„A jövő gyárában csak két alkalmazott lesz, egy ember és egy kutya. Az ember feladata lesz a kutya gondozása, a kutya pedig őrködni fog, hogy az ember ne nyúljon a berendezéshez.”

 (Warren G. Bennis, amerikai egyetemi tanár)

 Egy munkanélküli ismerősöm azt mondta, hajlandó az első havi fizetését odaadni annak, aki állást szerez neki. Tudomásul kell vennünk, hogy egyre kevesebb a szándék a munkáltatókban emberek alkalmazására. A verseny során egyre több a korszerűsítés, automatizálás. Ebből adódóan nő a termelékenység, és fogy a szükséges dolgozók száma. Valamelyik miniszter mondta a közelmúltban, hogy a munkavállalók egyharmada kellene, informatikus mérnök legyen. Rajta, képezzünk informatikusokat! Számoljunk, csak! Mégis hány informatikusra lehet szükség egy 10 milliós népességű országban? Jelenleg a 6,5 millió munkaképes korú lakosságból  durván 4,2 millió alkalmazott. Tehát 1,2 millió informatikusra lenne szükség? Vagy netán 2,2 millióra? Megsúgom, Németországban, jelenleg 200 ezren vannak ilyen szakmában. És hol vagyunk az ő fejlettségüktől? Ha viszont azt vesszük, hogy kb. négyszer annyi a lakosságuk, mint a miénk, az utoléréshez 50 ezer főre lenne szükség.  Akkor ennek a háromszorosa az összes szükséges alkalmazotti létszám? 150 ezer dolgozó kell csak?! Miért harcolunk 2 milliónyian állásért? Mit csinál a 4,2 millió alkalmazott?

Nem szeretnék történelemórát tartani, de legalább a mi életünkben lezajlott változásokra felhívnám a figyelmet. A világháború után a romeltakarításhoz, az újjáépítéshez minden kézre szükség volt. Az embereknek létérdekük volt az élet normalizálódása, ezért ki-ki a maga lakóhelyén, munkahelyén magától dolgozott. Így került be a világtörténelembe, "A magyar csoda". 4 évig, még sehol máshol nem működött az önszerveződés, a közvetlen demokrácia. A hidegháború alatt a versenyben komoly iparosítás kezdődött, az új gyárak, sőt városok építéséhez rengeteg munka kellett. A gyárak beindulása után, a kubikusokból, építőkből ipari szakmunkások, segédmunkások lettek. A fejlődés során egyre korszerűbb gépek kerültek az üzemekbe, elsősorban a nehéz fizikai munka kiváltására. Mivel a munkanélküliséget közveszélyes munkakerülésnek tartották, meg bérpolitikai szempontok miatt is, egyre szaporodtak a "vattaemberek", akik alacsony bérrel, értelmes feladat nélkül lézengtek, hogy a vezetők magasabb bért kaphassanak. (Ez volt a bérszínvonal-szabályozás eredménye.) Az állami tőke magántőkével felváltása során (privatizáció), a vezetők a cégeket kis kft-kre osztották, hogy különváljanak a veszteséges és nyereséges részegységek. A nyereségeseket már ki tudták vásárolni a kapott milliós prémiumokból, a veszteségesek, meg tönkre mentek. Legalizálták a munkanélküliséget, az 1988-az 5,5 milliós dolgozói létszámból még most (2003.-ban) is csak 4,2 millió fő van alkalmazásban.

A munkaerőpiaci versenyben csak a munkáltatók nyernek, mert olcsóbban tudják megszerezni a nekik (esetleg, még) szükséges munkaerőt.