A kandalló és a fűtés története
Az első mai értelemben vett kandallók a középkori Európa várait, kastélyait díszítették. A kandalló a XIII-XIV. századig csak egy kastélyon belüli független, nyitott tűzhely volt, amelynek díszítésével hangsúlyozni lehetett a tulajdonos rangját.
A szabályos kémény a XIII. században jelent meg, London városa később rendeletet hozott, hogy nem épülhet ház tűzálló kémény nélkül. Tűz, kürtő, kémény: ez már szinte kandalló. Hogy valóban kandallóról beszélhessünk, némi megfigyelésre és fortélyra volt szükség. Amíg a füst korábban levegőtlenséget okozott és a szikrák miatt veszélyes is volt, a házban szétterülve meleget adott, addig a kéményen át a huzat miatt viszonylag gyorsan távozott és nem fűtött. Ezért a tűz köré idővel olyan- oldalról zárt - építményeket konstruáltak, amelyek a tűz melegét viszonylag jól tartják és az égéstermék útját is, amennyire lehet, meghosszabbítják. Tökéletes fűtőberendezés így sem jött létre. A kandalló, amely elöl nyitott, elsősorban a közvetlen közelben lévők számára ad meleget, és azt is csak addig, amíg a tűz ég, illetve parázslik.
A középkori Franciaországban az emberek a kandalló köré ültek, az egész élet jóformán itt, a tűz mellett zajlott. Egy korabeli leírás így tudósít erről: “Amint lenyugszik a nap, a háziúr bezárja az udvarház kapuit, a háznép odasereglik a tűzhely köré; nemcsak a családtagok, hanem a szolgálók és a mezei munkások is. Ilyenkor beszélik meg a napközben történteket, meg a másnapra várhatókat. Unalmas téli estéken csudás történetekkel múlatják az időt. Elálmosodván aztán ki-ki nyugalomra tér. De ennek előtte az egyik szolgáló még hosszú vaslapáttal összekotorja a parazsat, így legalább egy ideig meleg marad a szobában.” Ebben a szobában egyébként csak a háziúr meg a családja aludt - a szolgák istállók, fészerek, egyéb gazdasági épületek zugaiban húzták meg magukat. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha egy-egy öreg cselédnek külön hálókamra jutott. Ez rendszerint igen kicsinyke volt, de legalább nem hűlt ki annyira. Mert a tágas udvarházak bizony meglehetősen huzatosak voltak, ezért prémes ruhákba és hálósapkába öltöztek az emberek éjszakára. A székek támláit is megmagasították, hogy védelmet nyújtsanak a huzat ellen. A földre meg szalmát vagy szénát hintettek. Esetenként a rothadás hője is segített melegíteni a fagyos levegőt. A királyi palotában egy külön tisztségviselő gondoskodott az alom felfrissítéséről. Ezek bizony kezdetleges módszerek, pedig a telek jóval hidegebbek voltak, mint manapság. 1234-ben például Velencében olyan kegyetlen zimankó volt januárban, hogy minden csatorna befagyott. 1410 telén Párizsban a sírásók kétkerekű kordékkal járták a város utcáit, összeszedték a megfagyott hajléktalanokat, és kidobták a városkapukon kívülre, a farkasok martalékául. Elhantolni meg sem próbálták őket - a kőkeményre fagyott földdel nem bírt az ásó. 1594-ben teljesen befagyott Marseille kikötője. 1740 telén a langres-i fennsíktól Le Havre-ig végig lehetett korcsolyázni a Szajnán.
A legkorábbi emlék - töredék formájában - az angliai Rochester kastélyában maradt ránk és arról tanúskodik, hogy már a XIII. században létezett a kandalló. Ezt követően egész Európában elterjedt, mármint a palotákban és kastélyokban, hiszen a szegényebbek körében kemenceszerű főző-fűtőalkalmatosságok honosodtak meg, akiknek pedig erre sem telt, azok továbbra is szabad tűz mellett főztek és így csináltak maguknak meleget.
A barokk korban igen magas, mitológiai vagy egyházi témájú szobrokkal, oszlopokkal, virágfüzérekkel díszített monumentális méretű kandallók épültek. A Poiters grófok kastélyának nagytermében például tíz méter széles, két és fél méter mély kandalló trónolt.
A díszes kandallókhoz is jól illett a szép faliszőnyeg, de a XV. és XVI. században még szerepe is volt: védelmet jelentett a hideg és a nedvesség ellen. A hatalmas méretű szőnyegeket ugyanis nem közvetlenül a falra erősítették, mint manapság, hanem néhány centiméterrel előbbre helyezték őket, s így egy plusz légréteg vette körül a szobákat. Érdekes, hogy Angliában csupán a XVI. század óta ismerik a kandallót. A kandallót fával fűtötték, a többi tűzhelyet általában szénnel, amelyet tengeri szénnek neveztek, mivel legtöbbször hajón érkezett Angliából. A szénbányászat már az Erzsébet-kori Angliában is fontos termelési ágazat volt. Fönnmaradt egy korabeli leirat, amelyet Erzsébet királynő tanácsadó testülete intézett Durham püspökéhez, aki a bányavidék központjában kormányzott. A leirat a szénkitermelés fokozására buzdítja a címzettet, mert a szén Londonban és másutt erősen megdrágult, s félő, hogy főleg a szegények nélkülözni kénytelenek a meleg hajlékot. Erre bizony gyakran, meglehetősen gyakran került sor még a szénben gazdag Angliában is, mert a kenetes szöveg ellenére sem Erzsébet királynő, sem más uralkodó nem szívesen mondott le a szénexportból származó jövedelemről. Márpedig kemény telek idején elsősorban a kivitel rovására lehetett volna biztosítani a szénellátást.
1234 ->