A kandalló és a fűtés története
Bretagne-ben kiszárított tehéntrágyával és tengeri moszattal fűtöttek, Egyiptomban bivalytrágyával, a Ferörer-szigeteken pedig tőzeggel, bár igen nagy füstöt árasztott. Nem volt sokkal kellemesebb a Madagaszkár szigetén használt nyersfa és szalma sem, mert ezek füstje erősen marta a szemet. Jellemző, hogy ha a házigazda egy betolakodót el akart küldeni ezt mondta: “Nem osztom meg veled füstömet.”
A kaukázusi hegylakók feketére festették házaik falát, mert a korom amúgy is befeketítette volna. Szardíniában központi fűtést alkalmaztak, hasonló típusút, mint a rómaiké, és fával, rőzsével, szőlővesszővel fűtöttek. A fémserpenyőben éjjel-nappal parázslott a tűz, még nyáron sem oltották el. A tűz csak akkor hunyt ki, ha a család egyik tagja meghalt, és néhány nap múlva újra meggyújtották.
Az eddig felsorolt példák azt bizonyítják, hogy a fűtési technikák sok helyütt már a középkorban is változatosak, sőt itt-ott meglehetősen hatékonyak voltak, de ennek ellenkezőjére is volt példa bőven. A Mariana-szigeti bennszülöttek például akkor tanulták meg a tűzgyújtás módját, amikor a XVI. században Magellán kikötött partjaiknál. A mozgékony, harcias mongolok pedig még nem ismerték a tűzhelyet: úgy védekeztek a hideg ellen, hogy állati zsiradékkal kenték be magukat a hideg ellen. Ha ehhez hozzávesszük még testük kipárolgásának természetes szagát is, akkor nem csodálkozhatunk, hogy a kínaiak csak bűzös tatárokként emlegették őket.
A grönlandi eszkimók sem bizonyultak túl hatékonynak fűtés tekintetében. Halolajat és fókazsírt égettek, s ez bizony nem adott valami nagy meleget az igluban, amelynek falai hóból épültek. Így hát, ha fáztak, szorosan összebújtak, s az emberi test melege helyettesítette úgy-ahogy a tűz melegét. Ugyanígy jártak el az alaszkaiak és az Aluet-szigetek lakói. Az aleutaik közös házakat építettek: ezek hosszúsága elérte olykor a száz métert is, és egyszerre háromszáz embernek nyújtott menedéket.
Kanadában az indiánok a telet sátorban töltötték, amelyet anyira telefüstöltek, hogy néha csak közvetlenül a talaj fölött vehettek csak levegőt. Az Andok indiánjai számára egy kis termetű, szőrtelen kutyafajta szolgáltatta a szükséges hőt. A kutyát a lábukra fektették, éjszakára az ágyukba is magukkal vitték.
A XV. századi Franciaországban már rendeletek írták elő a kandallóépítés feltételeit, azt, hogy kik építhetnek, kik építtethetnek, és mennyi a kivethető adó. Ugyanabban az időben a németalföldi és magyarországi kastélyok, főúri lakok termeit már szintén kandallók díszítették. A régi festmények szerint a királyok, a főurak ugyan kandalló mellett, de szőrmebundában fogadták követeiket és vendégeiket, tehát a terem nem lehetett túlfűtött (mai ismereteink birtokában kiszámítható, hogy a belső hőmérséklet -15OC-os külső hőmérséklet esetén a kandalló közvetlen közelében 5-10OC lehetett, míg a terem átellenes részében alig érhette el a 0OC-ot. Ezeket a kandallókat nehéz, tömör márvány-, ill. gránitelemekből falazták, többnyire embermagasságú tűznyílással. Magyarországon szép középkori kandallók találhatók a visegrádi Salamon-toronyban, a siklósi és a budai várban. Ugyanebből az időből maradt ránk a budavári palota “alakos cserépkályhája” is, amelyet kívülről fűtöttek, és önálló kéménye volt.
Mátyás király palotájában, amint a budai várban ma is látható, pompás kandallók álltak. Vörösmárványból faragott díszes kereteik a hazai reneszánsz legbecsesebb emlékei közé tartoznak.
A látogató nemcsak kandallót talál a budai várban, hanem cserépkályhát is, amely német földről terjedt el, a XV. században. Az ekkortájt nagy számban Magyarországra érkező olasz művészek és mesterek panaszkodnak a zord időjárásra, a kemény téli hidegre, így hát a biztonságos, jó meleget adó cserépkályha Európa középső részén viszonylag gyorsan kiszorította a hozzá képest rossz hatásfokú kandallót, amely ezt követően azokban a régiókban marad meg, ahol a tél nem fenyeget tartós mínuszokkal. Főleg Angliában, Franciaországban és Itáliában, ahol egészen a közelmúltig megőrizte népszerűségét.
1709. január 19-én Palatine herceg ezt jegyezte föl a naplójában: “Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg. Tizenötnapja az emberek egyébről sem beszélnek, mint az éjszakánként megfagyott halottakról. A kereskedők bezárták boltjaikat, csak egyik-másik tart nyitva naponta néhány órára. A nagy hideg miatt a bíróság sem ülésezik.” Ugyanez év márciusában Versailles-ben a Napkirály asztalánál a bor befagyott a poharakba.
A dermesztő telektől urak és parasztok egyaránt szenvedtek, s ki-ki úgy próbált védekezni, ahogy tudott. A parasztok igyekeztek apró házaikat úgy építeni, hogy csupán egyetlen fal válassza el őket az istállótól, így az állatok melegét is hasznosítani tudták. Egyes megyékben pedig, ahol kegyes volt az uraság, a parasztok “fűtési joggal” rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy fát vághattak a közeli erdőben. Ha erős volt a tél, megesett, hogy egy-egy fiatal erdőt teljesen kiirtottak. A fát aztán kezdetleges, nyílt tűzhelyen égették el.
Maga a kályha feltehetőleg kínai találmány, az i. e. VII. században született. Európában a XVI. század elején kezdett elterjedni. Ott, ahol kevésbé féltek a hidegtől, panaszkodtak a fullasztó melegre, amely a kályhából áradt, és főleg a tőzeg szagára, amellyel tüzeltek. Ezért csak egy helyiségben állítottak fel kályhát, legtöbbször az étkezőben. Zománc nélküli égetett téglából építették. A XVII. század elején a francia doktor Savot leírta, milyen kályhákat látott utazásai során: Svédországban például kicsi, henger alakú kályhát helyeznek el a szoba egyik sarkában, amelyet álló fahasábokkal fűtenek. Amikor a fa teljesen elég, lezárják a henger tetejét, ezután a kályha már nem füstöl, és nagyon hosszú ideig megőrzi a meleget.
1234 ->