A kandalló és a fűtés története
Nyugat-Európában a kályha először Franciaország keleti részében, főleg Elzászban terjedt el. I. Ferenc idején a fontainebleau-i kastélyban a kályhák már valóságos épületek voltak, amelyekben - a tűztér méretéből kikövetkeztethetően - akár két-három méteres fatörzseket is eltüzeltek.
A kevésbé jómódú házak huzatos-nyirkos szobáit kisebb kályhákkal kellett befűteniük. Az akkori fűtéstechnológia tökéletlensége számos szükségmegoldást szült. A XVI. század közepe táján Európa több országában megszületett egy korszakos találmány, az ágymelegítő. Észak-Itália a paplan alá csúsztattak egy duplafalú bádogládikót, amelyben felforrósított vasdarabot helyeztek el. De használtak parazsas ágymelegítőt is - ezt már a rómaiak is ismerték. A főúri családok ágymelegítői persze díszesek és drágák voltak. A szép Gabrielle d’Estrées-nek színezüstből készült az ágymelegítője.
Hogy mennyire bizonyult hatékonynak a luxuskivitelű alkalmatosság, arról nem maradt fenn írásos feljegyzés. Az ágymelegítő alighanem inkább szép volt, mint hasznos. Minden bizonnyal tudta ezt IV. Henrik francia király is, aki hadviselései idején meglehetősen eredeti módját választotta a hideg elleni védekezésnek: három lakáját maga alá fektette, fagyos éjszakákon pedig egy negyedik szolgával takarta be magát.
A XVI. század tízes-húszas éveiben kezdtek már tűzálló köveket építeni a kályhákba, amelyeket gyakran két szoba közötti falban helyeztek el, hogy mind a két helyiséget átfűtse. Flandriában hőtartó, zománcozott téglából raktak kályhát. Észak-Németországban feltalálták a városi bundát, a szőrmével bélelt kabátot. Az ágymelegítő mellett ekkor kezd elterjedni az asztali melegítő: egy izzó parázzsal telirakott vastálka, amelyet az étkezőasztal alá helyeztek. Dél-Európában még ennyit sem tettek a hideg elleni védekezés érdekében. Spanyolországban faluhelyen nem ismerték a kéményt. A tűzhely füstje a tetőn lévő lyukon át távozott. Ha hűvösre fordult az idő, a parasztok, amikor kiléptek a házból, színes takarót terítettek a vállukra. Még a vendégfogadók sem várták meleggel az átutazó vendégeket.A fázós Napóleon is bekötött fejjel - hálósapkában - hált, s malmaisoni házában - még első konzul korában - szinte egész évben égett a tűz. Szokásait akkor sem változtatta meg, amikor császárrá koronáztatta magát. Amikor audienciát tartott, nekitámaszkodott a kályhának, és előszeretettel piszkálta a tüzet egy vaslapáttal. Talán VII. Pius pápa is ismerte ezt a szokását, ezért ajándékozott Napóleonnak egy achátberakásos fehér márványkályhát, amelyet még Herculeneum freskói nyomán készült mozaik is díszítette. Napóleon félt a hidegtől, de nem úgy Maria-Louise, a felesége! A császár egyszer panaszkodott Bertrand generálisnak: “Az a mániája, hogy nála sohase égjen este a tűz, én pedig, aki minden éjjel felkelek, nem tudom ezt elviselni. Már legalább húsz alkalommal emiatt nem látogattam meg éjszaka a császárnét.”
A kémény működésének jelentőségét a XVIII-XIX. században kezdték felismerni, és a fűtési igénynek megfelelően változtatták a keresztmetszeti méreteket, vagy egy helyiségben több fűtőalkalmatosságot helyeztek el. Hazánkban a múlt század végétől a harmincas évekig a Zsolnai Vilmos alapította pécsi gyárban barokk, rokokó és klasszicista stílusú kandallókat is készítettek.
Benjamin Thompson, Rumford grófja 1776-ban érkezett Massachuettsből Európába. Ő volt az a fizikus, aki tudományos igénnyel foglalkozott a tüzeléstechnikával. Tökéletesítette például a kandallót: az ő tervei szerint épült kandallóknak jóval nagyobb volt a hőkibocsátása, mint a régieknek. Rumford elgondolásait azonban kora kevés megértéssel fogadta, ezért az évszázadok folyamán felbecsülhetetlen mennyiségű tüzelőanyag ment veszendőbe szerte Európában.
A kandalló túlélte tehát a cserépkályhát. Nem utolsósorban azén, mert közben maga is változott-fejlődött. A középkori kandallók, amelyek szinte kivétel nélkül kőből
készültek, általában nagyméretűek voltak, mivel a fűtés mellett sütésre is használták. Ebben az időben -vasbeton gerenda nem lévén - a falakat igencsak vastagra képezték, de még ezek sem tudták befogadni a kandalló tűzterét, amely ezért a fal síkjából előreugrott. Hogy a hatás kellemesebb legyen, ezért tömör, gazdagon díszített felépítménnyel látták el, ezt hívják emeletes kandallónak. Az olasz kandallókra viszont a mennyezetig nyúló kürtő a jellemző. Ahogy az építkezés s ennek részeként a szigetelés technológiája fejlődött, a kandallók kisebbek lettek, a Francia rokokó példányok már nagyjából csak egy méteresek, azaz akkorák, mint a maiak. Belsejükbe, hátsó falukra díszes öntött vas burkolat került, amely kifelé sugározta a meleget. A kisebb terük miatt is vált szükségessé kandallórácsok felszerelése, amelyek megakadályozták, hogy az égő fa, szén a szobában esetleg tüzet okozzon, ugyanakkor a melegre vágyókat is illendő távolságban tartották. A kandallókeret szintén változik: egyszerűsödik, s a múlt században már gyakran nem kőből, hanem fából készül, csempével burkolva, vagy éppen vörösrézből, ami jól reagál a hőmérsékletváltozásokra. A biedermeier ismét felfedezi ugyanis a kandallót, amelyben a ropogó tűz látványa legalább olyan fontos, sőt fontosabb, mint a meleg.
A kandallóépítés a mai kor lakóház-építészetében Nyugat-Európa országaiban a hatvanas, míg hazánkban a nyolcvanas évektől újra reneszánszát éli. Amikor Nyugat-Európában már a sok száz éves kastélyok és várak kandallóinak másolatait kezdték építeni, ennek gondolata hazánkban még kapitalista csökevénynek számított; az emberekben még csak fel sem merült az igény ezek iránt és, sajnos, az építészek, ill. az építtetők elképzeléseiből is teljességgel hiányzott.
A hetvenes években a nagy olajválság idején Európában valóságos ipari forradalom ment végbe az összes energiahordozó-fajta gazdaságos felhasználását illetően. Az energiaipar reformja egy évtized alatt átalakította a föld lakossága jelentős részének az energiafelhasználással kapcsolatos szokásait - még a kandallók alkalmazási módjait is. A kandallóépítés évszázados hagyományait megőrizve, azok belső kialakításában - főleg az égőtér, a tűztér fejlesztése során - műszakilag jelentős változások történtek. Természetesen a nosztalgia jegyében megmaradtak a hagyományos kandallók is, de mellettük egy évtized alatt korszerű tűzterű kandallóbetét-típusok százait fejlesztették ki Európában neves kandallógyártók, -építők.
Napjaink kandallókultusza némiképp más természetű. A modern kandallók ugyanis elől üveggel fedett zárt rendszerek, amelyek korszerű technológiával készülő égésterében már komfortos melegre elegendő hő termelődik. Miközben a tűz - esetleg fahasábra emlékeztető izzó rudak - látványában gyönyörködünk. Természetesen sokan építtetnek maguknak szabályos kandallókat, ahol fa vagy szén parázslik, ezek azonban, miként az ünnepi asztalon pislákoló gyertya, elsősorban kellemes hangulatot varázsolnak, a fűtés teljes helyettesítésére a mai technológiákkal ugyan alkalmasak, azonban a kandallóra alapozott lakásfűtés jelenleg még ritkaságszámba megy.
1234