1969. december 30-át írtak, mikor Karen Kay, a jazz énekes anya és egy ismeretlen portugál férfi fia világra jött Stretford-ban, Jason Kay néven. A fiatal Jason-t egész gyermekkorában körüllengte a zene (Ella Fitzgerald, Dinah Washington, Donald Byrd, Johnny Hammond és Stevie Wonder, hogy csak néhányat említsek az első ingerek közül)  anyja révén, aki a 70-es években televíziós show-t vezetett és lokálokban lépett fel, elhanyagolva ezzel fiát, aki így 15 évesen le is lépett otthonról. Az utcán tengődve, hogy életben maradjon Jason kisebb lopásokat követett el, aztán mikor egy utcai harcban majdnem életét vesztette és a rendőrség tévesen gyanúsította meg egy bűncselekmény elkövetésével úgy döntött, hogy felhagy a csavargással és a zenének szenteli az életét. Igaz zenekarral még nem rendelkezett, de a dalok egy része már készen volt, a projektnek pedig a Jamiroquai nevet adta (a „jam”, mint örömzene és az „iroquai”, az angol irokéz szavak összetételeként).

Jay Kay (hívjuk eztán a mostani nevén) otthon gyártogatott demói felkeltették az Acid Jazz nevű kiadó figyelmét, aki 1992 végén jelentette meg a When You Gonna Learn kislemezt. Ekkorra Jay Kay már megtalálta a számára ideális összetételű együttest Toby Smith billentyűs, Stuart Zender bőgős, Nick Van Gelder dobos, Gavin Dodds gitáros, Mauricio Ravallico perkás, DJ D-Zire és Wallis Buchanan didgeridoo-s személyében. Zenéjükben a 90-es évek acid jazzére jellemző zenei könnyedtség keveredett az igen fajsúlyos politikai és környezetvédelmi üzenetekkel a dalszövegekben, valamint igazi különlegességként az ausztrál őslakosok által használt hangszerrel, a didgeridoo-val fűszerezték meg az egészet. A siker garantált volt, a kislemez hatására 1993-ban a Sony 8 lemezre szóló, 100.000 fontos szerződést kötött Jay Kay-jel, és még ebben az évben meg is jelentette a csapat bemutatkozó lemezét, az Emergency On Planet Earth-t, rajta további három egetrengető slágerrel, a Too Young To Die-jal, Emergency On Planet Earth-szel és a Blow Your Mind-dal. Hiba lenne azonban elhallgatni, hogy ezen a 3 számon kívül olyan gyöngyszemek is felkerültek az albumra, mint a Music Of The Mind, a Revolution 1993 vagy az If I Like It, I Just Do It, az egész albumot mérföldkőnek lehet tekinteni a brit popzenében. Habár a csapat egyelőre csak Angliában és Japánban aratott babérokat, 1993-ban már Európában is koncerteztek néhány állomás erejéig (Németország és Olaszország).

Az igazi áttörést Európában és a nagyvilágban az 1994-es The Return Of The Space Cowboy hozta, mellyel bizonyította a csapat, hogy még több van bennük, mint amire az emberek számítottak. Igaz, az alapítók közül ekkorra már 3-an távoztak, Gavin Dodds gitáros helyét Simon Katz, Nick Van Gelder dobos helyét Derrick McKenzie, Mauricio Ravallico perkás helyét pedig Sola Akingbola vette át (sokan ezt a formációt ismerik a Jamiroquai  név alatt a legtöbben, talán mert a 2 legsikeresebb lemezt ők hozták össze). Az ok valószínűleg már akkor is Jay volt, ahogy a későbbiekben Zender esetében is. A prímet a címadó dal, a Return Of The Space Cowboy vitte az elképesztő videójával, de a másik két kislemez, a Half The Man és a Stillness In Time is nagy elismerést váltott ki.

Az 1996-ban megjelent Travelling Without Moving-gal a csapat kimondva-kimondatlanul az Államokat kívánta bevenni, mely tökéletesen sikerült is nekik, amit a platinalemez is jelez, melyet már év végére elértek ott. A Virtual Insanity-vel és videójával 1997-ben szinte minden létező címet besöpörtek (ekkor kapták az eddigi egyetlen Grammy-t is a legjobb videó kategóriában), a Cosmic Girl és az Alright is meghódította a slágerlistákat (ez is jelzi, hogy egyre inkább hajlottak el a pop felé), bónuszként pedig kijött a High Times is. Mindez azt eredményezte, hogy 8 millió példányt sikerült eladni világszerte az albumból. Ám a siker egyik legfőbb letéteményese, Stu Zender épp a csúcson szállt ki. A hivatalos indok az volt, hogy zeneileg nem egyeztek ő és Jay nézetei, valamint hogy Jay nem becsülte meg eléggé anyagilag a zenekar tagjait (amiben ismerve a főhőst van is némi igazság…), de újabban azt is felhozták, hogy Melanie Blatt, Stu felesége először Jay-t szemelte ki magának, aztán szűrte össze a levet Stu-val, de ezt egyik fél sem erősítette meg. Időközben azért Jay összepakolta még a Deeper Underground-ot, ami szintén az együttes védjegyévé vált, de a készülő negyedik albumot kénytelen volt kukába dobni a Stu kilépéséből fakadó esetleges jogvitákat elkerülendő (bár Stu egyes ismerősei azt állítják, hogy a már meglévő számokat variálta át kicsit Jay…). Új bőgős után kellett nézni, a Jamiroquai feldolgozásokat játszó bandában zenélő Nick Fyffe, de Stu-hoz képest iparos bőgős ideális megoldásnak tűnt.

És itt jött egy nagyobb törés a hangzásban. Stu kiválásával Toby-ra és Jay-re hárult a számírás nagy része és nagyrészt Jay-nek és a Deeper Underground sikerének köszönhetően előtérne került az elektronika. Az 1999-es Synkronized-ot beharangozó Canned Heat megint telitalálat, majd az együttestől merőben szokatlan Supersonic és a Stu-t „elbúcsúztató” King For A Day is. Sajnos azonban az amerikai piac nem így reagálta le az albumot, bár ebben valószínű hatással volt az 1999 szilveszterén lemondott koncert is. Mindezek mellett az 5 millió eladott album megint csak siker. Az első pesti bulit is ekkor tartották, 1999. október 6-án a BS-ben telt ház előtt.

A 2001-es Funk Odyssey azonban újból meglepetésekkel szolgált. A gitáros Simon Katz helyét Rob Harris vette át, eltűnt DJ D-Zire és Wallis Buchanan, valamint a fúvósok is (ellenben jöttek a vokálos csajok), az album nagy részén pedig eluralkodott az elektronika. Az eddig oly nagyot durranó szokásos első kislemez most nem szólt akkorát (Little L), majd a You Give Me Something sem, annál inkább viszont a Love Foolosophy. Sajnos 2002 tavaszán Toby Smith, az utolsó alapító tag Jay-en kívül is kilépett, mivel több időt szeretett volna a gyermekeivel tölteni, helyét Matt Johnson vette át.  Az utolsó kislemezt, a Corner Of The Earth-t a média érthetetlen módon nem díjazta túlságosan, azonban az eladások így is elérték a 4 milliót, ráadásul ekkor, 2002 nyarán adta ki a banda az eddigi egyetlen dvd-jét, a Live In Verona-t, június 16-án pedig a Kisstadionban tartották a második pesti bulit. Az A Funk Osyssey időszaka alatt a sajtó hangos volt a Jamiroquai-tól, azonban nem az albumtól, hanem Jay balhéitól (leütött riporterek, ital- és kábítószerproblémák).

2003 végén Jay válaszút elé lépett, vagy tönkrevágja magát egy életre, vagy megkezdi élete harcát a drogok ellen. Szerencsére az utóbbit választotta, 2004. január 1-től egy barátja segítségével teljesen tiszta tudott maradni és sikerült túllépni a problémáin. A problémák miatt is késett a Dynamite akkorát, hiszen szinte másfél évet csúsztak a megjelenéssel, de megérte várni, mert egy borzasztó egységes és szerethető albumot sikerült összehozniuk (már Paul Turner-rel a basszusgitárnál Nick Fyffe helyett). Az első kislemez, a Feels Just Like It Should a kezdeti ódzkodások után kezdi beváltani a várakozásokat, de még vannak bőven tartalékok az albumban, melyet június 20-án mutattak be (erős túlzás 4 számmal bemutatónak hívni) a PECSÁ-ban a nagyközönségek Európában.