Arad neve pusztán személynév, magyar névadással keletkezett, eredeti alakja "Urodi" amely az "úr" fõnév származéka. A XI. század elsõ évtizedeiben Ajtony uralma alatt állt a terület, Arad vára - akkoriban minden bizonnyal földvár - nemzetségfõi központ lehetett. Amikor 1028-ban Szent István király vezére Csanád Ajtony leverte, a nemzetségi várba a király egy Arad nevû ispánt ültetett, s tõle kapta nevét mind a vár, mind pedig a Maros folyó két partja mentén kelet-nyugat irányban húzódó vármegye. A vár egyben egyházi központ is, az aradi prépostág székhelye. Az erõsség nem a mai Arad város - s a jelenlegi vár - területén állt, hanem attól keletre, Glogovác (mai román nevén Vladimirescu) községben, ahol máig is láthatók a prépostsági templom hatalmas épületének alapfalai.
A tatárjárás idején, 1241-42-ben a Maros vidék jelentõs része elpusztult. Mi lett Aradnak a sorsa, nem tudjuk. A várban levõ káptalan értékes levéltára és hiteles helyi tevékenysége révén fontos szerepet játszott a középkorban, de a vár jelentéktelen erõsségnek számított. A XVI. század közepén vált fontossá, amikor a törökök 1551-52-ben Erdély és a Habsburg-Magyarország egyesítésének hírére megindultak a Maros-vidék várainak elfoglalására. Arad 1552-ben került török kézre. A gyenge vár helyett a törökök 1554-ben a Maros kanyarulatában, a folyó jobb partján emeltek palánkvárat. Temesvár és Gyula mellett azonban ennek nem volt különösebb katonai jelentõsége, ezt mutatja az 1590-91-ben jegyzett, mindössze 32 fõnyi õrsége. A tizenöt éves háború elsõ szakaszában Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem a Habsburgok szövetségeseként harcolt, Borbély György erdélyi hada 1595-ben a Maros vidéki hadjárata során könnyûszerrel foglalta vissza Aradot tucatnyi más várral együtt. A temesvári pasa meglepetésszerû ellentámadását véresen visszaverték. Az új kapitány, Szelestey János próbálta megerõsíteni a gyenge és romos aradi várat, új bástyákat építtetett, sáncokat emelt. 15998-ban azonban mégis sikerült visszafoglalniuk a törököknek Aradot több Maros vidéki várral együtt. A tizenöt éves háború végén újra erdélyi kézen találjuk, de nem sokáig, mert 1616-ban Bethlen Gábor már nem tudott kitérni a törökök fenyegetõ követelései elõl, s más várakkal együtt Aradot is át kellett engednie nekik. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem hadjárata 1658-ban érte utol Arad várát amikor rövid idõre elfoglalta és felgyújtotta. Azonban a törökök ismét visszaszerezték és bosszút álltak II: Rákóczi György átállása miatt. A törökök ellen folytatott felszabadító háború

során 1685-ben érkeztek meg a felszabadító csapatok Arad várához, amelyet ötszáz janicsár védett, s annak ellenére, hogy a törökök még segítséget kaptak, a vár ostroma sikerrel végzõdött, a várat elfoglalták és felégették.
A Temes vidéket azonban nem sikerült elfoglalni, a Maros vonal erõdítményei a XVII. század végén is megõrizték fontosságukat, sõt jelentõségük csak nõtt. Aradot Szavoyai Jenõ - a királyi csapatok fõparancsnoka - személyesen ellenõrizte, az olaszbástyák elõtt külsõ védelmi épületeket húztak fel, a Maros vonal biztosítására rácokat telepítettek le, a vár õrségének egy része is belõlük került ki. A Rákóczi szabadságharc során Károlyi Sándor 1707-ben megtámadta és rézben felgyújtotta Aradot, majd 1708-ban több kuruc támadás követte egymást, a várat azonban nem tudták elfoglalni. Arad várát széles ívben fogták körül a város házai, melyek építését - katonai okokból - szigorúan szabályozták. A királyi hadvezetés idõközben úgy vélte, hogy az elavult aradi vár átépítése helyett célszerûbb, ha a folyó túlsó partján, a nagy kanyar öblében teljesen új, korszerû várat építenek. Gróf Harsch Ferdinánd Fülöp mérnökkari tábornok tervei alapján kezdõdtek meg a munkálatok. A vár szabályos hatszög alakban épült ki, mélyen tagozott elõmûvekkel, kazamatákkal. II. József, amikor 1768-ban Aradra látogatott, megtekintve a várat, építését elhibázottnak tartotta, szerinte kárba vesztek a ráköltött milliók. A város sokat nyert a látogatással, mert korábban voltak olyan elképzelések, hogy egész Aradot le kell rombolni mert az épületei katonai szempontból csak gondot jelentenek. József látogatása után (véglegesen az 1781. évi királyi határozattal) ezek a tervek lekerültek a napirendrõl, sõt némi lendületet is kapott a város építése. Csak 1783-ban fejezõdött be a vár kiépítése, amikor II. József ismét idelátogatott.
Arad várának - mire elkészült - nem volt különösebb katonai jelentõsége, hiszen a török határvonaltól meglehetõsen messze került, miután Temesvárt és vidékét 1716-ban visszafoglalták. A késõbbi török háborúkban sem volt nagy szerepe.
1848 szeptemberében Berger János altábornagy, aradi várparancsnok szembefordult a magyar kormánnyal, hadikészültségbe helyezte a várat, s az ellenszegülõ várost ágyúgolyó alá vette. A forradalmi magyar kormány a vár ostromát - ami egyenlõre lényegében csak körülzárást jelentett - 1848 decemberében kezdte meg, a hadmûveletekhez elsõsorban az Arad megyei nemzetõröket mozgósítva. Leginkább a védõk kiéheztetésével kísérleteztek. 1849 februárjában a császári hadvezetés szerb felkelõ seregek segítségével próbálta felszabadítani a várat az ostromzár alól. A magyar csapatok azonban hõsies és véres küzdelemben visszanyomták az ellenséget. Mire az éhségtõl kényszerítve az õrség feladta a várat 1849. július 1-én, Arad városa több mint félévnyi ágyútûz után romokban hevert. Vetter Antal altábornagy kiáltványában méltatta a sikert, többek között a következõ szavakkal:

"Ott, honnan a pusztító elemek még nemrég is rombolták a virágzó várost, most büszkén leng a magyar trikolor. Arad városa kitüntetett ritka hazafisága s elszánt, minden vésszel bátran dacoló állhatatossága kiérdemli a nemzet háláját. Éljen a szabad hon! Éljenek Arad hõs polgárai!"

Majd, tíz nappal késõbb Damjanich János tábornokot nevezték ki a vár parancsnokává. Közben a forradalmi kormány helyzete csak egyre nehezedett. A támadó orosz és osztrák csapatok elõl a Tisza-Maros közé próbálták a fõ erõket összevonni. Augusztus 4-én Arad a kormány székhelye, a vár oltalmában itt nagyobb volt a biztonság, mint Szegeden. A várban tartott haditanácson Kossuth Lajos bejelentette lemondását és átadta a hatalmat Görgeynek. A kilátástalan helyzetbe került hadvezér 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert az orosz csapatok elõtt. Görgey Kisjenõben kelt és Damjanichnak címzett levelét a következõ sorokkal zárta:

"Neked, mint a vár parancsnokának, nem lehet sem parancsolnom, sem tanácsolnom, legfeljebb kérnem szabad, hogy szívedet inkább a humanistáknak, mint a dicsvágynak nyisd meg."

Damjanichot Görgey szavai s a helyzet mérlegelése meggyõzték a további ellenállás reménytelenségétõl. Augusztus 17-én este Buturlin orosz tábornoknak adta át a várat. Õ sem akart - akárcsak Görgey - az osztrák csapatok elõtt hódolni. Ezért tagadta meg az elõzõ napon Schlick osztrák tábornok megadási felszólításának teljesítését. Az oroszok a várat az osztrákoknak adták át, s kezdetét vette Arad fekete krónikája. A céltudatosan kegyetlen Haynau táborszernagy augusztus 21.én érkezett Aradra, s ténykedését azzal kezdte, hogy másnap fõbe lövette Ormai Róbert honvéd ezredest. Augusztus 24-én érkezett Aradra az oroszoktól az osztrákoknak átadott hadifoglyok csoportjai. A tisztek a vár börtönébe kerültek, s a bánásmódra jellemzõ, hogy mindegyikre ötven botütést veretett Schlick tábornok. Megkezdte mûködését a haditörvényszék, melynek kegyetlen ítéletei egész Európa közvéleményét megbotránkoztatták. A kegyetlen orosz cár is rosszallását fejezte ki a fékevesztett terror miatt. Október hatodikán eldördültek a végzetes fegyverek, s megkezdõdött az akasztás, amely tizenhárom magyar honvéd tábornok életét oltotta ki. A többiek tovább szenvedtek a vár börtönében , ahol Lenkey János megõrült, majd meghalt, másokat innen hosszú évekig tartó várfogságra vittek. Ferenc József 1852-ben látogatta meg Arad várát, s ekkor 116 fogoly nyerte vissza szabadságát, újabb 26 pedig két esztendõ múlva, a király lakodalma alkalmából. Az 1867. évi kiegyezés után sem feledte a nemzet mártírjait, akiknek szobrot, emlékoszlopot állítottak, amely 1919-ig fennállt. A szabadságszobrot akkor a románok lebontották, az aradi vár árkaiba vittek, s ott hevertek 80 éven keresztül, mígnem 1999-ben az akkori magyar igazságügyi miniszter asszony, Dávid Ibolya közbenjárására sikerült kimenteni s a minorita rendház udvarán találtak a gyönyörû szoboregyüttesnek átmenetileg is méltóbb helyet. A Zala György alkotta szabadságszobor 2004-ben került végleges helyére, az egykori aradi tûzoltók terén, mely tér a megbékélés parkja nevet kapta ezen alkalommal, s a téren egy román emlékmû is helyet kapott.
A váralja városrészben 1970-ben állítottak emlékoszlopot az aradi tizenhármak emlékére. A vár mindmáig megmaradt katonai létesítménynek, látogatni nem lehet, fényképezni még a környékén is tilos.