor Melampus kinézett a kunyhója ajtaján, látta, hogy a két nagy kígyót megölték az emberek. Melampus rőzsét gyűjtött és elhamvasztotta a megölt kígyókat. Aztán benézett a kígyófészekbe, hát látja, hogy két kis gyámoltalan fióka maradt árván a kígyók után.
Megesett rajtuk a szíve, bevitte a kunyhójába és szépen fölnevelte őket.
Mire megnőtt a két kígyófióka, meg is hálálták Melampus jóságát. Egy éjszaka, mikor Melampus már elaludt, odalopóztak az ágyához. Szép szelíden tekergőztek a vállán, vigyáztak, hogy ne bántsák jótevőjüket, ami bizony nem volt valami könnyű dolog, mert akkor már nagyon erős volt a két kígyó és kiütközött már belőlük a kígyótermészet. De Melampust olyan gyöngéden illették, hogy föl sem ébredt tőle.
A két kígyó pedig egyenesen a füléhez tekergőzött, megnyalogatták mind a két fülét. Melampus meglepetten ébredt fel reggel arra, hogy ért minden szót, amit a madarak csipognak a kunyhója előtt.
A két kígyó az éjszaka addig nyalogatta tüzes nyelvével Melampus fülét, amíg olyan csodálatosan kitisztult a hallása, hogy az állatok beszédét is megértette. Így aztán a madarak beszédéből kihallgatta mindig a jövendő titkát és egyszeribe messze földön híres jós lett belőle. Amit még nem tudott, arra megtanította Apollón isten, amikor egyszer az Alpheios folyó partján találkoztak.
Bias ezalatt a városban élt és egy szép napon szemet vetett a pylosi király leányára. De Pérónak, a királyleánynak sok kérője volt. Néleus, a király egyiket sem akarta megsérteni és ezért kimondta, hogy annak adja feleségül a királyleányt, aki elhozza neki Phylakos teheneit.
A teheneket egy óriási kutya őrizte, akihez sem ember, sem állat nem mert közeledni. Búsult is érte Bias, mert már nagyon megszerette a pylosi királyleányt. Kiment az erdőbe mindentudó öccséhez, hogy tőle kérjen segítséget.
– Ne búsulj, testvér – mondta neki Melampus –, mához egy esztendőre meghozom Phylakos teheneit. De addig nem látsz viszont, mert sötét börtönben fogom tölteni az esztendőt.
Úgy is lett, amint Melampus megígérte a bátyjának. Elment Phylakos országába, de nem törte magát valami nagyon a gulya után, úgyis tudta, hogy az óriáskutya éberségét nem tudná kijátszani. Csak ott ólálkodott a tehenek körül, míg oda nem jöttek Phylakos szolgái. Megkérdezték tőle, hogy mi járatban van? Melampus nem is tagadta, hogy ő bizony a teheneket szerette volna ellopni.
Phylakos szolgái nagy diadallal vitték hírül a királyuknak, hogy tolvajt fogtak. Melampus, amint előre megjósolta, börtönbe került. De azért nem esett kétségbe, hanem nyugodtan várta a börtönben a maga idejét, és csak számolgatta a napokat.
Hanem mikor már csak három nap volt hátra az esztendőből, Melampus le sem hunyta a szemét egész éjszaka. Percegett a szú szünet nélkül a gerendákban, de Melampus tudta, hogy most beszélget a sok szú egymással, és az éjszaka csöndjében kihallgatta őket.
– Van-e még sok a gerendából? – kérdezte az egyik szú a másiktól.
– Nincs sok, nincs sok, egy csepp nem sok – felelte a másik.
Abból aztán megtudta Melampus, amire szüksége volt. Fel is lármázta nyomban a palotát.
– Gyorsan, gyorsan, költözzünk át másik házba!
Hát alig hogy kiköltözött Phylakos családja meg a cselédség a rabszolgákkal, nagy robajjal összedőlt az egész palota. A sok szú a gerendákat mind összerágta alattomban.
Hívatta Phylakos Melampust, mert látta, hogy nem közönséges halandóval, hanem az istenek kedveltjével, kiváló, nagy jóssal van dolga. Gondolta, az talán beteg fiát is meg tudná gyógyítani.
Hogyne tudta volna Melampus, csak a teheneket kérte jutalmul érte. Phylakos ráállt az alkura. Melampus meggyógyította Phylakos fiát, Iphiklost, megkapta a teheneket és azzal boldogan továbbállt.
Mire letelt az esztendő, hozta már Biasnak Phylakos teheneit, Bias nem késlekedett soká, vitte a teheneket a király elé.
A pylosi király pedig, mit tehetett volna egyebet, amint kimondta, hozzá is adta Biashoz a leányát feleségül.
Homéros: Odysseia XV. 225–238. sorok, Apollodóros: Bibliotheca I. 9,11–12, valamint a Homéros-scholionok (ad Od. XI. 287.) és a Theokritos-scholionok (ad III. 43.) alapján.
Kyréné városának Apollón kedvese, Kyréné adott nevet.
A Pélion széljárta völgyeiből Létó fürtös fia ragadta el az erdők leányát és vitte arany szekerén messze Libyába, hogy ott a gazdag juhnyájakat nevelő és bőséges gabonát termő föld úrnője legyen.
Kyréné a lapithák királyának, Hypseusnak volt a leánya, Hypseus pedig Kreusa nymphának, Ókeanos és Gaia lányának, és a Péneios folyónak fia. A király maga nevelte szépkarú leányát, nem is szeretett Kyréné otthon ülni leánypajtásaival, de a szövőszék mellett sem járt sokat fel és alá, hanem ércdárdákkal és karddal az erdőn vadászott mindig, hogy békét szerezzen a vadaktól atyja gulyáinak. Az édes pihenést is sajnálta magától, és csak hajnal felé lopózott pilláira egy kevéssé az álom.
Úgy látta meg őt a széles tegzű Apollón is, amint kegyetlen oroszlánnal birkózott éppen a leány, egyedül és puszta kézzel. Hangos szóval hívta ki az isten Kheirón kentaurt a barlangjából, aki akkoriban a lapithák és kentaurok harca előtt, még szintén ott lakott Thessaliában, a Pélion hegyen:
– Hagyd el barlangodat, Kheirón, Philyra fia, s csodáld meg te is a leány bátorságát és nagy erejét. Félelmet nem ismer, lelke győzi a próbát, s szívében nem viharzik rettegés. Kinek a gyermeke? Milyen törzsből eredt, hogy az árnyékos hegyek búvóhelyeit lakja? Mi lenne, ha róla szedném a szerelem édes virágait?
Az okos kentaur szelíd szemöldöke lágy mosolyra húzódott.
– A bölcs Peithónál, a Rábeszélésnél titkos kulcsok vannak a szent szerelmekhez, Phoibos, s ezt istenek és emberek egyaránt tiszteletben tartják. Mert téged is, akitől távol áll minden hazugság, az édes indulat vett rá, hogy kibeszéld. De tőlem kérdezed a leány családját? Hisz éppen te tudod mindennek a végét és minden ösvényét. Hogy mennyi tavaszi levelet sarjaszt a föld, és mennyi homokszemet kavar fel a hullámzás és a szélvihar a tengerben meg a folyókban, hogy mi készült és honnan jön, ami jön, te vagy, aki látod. Hanem ha kívánod, hogy veled, a bölccsel bölcsességben mérkőzzem, megmondhatom én is. A leány mátkája gyanánt érkeztél s völgybe és a tengeren át fogod elvinni őt Zeus Ammón pompás kertjébe, ott város úrnőjévé teszed és szigetlakó népet gyűjtesz köréje a halomra, a sík rónák közepén. Most a széles mezejű Libya fogja befogadni a dicső nymphát arany palotába, gondos szeretettel. A maga földjéből ad osztályrészt neki, hogy Kyréné mindig Libya mellett uralkodjék teljes joggal, gyümölcshozó ültetvényekben és erdei vadakban bővelkedve. Ott fia is fog születni, akit a dicső Hermés édesanyja öléből a Hórákhoz és Gaiához visz el; ezek térdükre veszik a gyermeket és ajkaira nektárt meg ambrosiát csepegtetnek és halhatatlanná teszik, a derék emberek örömére, juhok őrzőjévé. Agreus lesz ő: a „Vadászisten”, és Nomios: a „Pásztoristen”, mások meg Aristaiosnak fogják nevezni.
Bevégezte Kheirón, s szavaival csak még jobban ösztökélte a vágyat az istenben. S ha az istenek siettetik, gyorsan megy végbe minden, és rövidek az utak. Még az a nap eldöntött mindent. Apollón isten elvitte arany szekerén az aranyban gazdag Libyába Kyrénét; ott az ezüstcipellős Aphrodité fogadta a délosi vendéget, lesegítette könnyű kézzel a kocsiról, és előkészítette az isten és a nympha menyegzőjét.
Azóta uralkodik Kyréné a szépséges városon, melyet Apollón isten alapított a számára. S talán azért hoztak olyan gyakran haza dicsőséget a kyrénéi ifjak Delphoiból, az Apollón tiszteletére rendezett Pythia nevű versenyjátékokról.
Pindaros: Pythia IX. 1–75. sorok.
Történt egyszer, hogy a thébai nők áldozatra gyűltek össze Létó oltárához.
– Jertek, jertek, thébai asszonyok – hívta őket Mantó, Teiresias leánya –, koszorúzzátok fejeteket babérággal s hozzatok buzgó imádságot, hozzatok illatos tömjént Létó elé és az istenasszony két ragyogó gyermeke elé. Maga az istennő ad parancsot az én számon keresztül.
Amphión volt Thébai királya és Niobénak hívták a királynét. Jövevény volt Niobé a thébai asszonyok között. Messze Ázsiából hozta feleségül királyi házába Amphión. Itt megáldották az istenek boldogsággal. Az egész földkerekség tudta, hogy Niobénak vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között.
De Niobé bűnös elbizakodottságában az istennővel akarta felvenni a versenyt.
Már együtt voltak az asszonyok Létó oltára körül, mikor közéjük érkezett Niobé. Minden szem feléje fordult. Mindenki őt csodálta hét daliás fia, hét gyönyörű leánya között.
És Niobé rájuk szólt gőgösen:
– Őrültség az, amit tesztek, thébai asszonyok, többre becsülve a láthatatlan istennőt, mint engemet, aki előttetek állok. Minek áldoztok Létónak, minek tisztelitek őt illatos tömjénnel, buzgó imádsággal? No hiszen, szép istennő! Inkább előttem borulnátok térdre! Én dicső királyi házból származom, fényes palotában születtek gyermekeim; őt meg, hiszen tudjátok, mint házatlan koldusasszonyt a hitvány Déloson kívül egy sziget se akarta befogadni. Meg aztán a két gyermek! Nekem tizennégy van. Hét fiú, hét leány, egyik szebb, mint a másik! Eleget áldoztatok már a két gyermek anyjának, vegyétek le a babérágat a fejetekről!
A thébai asszonyok, mit tehettek egyebet, hallgattak a királyné parancsára. Félbehagyták az áldozatot, letették az ünnepi koszorút, hazamentek és halk imádsággal engesztelték a megsértett istennőt.
Látta Létó, hogy üresen maradt az oltára. Haraggal eltelve tért vissza Délosba, a Kynthos hegyére és elpanaszolta két gyermekének, Apollónnak, az ezüstíjas istennek, meg a nyilazó Artemisnek.
– Ti voltatok eddig az én dicsőségem, és most titeket kicsinyelt a gőgös thébai királyné. Halandó gyermekeit merte fölétek helyezni, s népe asszonyait ünnepi oltárom mellől elzavarta. Hová lesz ezután az én istennői méltóságom?
Nem sok szót vesztegetett rá Apollón és Artemis, hogy megvigasztalják anyjukat. Ehelyett kezükbe vették ezüstös íjukat, és sűrű felhőkbe burkolózva suhantak a levegőn át Thébaiba.
Nagy, sík mező terült el a város határában. Az idősebb királyfiak éppen ott mulattak, aranyos kantárral felszerelt, pompás paripákon ültek bíbor nyeregben.
– Jaj nekem – sikoltott fel egyszerre Isménos, a legidősebb, és szívéhez kapva lefordult a lováról.
Rémülten kapott utána Sipylos, az öccse, de nem volt ideje lehajolni hozzá: a láthatatlan nyilas őt is szívén találta. Forró, piros vére a versenypálya homokjával keveredett össze.
Phaidimos és Tantalos a fényes küzdőtéren birkóztak. Éppen egymáshoz mérték domború mellüket, feszülő, izmos karjaikat éppen egymásba fűzték, úgy hatolt át rajtuk Apollón kegyetlen nyila. Egyszerre sikoltottak fel, egyszerre rogytak a földre, egyszerre lehelték ki lelküket.
Alphénórt, Damasikhthónt és Ilioneust is megtalálták a haragos istenek.
Hét ifjú daliát gyászolt egyszerre a város, hét fia ravatalánál állt egyszerre a szegény Niobé. Egymás után borult a kihűlt ajkakra, csókolta, ahol érte őket, és csodálkozó, haragos indulattal telt meg a szíve, hogy ilyen kegyetlen bosszút állhattak az istenek. De összeszedte anyai büszkesége maradékát és hervadt karjait az ég felé emelte:
– Most, kegyetlen Létó, legeltesd szemedet az én fájdalmamon! De még így is győztem, így kifosztottan is több gyermekem maradt, mint neked boldogságodban! – És újra kiegyenesedve nézett körül. Ott álltak fekete ruhában, kibomlott hajjal a testvéreiket gyászoló leányok.
De egyszerre, csodálatos messzeségből, feszülő ideg pengése hallatszott, és az elvakult anyát kivéve mindenki összeborzadt.
Az egyik leány bátyjai kihűlt tetemeit melengette csókjaival, úgy rogyott holtan a halott mellé. A másik anyját vigasztalta éppen és akkor akadt el hirtelen a szava. Menekülni próbálnak, de a nyíl mindenhol utoléri őket. Az egyik elbújik, hiába, Artemis ott is megtalálja.
Hat halott leánya felett ocsúdott fel új gyászra a szerencsétlen királyné. Már csak egy volt életben, egy, a legkisebbik. Mint megrebbent madár a fiókáját, azt takargatja egész testével, azt rejtené el szárnyként kiterjesztett ruhája alá Niobé.
– Ezt az egyet kérem, annyi gyermekem közül legalább ezt az egyetlenegyet, őt, a legkisebbet hagyjátok meg nekem! – kiáltja megtörten, de még el sem mondta, ő, a legkisebb is, holtan esett össze anyja karjai közt.
Ott áll Niobé, anyai boldogsága romjai fölött. Legkisebb gyermeke élettelen testét lassan kiengedte karjai közül és az ő tagjai is kihűlnek. Merevedő szemmel nézi halottait, a jajszó is elhal ajkán. A körülállók szólni sem mernek hozzá, ő pedig meg sem mozdul. Lábai fölmondják a szolgálatot, arcáról eltűnik az élet, szíve helyén is kemény, hideg kő van.
Könnyű szellő támad, de Niobé kibomlott haja meg sem rezdül erre. Kegyetlen fájdalmában kővé vált a thébai királyné.
A könnyű szellő viharrá erősödött, felragadta a kővé vált királynét és elvitte az ámuló emberek szeme elől. Elvitte a tengeren túlra, Sipylos bércére, a királyné szülőhelyére, messze Ázsiába.
Mozdulatlan szikla, Trójától délre, már messziről látszik a fehér márvány asszonyi alakja. Az élet rég elhalt tagjaiban, de könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréből egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány.
Ovidius: Metamorphoses VI. 146–312. sorok.
Oineusnak, Kalydón királyának ajándékozott először szőlőtőkét Dionysos. Oineus feleségét Althaiának hívták, az ő gyermekük volt Déianeira, Héraklés felesége, és Meleagros, a hős vadász.
Mikor hétnapos volt Meleagros, megjelentek bölcsőjénél a Moirák, a sors istennői. A szobában égett a tűz, a Moirák rámutattak az egyik fahasábra és így szóltak:
– Mihelyt ez a fahasáb végig ég, Meleagros is meg fog halni.
Ijedten kapta ki Althaia a fahasábot a lángok közül és elzárta a ládájába, ahol senki sem férhetett hozzá. Így aztán fel is nevelkedett Meleagros és derék hős lett belőle, akin nem fogott a seb.
A termés zsengéiből évről évre áldozatot mutatott be Oineus az isteneknek. De Artemisről megfeledkezett. Megharagudott az istennő és egy óriási vadkant küldött Kalydón földjére. Ez aztán feltúrta Oineus féltve őrzött venyigéit, a barmokat elpusztította, sőt, ha emberrel találkozott, annak sem kegyelmezett.
Erre Oineus király összehívta egész Görögország hőseit és kihirdette köztük, hogy aki megöli a vadkant, lenyúzott bőrét kapja jutalmul. Sokan jöttek el a kalydóni vadászatra, ott volt mindenekelőtt Oineus fia, Meleagros, és Oineus sógorai, de eljött Zeus és Léda két fia, Kastór és Polydeukés is Spártából, Théseus Athénből, Admétos Pheraiból, Amphiaraos Argosból, Peirithoos, a lapithák királya, Larissából, Péleus Phthiából, Telamón Salamisból, Iasón Iólkosból, Iphiklés, Héraklés öccse, Thébaiból és még sokan mások. Eljött Arkadiából egy hős leány is, Atalanté, s bár a hősök eleinte méltatlannak tartották magukhoz, Meleagros szavára a leányt is bevették maguk közé.
Kilenc napig lakomáztak az egybesereglett hősök Oineus király vendégszerető házában, a tizedik napon aztán elindultak a vadkan ellen.
Meg is találták hamarosan Kalydón határában és körülállták, ahányan csak voltak. De a vadászok még jóformán rá sem értek felajzani íjaikat, s a fenevad máris elkapott kettőt közülük. Erre hatalmas nyílzáport zúdítottak rá; először Atalanté nyila sebezte meg a vadkant a hátán, másodszor Amphiaraos nyila a szemén. Végül Meleagros mártotta dárdáját a véknyába, mire kiadta a páráját. Így aztán Meleagrost illette meg a vadkan lenyúzott bőre, de Meleagros, aki megszerette Atalantét, a leánynak engedte át a jutalmat.
Meleagros nagybátyjai – Althaia testvérei –, kik már előbb is elégedetlenkedtek, amiért a leányt is magukkal kellett vinniök a vadászatra, most méltatlankodtak csak igazán.
– Ahol ennyi férfi van együtt, majd éppen egy nőnek engedjük, hogy elvigye a jutalmat! – S mondván, hogyha Meleagrosnak nem kell a vadkan bőre, családi jusson őket illeti meg, senki mást, menten el is vették Atalantétól. Éktelen haragra gerjedt ezért Meleagros, dühében megölte nagybátyjait és a vadkan bőrét visszaadta a leánynak.
Mikor Althaiának hírül vitték, hogy testvérei saját fia kezétől haltak meg, első felindulásában fogta a fahasábot, melyet évek hosszú során át rejtegetett a ládájában, és a lángok közé hajította. A tűz gyorsan belekapott és egykettőre felemésztette.
Meleagros éppen útban volt hazafelé. De mikor a fahasáb végsőt lobbant, egyszerre holtan esett össze az úton.
Akkor eszmélt csak Althaia arra, hogy mit tett, mikor meghozták fia holttestét. Nem tudta elviselni szörnyű fájdalmát és Meleagros feleségével, Kleopatrával együtt fölakasztotta magát.
Apollodóros: Bibliotheca I. 8,1–3.
A Kithairón hegyen vadászott Aktaión, a thébai király, Kadmos unokája. A hegyet már mindenféle erdei vad vére öntözte, a nap delelőre hágott, és az árnyékok összehúzódtak. Az úttalan bozótban kószáló társaihoz így szólt ekkor szelíd szóval az ifjú:
– Hálónkat és fegyvereinket a vadak vére festi pirosra. Jó szerencse kísért, de már elég mára a zsákmányból. Majd ha sáfrányszínű szekéren új hajnal derít új napot ránk, folytathatjuk a vadászatot. Most a delelő nap forró lehelete szikkasztja a mezőket, pihenjünk meg, s szedjétek fel a csomózott hálókat, társaim.
Fenyők és ciprusfák sűrű ligetében, a Gargaphia völgyben voltak éppen, Artemis istennő szent helyén. Itt, a völgy legbenső zugában volt az istennő szent barlangja, melyet nem emberi kéz díszített, hanem maga a művészettel versenyző természet, szüntelenül alakuló habkőből és könnyű tufából feszítve boltozatot föléje. Jobb felől átlátszó vizű tiszta forrás csörgedezett a pázsitágyak között. Elfáradva a vadászatban, itt szokta az erdők istennője szűz tagjait a forrás harmatos vizével megöntözni. Míg maga Artemis a forrásban fürdött, az egyik nymphára, hű fegyverhordozójára bízta dárdáját, tegzét és íját, a másik az istennő köpenyét vette a karjára, ketten a saruját oldozták meg, és a legügyesebb kezű nympha az istennő szétszóródott haját tűzte kontyba.
Aktaión az ismeretlen völgyben bizonytalan lépésekkel barangolva jutott e ligetbe, végzete hozta ide. Amint belépett a forrásokkal teli barlangba, meglátták a meztelen nymphák, s hogy meglátták a férfit, kétségbeesetten verték a mellüket, sikoltozásukkal betöltötték a berket, s mind összefutottak, hogy legalább Artemist fedezzék a saját testükkel. De az istennő mindnyájuknál magasabb, s válltól kiemelkedett a nymphák közül.
Mint mikor a napsugarak festik be a felhőket, vagy mint a hajnal pirossága: olyan volt Artemis arca a szégyentől, mikor meztelenül látta meg az ifjú.
– Most te elmesélnéd, hogy meztelenül láttál engem, ha ugyan el tudnád még mesélni – mondta vésztjóslóan a haragvó istennő. Nyilai nem voltak a keze ügyében, csak vízzel vehette tele a markát és azt szórta Aktaión arcára, fejére. S amint behintette a forrás vizével, az ifjú homlokán szarvasagancsok nőttek, fülei kihegyesedtek, nyaka megnyúlt, keze-lába karcsú állati lábakká alakult, s a testét foltos szőrzet vonta be lassan. Lelkébe is a szarvasok félénksége költözött, futásnak eredt és maga is elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan viszik a lábai. Futtában elváltozott arcát. és a homlokán az agancsokat veszi észre, amint a patak tükrébe tekint.
–Jaj nekem, mi történt – akarta kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Felnyögött, és sírni szeretett volna, de idegen volt tőle az arc, amelyen végigfolytak a könnyei. Csak emberi értelme maradt a régi. Mit tegyen? Térjen-e vissza a királyi palotába, vagy bújjon meg az erdőn? – tépelődött, visszatérni szégyellt volna, az erdőn maradni nem mert.
Amíg így habozott, a saját vadászebei jöttek ellene. Hangos ugatással adtak jelt, örültek a szép zsákmánynak és űzőbe vették a szarvast, úttalan utakon, kiálló szirteken, szinte megközelíthetetlen sziklákon keresztül. Aktaión menekült, mint űzött vad, ahol ő űzte annyiszor a vadat, és a saját hű szolgái elől kellett futnia. Hiába akarta mondani nekik:
– Aktaión vagyok, hát ismerjétek meg már a gazdátokat! – nem jöttek emberi szavak az ajkára, csak a kutyák ugatásától visszhangzott a környék. Három utolérte, bár később indultak, de a görbe ösvények között rövidebb utat találtak, és így előnyt nyertek. Az egyik a hátába vágta a fogait, a másik a szügyébe, s mikor már hárman estek neki, nem tudott futni tovább, jött a többi eb is és harapták, tépték, ahol érték. Már nem volt egy ép folt a testén, felnyögött utolszor, de nem emberi hangon, hanem csak a szarvasok hangján, és keserves panaszával betöltötte a hegyoldalt. Fél térdre ereszkedve könyörgő szemekkel hordozta körül szelíd tekintetét. Akkor már körülötte állt vadászkísérete, szemeikkel Aktaiónt keresték és Aktaión után kiáltottak, mert nem tudták, hogy ő maga fekszik előttük. Neve hallatán felemelte fejét, de társai nem ügyeltek rá, csak azon panaszkodtak, hogy nincs közöttük Aktaión és nem gyönyörködhetik velük együtt a remek zsákmányban. A kutyák még akkor is őt marcangolták, szerencsétlen gazdájukat, akit nem ismertek fel a szarvasban.
Artemis haragja csak akkor elégült ki, amikor Aktaión már elvérzett sebeiben.
Ovidius: Metamorphoses III. 138–252. sorok.