Ha  írsz kezdő hsz-t valahova, akkor én játszok... Persze, ha megfelelek neked.

Nagyon régen írtak már ide, hát gondoltam, megnyiilvánulok, mert mé' ne... XD

Nem akar nekem valaki választ írni? Addig amíg még benne vagyok a lendületben?

Hova menjek innen? Vajon van valami célja annak, hogy itt vagyok, vagy csak annyi az egész, hogy a sakktáblán nem volt elég bábu? Farkam már csak lustán csapkod jobbra-balra, ezzel megtörve a mozdulatlanságot, és gondolkozó bestiává válva a külső szemlélők számára. Ámbár ilyet nem éreztem jelen pillanatban, de sose lehet tudni. Szárnyaim a fejem felé hajtogattam, mert nem akarózott odébb költözni, ahogy a nap szállt le, így kényelmesebb módját választottam. Eszembe jutott az első emberré változásom. Morcosan fújtattam egyet, és a másik oldalra fordítottam a fejem, hátha a gondolataim is más irányt vesznek így. De csak e körül forogtak, lévén magamtól csak úgy nem tudok még átváltozni, még mindig meg kell várni, akár egy zöldfülűnek, hogy kimerüljenek tartalékaim. És amíg itt ücsörgök, nemhogy merülnének, de valamilyen általam rejtélyes oknál fogva- töltődnek. Megfigyeltem, hogy nem olyan megerőltető már ezt az alakot fenntartani. Csupán a változásokkal van még némi szépséghiba, de hát idővel majd azt is összehozom, nem? Ásításra nyitottam a szám, és így minden fogam alapos közszemlére tettem, de hát itt a halott se látja, hiszen itt senki se...
Ahogy pofám összezárul, tekintetem az erdő felé siklik, bár fejem nem mozdítom meg. Érzem a szagát, és érzem az erejét, minden kétséget kizáróan csak ő lehet az. Érzem azt a vadságot még mindig felőle, azt a nyers erőt, ami csak rá jellemző, mert hiába már két emberöltőnyit éltem lassan, még hozzá hasonlóval nem találkoztam. Felvillant bennem a válasz egy régebbi kérdésemre, de úgy tűnt, a vérem nélkül most már nagyon jól megvan. Talán szívósabb lett, persze ki lenne ő, ha nem fejlődne, még akkor is, ha évekig aludt? Valami büszkeség villan át rajtam, de ahogy jön, el is tűnik. Ugyan mennyi közöm van én nekem hozzá, meg a fejlődéséhez? Ebben az életben legalábbis még a semminél is kevesebb. Fejem felemelem hát, jelezve neki, hogy észrevettem ám, mégis kicsit lustás ez a mozdulat, habár avatatlannak akár önteltnek is tűnhet. Szárnyaim lehajtom, és így várok pár pillanatot.
~Lám, nincsenek véletlenek, eh?~
Egyértelműen felé fordítom a fejem, azt hiszem még a vaksötétben is látnám, sőt, bekötött szemmel is kiszúrnám egy nagy tömegben. Lehetetlen őt elfelejteni, túl... egyedi és a maga nemében- számomra- tökéletes is. Várakozón pillantok rá, vajon csak nézelődni jött, vagy van valami mondanivalója is? Esetleg először megöl, és utána fog dühöngeni, vagy nem úszom meg a fordított lehetőséget? Nincs kedvem most harcolni. Nem mert félek tőle, csak egyszerűen nem látom értelmét. Lehet, hogy a hosszú élet mégis megtanít valamire?

Álmos vagyok, mert kifárasztott ez a sok mászkálás. Ez az ,,új világ" érdekes, megvannak a pozitív oldalai, például az, hogy a sok háború alatt alaposan megváltozott minden, és mivel mindig történik valami, hát nincs az az isten, aki unatkozna szerintem. Szóval nekem sincs csak úgy időm pihengetni, legtöbbször járok-kelek, mert a magamfajtának nincs nyugvása. Mondják, hogy a hazajáró lelkek hasonlóak, azok is folyton csak mászkálnak és sose állnak meg, de mégis különbözünk. Én nekem nincs otthonom. Elmentem meglátogatni előző életem főbb helyszíneit, és kicsit nosztalgiáztam is felettük, mert ugye minden helyszín valamiért fontos, ugyanakkor érdektelen is számomra. Egy hely volt, ahová siettem, de úgy igazán, és mégis elkéstem. Bár nincsenek véletlenek, remélem, hogy nem lesz az a vége, hogy átharapott torokkal végezzem. Kétlem, hogy csak azért jöttem vissza ide, hogy szenvedjek egy kicsit az emberekkel meg a kicsiny életükkel, aztán meg egy dühös nő jöjjön, és kirúgja alólam a talajt. Mégis, ahogy megláttam az üres ,,nyughelyet", ahová elraktam őt, vagyishát, inkább valami furcsa események láncolataként sikerült ,,tartósítani", kirázott a hideg. Nem, nem félelem volt, inkább csak belegondoltam a jövőmbe, és nem túl sok jóval látszott kecsegtetni. Vállat vontam, elvégre aminek el kell jönnie, úgyis el fog, így annyiban hagytam. Nem kerestem, és úgy tűnik, én sem hiányzok neki, mert ő sem keres. Persze, ami késik, nem múlik. A Sytar pusztáról erre vezettek lábaim, és mivel a távolság most olyan nagynak tűnt, hát próbálkoztam az erőmmel megegyezni, ami valamennyire sikerült is, csakhát...
Miután az első fájdalomhullám elhagyott, hiszen ebben az alakban legutóbb elég sok fájdalmas emléket szereztem, és most sem volt sokkal kényelmesebb az átalakulás, érdeklődve szemléltem magam valami pocsolyában. Szúrós karmok, tüskék, szárnyak, szarvak, meg szőőőr... Torz vigyorra húzódott a szám, ami több mint ijesztő volt, lévén az összes agyaram kivillant. Ajvé. Hihetetlen, hogy egy-egy apró mozzanat előző életemből mennyiszer eszembe juttatja Tessakot. Tudom, hogy él, hiszen én ne tudnék egy ilyen fontos dolgot, mégis a kockák hallgatnak róla. Hát egy erdő szélén megálltam pihenőzni, valami nagyobb sziklára hasalva állati alakban, és a farkammal szórakozottan játszottam, legfőképp talán azért, hogy a koordinációimat javítgassam. Nem mintha nem tudtam volna irányítani ezt a böhöm testet, főleg hogy a jelenlegi emberi alakom sokkal erősebb lett, csak az apró dolgokkal még voltak nehézségeim, és ezek bosszantottak, mert tudom, hogy vannak pillanatok, amikor a részleteken múlik minden. Halk dorombolás és morgás közti hangot is produkáltam hozzá, megpróbáltam beszélni is, de egyelőre még csak az állatok értettek meg. Legalábbis az emberek ,,Áááá"-jából nem arra következtettem, hogy megértenek. Vagy előbb ijedtek meg, semmint hogy kommunikálni tudtam volna velük. Mélyről feltörő morranást produkálok, ami amolyan nevetés akart lenni. Érdekes ez az állapot. Illatok, amikről eddig nem tudtam, más szinek, és persze a méretarányok! Elnyúltam a sziklán, és mozdulatlanná dermedtem, csupán a nyitott szemeim és a füleim jelezhették, hogy még élek. Figyeltem. Valahol fent valami sárkányok húztak el, én meg ábrándoztam egy sort. Én is tudok már repülni. És a legdurvább, hogy hiába lazulnak el az izmaim, a szárnyaim teljesen készen állnak. Ki-ki nyújtom őket, majd nyelvemmel végignyalom a szám, és a mancsomra fektetem a fejem. Na igen. Még most se nagyon meg az átalakulás- emberré. Most kifulladásig így maradok. Hát, remélhetőleg ezt még kompenzálja az erőm.

Úgy tűnik, nem mindenki olyan agykárosult ebben az ,,új világban", hogy ne vegye észre a játékot, amit Neko előszeretettel űz, de csak azért, mert így jó neki, és így nem unatkozik legalább. Mégis a fiú a fejét ingatja, bizonytalanul méregeti, és ebből tudja, hogy kicsit komolyítani kéne a beszéden, mert még a végén... Végül az éleslátás láttán Neko megint nagy vigyorra húzza száját, és felkacag, beletúrva a tincsekbe, és megcsóválva a fejét.
-Igen. Mindennek lehet oka. Az, hogy valaki kockára tette életét... -görgeti az említettet a tenyerén. -Ha meg is halt, lehet az volt az oka, hogy épp szeszélyes pillanatban talált meg.. -ördögien mosolyog, és roppant magabiztos, elégedett fejet vág.- Persze hogy van okom arra, hogy itt legyek. Nem győzködni jöttem. És nem is beletaszítani valami lehetetlen dologba. Csupán felkínáltam valamit. És ha szavam adom, nem szoktam megmásítani. A sors anélkül is bekövetkezik, hogy hazudnék. Minden esetre én tényleg veled tartok, ha elindulnál. Amolyan... -égre emeli a tekintetét a jó szót keresve.-Hm... Valami segédféleként, vagy utitársként. De azt hiszem, amikor ide jöttem, azt hittem, valamivel több van benned. -a másik szemeibe pillant. -Ó, hiszen nem tévedtem. Csak te még nem tudsz róla, lehet. De ez meg nem az én gondom.
Lám, az ifjú ,,herceg" nem akar kalandot, ami mindenki vágya, egyszer próbára tenni magát valami aprócska kalandban, mert ha az ember bátorságot kér, a Sors egy lehetőséget ád, melyben megmutathatja magát az illető. Ez nem kívánságműsor, lehet nem úgy sül el, ahogy az ember tervez... De erre szokták mondani, hogy Arwat végez, nem? A kérdésre, sőt az őszinte kérdő pillantásra Neko olyan gyengéden mosolyodik el, hogy a közelben a bogarak megdermednek tőle. Túl... Oda nem illő. Tény. De most annyira emlékezteti őt ez a fiúcska valakire, valakire nagyon régről...
-Elárulom neked. Amíg nem te hozod rájuk a szenvedést, addig nem esik bajuk. De higgy nekem, ha azt mondom, hogy messzebb kerülnél tőlük, és legfeljebb az aggodalom esne meg velük, de más nem. Aminek meg kell történnie, az meg fog, velem vagy nélkülem. Épp ezért szeretném, ha én is ott lehetnék...
Hasra fekszik, kicsit kígyószerű mozdulattal, állát a tenyerébe támasztva, és a kocka kettejük között forog a levegőben, szinte tenyérbizsergetően, mert arra vár, hogy valaki a tenyerébe zárja. Neko oldalra biccentett fejjel néz felfelé, sötét szemei kifürkészhetetlenek, bár talán kissé kíváncsiak.

Hiába a mindent tudás, hogyha az illető, mármint jelen esetben Neko nem packázhat valakivel, vagy nem adhatja tovább, hiszen a sorsszövők élete mit sem ér, ha nincs kinek a sorsát szőni. Vagy nem így lenne? És persze épp ezért olyan jó, hogy vannak, mert így nagyon is jól tudja, hogy kinek mi jár a fejében, kinek mi a fontosabb az életénél. És ím, itt van egy vén kecske... Bocsánat, és megöregedett lélek, és vár, örökké csak vár, egy hatalmas véletlenből kifolyólag, mely csak azért következett be, mert valaki valamit eléggé elfuserált, és ebből kifolyólag mindenki szenved. Ez a Sors, nem? Hogy soha szinte nem lehet jó semmi.
,,Vendége" kicsit kényelmesebb pózba rendezi magát, és meglepő módon egy újabb játékba kezd. És annak, akinek az élete játék, akinek az egész világ nem más, mint egy játék, hogy ne lenne már ez érdekes? Persze, kezdők még csak amatőrök, de mindent el kell valahol kezdeni, nem? Olyan elégedett és számító mosolyra húzódik az amúgy is mosolygó szája, hogy pár médium és jövőbelátó, akik ezt látták, napokig rémeket álmodtak.
-Óó... Hát játsszunk. -a kérdésekre csak kuncog egyet, és a saját fekete kockáját gurítgatja egy ideig. -Merre volt? Úgyis elmondja, ha akarja. A lényeg, hogy kicsit talán menekült, kicsit talán feltöltődött. Ó, és igen. Ne lepődj meg semmin. Bár gondolom, aki halandóból lett hosszú életű, annak kevés újat mondhatok én.
Imádja ezt a macska-egér játékot, de csak akkor, ha ő lehet a macska-természetesen. Szereti, akár az átlag macskák a tejfölt, ő úgy szereti, ha rébuszai, hírei, elcsepegtetett szavai hatást keltenek ki az aktuális áldozataiból, és szinte felizgatja a gondolat, hogy igen, ő bármit megtehet, még át is írhatná a sorsát, ha az illető túlságosan könnyen venné az életet. De Altair más, mert nem akar semmit úgy a világtól, amit tudja, hogy ne szerezne meg rövid időn belül amúgy is. Egyvalamit kivéve persze, de arról megint fogalma sincs, hogy az az övé már a találkozás pillanatától.
-De tudod, mit? Annyit még elárulok, hogy tenger alatt volt mélyen, és egy ősi szörny vigyázott rá. Ezt már szinte mindenki sejti, aki járt Tamreában, az istennő tornyában. Az ajtóra maga tette ki Tamrea istennő a hírt. Azt hittem, te is tudsz róla valamit, és már kikövetkeztetted...
Újabb sátáni vigyor, mely azért jelenik meg, hogy hiába volt ez a fickó régen a hírszerzés és úgy amúgy is az élete irányítója, mára már úgy tűnik, hogy elég sokminden közömbössé vált számára, ha nem tud erről. Ekkor elgurul a kocka, és ahogy az oldalára fordul, ő mégcsak rá se pillant.
-Persze. Hiszen van még számára szerep, nem hagyhatja csak úgy el a helyét. Persze, ha meghalna, nem lenne nehéz a helyére mást találni. Nem úgy, mint nálad.
Von vállat, és az utolsó mondatot végül szándékosan mondta kétértelműen. Vagy az a torz fiú pótolhatatlan nála, vagy meg épp ő az, aki pótolhatatlan valakinek, valamiért...

Mintha néha a figyelme elkalandozna, vagy tán a szavaim vonná magában kétségbe, nem tudom, legnagyobb sajnálatomra nem látok a fejébe, pedig már annyiszor elábrándoztam arról, hogy egyszer majd a vastag koponya sem lesz nekem akadály, csupán egy ablakocska, amin keresztül új helyekre pillanthatok. De valamiért nem tetszik nekem az a mosolygó pillantás, amivel végigmér, mintha valami teljesen mást látna a helyembe, és amivel biztosan nem egy játszadozó alakot lát bennem. Vagy épp talán túl játékosat. Én ebből már nem tudom mit is nézzek ki... Mármint a magam helyzetéből, életéből. Szavain csak nevetgélek csendesen, és megcsóválom a fejem, míg a nedves tincseim kiterelgetem képemből, mielőtt csiklandoznának.
-Az én beszédem ugyan kinek szívét érinti meg? -kérdezem, míg a kezemen futó eltévedt vízcseppet szuggerálom.- szerintem senkiét az égvilágon. Elvégre nem vagyok én Cupido, hogy szerelmet hozzak. Egészen mást szoktam osztani. Talán inkább a Halál Csókja lenne a legjobb megnevezés rá.
Gondolkozok el, bólogatva csendeskén magamnak  és a szavaimnak, persze csak annyira, hogy ne lásson senki se őrültnek vagy hibbantnak. Nem mintha nem lenne bennem az ilyen csírája, de hát aki emlékszik az előző élete minden pillanatára is, az milyen legyen? Osszon talán virágokat, és hirdesse a békét? Fuldokolva nevetek fel a gondolattól, ahogy elképzelem, hogy az út szélén állva énekelek, és minden vándort megölelgetek, sőt, talán még valami édességgel is kínálom... Torokköszörülve próbálom felvenni a beszélgetés fonalát.
-Kell, hogy legyen oka? -emelem fel a szemöldököm. -Ok nélkül már nincs is létezés? Hm... Valóban. Nos, csak azt tudom, hogy itt kell lennem. A válaszok meg majd jönnek, ha meglesz a megfelelő kérdés is... -hümmentek egy kissé.- Unalmas meg nem vagy. Hiszem, ha játszanál, és megfelelő dolgok történnének, akkor nem csak egy kis ficsúr lenne belőled, ahogy az meg van írva. -elvigyorodok gonoszul, talán a gondolatra, hogy a fiúból pojácát nevelnek a falak között- A játékom egyszerű. Adok egy dobókockát, és gurítanod kell. De előre szólok, én sose tudom előre, mi fog történni, ha gurítasz. Lehet csak valami intést kapsz, vagy üzenetet a Sorsodtól, az is lehet, hogy meglök az Élet ajtajában, vagy a Kalandok ösvényére lép. De amíg tart... -elmosolyodom. -Én melletted maradok végig.
Arcom most angyalian nézhet ki, nem tudom, nem nagyon szokásom ebben az életben a saját magam nézése. Kinyújtom felé a tenyerem, amit eddig azért forgattam, hogy a vízcseppet futtassam, mígnem az fel nem szívódott, és most hogy felé fordítom, ott ül benne egy dobókocka. Külsőre semmi érdekes nincs rajta, még csak mintában se tér el másoktól. Éjfekete a kocka, és hófehér pöttyei ártatlanul néznek az ,,áldozatra". Mégis ha az ember sokáig nézi, akkor táncra perdülnek, és szinte érezhetővé válik az aurája. Nem, nem hétköznapi, ebből kinézi az is az ember, hogy egy szép napon megnő és bekapja, vagy netán egy fekete lyukká változik, ami beszippantja, és eltünteti a föld felszínéről. Nem tudom, más hogyan látja. De én minden esetre látom benne a semmit és a világmindenséget egyszerre. És ahogy a kezébe veszi a fiú, akkor a sorsa már készen lesz arra, hogy átírja végzetét is ha kell.
-Annyit még mondanom kell, hogy nem mindig nyer az ember, ha hatost dob...
Figyelmeztetem még, de közben titkon szuggerálom, hogy csak vegye el, és gurítson vele. Nagy baj nem történhet... remélem...

Kivetnivalót nem találtam ebben a karakterben sem... Elfogadom, jó játékot!

Úgy mosolyodok el, akár az elégedett cica, aki látja, hogy a kicsiny egérke, a vacsorája éppen arra fut, amerre ő akarja. Annyira jó ez az érzés, amikor tudom, hogy már nincs visszaút, és amikor már tényleg, de tényleg tudom, hogy a másik egy fatálisan nagy orbitális tévedésben él. Mégis őt nézve sóhajtva csóválom a fejem, és már kis híjján még csípőre is vágtam a két kezem. Nem tudom hogy hol volt az az utolsó pillanat, ami megakadályozta ezt, de minden esetre hálás vagyok érte.
-Jesszus, Altika. Össze kéne szedned magad. Fiatalság forrásából inni vagy ilyenek. Csodálom, hogy egyáltalán a fiatal nők... -forgatom a szemem, de végülis... -még ígyis állandóan rád gondolnak...
Vigyorgok és cöcögök, akár egy pletykás vénasszony, aki nem érti, mit esznek azon a részeges, bugyutácska szomszédján, aki mindig hajnalban tántorog haza, és aztán estefelé meg elvánszorog. Ajakbiggyesztve mérem végig újra meg újra ezt az alakot, ezt a tejfölösképű, zöldfülű arcot, és csak nem bírok rájönni, mi lehet benne ennyire... Olyan! Míg ezen gondolkozom, figyelmen kívül hagyom a figyelmeztetését, hiszen ha megfeszülne se tudna nekem ártani, sajnos ebben az életben már még kevésbé. Most már kocka sem kell ahhoz, hogy én megvédjem magam, vagy ártsak neki, és gondolom, ezt ő is nagyon jól tudja.
-Naná, hogy hallani akarom. Egy nevet. Egy név. Ennyi kell.
Mosolygok rá bűbájosan a kockám felett, amit most én gurítok feléje, talán ajándékba, talán a saját válaszom keresve. De valahogy morcossá tesz, hogy ez a mufurc alak még mindig ilyen... ilyen, hogy a szavakat szinte harapófogóval kell kihúzni belőle... De hát, ha már megvan a kérdés, megvan a válasz is. Mert ha már tudja, hogy pontosan mi a kérdése, akkor a válasz már szinte adott, csak ki kell mondani. Azt hiszem, akkor is így volt. Kicsit homályosak már az emlékeim, hiszen szép is lenne, ha minden gurításra úgy emlékeznék, akár ebben a pillanatban erre, de sajnos nem vagyok szupermemóriával megáldva, és meg kell elégednem azzal, amit kaptam. Nem lehetek elégedetlen.
-Ki merre volt? Tamreát kérdezed? Mert sajnos úgy vélem, hogy te gondolatban lemaradtál pár körrel, és csak szeretném, hogy utolérj...
Vigyorgok leplezetlenül, figyelve a mozdulatait, ahogy nézi a lassan gördülő kockát, aki úgy ugrik, akár valami speciálisan lelassított világban a táncosok, akiket a partnerük az égbe hajigál, és aztán megvárja, míg hajlandóak a csillárról lepotyogni. A furcsa kérdésre csak vállat vonok, mintha az most nem lenne lényeges, és semmitmondóan válaszolok.
-Még talán megtalálod annál a szépmosolyú tanítványodnál. De ha kell másik, csak szólnod kell.

Nevetnivaló, ahogy visszaül a földre szavaim hallatán, talán csak elgondolkozott, talán valami más okozza, és mégis, mindezek ellenére én nem nevetek a mozdulatain. Továbbra is a virágszálat pörgetem ujjaim között, majd amikor már megunom ezt a játékot, elpöccintem egy laza, és tűnékeny mozdulattal, és tűnődve nézek utána. De hiába is mereszteném a szemem, túl sok egyforma van itt ahhoz, hogy pont az enyém lássam meg.
-Miért kapunk? Látod, ez a jó kérdés. -komolyodok neki a témának, láthatóan arrafelé tartunk, amerre akarom, vagy ami érdekel.- Képzeld el, eljön a bál, és mindenki ,,Hé!"-zik a termen át, és mindenki a fejét kapkodja. Vagy. Első Hé a nagy király? -elhúzom a szám. -A név arra jó, hogy megnevezzük a dolgokat. De attól, hogy valakiét még nem tudod, vagy nem használod, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem ismerheted meg. Nem? Ragaszkodsz hozzá? egészségedre.
Vonok vállat, és hirtelen meglátom az eldobott szálamat, így macskaügyességgel csapok le rá, elnyúlva, majd újra felkönyökölök. Kicsit vicces, hogy én vagyok az, aki érdeklődik kissé ez iránt a fiú iránt, és ő az, aki láthatóan a lehető legnagyobb érdeklődéssel néz rám. Kinőtt a játékokból, mi? Hát, drágám, majd rájössz, hogy most is éppen egyet űzöl, csak mire majd ki akarsz szállni, addigra már nem foglak tudni elengedni a végéig. Hallgatom a kérdéseit, és szinte annyira nyilvánvaló néha, mit fog kérdezni, hogy már-már előtte vagy vele szavalom el, de mégsem mozdulok, csupán könyökölök, őt nézve merően, szűkülő szemekkel, és egyre vékonyodó ajkakkal, de szélesebb mosollyal.
-Mi vagyok hát én? Kicsit mindenben igazad van. Amolyan jósolóféle hatalmam is van, igaz, és varázsolgatok is, ha kedvem tartja...
A mondat végét felemelem, mintha még folytatni akarnám, de kihullik a kezemből véletlenül vagy szándékosan a virágszál, amit nagy nehezen megtaláltam, és utána pottyan még pár hófehér kocka. A fene jobban tudja, hogy honnan jöttek ezek hirtelen, mert intek a kezemmel, és lebegve táncolják a fiút körbe, majd a levegőben kicsiny várat emelnek magukból. Olyan ügyesen forognak, hogy észre sem venni, mikor nő meg a számuk, csupán egyre másra kapaszkodnak felfelé, és a végén még kis bástya is kerül a várhoz. Aztán összedől a vár, de leesni csak egy kocka esik. Rezzenéstelenül nézem a földet, mintha a virágom keresném, de inkább egy újat szakajtva nézek fel, látszólag mint aki észre sem vette az előbbi bemutatót.
-...De például démonfélével te is találkoz... ol. Mert olyasmi is vagyok. Tulajdonképpen sorsszövőnek hívnak. Ha már hallottál róla... -mosolyodok el, túl kedvesen. -És persze rengeteget utazok. És attól függ, mit értesz kaland alatt. Mert az életem csak abból áll. Azért kérdeztem, akarsz-e játszani.
Mosolyodok el angyalian, és úgy vélem minden kérdésére megfeleltem éppen kellően, se többet, se kevesebbet nem árultam el, mint amennyit feltétlenül kellett, és csak annyit, amennyit kérdezett. Kicsit elgondolkozok, hogy szegény vajon mennyire fogja érteni, hogy hogy lehetek ennyi minden egyszerre, de hát miért ne lehetnék egy démon aki mágus, és utazgatva jósol? Végülis semmi lehetetlent nem látok benne. A lepottyant kocka időközben ha nem lett felvéve, úgy a fű közé fúrva magát lassan kámforrá válik.

Látom, nagyon is jól látom, hogy nem tetszik neki a bánásmód, amiben részesítem, de sajnos kihalt belőlem minden szelíd finomság, és már csak az maradt meg bennem, hogy hogyan kell macska módra játszani az egérrel, avagy a pillanatnyi áldozatommal. És egy sértett kicsinyke fiúcska még mindig szórakoztatóbb, mint egy hűvös udvarias alak. És meg kell hagyni, nagyon jól csinálja, ahogy lebiggyed még a szája sarka is... Kuncogva nézem őt, mert nem tagadom, ez a tartás bizony a határozott érdeklődés nálam, és mivel a hasam is mutogatom felé, nálam ez még azt is kifejezi, hogy valamennyire bízok benne, hogy nem fog csak úgy szétcincálni. Irigykedő pillantásaival nem törődöm, valamiért értetlenül állok felette, hiszen nem értem, mi irigyelni való van rajtam. De látom, makacssága már fel is támadt, és ki is piszkáltam kissé a barlangjából, mert máris vág vissza, és persze mintha valami gyengéd célzás lenne szavaiban.
-Legjobb tudásod, eh? -csóválom a fejem lustán, míg leszakítok egy virágot, és szórakozottan sodrom két ujjam között.- Nem sokra gyúrhat. Látom, őfelségének felvágták a nyelvét, de azt is, hogy nem egyedül nevelkedett... -nézek rá, hogy hogyan reagál arra, mi mindent ,,kitaláltam" róla.- De megnyugodhatsz. Az előtt tudtam már ezt, hogy megláttalak. Így semmi rendkívülit még nem árultál el.
Vonok vállat. Való igaz, a kockáimat kicsit kikérdeztem, mert hát az ember csak nem megy felkészületlenül akárhová, és sétál valakinek a karjai közé, tehát megkérdeztem egyet s mást, és készséggel kaptam választ, így nem téveszthetem össze senkivel. És szavaimmal, mégha kissé gúnyos éllel is, de világossá tettem számára, hogy nem tartom a helyi paraszt gyerekének, hanem éppenséggel valami nagy úrimuri gyereknek, ám ennek ellenére, meg annak, hogy sok a testvére, és akárki fia -borja, nem érdekel túlzottan. Ilyeneket születéssel lehet kapni. Engem jobban érdekel, hogy mi az, ami azon kívül a pakliban lehet. És minnél többet fogok tudni, lehet annál érdektelenebb lesz, mégis... A kíváncsiság nálam szakmai velejáró. Szegény kicsinyke gyermekekre jellemző módon fenyeget, én meg előbb csak közömbösen felhúzom a szemöldököm, majd leolvad a nagy ,,nemtörődöm" álca, és elnevetem magam, hátamra dőlve, és kacagva.
-Ugyan már... Nevem úgyis annyi, ahány ember ezen a világon. Legfeljebb megjegyezni nem fogom, bocsáss meg... -csúfolódok.- Mert mi hát egy név? A szívem, hogy nélküle nem ver? Vagy a lábam, hogy nélküle nem járhatnék? De nem is az eszem, vagy a lelkem. Csupán egy név. És ennyi. Szóval, Bogaram, mennyire szeretsz játszani?

Oh, minő heves kis halacska szerű ez a fiú. Ahogy felé tornyosulok, lustán pillant felém, egyre növekvő meglepettséggel, majd elcsodálkozó tekintettel emelkedne fel, de csak annyit ér el, hogy összekoccanunk. De nem teszem szó, mert akkor elhalasztanám minden mozzanatát ennek a kicsiny lénynek, aki itt heverész a fűben, és fél szemmel kukucskál rám, mintha így talán elbújhatna előlem. De nem fél, talán van nagyobb félnievalója kicsiny életében, nem tudom, túl érdekesnek tűnik ahhoz, hogy felette dobáljam a kockáim. És lám, egyáltalán nincs elveszve, mert azonnal rámszól, hogy ugyan már.
-Nos, én szőkének látlak, így az leszel.
Vonok vállat nem törődöm módra, töretlen mosollyal, szinte ácsingózva, és várva hogy mit fog még lépni. Finom kis vonások, sápatag bőr, és kecses kéz, semmiképpen sem földtúró család gyermeke, sokkal inkább el tudom képzelni a könyvek felett vagy a zongoránál ülve talán.
-De ha akarod, lehetsz Pipőke is. Vagy Tüncike. Mindegy.
Vonok vállat, és arcomról szerintem lerí, hogy hiába közölte velem a nevét, túl bonyolult kiejteni és túl hosszú ahhoz, hogy a megnevezésével akár egy pillantnál is többet töltsek. Legyen akármilyen fontos, vagy sorsfordító az élete, akkor sem hat meg. Kicsit olyan hangzású a neve, mint valami... Édön... Étön... Éjtön... Éjön. eljön... Megcsóválom a fejem, ugyan már, ne vicceljenek már velem, én nem vagyok hajlandó ilyen nagy neveket mondani. Az enyém is tök egyszerű, csupán négy betű. Talán az övét szereti ha hatvannal írják, de én nem. Szóval amíg a nevén gondolkozok, sorra veszem a kérését is, hogy fel szeretne kelni, és én megadó sóhajjal gördülök oldalamra, hogy ott aztán oldalamra feküdve felkönyököljek, és úgy szemléljem őt meg újra, végre kicsit messzebbről. Kérdésére csak hitetlenkedve forgatom a szemem és csóválom a fejem, hiszen ez a fene nagy udvariasság. Most múlt el minden kétség, ez itt tényleg valami arisztokácsa.
-És te?
Kérdezek vissza, és bár ezúttal túl udvarias és érdeklődő a hangom, arcom teljesen mást mond. Inkább a tényt, hogy visszakérdezni bunkóság. Mert nem vagyok uriember, és sosem az előzékenységemről voltam híres.
-Hát mi a csudát keresel itt ilyenkor? Tán mezei tündérekre vadászol, vagy mi a szösz?

neeeeem... Ne félj, majd kialakulnak a dolgok.

upd.: Ha meghalnak a nagyiék hogy ne legyenek mint gond az baj, mi? XD (nyugi, csak viccelek)

De el én... Szóval kösd fel a bakancsodat meg tartsd a kalapot a fejeden, mert ha nem ragaszkodsz egy helyszínhez, akkor több helyre is elcipellek magammal, és felfedezünk. Mit szólsz?

Ei-chan

Furcsa lett a világ, valahogy annyira... szines. Tudom, eddig is voltak szinek, nem azért, mert annyira fekete vagy fehér lett volna minden, igaz a kockáim zöme általában ilyenszínű, meg hát... a hajam és a szemem... De így látni a világot, valahogy ennyire felturbózva és másképpen szívfájdító. Egyszerű, hogy miért, azért, mert ha csak belegondolunk, hogy mi minden történt azóta és fog még történni azért, hogy a változások tovább változzanak, és aminek el kell, az eljöjjön... Szívás. Én például szeretem az életem, és nem értem, miért kellene feláldoznom magam, vagy meghalnom valami nagyon nagy jóért. És ha én nem vagyok jó? Persze, nekünk, Sorsszövőknek nem szabad ilyenen gondolkozni, mert amolyan párttatlanok vagyunk, de ha belegondolok, nem hinném, hogy eddigi életemben sok jót tettem... Legfeljebb játékból, vagy ha nem fogadták meg a tanácsom. De úgy közvetlenül még soha. Miután meguntam, hogy nagyokat uszikáljak egy közeli tóféle pocsolyában, felkerekedtem, ingemet a vállamon átvetve, vizesen göndörödő fürtökkel, és ruganyos, macskás léptekkel, hogy a sorsom elé menjek, mert általában ha nekem kell várni valakire, az elhúzódik, vagy közbe jön valami. Várni meg amúgy sem szeretek.
Dikkmán, egy ló. Megtorpanok, bár nem mintha ez valamin is változtatna, hiszen eddig is hiába ,,csörtettem", ha egy nyúl meghallja hogy jövök, akkor igen rossz napom kell hogy legyen. Szóval kiváltképp most csak sétálgattam, hiszen ráérek, így tényleg nem tűnik fel hogy megállok. A ló is csak felemeli a fejét, és rámfülel, majd tovább eszik, mintha téves riasztás lennék, és nem is állnék nem messze tőle. Deee... Ha van ló, akkor kell legyen valaki, aki mondjuk vigyáz rá, nemde? Vagy akié a ló? Akkor fogjuk meg, és szökjünk meg, és majd megkeresi a lovát, ha annyira kell neki, akkor meg majd gurít, vagy fizet. Esetleg mind a kettő, gazdától függően, és hangulattól. Ígyhát az új játék örömével a szememben nekiindulok a lónak, amikor valami lábszerű végtagba botlok szó szerint, és valakire rázuhanok. Szerencséjére nem egészen rá, mert még a végén kilapítanám, így amolyan fekvőtámaszfélében landolok egy.. egy szőke fiú felett? Most ez komoly? Meglepettségemet hamar váltja fel a mosoly, az a fajta, ami nem sok jót ígér, merthogy azt hiszem a lónál is sokkal jobb szórakozást találtam.
-Szép napot, hmm... Szöszi. Neko vagyok.
Dorombolom mélyebb hangon, még mindig nem távolodva felőle, kissé sakkban tartva így. És ha azt hiszi, hamar kifáradok, majd ki kellesz ábrándítanom, merthogy egyáltalán nem vagyok fáradt. Csak kissé... Unatkozom.