Híres gelenceiek: Bodor György
Bodor György életrajza
Főként történelmi, kisebbség-politikai, néprajzi tanulmányait, cikkeit 1945-től 1948-ig az Ethnographia, a Szabad Szó, utóbb a Honismeret, a Művészet és a kecskeméti Forrás közölte.
Kereső.hu * az online lexikon (címszó: Bodor
György)
Bodor György művei
-Az önálló Erdély, 1945. aug. 25. Hadtörténeti Intézet Levéltára, a Hadügyminisztérium Béke-elõkészítõ Bizottsága iratai (a továbbiakban: HIL Hm BéB) A/XIV/14., 7. doboz, 362-366. 1945
-Egy falutörvény a 19. század elejéről. Etnográfia, 1968
-A rendtartó székely falu (Dr Imreh István tanulmányáról). Honismereti Híradó, Budapest, 1974.
-Székely honfoglalás 1945-ben. I.-II. rész. Forrás, 1975/3. 4.
-A honismereti munka kezdete a dunántúli székelyek körében. Honismeret, 1975/5–6. sz.
-Egy krónikás adat helyesbítése. Magyar Nyelv, 1976. szeptember.
-Heraldikai képletek- a társadaloszervezés folyamatábrái? Művészet, 1978/6.
-Emlékezések a jobbágyéletre. Forrás, 1979/1.
-Az 1562 előtti székely nemzetségi szervezetről. Történelmi szemle, 1983/2
-A székely nemzetségi szervezet. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2002
További publikációk Bodor György munkásságával kapcsolatban:
Életrajz: |
Benkő Péter: A magyar népi mozgalom almanachja. Budapest, 1996, Deák. |
A
bukovinai székelyek 1945-ös
telepítése: |
Albert Gábor: Emelt fővel. Magyarország felfedezése sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1983 |
Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam – A bukovinai székelyek élettörténete.Magyarország felfedezése sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1987 |
Balassa Iván: Székely Múzeum, Bonyhád, Tolna megye, 1947-1950. ACTA -1996 |
A Székely Nemzeti Múzeum, a Csíki Székely Múzeum és az Erdővidéki Múzeum Évkönyve, Sepsiszentgyörgy - Csíkszereda, 1996 |
Az 1962-es per |
Bartók Béla, G.: „Mustármag”. Szabó Dezső eszméinek hatása Zsigmond Gyula és társainak szellemi ellenállásában. Hitel, 2001. november, 43–57. o. |
Standeisky Éva: Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere (Esettanulmány) Évkönyv X. – 2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169–190.o. |
Születésének 100 éves évfordulója: |
Incze László: Emlékezet: Hazatérés a szülőföldre. Háromszék, Sepsiszentgyörgy, 2004. április 25. |
Halász Péter: Egy izzó lelkű magyar ember. Honismeret, 2004/2 |
Könyvismertető
Bodor
György
tudományos működése
Székelyek
a
középkorban
( A
székely nemzetségi szervezet című
könyv kéziratának
ismertetője.)
Bodor
György különféle
kérdésekről
írt kisebb cikkeken, s a FORRÁS
1975. évi 3., és 4.
számában megjelent
Székely honfoglalás 1945-ben című
emlékezéseken kívül
történelmi
kérdések alapos tudományos
vizsgálatával is
foglalkozott. E téren legjelentősebb és
legterjedelmesebb
műve az 1960-as évek
elején eredetileg Székelyek
a középkorban
címet kapta és 260 gépelt oldal
terjedelmű volt. Egy évtizeddel később
történt
átdolgozása során a 187 oldalra
rövidült mű A
székely nemzetségi szervezet
címet kapta.
Az
első rész az 1562 előtti intézményeket
ismerteti,
vázolva a
székelység szervezetének
területbeosztását.
Megállapítja, hogy
a magyarságtudat
mellett volt székelységtudat is, és
több
okirat beszél
Székelyországról.
(Regnum siculorum). E regnum változatlan határok
közt fennállt a tizenharmadik
században történt
kialakulásától 1848-ig és
hét
székre tagozódott, amelyekben
kisebb igazgatási egységek is voltak.
A
tisztségekről szóló
második, és
tisztségbetöltésről
szóló harmadik
fejezet, a király kinevezte székely
ispán
tisztségének ismertetése
után,
rámutat arra, hogy a székelyek
önkormányzati
tisztségeinek rendszere kettős
volt. Más-más látta el a
polgári és
katonai vezetést. Az újabb változat
kiemeli, hogy a Bernáld-féle
periratból
megállapítható, hogy a szék
főtisztjének segítőtársai
saját
igazgatási kerületeikben
bíráskodtak is, mint
ún.
dézsmásbíráskodók
(judices decimales). A szék hadnagya, bár
főfeladata a
hadvezetés volt, szintén tagja volt a
bíróságnak. Katonai
szempontból
százak
voltak az olyan egységek, amelyek
létszáma a
kései időkben huszonkilenc és
százhatvanhét közt mozgott. A
korábbi
változat a lófőtársaknak, mint a
bíró
segítőtársainak szerepét emeli ki, s a
királybíró
tisztségének
megjelenésére is
utal. A hadnagyság és
bíróság
tisztségét a hat nem és az
ágak
rendjében
meghatározott birtokokhoz kapcsolódóan
viselték. A birtokot, amelyhez a
tisztségviselési jog és katonai
kötelezettség kapcsolódott,
lófőségnek
nevezték, s a lófőségek birtokosai az
ágak
tagjai voltak, ők voltak az “ág
népe”. Előfordult az is, hogy többen
töltöttek be egy közösen
rájuk szállt
tisztséget. A köznépet
község,
falunépe, gyalogszékelyek névvel
említik.
A negyedik
fejezet, a főtisztségekről szólva,
rámutat arra, hogy a
rangsor szerint főtisztséget viselő
lófőség részesedése a
közösből kiosztott
nyílföldből nagyobb volt, mint a
közönséges lófőség
birtokosáé. A rendi
fejlődésről szóló
ötödik fejezet hangsúlyozza, hogy a
főtiszti lófőség csak
ágon belüli rangelsőbbséget jelentett,
de nem külön rendi helyzetet. Az eredeti
kétrendűség jogilag 1562-ig fennmaradt, de
katonailag már a tizenötödik
században hármas tagozódás
fejlődött ki. A falvak népe tizedekbe,
százakba, a
lovasok ágszázakba
tömörültek. A hatodik fejezetben a
lófőségekkel foglalkozva
az okiratok és családnevek elemzése
alapján arra a becslésre jut, hogy az északi
székekben egy-egy ágban tíz
lófőség
volt, vagyis egy ilyen székben összesen 240. A
déli székekben és
Aranyosszékben
viszont kevesebb (144, illetve 48) volt.
A
hetedik fejezet a nemek, ágak,
lófőségek
összekevert elhelyezkedését
taglalja és a
térképvázlaton bemutatott
marosszéki adatok mutatják, hogy a
nemek és ágak népe a széken
belül
többfelé települ. Még a
fiúszékekbe is
mindegyik ágból települtek. A
három
északi székben (Udvarhely, Maros és
Csík),
következtetése szerint,
áganként
összesen 30 lófőség lehetett.
A
különbségek a székek
szervezetében
című VIII. fejezet az okirat
alapos elemzésével kimutatja, hogy
amíg az
északi székekben 6 nemnek 24 ága
volt azonos számú
lófőséggel, addig a
déli székekben nem volt egyenlő a
lófőségek száma és az
északiaktól eltérő nevű
ágakat sohasem a
nemekkel együtt
említik. Ennek okát Bodor György abban
látja,
hogy a három széket egy-egy nem
alapította s így széken belül
nem volt
szükség arra, hogy nemet is említsenek.
A lófőségek itt is 24 ágba
sorolódtak,
szerinte.
A
kilencedik fejezetben, a
földközösségről
szólva, megállapítja, hogy
az a többi magyar
földközösségtől abban
különbözött, hogy nem
terhelték
feudális terhek,
földjáradékok,
lassúbb volt a gazdasági fejlődés
és a
közösség
hosszabb ideig megmaradt a székelyek
között. A
belsőséget üléshelynek
nevezték
s ezt a külső határból, azaz
nyílföldből
való részesedés jogával
örökölték. A
részesedés sorolása rovásos
nyílvesszők kihúzásával
történt. A nyilazást a
különféle minőségű
földekre
külön foganatosították. Aki a
faluba
telepedett,
annak a falu népe előtt levett süveggel kellett
befogadását kérnie. Az
erdőirtással szerzett szántót nem
kellett
nyilazásra bocsátani, mert
öröktulajdon
lett. A lófőnek kétszeres
nyílföld
járt, a főemberek 4 nyilat kaptak, mert
többet kellett az “ország
szükségében”
szolgálniok,
költeniök. Előbb a lófők
kezdtek kiválni a közösségből.
1562 után
már a falu népénél is
kialakult az
egyéni földtulajdon. További
következtetés szerint egy-egy északi
székben
24
főtiszti lófőség 96 nyilat, 216
közönség
432 nyilat, 1200 szabadszékely
üléshely 1200 nyilat kapott, vagyis
legutóbbiak,
akik szám szerint a székelység
83,3 %-a voltak, 69,5 %-ban részesedtek a
nyílföldekből. Volt azonban
osztatlanul közös birtok is, mint a falu
rétje
és erdeje, ám az erdei
kaszálót
csak arányszám szerint
használhatták.
A
faluról szóló tizedik fejezet
megállapítja, hogy a falu a gyalogrend
szervezete volt, s a kettős tisztség elve itt is
érvényesült, lévén
falusbíró
és tizedes. A bíróról
tudjuk, évente
választották. A falu feladata a
földközösség, a
gazdálkodási rend,
a bírósági
ítéletek
végrehajtása, híd-,
útkarbantartás, tanorokkert (árok,
kapu)
fenntartás volt, s még
falutörvényeket is alkottak.
A
tizenegyedik fejezet a tízekről szól. Sok
székely
falu több részből
állt. A tízek
vagyonközösségeinek nyoma
még itt-ott megvolt a két
világháború
között. Számos idevonatkozó
adat mellett
összeállította Bodor György itt
a
csíki elpusztult és beolvadt faluk, valamint a
tízesek ismert neveit.
A tizenkettedik
fejezet a
faluk
számát és
elhelyezkedését
vizsgálja. Abból indul ki, hogy a
három
északi
székben 10–10 24-es lófőcsoportot
alakítottak a lófőségek és
a falu
népének is
szabályosan kellett elhelyezkednie. A tízek, a
lustrumokból kitűnőleg, százakba
tömörültek. Feltételezi Bodor
György azt is,
hogy ezer nevű egység is lehetett.
Az ágszázak három nem
összesen
tizenkét lovastízéből
álltak s így
székenként
kettő ágszáz volt. Arra következtet,
hogy a
huszonnégy lófő igazgatta területen
12 falunak kellett lennie. E feltevést a régi
összeírások adataival ellenőrzi.
Megállapítja, hogy Csíkban
és a déli
székekben tömörebb volt a
település, mint
Udvarhely és Marosszék
területén. A
településkori lélekszámot
20–25000 főre
becsüli.
A
székgyűlésről szóló 13.
fejezet megállapítja, hogy az eredeti
egyenlőségi eszme ellen a 15. században indul a
főemberek támadása.
A
második rész “A három
nemzetség szervezete” –
gyűjtőcím alatt 9
fejezetből áll. Ezek közül az első a 14.
és 15. századi okiratban előforduló
Siculi trium generum elnevezést értelmezi. Elveti
a rendi értelmezést és a
nemzetiségit fogadja el hivatkozással a
három-rendűség kései
kifejlődésére s a
vizsgált elnevezés korai előfordulási
idejére. Arra következtet, hogy a
székelység 3 nemzetségből
állt a területi szervezet
létrejötte előtt.
A
tisztségviselő sorrend című fejezet foglalkozik
azzal az
általában
ismert 4 oklevéllel, amely e sorrendet közli.
Elemzi, hogy
ezek között milyen
eltérések, milyen leírási
hibák
vannak. Ezután megállapítja a helyes
sorrendet,
s azt is, hogy ismeretlen okból 1491 előtt a Meggyes nem
és az Ábrán nem
két-két ága helyet cserélt.
Ezután a
nemek sorrendjével foglalkozik az említett
okiratokból kiindulva, s arra a
megállapításra jut, hogy az 1557-i
okirat
mutatta szabályosság a legjellegzetesebb.
Kiderül a
vizsgálatból, hogy a
nemekből két rész sohasem lehetett egyidőben
tisztségben.
A
nemzetségek szabályai címen
közölt fejezet megállapítja,
hogy a
nemzetségek fenti következtetése
alapján felállított sorrendje is
teljes
szabályosságot mutat.
A
nemzetségek ágai című fejezetben
foglalkozik
azzal, hogy megtalálja,
mely ágak tartoztak egykor össze az egyes
nemzetségek keretében. A 24.
feltételezés összes
lehetséges
változatainak kutatása során
vizsgálat
tárgyává
tette s itt példákkal,
ábrákkal mutatja be,
hogy mely ágak szabályai
jelentkeznek azonos módon. Így
világlik ki az,
hogy az Őrlőcz és Meggyes nemek
Bod és Kürt, Szovát és Dudor,
Seprőd
és Gyáros, Eczken és Meggyes
ága, az
Adorján és Ábrán nemek
Telegd és
Karácson, Poson és Nagy,
Vácmán és
Gyerő, Vaja
és Új ága, a Jenő és Halom
nemeknek, Zomoru
és György, Új és
Péter,
Boroszló és
Halond, Balási és Náznán
ága
tartozik össze az északi
székelyeknél egy-egy
nemzetségbe. A három nemzetség hat
nemmé
oszlásakor váltak ketté a
nemzetségek
ágai.
Az
ősi rangsor vizsgálatára térve, annak
a
véleményének ad kifejezést,
hogy az ötletszerű elhelyezkedés a
felállításban
elképzelhetetlen, mert ennek
a
való életben rangsorral kellett kapcsolatban
lennie.
Elsőnek az előbbi
vizsgálatokból következőleg az
Adorján–Ábrán
nemzetségnek
(közép), másodiknak
az Őrlőcz–Meggyesnek (jobb szárny), harmadiknak a
Jenő–Halomnak (bal szárny)
kellett lennie. Rangsor az ágak között is
volt,
és ezért
tükörképszerűen
helyezkedtek el. Ez annak is megadja a
magyarázatát, hogy
miért volt a két
szélső nemzetségbelieknek egyforma, a
középsőnél más
sorrendjük.
A
második rész utolsó
fejezetének címe
a régebbi változatban Az ősi
törzsszervezet átalakulása a
letelepedéskor
volt, az új fogalmazásban pedig A
hat nem kifejlődése a három
nemzetségből. A
tartalom azonban lényegében
hasonló. Megállapítja, hogy az
egyenletesen kevert
települési módból
következik, hogy mai helyzetére a
székelység
máshonnan érkezett. Az ágakat a
településkor azonos
létszámúvá
tették. Feltételezte, hogy az egységek
kettőződése a bírói és
katonai
tisztségviselők
kettéválasztásával
fejlődött.
Így lett a három nemzetségből hat nem
és
változott a tisztségviselés
módja. A
három nemzetség lehetett a
település előtti
szervezet.
A
nem és ágnevekkel foglalkozó fejezet
utal arra,
hogy voltak
próbálkozások a nem és
ágnevek
megfejtésére. Egy részük
keresztény
személynévből eredőnek látszik,
másrészük
törökös jellegűnek.
Egyeseknél meg
lehet állapítani, hogy a
kettéosztáskor
melyik volt a régebbi egység neve.
A mű harmadik, a
letelepülésről szóló
része az új változatban hat, a
régiben öt fejezetre oszlik. A
különbség onnan adódik, hogy a
régi változatnak
volt negyedik, A legrégibb idők című hat
fejezetes része, amelyből az új
szövegezésben csak egy fejezetbe
tömöríthető anyaga maradt.
A harmadik
rész első fejezete a székely csoportok
földrajzi eredetű
elnevezéseivel foglalkozik. Végig veszi az
idevonatkozólag ismert okiratokat és
megállapítja, hogy az északi
telepítésből kimaradt csoportokat
nevezték sepsi,
kézdi és orbai székelyeknek. Az
északiakat eleinte mind telegdieknek nevezték.
A
következő fejezet a három déli
szék
nevével foglalkozva elfogadja azt
a mások részéről is kifejtett
álláspontot, amely a jelenlegi
Szászsebes
és
Szászkézd körüli
letelepültséget
valószínűsíti. Bodor György
szerint
Orbó
névadója a Tövis feletti
Orbó, s nem a
Szerdahely közelében levő volt.
(Előbbit, amely Alsó-, Közép-
és
Felsőorbóból állt, Nagyenyedhez
kapcsolták.)
Minthogy a háromszéki területen csak a
három
régi nemzetség volt meg,
véleménye
szerint ezért nem volt szükség a nemek
említésére.
Kézdiszékbe,
mint balszárnyra a Jenő nemzetségbeliek, Sepsibe,
mint
jobbszárnyra az Őrlőcz nemzetségbeliek, Orbaiba a
kettő közé a vezető nemzetségbeliek
települtek. Mindezek az északi
település után visszamaradt csoportok
voltak,
kisebb volt létszámuk és nem volt hat
nemre való megoszlás. Rokon (besenyő,
korozmin) néptöredékeket is osztottak be
hozzájuk. A aranyosiak is eredetileg
kézdiek voltak, akik a keletre
településből visszamaradtak. Délen az
összes
ágneveket nem ismerjük, csak a
Kövér fiai, Odvor, Besenyő, Koromza és
Zöld ág
neve bukkant fel.
A
kisebb székek megalakulásának
időpontját
tárgyaló fejezet 13. századi
okleveleinek világánál követi
a
székelyeknek e területekre való
települését. A
háromszéki területre 1224-ben
települtek,
akkor, amikor régi
szálláshelyüket a
szászok átvehették. A hetedik
székely
szék Aranyos, 1252 és 1272 közt
került a
kézdiek lemaradt részének
birtokába.
A
Székelyföld a székely
település előtt
című fejezet az új változatban
a helynévadás szokásainak
vizsgálatával kezdődik.
Megállapítja, hogy
a d végű
kicsinyítő képzős elnevezések az
északi
székekben igen gyakoriak, s ez a 12.
századig való letelepülésre
mutat.
Délen csak Nyújtód tartozik ebbe a
csoportba. Számos személynév is
szerepel a
helynevek közt. Ez összhangban van
az eddigi következtetésekkel. Északon
idegen
helynév alig van, délen több a
szláv név, bár gyér
lakosság
lehetett, amelytől ezek erednek. Délen a
székelyek
odatelepülése előtt már kialakult a
királyi
várrendszer. A székek megalakulása
után a beékelt vármegyei
kerületből csak 1365
után olvadt be Csíkba a vele
határos Lázárfalva és 1562
után
Kézdi-székbe Várhegy.
Az
új változat legrégibb időkről
szóló
fejezete röviden foglalkozik a
rovásírással, amely a türk
írások családjába tartozik.
A
székelység régi
időkben is magyarnyelvűségét
hangsúlyozza, mert a
nyelvváltoztatás feltételei
hiányoztak, bár szervezetileg a
székelyek
török jellegűek voltak. A magyar
törzsi szervezetet céltudatosan
felszámoló
királyi hatalom az Erdély
középső
részén élő
székelyeknél megtorpant.
Így a nyelvi egység ellenére is
megmaradt a
székelyek eltérő jogrendszere.
Csak
a régebbi változat fejezetei foglalkoznak
külön
a magyar és bolgár
kapcsolatokkal. Bodor György elveti mind a többi
magyarokkal,
mind a
bolgárokkal kapcsolatos székely
honfoglalás
gondolatát. Valószínűnek azt
tartja, hogy legkésőbb az avar időkben jöttek. A
krónikáink a székelyekről
című
fejezet igen alaposan elemzi Anonymus és Kézai,
valamint
a Képes Krónika
közléseit, amelyek Keletre vonult
hunokról, a hunok
és székelyek kapcsolatáról,
a székelyeknek a magyar honfoglalásban
való s ez
utáni településéről
szólnak.
Külön fejezetet szentel Kézai
településtörténeti
szövegének, s
ennek során az
ebben említett Blakokkal részletesen foglalkozik.
Megállapítja, hogy ezek
törökös
kultúrájúak voltak, s
maradványai a székelyek közé
olvadtak.
Röviden
megemlékezik a székelyeknek a magyar
honfoglalásban való
részvételéről
is,
mondván, hogy a fennmaradt vonatkozó
krónikás hagyomány
elfogadható. A
hagyományokkal kapcsolatos fejezet a Csigla
kérdést érinti azzal, hogy a
Mezőség táján ilyen nevű
határrészek
vannak, amit figyelembe kell venni Kézai
tudósításának
értelmezésében, amelyben utal arra,
hogy a
székelyek a hun
birodalom bukása után a Csiglamezőn
találtak
menedéket. Még néhány
részlet
elemzése után, a Csaba-mondát is
érintve,
arra a megállapításra jut, hogy a 13.
században a székelyek még
emlékeztek egy
eltávozott, de visszavárt azonos
érdekű népre, de ezek
visszatéréséről lemondottak. Az avar,
vagy hun
kapcsolatok lehetőségét vizsgálva
zárul a
régebbi szöveg. Arra utaló adatokat
említ, amelyekből
valószínűsíthető, hogy a
hunokkal való sodródást
lehetségesnek tartja. (Az ismertetett első
változatban
260. második és végleges
változatban 187 gépelt oldalas
tanulmány egyes
kérdéseihez további kisebb
tanulmányok is kapcsolódnak.)
Bodor Ferenc
Bodor György, a magánember
Származását illetően a Bodor
család az
Agház vagy Ákos törzsből
való, mely egyike a
legrégibb székely törzseknek.
Kádár Potencia a gelencei ház előtt gyermekeivel, unokáival.
A kézdivásárhelyi elemiben berendezett katonakorházban, 1914-15
Az első sorban, jobbról a harmadik Bodor Ferencné
Balra az első az ülő sorban Bodor György
A kézdivásárhelyi Jókai kör tagjai, 1920
Az asztal mellett balról Bodor György
A kézdivásárhelyi Jókai kör tagjainak aláírásai a fotó hátlapján, 1920
Völgységi telepesek között,
az első sorban világos öltönyben Bodor György, Bonyhád, 1945
Bodor György családja, Budapest, 1955
Bodor Ferenc, Bodor Györgyné Vita Gabriella, Bodor Katalin, Bodor György
(1941-1994)
(1912 -
)
(1946
-)
(1904-1976)
Nagyenyed, az első haború utáni út Erdélybe, 1958
Bodor György, Bodor Györgyné, Bodor Katalin
A küngösi ház Magyarországon 1938-1964
Ahol Bodor György újra otthonra lelt.
Bodor György síremléke Gelencén, a szaladári temetőben található.
Az
elkerített sírhelyen nyugszik
még felesége, szül. Vita Gabriella, fia,
Bodor Ferenc és nagyanyja Bodor
Ferencné is.
Mellszobra,
Petrovits István alkotása Gelence
központjában van felállítva.
Bodor György nevét viseli a helyi „Bodor György Közművelődési Egyesület”.
Születésének
100 éves évfordulóján
jelent
meg az alábbi írás róla:
Egy "izzó lelkű magyar" ember *1
A száz esztendeje született dr. Bodor
Györgynek ezt a rendkívül
találó jellemzését, amit
*1
Itt köszönöm meg dr. Bodor György
özvegyének és
leányának
írásom
elkészítéséhez
nyújtott segítségét.
*4
Bodor
György: A honismereti munka kezdetei a
dunántúli székelyek
körében.
Honismeret 1975. 5–6.
Halász Péter