Legutóbbi hozzászólások

[- Majd... Legközelebb...]

Rezzzrezzzz

Szalad még, utolsó erejét is megfeszítve, ám mielőtt odaérne, még mielőtt sikerülne célt találnia, földre rogy. Hiába minden vad gondolat, minden erőfeszítés, végtagjai megálljt parancsoltak. Izmai először csak ellazulnak, mint akik pihenést várnak, majd ahogy egész teste tehetetlenül a földnek puffan, azok azonnal görcsbe rándulnak. Feszengnek, összekapódnak, hogy tépő fájdalmat szórjon szét a férfi minden részén, száját kiáltásra nyitva.
Ám azon hang nem szökik ki, szinte azonnal össze is zárulnak, hogy minden foga szépen sorban jó erősen koccanva a másikhoz, valamivel tereljék figyelmét, a szaggató görcsökről. Ki kéne nyújtani lábait, azonnal, de a pillanat töredéke alatt valami mást hall meg.

A farkas, mire támadni készült, már otromba képével felé fordulva vakkantott is egyet, hogy ezt így tudassa ellenfelével. De Altair fülei, még mindig zúgós álomba merülnek, így csak annak köszönhette, hogy ráeszmélt lába nem fontosságára, hogy földön lévő tenyerével érezte, ahogyan a föld meg-meg remeg a hatalmas állat súlya alatt. Összerezzen.
Nem hall rendesen. Homályosan lát.
Fejét emlékek rohamozzák meg, hosszú évekből, rövid, néhány pillanatos emlékek. Közöttük kutat, keres valamit, ami magyarázatot ad neki. Miért van itt? Hogy került ide? És... Most tényleg vége?

Rejtett pengéje még mindig ujja helyére van lökve, amit fel is tart a magasba, úgy várva, azt a végső csapást, ami megmutatja neki, milyen dolog is meghalni. Mit jelent és miért várják olyan nagy békével a tőle csak annyiban különböző halandók, hogy ők tényleg halandók?
Feltartott keze beleremeg, ahogy valahol belül elönti egy forróság, mit eddig csak egyetlen egyszer érzett. De mégis ez forróbb, mint akkor volt, pedig még ott azt gondolta, ennél égetőbb nem lehet. Ettől jobban nem vesztheti el eszét, ennél jobban nem gyengülhet le.
A börtönben érzett hasonlót, ahol ordított már, a forróság fájdalmától. Ahol megalázta saját magát, olyanokat cselekedett, csakhogy véget érjen ez az égető érzés.
De most, annyira égeti, hogy csak beleremegni tud. Se kiáltani, se cselekedni, talán még levegőt venni sem tud rendesen.

Hamarosan hatalmas lökést érez, minek hála, teljesen elhasal a földön. Halkan felnyög, és fájdalmat vár, ér ízt, vagy bármit ami úgymond a halálhoz tartozik... Szerinte. Bár lehet ez a halál? Elragadnak, és még csak nem is érzel semmit, csak úgy egyszerűen eltűnsz majd?
De fájdalom... Mégis van még. Vér is, de olyan emberi. Az amit szerzett, még mikor harcolt azokkal a fene dögökkel, amik közül egyik most földre taszította. Azt érzi még, a görcsöt, a vért, ami nem múlik, de nem is erősödik.
Keze megmozdul, pengéje visszaszökik helyére. Ez még itt is van? Vagy, egyáltalán meghalt? De ha él, akkor miért? Egész testében minden izom megfeszül, hogy hátára feküdjön.

Zúgást hall, valami halvány zajt is. Túl vad, túl csörtető, hogy nyugodtság halvány moraja legyen. Ez harc. Életre halálra szóló... Most tépnék szét? Nem érti...
Szemeit újra felnyitja, s vakító fényességen kívül nem sokat lát... Kék. Halvány kék, mégis olyan erősen tűz, hogy szinte könyörögnek barna íriszei, hogy becsukja őket.

A morajlás csak lassan hal el végül, de a zúgás megmarad. Biztosan vége a harcnak, és lehet most jönnek már érte... Érzi... Jön valaki.
Mellkasára borul egy gyönge fej. Minden ízben remeg annak tulajdonosa, mire újra fejében hallja azt a bizonyos hangot...
~Sajnálom~
Halk, már alig bír szólni, és egyre csak bújik valaki hozzá. Soha nem érintette még így senki. Nem bújtak még így hozzá, csak látta más idegenektől, hogyan csinálják is ezt. És mindig boldogok voltak ettől az érintéstől.
Lehet neki is boldognak kéne lennie? De egyáltalán, milyen boldognak lenni? Mit érez olyankor az ember?
Ám ami még fontosabb... Mit is sajnál ez a lány? Miért sajnál bármit is? Egyáltalán, milyen dolog sajnálni? Sajnált már ő valaha? Mindenesetre, nem érti és nem is tudja mit kell erre mondani. Rebane tanonca mondta ezt, mikor valamit elrontott, mikor nem tudott valamit megcsinálni, és akkor Altair csak annyit mondott neki: "Majd legközelebb". Most is ezt kell mondani? Vagy valami mást? Egyáltalán... Él ő még, hogy mondja neki?

Hatalmas levegőt vesz, nagyobbat mint bármikor életében. Lehet mikor megszületett, akkor sóhajtott ekkorát a friss oxiénből, és talán azóta még sosem érezte így az ízét ennek.
Levegő. Fájdalom. Vér.
Élnie kell még...
- Majd... Legközelebb...
Nehézkesen beszél, fáradtság csobog hangjából. A csata fáradtsága, a gondolatok fáradtsága... Ennek az egésznek a furcsa fáradtsága...

Percek telnek el, mire mozdul újra. Nem tudja, mit hagyott el, mit merre rakott, vagy mi még használható, de biztos benne, hogy nem csak ő, de ez a fekete ahjú lány is ellátásra szorul.
Lehet most kéne lelépni... Most kéne már végre sarkon fordulni, és ha már így bajba keverte, akkor hagyni meghalni, itt ahol van.
De a lány sem tette! Hiszen, miért is van életben? Valami ellökte. Valami megölte az utolsó farkast... A támadót, aki Altair életére tört.
Egy valaki tett még ilyet. Egyetlen egy valaki...
Óvatosan ül fel, két karjával igyekszik a fekete hajút, még óvatosabban mozgatni, mint eddig.
- Én sem hagylak meghalni...
Suttogja, még barna tekintetével a furcsa szerzetét keresi, már ha még az nem ájult el. Rémes állapotban van, rosszabban mint eddig volt. Csak azért, hogy Altairt védje. De miért védte meg?

Holttestek nyúlnak el nem messze tőlük, menekülni kellene, segítség kellene... De itt most senkire sem számíthat. Senki, sehol, semerre...
Ingje után nyúl, s bár sajog midnene, azt lehúzza magáról, és azzal próbálja a lánynak, a legjobban vérző sebét bekötni. Bár eldönteni, melyik is vérzik leginkább, igencsak nehéz.
Végül egy derekán nyugvó seb mellett dönt, arra tekeri rá ingjét.
- Ne ellenkezz. Bármit teszek, ne ellenkezz.
Összeszedettebbek már mondatai, és talán már hangja is kezd visszatérni. Bár nem sokat lát, nem sokat hall, mégis mozdul.
Lefekteti a lányt a földre, de csak addig még ő maga talpra áll, majd lehajol, és próbálja felemelni a sérültet. Sérült karja ekkor vad lüktetésbe kezd... Ha nem ellenkezik a másik, képes lesz felemelni, talán még elvinni is képes lesz. De ha egy kicsit is mocorogni fog, félő, hogy leejti...

Miután sikerült orvul támadó ellenfelét legyőznie, meglepve észlelte a nagy felé tántorgó testet.
~Máris meg akarja ez magát öletni, vagy... ~
Még gondolatát se fejezte be, mikor az összeeső zsoldos mögül előtűnt valódi ellenfele, és épphogy csak sikerül elugrania a felé kapó karmok elől. Amin viszont igazán elkerekedett a szeme az a vértezet volt, amiben felismerte a vörös színű pikkelyek forrását. Ezt hozzáadva ahhoz, hogy a test amit fedett egy nőé volt, aki faját tekintve vérelfnek ismert fel, nem várt épp könnyű harcot, de ettől függetlenül a megadási követelésen elnevette magát.
-Kérlek! Még saját népem nagyasszonyai előtt sem borulok térdre, nem hogy egy ilyen mélyre süllyedt vérelf előtt. Így hacsak nem te vagy Uruhan, vagy ha úgy jobban tetszik akkor Retwe, akkor felejtsd el.-
Közölte vele immár kimért, hűvös hanggal, miközben stabil, védekező pozíciót vett fel, kisebb terpeszben, támadójához képest féloldalt állva, bal kezében lévő kardját védekezően maga elé tartotta, míg a jobb kezében lévővel kicsit hátrébb, a mellkasát védte. Terve az volt, hogy kivárja a vérelf támadását, kiismerje a harcmodorát, és a kellő pillanatban válaszolhat egy két riposzttal. Hiába tartott igencsak a vérelfek köztudott vívótudományától, szorgosan pásztázta a körülötte lévő teret, nehogy meglepje esetleg hátulról egy kósza támadó, és mint számított rá, egy másik zsoldos félig a háta mögül kiszúrta őt, és meg is rohamozta, mint egy tipikus barbár, ordítva, kardját magasba emelve, hogy a lehető legnagyobb erővel vághasson vele. Szegény bolond csak a puszta nyers erőre és vas mellvértéjben bízott, ami még így is kevés volt. Egy lépéssel kitért előle, s bár belenyilallt a fájdalom a karjába mikor meglendítette a kardját, de figyelmen kívül hagyva sikerült megvágni a ellenfele nyakának bal szélét, épp annyira, hogy elvágja az ütőeret benne. Sikeresen legyőzött egy újabb zsoldost, másik ellenfelének elég volt ez a pár másodperc, hogy a fürge elf rögtön kihasználja a lehetőséget. Egy gyors ugrással áthidalta a köztük lévő távolságot, és míg kardjával egy mozdulattal félretolta a sötételf bal pengéjét, vaskarmaival lesújtott a bal felkarjára, három vágást ejtve rajta, de legalább cserébe sikerült egy kisebb vágást ejtenie ellenfele bal combján, némi mérget juttatva szervezetébe, így már csak neki kellett reménykednie, hogy a vérelf nem használ ilyen eszközöket.
Legszívesebben rögtön megízlelte volna legutóbbi ellenfelének a vérét, de kénytelen volt csitítani ezen vágyát a kardon csurgó vércseppek iránt, hisz azok már ugyanúgy mérgezett volt bizonyos mértékben, és annyira még nem vette el az eszét a harc, hogy ezt megtegye.
~Meg egyébként is csak akkor ízlelhetem vérét, ha legyőztem.~
Győzte meg magát türelemre, és higgadtságra intve.

[beleremegek.]

Törik a test. Sír és zokog. Puha tapintat reped rajta, elhullik a burok. Hámlik a bűn, csomónként szakad az egészből: beleremegek.
A lélek hatalmas, az érzések vörös könnyekbe fojtva. Sok, bolygó csillagporszemcsét szór lényébe. Azok feszülve nyúlnak a bőrhöz, fúrnak a csontba. Hallod, hallod, hogy búg gerince mentén az élet? Halált reszket. Feketét, nyálkásat, idegent. Őrlődik a lüktetés, morzsolódik lassan, homokká lesz, tenger mossa. Sós.

Belém reszket a borzongás. Kísértve, mintha hosszú, nyálkás nyelvével bőrömre didergést nyalna, és bűzös leheletével elmémbe prüszkölne bódító kórságából. Hideg vergődik csontjaimban, szálkásan bök velőmbe, gerincem pedig bizsereg. Öklendeznék, hogy kiköpjem a mocskot, de a Madár figyel, így marad egy erőltetett mosoly és rakatnyi illúzió.

Szédül a világ, megtörik a fény, nincs szivárvány, csak a léptei szaladnak színesen. Arany foltok közelednek, hallom lábnyomának hangját. Ne Pacsirtám, ne gyere! Túl közel jössz, túl finom léptekkel, túl igazin. Shivente, én tinta vagyok, én elfolyok, én kéken rajzolok! Mi lesz a szép napszíneddel, ha ideérintesz, ide belém? Fel nem tett kérdés, hozzátársul egy gyengéd kéz, mézillatú fürtök, közben andalítón tapint egy zimankós ujjhegy.

-Ne..!- buggyan számból a szakadt szó és vér. Egy kövér csepp mászik ajkamra, hogy mintha párnák közé fúrná fejét, kényelmesen, illeszkedve megtalálja helyét, majd lefordulva onnan, államig csíkot húzzon. Felnézek madaramra. Homályosan olvadnak el len tincsei, nincs meleg. Fázom.

Hallom, hogy zörög. Erővel csapódik ököl a deszkáknak, az nyög. Mindenütt vér. Markomban kis tócsa, arcomon szétkenve, és nem áll meg, folyik tovább: csöpög. A pacsirta beszél, kérdez, én fejem rázom. Négyszögbe bújik a környezet, kis, formás doboz. Szűk, fullasztó, tömény. Kavarog minden, nincs levegő. Torkom szorít, fejem előrepilled, dörömbölnek.

-Menj csak, én majd improvizálok..- kapja vigyorom Shiv- vagy rohanok! Tudod, mindkettőben jó vagyok..- a mosoly csak szélesebb lesz, majd' fülemig szalad, de közben széthullok, darabjaim a levegőben láthatatlan úsznak, eveznek, sodródnak, fogynak.

De már nyílik is az ajtó, elkerregi nemtetszését, mire a kobold álmos szemeit meresztgetve, bárgyún négykézlábra vergődi magát és valamit mormog. Én lélegzetem is visszafojtom. Nem tudok felkelni. Nem tudok megmoccanni sem. El fogok ájulni. A pacsirtába markolok.

Valóban jó ötletnek látszódott ideiglenesen, igencsak rövid ideig eltűnni a lehulló hulla mögött. Három nyílvessző suhanását hallotta, melyek azonnal a támadó hátába fúródtak, mintha nem lenne elég a gyomrában tátongó lyuk, melyeket Radoszka kardja alkotott. Érzi a hideg suhanást válla felett, melyet az a nyílvessző okozott, mely szerencsére nem találta el célját s így a barlang szájának falába ütközött s lepattant a földre. A lány nem habozott most se, tudta jól, mire kihúzza pengéjét a testből vagy mire előszedi azt a tőrt mely csizmájában lapul, nem lesz elég ideje támadni. Márpedig a második támadót oldalán nagyon is jól látta. Kissé megsajnálta s zokon is vette hogy szinte parasztmódon harcoló ellenféllel találja szembe magát, ki inkább csapkod kardjával mint paraszt a kaszával. Azonnal megfigyelte mozdulatait ahogy hátrált tőle. Még szerencse hogy olyan alacsony s tolvaj. Ezeknek köszönhetően elég ügyesen hajolt el mindegyik csapástól. Az egyik már szinte túl közel volt s a lány érezte ahogy teste azonnal lehidal. Két keze a földet éri, s ujjai alatt megérezte a lepattanó nyílvesszőt. Azonnal megragadta s egy gyors mozdulattal ahogy felemelkedett a támadójának nyakába nyomta oly erősen, hogy áttört annak másik oldalán. Sajnos a lánynak nincsenek hátul is szemei, de ennek ellenére hatalmas szerencséje van, ugyanis mikor lehidalt, észrevette szétmosódott foltokban hogy az ellenség megpróbálta bekeríteni őt. Miután elengedte a nyílvesszőt, azonnal hátra is fordult s már szinte reménykedett hogy kitér a háló elől. Egy gyors bukfenc mégiscsak segített neki, de csak annyira hogy ne vetődjön rá a háló. Viszont nem számított a nyílvesszőre, vagy legalább is már annyira ő sem volt gyors hogy kitérjen előle. Megérezte ahogy vállába fúródik a hideg acél s egészen csontjáig hatol, mely felfogja s nem engedi tovább haladni testében. Hangos, torz kiáltás hagyta el ajkait melyből a fájdalom tört elő. Igaz hogy ügyes tolvaj és nagyon fürge, de ami a harcokat illeti abban nem valami jó s ezzel ő is teljes mértékben tisztában volt, talán épp ezért rogyott térdre oly gyorsan. Teste belesajogott a fájdalomba s a földbe markolt. Felnézett arra a férfire aki a hálót dobta felé s volt hozzá oly közel hogy a lány egy maroknyi homokot tudjon az arcába dobni, ezzel megakadályozva bármilyen cselekedetben. Csak reménykedni tudott hogy Shadhon és a Farkas jobban vannak a helyzeten, de tudta jól hogy hárman se lennének képesek kiharcolni magukat innen. Összeszedve magát s maradék erejét próbált ismét elvonulni az Árnyak birodalmába, de bármennyire is próbálkozott, ezzel csak maradék erejét pazarolta el.

Érzem a megtorpanást, a szűrt fényben a szemekben még sem a teljes megadást fényét látom éledni. Ezek dacolni akarnak, küzdeni, egy olyan ellen aki puszta foggal tépi társaik húsát. Döccennek a fogaskerekek, olyatén gondolatok felé terelve, hogy ezek ettől nem rémültek meg, akkor vagy túl képzettek, de ez a harcmodorukon nem igazán látszik meg, igen, inkább csak tartják a fegyvert vágnak vele, másolt mozdulatokat adnak vissza, beleadva teljes testi erejüket. Így viszont marad a másik lehetőség, hogy odakint van valami ennél is félelmetesebb.

Megtámaszkodom a barlang falában, a fájdalom viccsorba torzítja emberi arcom. Mintha csak a csontjaimba kapaszkodtak volna és most szálankét tépik le róla a húst, izmokat és inakat, ökölbe szorul a kezem, néma szitkokat hányok ezekre. Ezekre a szerencsétlenekre, akik azt hiszik ennyi elég, de ennyi messze nem elég, hogy térdre kényszerítsenek. Suhan már az újabb kard felé és igyekszenek az arcomba nyomni egy pajzsot, ez utóbbira öklöm zúdul megrepesztve az egymáshoz sajtolt, tömör faszeleteket, az azt tartó pedig megtántorodik, kezében érezheti az erőt. A kard pedig, nem érzem a különbséget, valahogy eltűnt az értékrend, kövek és fém között, mélyen eszi magát karomba a penge, érzem ahogy vékony vágást ejt csontomon és beleszorul. De már kapok is szabad karommal a markolatot tartó kézre szorítva rá ujjaimat, hogy ránthassak rajta, megszabadítva karom és eltörve a bolond csuklóját. Ordítva térdel elém, szánalomra méltó, még ha át is érzem helyzetét. Fáj, én is fájok, minden porcikám kegyelemért kiált, de összeszorított fogakkal tűröm, morgok. Nyakára fogva rá, de lovagiasan félre állva, hogy pajzsát vesztett társa döfhesse le, akinek így könnyedén táncolok a háta mögé és markolok páncéljába, nyakábaszimatolva.

Belőle oltom szomjam, gyógyítom könnyelműségből szerzett sebem. Mikor jönnek rá, mikor értik meg, hogy ha le is döfnek, gyógyírt, édes nektárt csepegtetnek ajkamra, minden egyes élő jelenlétével? Megrogy a térdem, érzem eltorzulni a tagjaimat, korcs félig farkas és félig ember külsőbe taszítva. Nem így terveztem, de a kövek már megbontották varázslatom, így hát engedem lefoszlani tagjaimról a leplet. De még gyengeségem aknázza ki egy újabb támadó, vállamba fúródik fegyvere és én megadom magam, hátrahanyatlok. Érzem kemény ütését a hűs falnak, füsttel eltelt tüdőm viszont tiszta levegőt szívhat és még fogásra alkalmas elhajítóm a kitapogatott botot, talán talál, talán nem. Ahogy visszavedlem igazi formámba a kés csengve ér földet, csurran mellé jó néhány csepp ibolyaszín csepp, feketévé forrva a földön.

Morogva rontok a nagyképűre, érdektelen arra, hogy felé hajítja késeit, fémcsontjaim megállítják szikrát hányva, fontos szervet nem érhetnek. Attól függően melyik testrészét, karját, vagy lábát lendíti meg felé először az után kapok, kíméletlenül zárva rá az álkapcsomat, egészen addig szorítva, míg nem hallom a csontok jellegzetes reccsenését és még rántok is rajta, hogy egyensúlyát vesztve a földre kerüljön. Ezt követően igyekszem torkon ragadni és feltépni azt, lehetőleg ügyelve arra, hogy kését belém márthassa oldalról, ha ilyen szándékot tapasztalok elugrom. Könnyen marva akár bele más vállalkozó szelleműbe. A felismerés meglepetésként ér, hogy kevésbé szaggatja tagjaimat a fájdalom, nevetnék, de inkább csak dühödt hangommal telik meg a barlang, röpke időre felülkerekedve a többi hangon, majd belekeveredve. Taktikát váltva ugyan is, egyszerűen beleharapok azoknak az életerejébe, akikhez közel kerülök, villanásnyi időre dörgölőzve hozzájuk. Így még én jobban leszek, ők fokozatosan gyengülni fognak. Kvittek leszünk, megsebezhetnek, de ők táplálnak.

A téma, a kérdés adott és tudom, én magam hangsúlyoztam, hogy utálom (ez most sem változott), de lehet, hogy élményben gazdagabbá tenné a játékot és talán egy kicsit vonzóbbá az oldalt mások számára. Mert, "nem csak úgy irkálni lehet".

Elgondolás, ami szerint bevezetésre kerülne néhány dolog, mint:
karaktertulajdonságok (pl: erő, egészség, inteligencia és stb.)
ami meghatározná a karakter fizikai és szellemi képességeit
- megadott pontot lehetne elkölteni, és meghatározott szintek lennének,
- fejlődni pontszerzéssel és nem hozzászólás mennyiséggel lehetne,
-- kaland vagy
-- küldetés kapott pontokkal.

karakterképzettségek (pl: általános műveltség, kardforgatés stb.)
ez adná meg a karakter elsajátított tudását.
- külön pontozással a tulajdonságoktól,
- a ponértk határozná meg a tudás szintjét (pl.: 1-6-ig terjedően).

pontbeváltás
- fejlődésre, ez azt hiszem egyértelmű,
- felszerelésre (a kezdő felszerelés ingyen van természetesen).

kasztrendszer
értelem szerűen "bónusz" pontok, ha valaki hivatásosan egy bizonyos tevékenységet végez, pl: kereskedő.

harcrendszer
esetlegesen, hogy két karakter összecsapásánál könnyebb legyen ítélni, vagy egyszerűen csak megmaradni a realitásnál.

Gondoljátok át nyugodtan. Előrebocsátanám, hogy a többség igénye fog dönteni és ez egyenlőre egy igényfelmérés, tehát a Nem, értelem szerűen azt jelenti, hogy nem több mint felvetés volt.  Az Igen és a Próbáljuk meg, viszont azt jelenti, hogy kidolgozásra kerül a dolog, mindenkinek létre kell hoznia a karakter adatlapját és azt követően jön a teszt időszak.
Nem vagyunk sokan, de mondjuk 3 hónap alatt el lehet dönteni van e értelme vagy nincs.
Tehát, mikor már használtuk egy kicsit, újra fel lesz téve a kérdés és szintén a többség igénye lesz a meghatározó.

A szavazás 30 napos, tehát van idő, amennyiben senki nem szavaz természetesen tárgytalan marad a téma.

Airie, ugyan Damart hívja, de a rossz sorrendben elmondott szavak egy másik isten figyelmét keltik fel. Nem jár se jól, sem pedig rosszabbul, csupán egy fagyos tekintet bámul a lányra, a éjsötét tekintet vizslatása szinte végtelenül hosszúnak tűnhetett, de valójában csupán egy pillanat töredék részéig tartott. Maga Nifre, az Árnyak úrnője tekintet a különös erők fölött uralkodó lányra. Abban a pillanatban maga Airie sem tudhatta, hogy az úrnő magához hívatta leghűségesebb szolgálóit és egyetlen feladatott osztott ki számukra, hozzák színe elé azt a lányt.
Jó hír is lehetne, de az Árnyjárók legjobbjainak is órákba telik elérni a hazájuktól oly távol eső szegletét Arwatnak. Addig viszont még sok minden történhet.

Kezdetnek itt vannak a behatolók, akik rögtön megfogyatkoztak a félszerzettnek köszönhetően. Kinek gyors cselekedete és gondolkodás saját életét is megmentette, hiszen az aláhulló testbe nem is egy, hanem három vessző fúródik és még egy elzúg a lány válla mellett is, úgy egy jó ujjnyival. Az út szabadnak látszik, de a megölt férfi mellett haladó másik észrevette és rögtön felé is vágott a kardjával, elzárva ezzel a barlang felé a menekülési utat. A férfi első ránézésre sem tűnik kiköpött harcosnak, jószerével, mint mások a kaszával csapkod kardjával, de van elég erő benne, hogy veszélyes legyen. Viszont egy kifinomult érzékekkel rendelkező, mint egy tolvaj, könnyedén észreveheti azt a rengeteg felkínált sebzési pontot és akár ki is használhatja.
De hátra sem árt figyelni, ugyanis az íjászok közül egy az egyik zsoldos mellé szegődött, pontosan megmutatva neki, hogy hol van a kis hobbit lány. Az íjász természetesen némileg lemaradt, vesszőit oldalára akasztott méreggel teli tegezbe mártja és vár a parancsra. A zsoldos, meglepően alacsony, Airienal talán alig egy fejjel magasabb, az ő kezében viszont nem kard, vagy tőr van, hanem fémszálakból font háló. Amit, amint közel ért a lányhoz meg is próbál kivetni rá és jobb óvatosnak lenni ezzel az anyaggal, mert nehéz, vág is és minél jobban akarnak belőle szabadulni, a különleges szövésnek köszönhetően, annál szorosabban tart.
A háló elhajítását követően egy nyílvessző is útnak indul, de míg a háló teljesen Airie felé irányzott, addig a vessző arra szolgál, hogyha minél inkább a barlang falához szorítsa, mert ha attól távolodólag tér ki, megsebezze.

Shoong fellépése egy leheletnyit megtántorítja a belépőket, egyesek agyán átvillan, hogy egy őrjöngő őrültre törtek rá. Megfutamodni viszont egynek sem jutott eszébe, mert ha megteszik, akkor a mögöttük várakozó zsoldosok hányják őket kardélre és akkor már inkább megpróbálnak idebent életben maradni. Két ellenfelével végez is a szellemfarkas, de a kövek ilyen közelsége nem csak az erejét kezdi ki, létének démoni porcikái megremegnek, a fájdalom, ami végigjárja valóságos. Ennek tudatában biztosabban támadnak rá a következők, mert még mindig akadt a töltelékekből, akiket csak azért küldtek előre, hogy lefoglalják és fárasszák a bent lévőket.
De nem minden zsoldos olyan türelmes, mint a vezetők, kettő bemerészkedett a halálra szántak közé és ezek közül egy, már ki is szemelte magának a démont. Kezében mart pengéjű kés pihent, amit habozás nélkül hajított el, abban a hiszemben, hogy vállánál fogva szegezi oda a feketehajút. Előrelátóan, mellkasán keresztbevetett szíjról újabb késeket húzott elő, miknek már él helyett inkább foga volt.
- Na lássuk, mit tudsz! – Ezzel rárontott Shoonra, akinek ez úttal egy tehetséges harcossal kell szembenéznie, aki felé vág, de minden mozdulatát megsegíti egy másikkal, ami természetesen védekezés. Inak fel igyekszik találatot bevinni, hogy mozgásképtelenné tegye ellenfelét, fém pátos kesztyűjét is előszeretettel lódítja meg, egy-egy jobbegyenes megkísérlésével.

Shadhon sem szenved hiányt kaszabolni valóból és azt az egy leheletnyi sebet leszámítva a szerencse az ő oldalán állt mert hiába volt tűrhetőnek mondható ellenfele, mert annak bokáját egy kő szegte és bár ez megmentette egy újabb vágástól, felállni már nem tudott, de azért védekezően még felemelte kardját. Egy másik támadó, mintha csak társa segítségére akarna sietni egyenesen Shadhon felé tántorgott, sérült volt, de kellően nagy és hangos, hogy elrejtőzhessenek mögötte. A szinte holt férfi árnyéka néhány lépésre a sötételftől lépett ki földre roskadó álcája mögül, nem habozva vaskarmokkal felszeret jobbjával azonnal Shadhon felé kapva, míg baljában éjpenge kardját emelte, de nem támadásra, hanem védekezésre. Arcának nagy részét maszk fedte el, de vörös szemei és éjfekete tincsei közül előkandikáló füle megsúgta, elffel van dolga, méghozzá egy vérelffel és egy egész előrelátóval. Teste létfontosságú részeit vörös sárkánypikkely páncél védte, példázva, hogy egy tűzsárkányt is legyűrt már és ezzel maréknyi sebezhető pontot kínálva fel csak a testén, mint a szemek és combok oldalsó része.
- Borulj térdre! – Hangzott a mély női hang, kiadva az „add meg magad” parancsot más szavakkal, várva egy a reakcióra, de teljes mértékben felkészülve a támadásra, vaskarmait meresztve előre.

Abban a pillanatban, hogy Yóból kibukik a nevetés, Shiv hirtelen jött-hirtelen ment felindulásától búcsúzkodik. A fuvallatnyi indulat egy pár pillanatra még lefékez és megtorpan, mikor a sárkánynak először olyan érzése támad, kinevetik – önérzete mindig is olyan sérülékeny volt, mint a frissen vedlett hüllő bőre - de mikor megpillantja önmaga paródiáját, azonnal derültség tör utat magának és a Fellegvároson túlra repít minden mást. Régen volt ilyen zamatos számára a nevetés, igazán. Néha túl komolyan veszek mindent. - törli le kicsorduló könnyeit, miközben teste még meg-megrázkódik a nevetés utolsó hullámai alatt. Mikor már úgy érzi, nincs szüksége támasztékra, ellép a faltól, pislog párat, mint ahogy szárnyait szokta rezegtetni, ha újra gondolkodóba esik.

- Nem, szerintem nem volt elég száz év. – mondja, félig komoly arckifejezést öltve, félig ugyanazzal a megkönnyebbült mosollyal, negyedrészt egy csipet hitetlenséggel, és szórakozottan pásztázni kezdi szemével a kinti eget.
Gondolatai kisebb kalandra indulnak, szökkennek álmosan pislogó ház tetejéről sötétlő lombokra, majd onnan tovább a horizontig. Ott már integet a pirkadat, lassan kapaszkodik fel a hegyre. Shiv még az ablakban könyököl, mikor válaszol.
Csak nyitva kell felejteni hozzá a szemed és eggyé válni az elemekkel. Elhinni, hogy meghaltál és éppen újjászületsz. Azzá fogsz válni, amivé éppen akarsz, de egyszerre csak egyféle nyelvet fogsz megérteni. Beszélni fognak hozzád a fák levelei, integetnek az égről a felhők, aztán egyszer arra esküdnél, hogy hallod a melletted lévő gondolatait. Nagy része káprázat, de mankót nyújt a valósághoz, megsejtesz valamit. - válaszol Yónak az átélés szikrájával a szemében – Van egy technikája. De kössünk alkut! Megmutatom, ha te beavatsz a kötéltánc rejtelmeibe, rendben?
Hiába biztatják a démon szavai menekülésre, a csodálatos lepketánc inkább marasztalja. Pillék ragyognak, mint a könnyek. Megpróbál egyet a markába zárni, de mielőtt sikerülne, kilibben az ablakon és eltűnik. Tűnődik utána, tűnödik. Hallja, hogy Yo még mormol valamit, de nem érti. Mindenesetre folytatja mondókáját, mert mindig azt teszi. Aztán elérkezik oda, hogy közli társnőjével a tényállást, miszerint orvoshoz viszi.
- Hihetetlen. Az ember azt hinné, aki pillangókat rejteget a torkában, és így tud kiáltozni, annak valóban nincs semmi baja. Ugye? - vet hátra egy homlokráncolós pillantást – De a te házad ég, démonom, bizony.
Odalép, mutatóujját a másik halántéka és a fal közé csúsztatja, és bármiféle ellenállást figyelmen kívül hagyva maga felé fordítja ábrázatát. Csak azért, hogy a szemekbe nézhessen, hogy titkát fürkéssze, ahogy sokszor próbálta már. Szereti azt hinni, hogy minden alkalommal közelebb jár valamivel a megfejtéshez, mégha csupán csak a saját lelke tükrét látja benne, akkor is.

Vér cseppen. Nyikordul a kilincs. Még egyszer. Kopogás az ajtón. Idegesnek tűnik az illető, de még mennyire idegesnek. Shiv feláll, de nem biztos benne, hogy ki akarja nyitni, valami rosszat sejt.
- Ki az?
- Kinyitni, vagy betörjük az ajtót! - hallatszik kívülről.
Nem dörömbölnek, úgy tűnik, kapnak egy kis türelmi időt. A földön heverő kobold bosszúsan dünnyög egy sort álmában, és szerelmesen magához szorít egy fél cipőt. Isten tudja honnan került elő, talán az előző vendég hagyta itt. A sárkány Yo felé fordul.
- Szerintem nem akar jót nekünk ez a Kinyitni, egyetértesz?

Miután ráeszmélt, hogy semmi többet nem tudhat meg, gyorsan visszahúzta a kesztyűjét, hisz nincs kedve érintkezni a saját mérgével. Felvette oly rég használt maszkját is, hogy legalább füstmérgezést ne kapjon olyan gyorsan. A következő pillanatban pedig már azt hallja, hogy néhányan szó szerint beugrottak a barlangba. Lassan megnyalja a szája szélét. Rég gyűlt fel benne ennyi adrenalin és idegesség is egyszerre, bár előbbi jóval nagyobb volt. Legutóbb akkor érezte ezt, mikor néhány képzettebb fajtabelijével kellett küzdenie, és ott is csak kevésen múlt az élete.
Számszeríját egy lövés után rögtön félre is dobta, hisz ekkora füstben semmi hasznát nem veszi, lövésének is alig volt találati esélye, noha nyakmagasságban lőtte ki, mivel ott elég ritkán van páncél. Meglapulva figyelte a lábakat, és a farkast amint kiver egy kardot ellenfele kezéből. Nem akart már ő se kimaradni az élvezetből, ki is szemelte magának a hozzá legközelebb állót, aki szerencsére féloldalt állt neki, hála a démonnak. Ki is használta a helyzetet a lehető legcsendesebben, mégis elég gyorsan osont oda, mint észrevette a nőhöz, hogy az ne vegye észre. Pajzsot és egy rövidebb kardot tartott a kezében, de nem ért velük semmit, hiszen nem tudta a nyaka és az orgyilkos kardja közé tenni őket, így könnyedén vágta át az egyik főbb eret. Majdhogynem azonnal holtan esik össze, amit egy másik harcos már észrevett, s rögtön Shadhon felé szúr kardjával. Kihasználva, hogy egyenesen szúrt, két kardját keresztezve felfelé, és balra tolta el azt, miközben felé ugrott, de elszámította magát. Túl közel került ellenfeléhez, így nem tudta már leszúrni, így jobb híján orrnyergen ütötte a jobb kezében lévő kard markolatával, minek következtében a harcos kénytelen kelletlen hátratántorodott, visszahúzva másfélkezes kardját, és szabadon hagyva a mellkasát és az arcát. Daren az előbbi felé vágott alulról, de meglepetésére két fém érintkezését tapasztalta.
~Menjetek már a ......-ba legalább hordanátok egyféle vértet nyamvadt csürhe~
Szerencséjére, vagy inkább reflexének köszönhetően másik kardjával rögtön az arca felé szúr, sikeresen elérve az agyát a szemén keresztül. Tekintetét gyorsan körbejártatja a barlangon Shoongot keresve, de nem találta, ennek ellenére bízott abban, hogy nem halt meg ilyen gyorsan a démon, amit elég szégyenletesnek tartana, még a kövek ellenére is. Ettől függetlenül kiváltképp élvezi ezt a csatát, főleg hogy utóbb ellenfele erszényéből az esés következtében előkerült kettő darab kő, érzése szerint ezek lehettek, amik megzavarhatták a mágiáját.
~Később még hasznos lehet, bár kicsit többet kéne tudni róluk.~
Úgyis le kellett már hajolnia, hogy a szemét ne zavarja tovább a füst, s közben el tudta tenni a köveket, s jókorát szippantott a még viszonylag tiszta levegőből. Kellemes, de gyors pihenéséből hamar visszazökkent a harc forgatagába, bár sajnos nem magának, hanem egy kardnak köszönhetően, ami éppen hogy ugyan, de elérte a karját egy vékony, viszonylag rövid sebet okozva. Felszisszent ahogy a hideg fém felszántotta a bőrét, de rögtön arrébb ugrott, új ellenfele felé fordulva, készen arra, hogy támadjon, s nem is vár sokáig, rögtön az ellenfél bordái felé vágott, bízva benne, hogy nincs rajta komolyabb vért. koncentrációját viszont valamennyire zavarta a gondolat, hogy ha az ő mágiáját is megzavarták a kövek, akkor vajon mi történhetett a félszerzettel, de nem sokat törődhetett vele, ugyanis ellenfele sikeresen védte a támadását és viszonylag gyorsan riposztozott is, így kénytelen volt elhessegetni a tolvaj körüli gondolatait, még mielőtt megölné valami jöttment zsoldos.

NÉV:  Kuroho’Shin Cielo
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Holló
BECENEVEK: Ro, Szikra
NEM: férfi
KOR:  egyezer éves (húsznál nem mondanál többnek)
FAJ: félvér (démonlelkű)
ALFAJ: aiorywdra és egy éjszikra gyermeke.

JELLEM:  ne bíz meg bennem, mert csak önmagamhoz vagyok hű. Barátként tekintesz rám és a ként mosolygom vissza, de számomra a családom szava a szent. Megbánthatsz, mikor kétségbe vonod vérem értékét és könnyen szörnyé tehetsz, amely nem ismeri a megbocsájtást, csak az örök tartózkodást, ha áltatsz, kelepcébe csalsz, eladsz puszta halott érmékért.
Szelíd vagyok és meghajlok, mint a temérdek fűszál a mezőn és a te léptedhez igazodom, csendesen órákat átszövő gondolatkergetésbe merülve, vagy csacsogva, mint a rohanó patak. Szépek szavaim, finomak tetteim, mint egy illatos rózsa, de minél bódítóbb és szebb, annál nagyobb veszedelmet rejtenek a levelek rejtekében nyugvó tüskékéim.
Szúrok, édesen mosolygok, de valójában sokszor nem tudom ki is vagyok igazán. Nem találom az ént a lelkemben. Változni akarok, igazivá válni, valakiért … akár egy ostoba eszméért.
MINDIG:
holdfény (az a szűrt ezüst kelme, amibe oly szívesen öltözöm),
virágok (megnyugtat minden illanó illat, lágyságuk megbabonáz),
törődés (érted nyúlók, mert el akarom törölni a könnyeket),
álmok/vágyak (hiszem, nem csak képek, elérhetem mindet, amennyi csak van),
csillagok (otthon vagyok, mikor körbeölelnek).
SOHA:
bosszú (csak követ és követ, átkozott körforgás, nem kell!),
sebek/fájdalom (nehéz állni, járni, léteznem velük),
haszontalannak lenni (cél nélkül mit is érhetnék?),
kényszer (elnyomsz, elveszed a lélegzetem parányi cseppjét, nem akarok megfulladni).
TITOK: félek érinteni, bárkit is megismerni igazán, mert megismerheti az erőt és elveheti szabadságom.
FÉLELEM: hogy nem kellek majd senkinek, hogy lesz valaki, aki miatt képes leszek mindent feláldozni.

KÜLLEM: könnyen megtalálsz, mint fiatal ezüstfa tűnök ki a tömegben, alig leheletnyivel magasodva a sok fej fölé. Arcom megfoghat, mintha fehér márványból faragták volna, finoman kanyarítva ki állam kellemes ívű vonalát, adva hangsúlyt szürke ajkaimnak, emelve ki pisze orrom, húzva markáns ívet szemem fölé és finoman domborodó homlokot. Fehérből őszbe hajló tincseim ölelik körbe arcomat, elnyúlva nyakamon, helyet foglalva keskeny vállaimon is. Éjsötét, lila, tinta kék, ezekkel találod szembe, mikor rád nézek csillagporos szememmel. Könnyeden mozgok, hosszúak és ruganyosak tagjaim, meg sem hallod léptem, pehely a súlyom.
Nincs erő bennem hegyeket mozgatni puszta kézzel, sem egy embert odébb hajítani, de okozhatok még meglepetést. Ott lüktet benne a démonvér, felfestve mellkasomra a semmibe vesző pille alakját, új hatalmat adva, pótolva hiányosságaimat.
ISMERTETŐJEGY:  ha egyszer már láttál, soha többé nem tévesztesz össze mással.
 
TERMÉSZETFELETTI: megformálom, mi még nem létezik, megadva illatát, tapintásának anyagát, formáját, hogy egész legyen, hogy legyen. Pillantok műve csupán, képzeletemből táplálkozik, de kevés élethű. Inkább fakók, mint a papírra felfestett fekete kontúrok. De fájnak, ha marnak és karmolnak semmiből feltámadó lényeim. Amint kicsinek fogok neki, tökéletes darab, kész illúzió kerül ki kezeim közül.
Fényjáték vagyok, aki az árnyakkal szövetkezik, nehéz fekete felleg, fojtogató és meg is bénít, ha úgy akarom. Neked ellenség, nekem jó barát, megvéd és elrejt a mindent látó szemek elől.
Nem csendülnek kristálytollak hátamon, szárnyam még is van. Elvisz a magasba, mert könnyű vagyok és szertefoszlik, éjsötét tollazata, ha szűk helyre bújok.
Szikra vagyok! Nem, csak leszek, mikor kifakulok a világból és ez az adomány terhes, mert kapocs vagyok az erőfolyamhoz, az ősi elemekhez, mi hatalmat adhat másoknak és nekem pusztán védelmet, mely könnyen hull darabjaira, ha ostrom éri.

ELŐTÖRTÉNET:

FELSZERELÉS:  vékony éjszínű penge, két hosszú kés foglalatában és akad még néhány apróbb társa, olykor íj és hozzá vessző is.

EGYÉB MEGJEGYZÉS:
Szikra – a faj amely tökéletes átmenetet képez a démonok és szellemlelkűek között. A világot alkotó elemek forrásai mellet születtek és éltek, élnek a mai napig. Ezért hatalmuk van mind a nyolc elem felett, mivel azonban fizikai testtel nem rendelkeznek (akkorák, mint egy szentjánosbogár és nem is tűnnek többnek táncoló fénypontoknál), képtelenek használni.
Megszállással képesek testet szerezni maguknak, de ilyenkor túl gyengévé válnak, hogy hatalmukat teljes egészében használhassák (kisebb hívásokat/idézéseket végre tudnak hajtani, de jelentős „manipulálásra” már nem képesek).
Ennek hátrányai is vannak, ha túl sokáig maradnak egy testben visszavonhatatlanul egyé válnak vele. Haláluk után pedig vagy belekerülnek a lelkek körforgásába, vagy ismét szikrává válhatnak. Azonban míg eredeti mivoltukban csak, ha önként osztják meg hatalmukat lehet őket „birtokolni”, amint testre tesznek szert, vérük hordozójává válik a hatalomnak és így elorozható. Ez esetben halálukhoz is vezethet, míg ha önként teszik, túlélhetik, ehhez azonban szükség van arra, hogy a szövetségesük odafigyel rájuk. Mert könnyen kimerülhetnek.
Két féle szikra létezik, Fényszikra (világos színűek, általában fehérek), ők többen vannak, de sokkal gyengébbek, mint társaik az Éjszikrák (fényük általában kék, lila, fekete), őket ugyan is harcosoknak is lehet nevezni, ellenállóbak és kevésbé empatikusak, mint világos színű társaik.