tortenelem

Egyiptom rövid történelme

Egyiptom a fáraók előtt

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor jelentek meg az emberek a Nílus völgyében, mindenesetre az első paleolitikus kőeszközöket mintegy kétszázezer évesre lehet becsülni. Jóval később, a neolitikumban, tízezer évvel ezelőtt a pásztorkodó életformát és a kezdetleges mezőgazdaságot gyakorló népesség már letelepedett a Líbiai-sivatagban, a Nílus deltában, a Fajjúm-oázisban, és Felső-Egyiptomban. A mind szárazabbá váló éghajlat arra kényszerítette ezeket a közösségeket, hogy egyre inkább a Nílus közelébe húzódjanak, ahol az első városkezdemények kialakultak. Az egyiptomi történelemnek ezt a szakaszát predinasztikus kornak nevezzük. A népesség két központ felé csoportosult: az egyik északra, a Delta vidékre, a másik délre, Hierakónpolisz közelébe.
A dombordíszműves sminkpaletták szerint számos király uralkodott délen, köztük Narmer és a Skorpió király.

A predinasztikus korban a Két Föld - Alsó-Egyiptom és Felső-Egyiptom - több
háborút vívott egymással, míg végül Narmer király uralkodása alatt Felső-Egyiptom
került ki győztesen a háborúból és egyesítette a két országot.
(Kattints a képre a nagyobb verzióért!)

Narmer, a predinasztikus kor utolsó uralkodója meghódította Alsó-Egyiptomot, és számos csata után egyesítette a két országrészt. Utódja, Hórusz-Aha, aki talán a legendás Ménész fáraóval azonos, megalapította az I. dinasztiát. (A kifejezés a görög dünaszteia, azaz uralom szóból ered.)

Az ún. "Narmer paletta". A Két Föld egyesítésének egyik bizonyítéka.
A paletta egyik oldalán Narmer legyőzi Alsó-Egyiptom seregeit, a másik oldalon
a győzelem után pedig már mindkét országrész koronája a fején van.

Az első két dinasztiát thiniszi néven is emlegetik, mert Manethón görög történetíró szerint, aki harminc egyiptomi dinasztiát határozott meg, ennek a kornak a királyai Thisz vagy Thinisz (Tjeni) városából származtak. Thisz nyomát eddig még nem sikerült fellelni, de minden kétséget kizáróan Abüdosz (Abedzsu) környékén volt.

Ménész uralkodásával kezdődött a protodinasztikus- avagy thiniszi kor, amely csaknem három évszázadon át - a i.e. harmadik évezred elejétől i.e. 2670-ig - tartott. Ménész uralma alatt alapították meg a második fővárost; Memphiszt (Ineb Hedzs, Men-nefer), hogy az északi terület jobban ellenőrizhető legyen, mint az innen 600 km-re délre fekvő Hierakónpoliszból (Nekhen). Ezért jött létre Memphisz, a Fehér fal városa, (célzásként talán a Nílus áradásától védő gátra), mely később az Óbirodalom fővárosa lett. Az erősen széttagolt ország összetartozásának hangsúlyozására Memphiszben tartották a koronázási szertartásokat. Ezek a rítusok hamarosan nagyon bonyolultakká váltak, és a királyság egyesítő erejét voltak hivatottak kiemelni.
Ménész személyéről alig maradt fenn adat, mégis feltételezhető, hogy több háborút is kezdeményezett a núbiaiak és a líbiaiak ellen, és uralkodása alatt rendszeres kereskedelmi kapcsolat alakult ki Egyiptom és Kis-Ázsia országai között. A királyt Abüdoszban temették el, ahol az I. dinasztia összes uralkodója és a II. dinasztia két királya is nyugszik. Ménészt Dzser, majd Dzset követte a trónon. Utóbbit kígyó királynak is nevezik, mert sírkövén kígyó látható. Utána még további három király uralkodott. Ka volt az I. dinasztia utolsó uralkodója. Ezt követően az ország súlyos válságba került, belső elégedetlenség és zűrzavar ütötte fel a fejét, egészen Hotepszekhemui trónra lépéséig, aki megalapította a Deltából származó II. dinaztiát. Ellentétben az elsővel, a II. dinasztia nem tudta fenntartani az ország egységét, amelyet újra két király - az egyik északon, a másik délen - kormányzott, egészen Kaszekhem Hierakónpoliszban tőrténő megkoronázásáig. Ez az uralkodó ismét egyesítette a két országrészt, és felvette a Kaszekhemui nevet. Ez már a II: dinasztia vége, és valószínű, hogy a trónra lépő Dzsószer fáraónak, a III. dinasztia második királyának anyja Kaszekhemui felesége volt. Dzsószer ismét Memphiszt tette meg az ország fővárosává. Egyiptom belépett az óbirodalom korába.

Óbirodalom: a piramisok kora I.e. 2650-2150

Dzsószer megépíttette az első egyiptomi piramist Szakkarában, építésze, a később istenként tisztelt Imhotep tervei alapján és irányításával. A lépcsős piramis több, egymásra helyezett úgynevezett masztabából jött létre: a lépcsők a fáraó égbemenetelének szimbólumai voltak. A IV. dinasztia elején Szakkarától délre Sznofru fáraó emeltette az első olyan fajta piramist, amit ma mindannyian ismerünk. Előtte történt már néhány kísérlet : a Medumban álló lépcsős piramis, amely valószínűleg Huni fáraó síremléke, majd a Dahsúrban lévő, Sznofru fáraó által emelt törtélű piramis. I.e. 2550 és 2472 között Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz három nagy piramist építtetett Gízában.
I.e. 2465-ben Uszerkaf megalapította az V. dinasztiát. Ez a korszak változást hozott a vallásban; a Napnak és a Nap fiának, a fáraónak a kultusza mind fontosabbá vált. Szahuré, Neferirkaré, és Neuszerré fáraók Gíza és Szakkara között Abuszírban emeltették piramisaikat. Az V. dinasztia utolsó uralkodója, Unisz fáraó Szakkarában építette fel piramisát, ebben jelentek meg először a sír falára vésett vallásos feliratok. Ezek az úgynevezett piramisszövegek, melyek később helyet kaptak a koporsószövegekben, majd az Újbirodalom idején a Halottak Könyvében is.

A piramisok kora. A térképen a nagyobb piramisok helyei láthatók
és a főbb városok.
(Kattints a képre a nagyobb verzióért!)

A VI. dinasztia korában (i.e. 2323-2150 körül) a vidéki arisztokrácia függetlenségi törekvései következtében a királyi hatalom meggyengült. A Korszak uralkodói - Teti, I. Pepi, Merenré és II. Pepi fáraók - Szakkarában emeltették piramisaikat.

Első átmeneti kor I.e. 2150-2100

II. Pepi uralkodása végén a központi hatalom szétesésével megkezdődött az Első átmeneti kor (VII.-X. dinasztia, i.e. 2150-2100 körül.) A IX. és a X. dinasztia királyai Hérakleopoliszban állították fel székhelyüket, míg Théba I., II. és III. Antef helyi uralkodók befolyása alatt maradt. A thébai fejedelmek helyreállították a központi hatalmat és egyesítették az országot.

Középbirodalom I.e. 2100-1750 körül(XI. - XII. dinasztia)

Mentuhotep (Nebhepetré) megalapította a XI. dinasztiát, és ezzel virágzó korszak köszöntött Egyiptomra.

Egyiptom virágkora a XI. dinasztia idején.
(Kattints a képre a nagyobb verzióért!)

A XII. dinasztia fáraói meghódították Núbiát, amivel már Mentuhotep is próbálkozott. Ebben a korszakban több fontos emléket építettek: List déli piramisát, két másikat Dahsúrban, és azokat, melyek a Fajjúm-oázis bejáratánál, el-Láhúnban és Havárában emelkednek. Az uralkodók elhatározták, hogy felvirágoztatják a Fajjúm-oázist, és fővárosukat is Listbe helyezték.

Második átmeneti kor I.e. 1750-1550körül (XIII. - XVII. dinasztia)

I.e. 1750 felé, a XII. dinasztia uralkodásának végén a belső lázongások miatt a királyi hatalom ismét meggyengült. Núbia függetlenné vált, és egy új, immár nem thébai eredetű dinasztia a Nílus deltájának nyugati részén állította fel székhelyét. Ez a Második átmeneti kor kezdete, mely i.e. 1640-ig tartott, egy idegen nép beözönléséig.

A hükszoszok (eredeti formájában: hekau-haszut azaz: idegen országok uralkodói) megszállták az országot. Az idegenek egy része átvette az egyiptomi kultúrát, viszont ők honosították meg a lovak használatát, és a kocsit, amiket kizárólag katonai célokra használtak. A megszállók a deltabéli (Nílus delta) Avariszban (a mai Tell-el-Daba mellett) alapították meg fővárosukat. I.e. 1550 táján a későbbi Ahmesz fáraó kiűzte a hükszoszokat Egyiptomból, és visszafoglalta a núbiai területeket is. Újraszervezte az országot és megalapította a XVIII. dinasztiát, mellyel kezdetét vette az Újbirodalom korszaka.

Az Újbirodalom és Théba virágkora I.e. 1550-1076 (XVIII. - XX. dinasztia)

A XVIII. dinasztia uralkodásától (i.e. 1550-1295) Théba (Uaszet) vált az ország fővárosává. Ebben az időszakban lett a karnaki nagy Amon-templom az ország legnagyobb vallási központjává, és ekkor alakították ki a Királyok Völgye és a Királynék Völgye nekropoliszait (holtak városa) az uralkodók számára.
I. Tothmesz korában Egyiptom hatalmának csúcsán volt, kiterjedése elérte északon az Eufráteszt, délen pedig a negyedik kataraktát (zuhatag, itt a Níluson értendő). III. Tothmesz, az egyiptomi történelem egyik legnagyobb fáraója háborút viselt a mai Szíria területének államai ellen, ahol a Mitanni birodalom fenyegetően megerősödött, és bár kénytelen volt az Eufráteszig húzódó területeinek egy részét feladni, ez nem gátolta meg abban, hogy több hadjáratot vezessen Núbia ellen, és létrehozza e legdélibb terület fővárosát; Napatát.

II. Amenhotep folytatta a hadjáratokat Mitanni ellen, és ez a konfliktus egészen IV. Thotmesz uralkodásáig tartott. IV. Thotmesz fia, III. Amenhotep diplomáciai kapcsolatokat létesített Babilóniával és a szíriai területek királyságaival, ezen belül Mitanni királyával is. Uralkodását a béke, az építészet és a művészetek felvirágzása jellemezte. A Théba nyugati partján emelt gigantikus méretű templomából csak néhány rom és két szoborkolosszus maradt, melyet a görögk Memnón-kolosszusnak neveztek el. Utána fia IV. Amenhotep került trónra, aki megreformálta az ősi vallást, és egyetlen isten; Aton a Napkorong kultuszát állította középpontba. Felvette az Ekhnaton (Ekhen-Aton=Aton kegyeltje) nevet, és székhelyét Thébából Amarnába (Ahet-Aton) helyezte át. Az új fővárost (fő)feleségével Nefertiti királynéval együtt Közép-Egyiptomban építette fel.
Utódja, Tutankhamon hétéves korában került a trónra, de nem sokáig uralkodhatott, tizenhét éves korában meghalt. Uralkodása alatt külső nyomásra visszaállította az ősi vallást, és a fővárost Memphiszbe helyezte át, mely időközben az ország egyik legjelentősebb városa lett. A hatalom valódi birtokosa azonban Ay volt, aki főpap és hivatalnok is volt egyben, és aki az ifjú uralkodó halálakor felvette a királyi jelvényeket és négy évig uralkodott. (Nem hiába terjedt el róla az a hipotézis, miszerint szerepet játszott Tutankhamon váratlan halálában.) Ay-t Horemheb tábornok, a hadsereg parancsnoka követte a trónon, aki a XVIII. dinasztia utolsó fáraója volt.

I. Ramszesz alapította meg a XIX. dinasztiát. Fia, I. Széthi hadjáratokat vezetett a líbiaiak, a szíriaiak és a hettiták ellen. Uralkodásának vége felé együtt gyakorolta a hatalmat fiával, a későbbi II. Ramszesszel, aki trónra lépése után tovább hadakozott a hettitákkal. A szíriaiakkal az Orontész partján vívott kadesi csata után (i.e. 1274) békeszerződést kötött, melynek szövege egyiptomi és akkád nyelven is fennmaradt. 67 éven át tartó uralkodását gazdag művészi és építészeti teljesítmények jellemzik. Nemcsak szobrok százai készültek, hanem sok templom is épült ebben a korban (Abu-Szimbel, Memphisz, Bubasztisz, Abüdosz), számos más templomot kibővítettek vagy művészi alkotásokkal díszítették (Abüdosz, Karnak, Luxor). Emellett a fáraó egy másik fővárost is alapított a hükszoszok egykori központjának helyén, Avariszban. A királynak számos felesége volt, akik közül kettő a többiek felett állt és különösen ismert: Ízisz-Nofret és Nefertari. Utóbbi a Királynék Völgyében kialakított sírjáról és az Abu-Szimbelben neki ajánlott sziklatemplomról is híres. Ízisz-Nofret sírját eddig még nem találták meg. Az ő fia volt II. Ramszesz utóda Merneptah, akit II. Széthi követett a trónon, majd halála után özvegye, Tauszert királynő uralkodott. Szetnakht fáraó rövid uralkodása a XX. dinasztia kezdetét jelentette (i.e. 1188-1076 körül). Ezt a dinasztiát III. Ramszesz erős személyisége határozta meg, aki után számos uralkodó következett e néven, egészen XI. Ramszeszig.

Egyiptom hódításai a XVIII.-XX. dinasztia korában.
Az ország ekkor a legnagyobb.
(Kattints a képre a nagyobb verzióért!)

III. Ramszesz néhány nagy templomot építtetett, köztük a monumentális medínet-habui templomegyüttest. Több győzedelmes csatát vívott a líbiaiak és az ún. "tengeri népek" ellen. A XX. dinasztia uralkodásának vége felé a királyi hatalom meggyengült, és a karnaki Amon-templom főpapja, Herihór lett a birodalom egyik legbefolyásosabb embere. Rövid időre a trónt is elfoglalta. A központi királyi hatalom teljesen összeomlott.

Harmadik átmeneti kor I.e. 1076-712 (XXI. - XXIV. dinasztia)

A XX. dinasztia végével megkezdődött a Harmadik átmeneti kor hosszú és bonyolult időszaka, amelynek során több királyi családnak kellett - azonos időben - osztoznia a hatalmon. A deltabéli Taniszban (Dzsanet), nem messze a Ramszeszek idején virágzó ramesszida fővárostól egy új, taniszi (XXI.) dinasztia formálódott, amelynek meg kellett osztania az ország feletti uralmat a thébai főpapokkal. Egyiptom ismét két királyságra szakadt. Elvesztette hatalmát Palesztína felett, és Núbia is visszanyerte függetlenségét. Ezt követően líbiai eredetű uralkodók szilárdították meg hatalmukat a Delta keleti részén (XXII. dinasztia). Bubasztisz, a mai Tell-Baszta lett a főváros, Théba pedig hanyatlásnak indult. Egyiptom több kicsi királyságra szakadt szét, s ez az anarchikus állapot lehetővé tette, hogy bármelyik vidéki herceg fejedelemnek kiáltsa ki magát. Ezek a dinasztiák azonos időben uralkodtak Egyiptomban, egészen a XXV. dinasztiáig. A XXIII. dinasztia idején (i.e. 828-712 körül) Tanisz fővárosi rangra emelkedett, és kis időre sikerült befolyása alatt tartani a thébai papságot. I.e. 724 és 712 között Szaisz (a mai Szá-el-Hagar) a Delta nyugati részében két helybéli fejedelem, Tefnakht és Bokkhorisz kormányzása alatt állt (XXIV. avagy szaiszi dinasztia). Még korábban, i.e. 770 körül, Kasta kusita király legyőzte Felső-Egyiptom összes helyi uralkodóját és Thébát is. Utódja, Piankhi, a XXV. etióp dinasztia megalapítója pedig a szaiszi kiskirályokat vetette uralma alá.

A fáraók alkonya: A késői kor I.e. 712-332 (XXV. - XXX. dinasztia)

Ez a korszak, a vég nélküli konfliktusok ellenére a gazdasági fellendülés és a kultúra virágzásának időszaka volt. Az új királyok a nagy fáraók törvényes utódainak nyilvánítatták magukat, és igyekeztek megőrizni és gyarapítani őseik kulturális örökségét. Egyiptom azonban ezen fél évezred alatt elvesztette függetlenségét. A núbiai királyok alatt meggazdagodott és nagyhatalommá vált, egyetlen ellenfele Asszíria volt, mely a szaisziak támogatásával rövid időre elfoglalta az országot.

I. Pszammetik fáraónak (XXVI. dinasztia) i.e. 653 körül sikerült kiűznie az asszír megszállókat, és a kis, független államokra rákényszerítenie hatalmát, ezzel helyreállította a birodalom egységét. A XXVI. dinasztia uralkodása (i.e. 664-525) Egyiptom új reneszánsza volt. A kereskedelmi kapcsolatok - ezúttal a görögökkel - újra felvirágoztak. Nekhaó fáraó megkezdte egy csatorna munkálatait a Nílus és a Vörös-tenger között, de ez a vállalkozás végül abbamaradt.

I.e. 525-ben III. Pszammetik fáraó seregeit legyőzte Kambüszész, Perzsia királya, és Egyiptom perzsa provinciává vált. A XXVII. dinasztiától Kambüszész, I. Dareiosz, Xerxész, Artaxerxész és II. Dareiosz nevei állnak az egyiptomi királylistán. Egyiptom csak i.e. 380 táján, a XXX. dinasztia idején, a Delta-béli Szebennütoszból származó hadvezér; I. Nektanebo uralkodása alatt nyerte vissza függetlenségét. Ez volt az utolsó egyiptomi dinasztia. I.e. 343 és 332 között III. Artaxerxesz csapatai ismét leigázták Egyiptomot (második perzsa hódítás), és tíz éven át megszállva tartották. II. Nektanebo fáraó a spártaiak szövetségeseként végleg vereséget szenvedett, és Núbiába kellett menekülnie.

Egyiptom a görög-római korban I.e. 332 - i.sz. 395

I.e. 332-ben Nagy Sándor elfoglalta egész Egyiptomot. Így jött létre a makedón eredetű dinasztia, amely i.sz. 304-ig tartotta meg a hatalmat. Egy makedón tábornok - Egyiptom egykori helytartója -, Ptolemaiosz, fáraóvá nyilváníttatta magát I. Ptolemaiosz Szótér néven, és megalapította a Ptolemaiosz-dinasztiát, amely egészen i.e. 30-ig, az ország Római Birodalomhoz való csatolásáig uralkodott Egyiptomban.
A Ptolemaiosz-korban az ország fővárosa, a kereskedelem és a görög kultúra központja Alexandria volt. (A várost még Nagy Sándor alapította, és magáról nevezte el.) A Ptolemaiosz Auletész néven is ismert XII. Ptolemaiosz Dionüszosz Neosz korában fejezték be az edfui templom építését, és kezdték el a munkát Denderában.

I.e. 48-ban Julius Caesar partra szállt Egyiptomban, hogy megvédje VII. Kleopátrát fivérétől XIII. Ptolemaiosz Philopatortól, aki megfosztotta nővérét a tróntól. I.e. 31-ben Octavianus, a későbbi Augustus császár légiói támadást intéztek Kleopátra kedvese; Marcus Antonius ellen, akit a szenátus a római nép ellenségének bélyegzett. A szembenálló felek Actiumnál ütköztek meg, ahol Antonius serege vereséget szenvedett. A győztes római légiók elfoglalták Alexandriát, és Egyiptomot végleg a Római Birodalomhoz csatolták, mint tartományt. A római császárok szintén a fáraók leszármazottaiként hirdették magukat. Az egyiptomi vallás, és intézményei is fennmaradtak, sőt az egész mediterrániumban elterjedtek. Rómában valóságos "Egyiptom-mánia" söpört végig, gombamód szaporodtak el a különböző egyiptomi istenségek tiszteletére emelt szentélyek, legfőképp Ízisz kultusza terjedt el.

A bizánci kor 395-640

I.sz. 200 körül a kereszténység kezdett tért hódítani, és i.sz. 379-ben a rómaiak hivatalos vallása lett. A Római Birodalom belső válsággal küszködött, majd két részre szakadt. Egyiptomot i.sz. 395-ben a Kelet-római Birodalomhoz csatolták. Azonban a Kelet-római Birodalom gyengébb volt annál, hogy ténylegesen ellenőrzést gyakoroljon Egyiptom felett, és nem tudta megvédeni a délről Núbiából, nyugatról és Észak-Afrikából fenyegető támadásokkal szemben. Egyiptom i.sz. 640-ig kitartott, amikor Amr Ibn el-Asz, Omar kalifa hadvezére behatolt a Nílus völgyébe.

Az iszlám kor 640-1517

Az arabok magukkal hozták vallásukat Egyiptomba, de jó ideig megtűrték az egyiptomi vallást is. Különböző kalifátusok - az Omajjádok (658-750), az Abbászidák (750-868), a Tulunidák (868-905), az Iksididák (905-969), a Fátimidák (969-1171) - követték egymást Egyiptom uralkodói székében. 1171-ben a kurd származású "kalandor"; Szalah el-Din (a híres Szaladin) félreállította az utolsó Fátimida kalifát, felvette a szultán címet és megalapította az Ajjúbida-dinasztiát (1171-1250). Ez a korszak a középkori Egyiptom legdicsőségesebb korszaka volt. 1176-ban, midőn keresztes csapatok Kairó nagy részét lerombolták, Szaladin megerősítette a várost, megépítette a Citadellát és a városfalakat. A védelemhez török zsoldosokat bérelt, a mamelukokat, akik viszont 1250-ben megszerezték a hatalmat, és 250 éven át meg is tartották.

Az Ottomán kor 1517-1798

1517-ben a mamelukok elvesztették az ország feletti hatalmukat. Egyiptomot az Ottomán Birodalomhoz csatolták, melyet a szultán által kinevezett pasa igazgatott. A Fenséges Porta tekintélye azonban hamar lehanyatlott, míg a mamelukok befolyása újra megnőtt. A pasák csak az ő beleegyezésükkel tudtak kormányozni, ez a dualitás viszont - egy igazi központi hatalom hiánya miatt - az ország stabilitását mind politikai, mind gazdasági szempontból veszélyeztette.

A modern Egyiptom születése

Bonaparte Napóleon 1798-ban partra szállt Egyiptomban, hogy megkísérelje visszaszorítani az angol befolyást a Földközi-tenger térségében. A piramisoknál vívott csatában, az Abukíri-öböl közelében, szétzúzta a mamelukok seregét, de közben Horatio Nelson angol admirális megsemmisítette hajóhadát, így Napóleon - csapatait hátrahagyva - 1801-ben elhagyta Egyiptomot.

Mohamed Ali, egy albán származású katonatiszt, kihasználva a zavaros és háborúkkal terhes időket, magához ragadta a hatalmat, és 1805-ben a szultánnal pasává neveztette ki magát. Végleg felszámolta a mamelukok befolyását az országban, meghódította Szudánt, Palesztinát és Szíriát, miközben nagyszabású terveket dolgozott ki Egyiptom modernizálására. 1848-ban unokája, Abbász folytatta művét, majd annak két fia: Mohamed Szaid (1854-1863) és Iszmail (1863-1879) vette át a vezetést.
A modernizációs terv azonban, amelyet Mohamed Ali dolgozott ki, arra is kötelezte Egyiptomot, hogy törlessze külföldi adósságait, s ez súlyos gazdasági válságba sodorta az országot. El kellett tűrnie, hogy az európai hatalmak - elsősorban Anglia - beavatkozzanak az ország életébe.

Az Angol Protektorátus 1882-1922

A katonai megszállással az angolok rendet teremtettek az országban, ám Egyiptom fejlődését a brit gazdasági érdekek határozták meg. 1918-ban Szaad Zagul vezetésével az első nemzeti párt (WAFD) függetlenséget követelt, melyet az angolok megtagadtak, mire az országban felkelést robbantottak ki. 1922-ben Londonnak el kellett fogadnia az egyiptomi követeléseket.

Az Egyiptomi Királyság 1922-1952

Ahmed Fuad pasa, aki I. Fuad néven lett király, proklamálta az első alkotmányt, mely a királyságot parlamentáris monarchiává tette. Az angolok befolyása továbbra is erős maradt, főleg gazdaságilag volt szükségük az országra. Fuad fia; Fárúk uralkodása alatt Egyiptom belépett a Népszövetségbe (1937). A II. világháború után az infláció és a munkanélküliség miatt az ország elszegényedett, és súlyos belső zavargások támadtak. 1952-ben egy egyiptomi katonatiszt, Gamal Abdel Nasszer mind nagyobb befolyásra tett szert, és lemondatta Fárúk királyt.

Az Egyiptomi Arab Köztársaság

A köztársaságot 1953. június 18-án kiáltották ki, Nasszer előbb miniszterelnök, majd köztársasági elnök lett. Külpolitikájában eltávolodott a nyugati hatalmaktól, és mind szorosabbra fűzte kapcsolatait a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal. 1956-ban államosította a Szuezi-csatornát, hogy az asszuáni Nagy-gát építkezéseit finanszírozni tudja. Pánarab törekvései nyomán Szíriával és Jemennel megalapította az Egyesült Arab Köztársaságot, amely 1958-1961-ig állt fenn. Az 1967-es Izraellel folytatott vesztes háború következményeként Egyiptom elvesztette a Sínai-félszigetet, s ugyanekkor a Szuezi-csatorna tranzitdíjaiból befolyó hasznot sem tudta felhasználni. A Raisz (arabul: főnök) elfogadta Izrael elismerését, cserébe az elveszett területekért. 1970 szeptemberében Nasszer meghalt, és Anwar Szadat, az akkori alelnök lett az utóda. 1973-ban, egy Izrael ellen indított villámtámadás után, Szadat liberális politikát alakított ki az országon belül éppúgy, mint a nyugati világgal, és az Egyesült Államokkal. Az ő elnöksége alatt született meg a Camp David-i egyezmény, amely rendezte ugyan az "izraeli kérést", de Egyiptom és a többi arab állam között szakításhoz vezetett. Emiatt Szadatot 1981. október 6-án egyiptomi fundamentalisták meggyilkolták. Nem sokkal ezután Hoszni Mubarrak tábornok lett a köztársaság elnöke, aki normalizálta Egyiptom viszonyát az arab államokkal, és ezzel együtt a nyugati hatalmakkal számára is elfogadható politikát folytat.