Legutóbbi hozzászólások

Ó!
Persze! és a kezdő, hát, vegyük úgy készen van. Smaragderdőbn.

annak, aki megtalál....
Megállt. Kosara lecsusszant karjáról, inga módra himbálózva ujjain, arcát mosollyal fordította a levelek közt átsuhanó fény felé, boldogan fordult körbe és könnyed vászon ruhája csak úgy vetette a fodrokat. Fel is kacagott, kihúzva a vékony, egyenesre csiszolt botot hajából, mi aláomlott sötét zuhatagként és egy kellékévé lett a táncnak. Forgott és forgott. Egy pillanatra állt csak meg, hogy könnyed terhétől megszabaduljon, puhán landolt a kis fonott szatyor, bágyadtan fordulva oldalára, jócskán szórva ki a beléhelyezett leveleket, még egy lilakalapos gomba is kigurult. Forgott tovább, szétvetett karokkal, kezdeti nevetésében dallamra találva, valami régi kis mondókára, amit most hangosabban dúdolva igyekszik szavak szerint idézni, de a betűk csak nem akarnak felbukkanni. Költhet! Díszes új rímeket faraghat és megint lépést vált, kidőlt fa törzsére ugorva, lágyan nyúlva egy másik sudár lenyúló ága után. Félre döntött fejjel gondolkodik, ujjai táncolnak a levelek között, de nem jut dőlőre. Tovaszökken, mintha csak szarvas lenne és perdül, szorosan behunyt szemmel engedi el tartását. Zuhan, gyorsan és fájhatna, de a puha fű, dús erdejével felfogja, harsanva egyet és ő nagyot szippantva hemperedik el benne. Még nyirkos! Még édes a zamata!
Hasra fordul. Változnak az érintések, teste is változik, hosszú nyomott hagy a friss, reggeli harmatcseppes fűben, zöldellő pikkelyein elcsúszik a fény és ezerszer megtörve szórja tovább, egészen különlegessé téve a kis tisztás hangulatát. Fejét a páfrányok még ébredő levelei alá hajtja, szimatot fogott, valami finom után, édes és ropogós, sóhajtása bánatos és lemondó. Nem moccan, pupillája viszont fordul a fák koronái felé, ami figyelmét hívja, viszont azon túl van, fent az égen, az ott úszó gomolyagok lágyan szürke fellegében. Eső. Egy csepp, majd még kettő és hullik vele a többi milliárdnyi, elvegyülve az erdő énekes dallamával. Még most sem mozdul, csak egészen lustán tartja fel az égnek szegezve fejét, élvezve a testén koppanó szemek adta parányi hűvösséget.
Ajkai mosolyra fordulnak, ahogy lassan úrrá lesz rajta az ösztön, hogy felkutasson minden pocsolyát és az összes felgyülemlett vizet eltűntesse. Milyen mókás. Milyen lehangoló. Tekintete visszasiklik a talajra, figyeli az életükért futó hangyákat, a lábait szedő többi bogarat, kevéssé élvezhetik az ég áldomását. De hogy mosolya megfakul és színtelen tűnik el pofájáról, annak a föld az oka, a telhetetlen, mert nem elég neki a hajnali pára, a megannyi növényről aláhulló mézédes hajnalcsepp. Nem! Mohon issza, meg nem telve, irigyen az egek könnyét. Nem lesz pocsolya, amit kiborítson és nem lesz harsány nevetés, ahogy tollas barátai kérik türelmét, had fürdjenek meg előtte benne.
Méla tekintete, nem izzik, tompán, fénytelen fekete kőként mered a fák közé. Soká pihent. Jöhet valaki! Tekeredik, oldalára dőlve, hátára fordulva, szórakoztatja magát még kis ideig, de ott gyűrűs teste végén hívatlan vendég gabalyodik sörényének legsűrűbb részébe. Orra elé emeli, csettenve mordul a patkányszerű jószágra, hosszúra nyúlt orrát kínálva fel a parányi állatnak. Él vele, kirojtozza magát a zöld sörényből, iparkodva, rendezve bundáját, hogy aztán usgyiban ugorva spurizik el a sűrű felé. Újra fordul, lábaira állva, elnyújtózva kiskosaráért, visszagörgetve a szökni készülő gombát, veszi fogai közé. Megrázza magát…

Ha  írsz kezdő hsz-t valahova, akkor én játszok... Persze, ha megfelelek neked.

Nagyon régen írtak már ide, hát gondoltam, megnyiilvánulok, mert mé' ne... XD

Nem akar nekem valaki választ írni? Addig amíg még benne vagyok a lendületben?

Yo!

Kalandra vágyó, kissé makrancos sárkány keresi a kalandtársát, esetleg társait!

[elfogadva]

Üdvözöllek Bogyókcska!

Remete-Remete, de legalább nem barlangba bujdosott szerzet, tágas erdőkben tévelygő.
Kivetni valót nem találtam, csak a vége kusza, de belefér. Karaktered elfogadva, tehát!

Kellemes időtöltést!

NÉV: Lassasa’Ayiro (azaz LaszazhÁdzsiró -> könnyező liliom lándzsa)
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: ö..ö..SZELLEM!, Méregkeverő.
BECENEVEK: Asa, Bogyó(cska).
NEM: nőstény.
KOR: két és fél ezer éves, de szemtelenül fiatalnak mutatja magát.
FAJ: sárkány.
ALFAJ: természetsárkány.

JELLEM: magának való és nem csak azért, mert olykor fura dolgai vannak, mint fejen állni a viharban, kiborítani minden unszimpatikus pocsolyából a vizet. Ezekhez társul, hogy másokkal nagyon mogorva és egyenes, már ha eljut odáig, hogy tudattal rendelkezőként kezelje a másikat. Meglehet sokáig élt egyedül és ez megfakította szívmelengető, anyai gondoskodással vetekvő egyéniségét. Tévedés ne essék, mosolyát és jó kedélyének minden szikráját elajándékozza, csak füveknek, fáknak, erdei jószágoknak. Jó időnek el kell telnie, hogy kitárja bárkinek is a szívét, mert bevenni meg lehet próbálni, de kivárt idő nála célravezetőbb.
Nem képes felfogni a poénokat, a sajátjait sem érti igazán, ezért gyakran előfordul, hogy szándékán kívül sért vérig másokat. Ilyen alkalmakkor elenyésző, mikor ő kezdeményezni a békülés folyamatát, ahogy az ezekhez hasonló helyzetekben is inkább elvárja, hogy mások tegyék meg felé az első lépést. Magánykedvelő, de igazán sosem volt ellenére az értelmes társaság, bár ez a megítélés is, pillanatnyi hangulata alapján változhat. Szinte meglepő, hogy kurta mondatokra törekvés látszata ellenére bizony-bizony képes litániákat másokra zúdítani.
MINDIG:
* erdő és neszei,
* tisztavizű források,
* napfény és sütkérezés alatta.
SOHA:
- háború és viszály,
- barbalizmus szóban és tettben egyaránt,
- hús.
TITOK: hüm, attól függ, akar e a feltett kérdésre válaszolni vagy sem. Ha nem, akkor egyszerűen rávágja: Titok!
FÉLELEM: nem tejhatalmú félelem, de nem túlzottan érzi jól magát egy erdőtűz tőszomszédságában.

KÜLLEM: gyönyörű a zöld és türkiz színeiben játszanak pikkelyei, amelyek mindig hűvös és enyhén érdes tapintásúak, nem elenyésző veszélyt rejtve. Hiszen illesztéseik határainál igen élesek, enyhén felfelé ívelnek, ez fedi be hengeres teste egészét. Bizony, alakja egy kígyóéhoz igazodik, csak négy lábbal meg lett toldva, ahogy gerince mentén tüskének tűnő, de közelről már inkább fűszerű sörénnyel. Feje azonban leginkább egy krokodiléhez hasonlít, szájában megannyi tű éles agyar sorakozik. Elsőre nem tűnik félelmetesnek, még szép ívű agancsszerű szarvai sem kölcsönzik neki a rémisztő jelzőt, de nem árt óvatosnak lenni. Gyors, mint kígyó siklik a talajon és a fölött is, harapásával fákat képes kettétörni és ott van még a gyilkos szorítás, egy-két elenyésző perc és tüdődbe egy cseppnyi oxigén sem fér el. Szemeiben sincs könyörület, feketén ásít rád, alig leheletnyi ezüst vonal mutatja csak pupillája helyét.
Kétlábú formája valahogy egészen más, bőre hamvas, arca kedves, mogyoróbarna szemeiben viszont ott csillog valami ismeretlen fény, bölcsességről, nyersségről árulkodva. Bár megtéveszthetnek az aláhulló mélybarna, aranyba hajló tincsek szertelen kavalkádja, a lágyan csengő hang, minden finom mozdulat, mintha csak egy lenne az erdőőrző nimfák közül. Ruháiban sem akad kirívó darab, alkalmazkodik környezetéhez, mind könnyű, lengén öleli körbe nőies idomait. De lábbelit, vagy feltűnő ékszert sosem látni rajta, olykor virágkoszút, vagy vessző karkötőt hord csupán.
ISMERTETŐJEGY: mh…
1, az erdőn kívül lézengő frusztrált, helyét nem találó nőszemély.
2, azaz elsuhanó, fák között szlalomozó zöld szalag.
3, aki, mikor még meg sem szólaltál már felszólít, hogy kívül tágasabb és esetleg meg is dobál tobozzal, makkal, ami éppen a keze ügyébe akad.

TERMÉSZETFELETTI: összhangban van az erdőkkel, növényeivel és állataival egyaránt, velük együtt lélegzik, még ha idejüket más mérce szerint mérik is. Képes olvasni a növények suttogásaiból, az állatokkal készség szinten kommunikál. Jártas a növények idomításában, szavára megmozdulnak, serkennek, vagy éppen elbújnak a földben. Képes képzelete növényeinek is életet adni, bár ehhez hosszú időre és tervezgetés van szüksége, hogy az tíz percnél tovább legyen képes létezni. Kiválóan ismeri a gyógy illetve mérgező hatású növényeket és ezekből képes bájitalokat is készíteni.
Alkímiai ismeretei szinte csak a méreg illetve a gyógyitalok és azok hatását elősegítő módszerekre terjed ki, ebbe azért beletartozik a hatásos növénytermesztés is, meg a gondozásuk.
A föld mozgatásával nem igen foglalkozott eddigi élete során, de van hozzá némi tehetsége és ha nagyon odafigyel, akkor kisebb rengéseket, esetlegesen megfelelő körülmények között földcsuszamlásokat, talaj folyósódást is elő tud idézni.
Belekóstolt a mágiába is, de csupán parányi fénygömbök teremtésétől és egyéb apró varázslatoktól eltekintve, tehát, nem mélyedt bele ebbe a tudományba. Viszont tud repülni, szárnyai ugyan nincsenek, de pár millimétertől kezdve egészen a végtelen ég magasságáig képes felemelkedni és siklani a levegőben.

ELŐTÖRTÉNET: hogy hogyan is kezdődött az élete? Nincs hely, már nem létezik, mi őrizni a gondoskodó pár karmainak nyomát, az orom aláhullott és összezúzta a méhében rejlő barlangot. Kősírba fektetve a mindig büszke szívű és éles elméjű atyát, halálra sebezve az anyát, kinek méhe csak ezt az egy himlős tojást foganta meg és adta az életnek. Mára már nincsenek gyökerei.

Halk karistolás nesze váltja ki a sóvár figyelmet a sárkánypárból, oly hosszú idő után első utódjuk – és egyben az utolsó is- megmoccant. Kiscica karmait feszítette a mészhéjnak, kaparta, nyomta, de egyedül nem boldogul a vastag védőfallal, ami már szűk volt és fojtogató, édesanyja nyomta orrával a szalmából rakott fészek aljához, megrepesztve, levegőt engedve a burokba. Csend lett, hosszú percek teltek el várakozással, rémülettel, ennyi volt… De világos kis orr nyomult előre, a résbe ékelve, tolva szét két felé és a kemény héj megadta magát. Újabb és újabb repedések futotta végig rajta, míg darabjaira nem hullott, kiengedve kicsiny ékszerét.
Édesanyja óvón tekeredett fázósan, meleget kereső gyermeke köré, míg édesapja a barlang szájához siklott és mély, zengzetes üvöltést hallatott. Büszke volt, mérhetetlenül, talán csak öröme múlta felül ezt az érzést. Még sem hal ki hát a smaragdkristály sárkányok ősi vérvonala, immáron van, aki immáron továbbviszi. Kedveséhez még is csak órák múltán tért meg, fogai közt frissen téped gyógyfüvekkel kedveskedve neki és újszülött gyermekének.
- Kislány. – Búgta szelíden párjához bújva, az aláhulló füveket véve szájába, rágva, hogy fiókája könnyedén fogyaszthassa.
- Tessék!! Kizárt!

A szél édes illatokat sodor, dünnyög és nyüzsög az egész erdő, tavasz van. Több mint kilencvenedik mióta a Tündérvölgyre néző barlang csendjét és nyugalmát megtörte egy azóta már igen csak megnőtt fióka. Első volt a környék porontyai közül, aki kidugta orrát a barlangból és kalandozni indult az ismeretlen világban. Ő volt az, ki elsőként ízlelhette meg a fakadó források vizét és tépett magának a zsenge fűből. Itta, igen itta és nem pusztán tanulta az élet fontos, kevésbé és elhanyagolható dolgait, csak egyben maradt alul társaival szemben.
Hiába tudta hogyan kell repülni és hiába zuhant minduntalan a földre ezer és ezer próbálkozása után, nem ment. képtelen volt a levegőbe emelkedni. Édesanyja sosem rótta ezt fel számára, hiszen maga sem vágyott a magasba, de leánya igen, nem akart szégyenben maradni. Ám hiába nyaggatta, szinte nyúzta az édesapját, ő csak elzárkózott, minduntalan kikosarazva gyermekét, ugyan okkal, ám ezt nem osztotta meg, még a párjával sem. De minden bizonnyal megtette volna, ha tudja hová is vezet töretlen makacssága.
„Ne keressetek! Tapasztalni, világot látni indultam!”

A vándorrá lett sárkányt, lábai elvitték északra és a mai napig beleborzong a látványba, abba a kézzel is tapintható misztikus ködbe, mely elveszejti a tudatlan utazót. Az ő lábai alól is kifutott az út, s biztos is volt benne, hogy könnyű kis testét az alant mélyben nyugvó sziklák apró darabokra törik. Törték is, de hatalmas szárnyak fonták körbe, egyértelmű volt, hogy nem sajátjai voltak, ám megmentője még csak nevét sem hagyta meg. Illata és látványa még is a mai napig biztos helyen trónol emlékei között, titkon talán vágyva is az új találkozást, ha másért nem csak azért, hogy ennyit mondjon: „Köszönöm!”
Gyógyult testtel indult hát meg délfelé. Elméje a járt ösvényeken tartotta, de ösztöne hamar ellenszegült és győzedelmeskedett. Széltében és hosszában barangolta be, éveke sokaságát áldozva az elfek mindig tavaszi gúnyába öltöző erdejét. Szívének ekkor válhatott igazán kedvessé ez a hely, de még forrt a vére, még szomjazta az idegen tájak látványát, még érezni akarta a talpa alatt a járatlan utak kockázatát. Így újra nekivágott, az irány megmaradt, de még is hűen szegődött a partvonal társául.
Tekintete sóvárgón bámulta az óceán változó arcait, reggel, délben és este, ahogy a ezüst és mélyfekete hullámokon végigömlik az a leheletnyi vörös, hamar tovatűnve adva meg a víz, kristályos kék színvilágát, hogy alkonyodva az egész felszínt aranyba, majd égő vörösbe és végül újra ezüstös feketébe öltöztesse.

A part leláncolta, hiszen először talált barátokra. Egy nemes szökött fiának személyében és a partra vetett tengeri leányéban. Megéltek tengernyi örömöt, viszályt és még sem tört össze a kapocs, ami hármukat összefogta. Útjaik nem is váltak el, együtt fedezték fel a hatalmas városokat, egymást szidva, fohászkodtak akár cseppnyi vízért is a kietlen pusztákon, együtt pislogtak a megművelt földek sárga és zöld táblái látvány. Egymás segítve mászták meg a Névtelen hegy ormait, sokszor játszva el a gondolattal: „Jobb lett volna Lamyare erdejében!”. De sosem fordultak vissza!
Harci sebektől elnyűtten, kis híján Csontvár mágusainak kezébe kerültek, de a vak szerencse kisegítette és lábukat egy már a föld színéről is eltörölt városba vezérelte. Sosem mentek északra, de nekivágtak az életeket követelő lápnak, de egységük átsegítette őket azon és a szinte lángoló homokvilágon. Azok közé tartozott, tartoztak, akik még megszemlélhették a Vértó hatlamas vöröslő felszínét és forrását is és szívükben megemlékezhetnek a világról, amely hullámsírban nyugszik, idegen népével. Ő majdnem ott maradt, közöttük, ahol sárkány lehetett és élvezhette a természetet, de szíve akkor már az emberhez láncolta, viszonzatlan és keserű érzés volt, hiszen a férfi a szirént szerette, ahogy az őt viszont.

Évtizedek peregtek le és kettejüknek szembe kellet nézni a keserű ténnyel, a világhíres kalandozó élete végéhez ért. A tenger partján mondtak búcsút az egykor volt ifjúnak, de a barátság ekkor sem szűnt meg. Új és nem is csak egyre tettek szert, barátok sora állt már mögöttük, de egy újfent közel került mindkettőjük szívéhez és nem vették észre, hogy évszázadokon át töretlen kötelékük lassan a darabjaira hullik.
Hullott, de nem csendesen és nem sebek nélkül. Tiszta és világos volt minden, túlságosan is és ő nem vette észre, hogy a hurok egyre szorosabbá válik a nyaka körül. Az árulás hajnalán, ő védelmezően lépett fel a támadókkal szemben, tudása legjavát nyújtva adott lehetőséget a menekülésre barátainak, akik habozás nélkül magára hagyták. Tudása még sem volt elég, hogy maga is menekülhessen, hálók acélszálai tépték le testéről a pikkelyeket, dárdák mélyedtek húsába és kardok szabtak újabb és újabb vérző sebet testén.

Órákkal később sodorta partra a tenger, amelybe zuhant, elhitetve halálát mindenkivel. Fájt látnia, kimondhatatlanul, ahogy barátai ott álnak és várják, mikor hullik már porba a feje és nem akart tovább élni, még is haza akart menni. A teste viszont túl megviselt volt ahhoz, hogy akarata szerint cselekedhetett volna, így még aznap este szembetalálta magát árulóival. Sosem hallott még olyan tapintható csendet –azóta sem- elmosolyodott, ahogy elillant közöttük, mai napig nem tudja hogyan volt képes felfeküdni a levegő áramlataira, de repült. Távol, elbujdosva mindenki elől, elhitetve magával, hogy az, ki többel bír állati értelemnél csak is szenvedést, árulást hoz rá és mindig csak a pusztulás jár a nyomában.

Időbe telet! Hogy megnyugodjon, hogy ne vicsorogjon azonnal az eltévedt utazóra és hogy feldolgozza a száz éve történteket. Hiszen soha többé nem látta viszont élve szüleit, de a mai napig tisztességgel az éve első napján, mikor a hó alól, a hegyormon kihajt a könnyező liliom, tép két szálat és születése és egyben szülei sírjához viszi.

FELSZERELÉS: néhány ruha álldogál hajléka polcain szépen összehajtva, amúgy minden szükségest megszerez az erdőből és amúgy is addig jó, amíg nincs nála semmi.

EGYÉB MEGJEGYZÉS:Kizárólag gyógynövényeket eszik, ezért mondhatjuk, hogy neki nincs sárkány szaga, viszont elég erőteljesen csalán, menta és kissé ánizs illatú.

Hova menjek innen? Vajon van valami célja annak, hogy itt vagyok, vagy csak annyi az egész, hogy a sakktáblán nem volt elég bábu? Farkam már csak lustán csapkod jobbra-balra, ezzel megtörve a mozdulatlanságot, és gondolkozó bestiává válva a külső szemlélők számára. Ámbár ilyet nem éreztem jelen pillanatban, de sose lehet tudni. Szárnyaim a fejem felé hajtogattam, mert nem akarózott odébb költözni, ahogy a nap szállt le, így kényelmesebb módját választottam. Eszembe jutott az első emberré változásom. Morcosan fújtattam egyet, és a másik oldalra fordítottam a fejem, hátha a gondolataim is más irányt vesznek így. De csak e körül forogtak, lévén magamtól csak úgy nem tudok még átváltozni, még mindig meg kell várni, akár egy zöldfülűnek, hogy kimerüljenek tartalékaim. És amíg itt ücsörgök, nemhogy merülnének, de valamilyen általam rejtélyes oknál fogva- töltődnek. Megfigyeltem, hogy nem olyan megerőltető már ezt az alakot fenntartani. Csupán a változásokkal van még némi szépséghiba, de hát idővel majd azt is összehozom, nem? Ásításra nyitottam a szám, és így minden fogam alapos közszemlére tettem, de hát itt a halott se látja, hiszen itt senki se...
Ahogy pofám összezárul, tekintetem az erdő felé siklik, bár fejem nem mozdítom meg. Érzem a szagát, és érzem az erejét, minden kétséget kizáróan csak ő lehet az. Érzem azt a vadságot még mindig felőle, azt a nyers erőt, ami csak rá jellemző, mert hiába már két emberöltőnyit éltem lassan, még hozzá hasonlóval nem találkoztam. Felvillant bennem a válasz egy régebbi kérdésemre, de úgy tűnt, a vérem nélkül most már nagyon jól megvan. Talán szívósabb lett, persze ki lenne ő, ha nem fejlődne, még akkor is, ha évekig aludt? Valami büszkeség villan át rajtam, de ahogy jön, el is tűnik. Ugyan mennyi közöm van én nekem hozzá, meg a fejlődéséhez? Ebben az életben legalábbis még a semminél is kevesebb. Fejem felemelem hát, jelezve neki, hogy észrevettem ám, mégis kicsit lustás ez a mozdulat, habár avatatlannak akár önteltnek is tűnhet. Szárnyaim lehajtom, és így várok pár pillanatot.
~Lám, nincsenek véletlenek, eh?~
Egyértelműen felé fordítom a fejem, azt hiszem még a vaksötétben is látnám, sőt, bekötött szemmel is kiszúrnám egy nagy tömegben. Lehetetlen őt elfelejteni, túl... egyedi és a maga nemében- számomra- tökéletes is. Várakozón pillantok rá, vajon csak nézelődni jött, vagy van valami mondanivalója is? Esetleg először megöl, és utána fog dühöngeni, vagy nem úszom meg a fordított lehetőséget? Nincs kedvem most harcolni. Nem mert félek tőle, csak egyszerűen nem látom értelmét. Lehet, hogy a hosszú élet mégis megtanít valamire?

Hónapok teltek el- nemcsak az ébredésem, hanem azóta a nap óta is, amikor egyszerre több érdekes lélekkel is találkoztam. A Holdistennel, aki egyszerű halandóként akarja élni életét és apámmal, akit azelőtt sosem láttam, akiről anyám sosem ejtett szót és a falka is tabuként hallgatott. Egyetlen pillantás megmagyarázta. Szavak nélkül is éreztem és tudtam, kivel állok szemben és nem tehettem mást, rá kellett támadnom, meg kellett próbálnom legyűrni, mint életem egyik fantomját. Gyenge voltam és nem nőttem fel eléggé a feladathoz, dolgozott bennem az elkeseredettség, mert nem tudtam utat választani, amit járhatnék és ez egy utolsó, kétségbeesett rugaszkodásnak tűnt, ami eldönthette, élet vagy halál lesz-e sorsom? Ott és akkor pusztulnom kellett volna, soványan és kételyekkel telve, de nem így történt. Életben hagyott és vallatott, nem akart egyszerűen, gyorsan végezni velem, ki akart ismerni, érteni és próbára tenni; ítélni akart, nem gyilkolni. Látott bennem valamit, amit a zűrzavaron keresztül én nem vehettem észre, valamit, amit másokban hiába keresett. Csiszolatlan voltam, de ez nem változtatott a lényegemen. És pont ez kellett neki.
Ösvényt ajánlott- járatlan, vad, sötét sűrűségen keresztül vezető, kitaposatlan ösvényt. Mert amikor azt hisszük, nincs más választásunk, a valóságban mindig eggyel több lehetőség kínálkozik, csak nem tudunk róla. Változtam. Ott van bennem a bestia, ahogy eddig is- opálos, zöldeskék fénnyel nevet a világra, ínyét felhúzva. De a borostyán, aminek színe meleg, mint délutáni nap fénye, már nem ugyanaz, hidegebb, keményebb, számítóbb, mintha vérével  szívtam volna magamba mindazt a tudást, amit birtokolt és az erőt, amit sugárzott. Kiharcoltam a helyem a falkában, magam mögé utasítva majdnem mindenkit- nem szolgáltam két urat, de a Sötét Úrnő nem hívott, tudta, többet nyer, ha hagyja, hogy teliholdas farkassá váljak, ha kapcsot jelenthetek Árnyjárók és Éjhozók közt. Sosem leszek makulátlan, ahogy a tiszta vérvonalúakat hívják, de még nem értem el képességeim határát, még nem rugaszkodtam elég messzire, még nem értek mindent, még megvannak a láncok horzsolta nyomok. És még megvan bennem az.
Sötétségből öntöttek, fémből és húsból kötöttek gúzsba, mégis fehér vagyok- mily' ironikus. Minden sejtem, minden idegem, minden gondolatom gondos ötvösmunka csupán, ahogy egymásba olvad az érc a vérrel, szörny az emberrel, ösztön az elmével, porcelán és selyem mögé rejtve. Mezítlen talpam nem csapott zajt, ahogy az erdő puha talaján mozogtam, hajlékonyan kerültem ki az akadályokat, fehér ruhámban, a zöld villanásokkal lidércként suhanva. Már nem csak a szagát éreztem, ösztöneim is megmutatták, hol a pont, ahonnan erejét éreztem lüktetni. A legszélső fák között álltam meg, míg ő a végtelennek tűnő, sík mezőket pásztázta, mancsaira fektetett fejjel. Ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem, minden részletet elmémbe égett a képnek, ami most megelevenedett előttem. Némán álltam, eleresztve az emberi álcát- nem alakot, kisugárzást váltottam, engedve forrni a démoni vért, engedve, hogy felfedezzen és felismerjen, ha alakomra már nem emlékezne.

Álmos vagyok, mert kifárasztott ez a sok mászkálás. Ez az ,,új világ" érdekes, megvannak a pozitív oldalai, például az, hogy a sok háború alatt alaposan megváltozott minden, és mivel mindig történik valami, hát nincs az az isten, aki unatkozna szerintem. Szóval nekem sincs csak úgy időm pihengetni, legtöbbször járok-kelek, mert a magamfajtának nincs nyugvása. Mondják, hogy a hazajáró lelkek hasonlóak, azok is folyton csak mászkálnak és sose állnak meg, de mégis különbözünk. Én nekem nincs otthonom. Elmentem meglátogatni előző életem főbb helyszíneit, és kicsit nosztalgiáztam is felettük, mert ugye minden helyszín valamiért fontos, ugyanakkor érdektelen is számomra. Egy hely volt, ahová siettem, de úgy igazán, és mégis elkéstem. Bár nincsenek véletlenek, remélem, hogy nem lesz az a vége, hogy átharapott torokkal végezzem. Kétlem, hogy csak azért jöttem vissza ide, hogy szenvedjek egy kicsit az emberekkel meg a kicsiny életükkel, aztán meg egy dühös nő jöjjön, és kirúgja alólam a talajt. Mégis, ahogy megláttam az üres ,,nyughelyet", ahová elraktam őt, vagyishát, inkább valami furcsa események láncolataként sikerült ,,tartósítani", kirázott a hideg. Nem, nem félelem volt, inkább csak belegondoltam a jövőmbe, és nem túl sok jóval látszott kecsegtetni. Vállat vontam, elvégre aminek el kell jönnie, úgyis el fog, így annyiban hagytam. Nem kerestem, és úgy tűnik, én sem hiányzok neki, mert ő sem keres. Persze, ami késik, nem múlik. A Sytar pusztáról erre vezettek lábaim, és mivel a távolság most olyan nagynak tűnt, hát próbálkoztam az erőmmel megegyezni, ami valamennyire sikerült is, csakhát...
Miután az első fájdalomhullám elhagyott, hiszen ebben az alakban legutóbb elég sok fájdalmas emléket szereztem, és most sem volt sokkal kényelmesebb az átalakulás, érdeklődve szemléltem magam valami pocsolyában. Szúrós karmok, tüskék, szárnyak, szarvak, meg szőőőr... Torz vigyorra húzódott a szám, ami több mint ijesztő volt, lévén az összes agyaram kivillant. Ajvé. Hihetetlen, hogy egy-egy apró mozzanat előző életemből mennyiszer eszembe juttatja Tessakot. Tudom, hogy él, hiszen én ne tudnék egy ilyen fontos dolgot, mégis a kockák hallgatnak róla. Hát egy erdő szélén megálltam pihenőzni, valami nagyobb sziklára hasalva állati alakban, és a farkammal szórakozottan játszottam, legfőképp talán azért, hogy a koordinációimat javítgassam. Nem mintha nem tudtam volna irányítani ezt a böhöm testet, főleg hogy a jelenlegi emberi alakom sokkal erősebb lett, csak az apró dolgokkal még voltak nehézségeim, és ezek bosszantottak, mert tudom, hogy vannak pillanatok, amikor a részleteken múlik minden. Halk dorombolás és morgás közti hangot is produkáltam hozzá, megpróbáltam beszélni is, de egyelőre még csak az állatok értettek meg. Legalábbis az emberek ,,Áááá"-jából nem arra következtettem, hogy megértenek. Vagy előbb ijedtek meg, semmint hogy kommunikálni tudtam volna velük. Mélyről feltörő morranást produkálok, ami amolyan nevetés akart lenni. Érdekes ez az állapot. Illatok, amikről eddig nem tudtam, más szinek, és persze a méretarányok! Elnyúltam a sziklán, és mozdulatlanná dermedtem, csupán a nyitott szemeim és a füleim jelezhették, hogy még élek. Figyeltem. Valahol fent valami sárkányok húztak el, én meg ábrándoztam egy sort. Én is tudok már repülni. És a legdurvább, hogy hiába lazulnak el az izmaim, a szárnyaim teljesen készen állnak. Ki-ki nyújtom őket, majd nyelvemmel végignyalom a szám, és a mancsomra fektetem a fejem. Na igen. Még most se nagyon meg az átalakulás- emberré. Most kifulladásig így maradok. Hát, remélhetőleg ezt még kompenzálja az erőm.