Pincefelújítás
(második nekifutás)

Elsőre nekifutásra idáig jutottam el.
Folytonos beton aljzat, hófehér falak, asztal, polcok, viszonylagos rend.

Csakhogy ez a rész kimaradt. Mikor idáig értem, itt megálltam.
Egyrészt elfogyott a lendület.

Másrészt visszarettentett az itt található állapot. Mondjuk mikor nekikezdtem, máshol sem
volt különb ez a pince, azonban itt szinte teljesen hiányzik az aljzatbeton.

Hogy az izzónak is pont most jutott eszébe kicsavarodni a foglalatból...

Mi lenne, ha mondjuk elhalasztanám ezt a projectet egy újabb évvel? Még szerencse, hogy
Andi is lejött velem a pincébe, s ő nem enged teret az efféle trehány gondolatoknak.

Nemhogy csap nincs a cső végén, de maga a cső sem vezet már sehova.
Konkrétan le van lángvágózva a vége kint a folyosón.

Gondoltam a könnyebb végén kezdem, s nekiálltam lecsavarozni a falról ezt a bádog izét.

Esze ágában sem volt forogni a csavaroknak!
Akkor jön a véső. (illetve az annak használt csavarhúzó)

Félig letépve.
De hogy miért nem szedtem le még az első ütemben...

Érdekes de most, hogy már letéptem a csapot, mindjárt elforognak a csavarok.

Azért volt itt ez az inkább kád mint mosogató, mert ez lett volna a ház mosókonyhája.

A maradék kilógó csavarokat leflexelem.

Azon gondolkodtam, hogy mi legyen magával a csappal? Arra a következtetésre jutottam, hogy
kiteszem a kuka mellé, s ha mégsem vinnék el a fémgyűjtők, legfeljebb majd pár nap múlva
visszahozom. Már csak azért, hogy ne legyen okuk morogni a többi lakóknak. Kb. 15 perc
múlva mentem ki ismét a kukához egy újabb adag szeméttel, de a csap már nem volt ott.
Az jutott az eszembe, hogy a parlagfű irtást is azon az alapon kéne megszervezni, mint
ahogy a fémgyűjtést. Vagyis a leadott parlagfű kilóját pénzért venné át az állam.
Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy nagyszerű ötletem gyakorlatba való
átültetéséért nem kérek cserébe semmit. Szabadon felhasználható!

Gondoltam lecsavarozom, de mivel a falból kilógó tartó is útban lesz, ezért inkább eleve flex.

Nem vágok hozzá jó arcot. Születési rendellenesség.
Nekem eleve ilyen pofám van.

Mindeközben Andi serényen videózik.

Munka helyett magyarázom a közönségnek, mit és hogyan kéne csinálni.

Nem tudom, hogy mit keresett ebben a pincében a gyorscsőfogó, de ha már úgy is itt
volt, gondoltam kipróbálom. Nem jött be. Meg sem mozdult az a nagy csavar!

Ripsz-ropsz kicseréltem a gatterban (keretes fűrész németül) a fűrészlapot.

A valóságban persze így történt...

Mivel a flex tárcsája nem érte át a csövet, ezért a kanyarban kénytelen kelletlen fűrészelek
egy kicsit. Jó dolog a flex, hiszen csak oda kell tartani. Bevallom, hogy
a kézifűrész sokkal gyorsabban ment az anyagban.

Kicsit pókhálózok, mert hiába pucoltam le tegnap
a plafont, a pókok mára újraszőtték hálóikat.

Az immáron felszabadított csövet letépem a falról.
Nem így terveztem, de így is jó.

A maradék csövet egy épp kéznél lévő másik bontott csődarabbal feszítem le a falról.
Jön a csővel némileg a fal is. Ez persze nem gond, mert úgy is kell majd gipszelni.

Ha már úgy is a kezem ügyében volt a flex, lezúztam vele
egy a múltkor trehányul ottfeledett csőtartó bilincset.

Oly gyorsan mozgok, hogy Andi nem is tud lefényképezni. Egyrészt valóban gyorsan mozgok.
Másrészt Andi nem szól, hogy álljak már meg egy egy pillanatra. Harmadrészt hiába
fehér már a fal nagyobb része, attól ez azért még egy pince. Vagyis sötét van.
Ebből kifolyólag nagyobb záridő kell a gépnek az expóhoz.

Eddig itt még nem jártam. Bevallom őszintén, hogy a szeméthalom alá benézve ennél
sokkalta nagyobb lyukra számítottam. Ha kisebb a baj, az azért nem akkora baj!

Gondoltam mielőtt belegipszelek a lyukba, kisöpröm belőle a szemetet.
Már csak eleve azért is, mert a porhoz nem tapad a gipsz.

Kicsit kormolok. No de hogy került ebbe a lyukba korom?
Először arra gondoltam, hogy ez lehet a kémény alja. (kamil lyuk)
Ellenben hiába piszkálódtam, nem volt felfelé irányban semmiféle rés.

Akkora a lyuk, hogy benyelné az összes gipszem, ezért kitömöm a lyukat azzal ami épp
a kezembe akad. Ez jelen esetben hungarocellt, majd némi újságpapírt jelent.

Feltakarítom a szemetet, mielőtt nekiállnék betonozni.
Mindeközben Andi a jövőt illetően nagyszerű utasításokkal lát el.

Ami kellett (vagy lehet, hogy egyszer még kelleni fog), azt ide raktam át.

Nem szeretem ezt az egymás hegyén-hátán állapotot, mert így semmit sem lehet megtalálni.
Mondjuk a bentebbi holmikhoz eleve hozzá sem lehet férni.

Nem csak hogy hiányzik az aljzatbeton, de a hiány még fel is van töltve szeméttel.

Legalább a nem stabil hulladékot (értsd faforgács) ki kell szedni a leendő beton alól.

Párszor megtelt a vödör, mire ráuntam a takarításra.
Szóval előbb lett elegem a porolásból, mintsem végeztem volna a kosszal.

Egyrészt az van, hogy végül is nem is olyan mély ez a lyuk. Másrészt az itt heverő
téglákkal (és más egyéb stabilabb törmelékekkel) jórészt fel tudom tölteni.

Találtam még téglát a másik pincében. Évek óta hevertek kihasználatlanul.
No majd most bevetem, akarom mondani, beágyazom őket!

Most sem kellett mind.

Hátrahúzom a törmeléket, így csinálok helyet az újabb tégláknak. Ez egy lomos pince.
Szerintem bőven elég lesz ide két három centi vastag aljzatbeton.
Pláne úgy, hogy a betont nekem kell hazahoznom!

A begipszelendő lyukakat -hogy ne fogyjon annyi anyag- kitömtem újságpapírral.

Ezt a nagyot meg jórészt hungarocellel.

Eddig kész. Jöhet bele a beton. Tulajdonképpen nem is volt egy akkora nagy
munka, vagy legalábbis utólag már úgy néz ki. Ha ezt előre
tudom, tán nem is hagyom abba a múltkor.

A beton nem köt poros felülethez, ezért mindent alaposan belocsolok vízzel.

Ugye milyen szép betonozó tálam van?
Itt találtam a pincében.

Tulajdonképpen nem nehéz betonozni. Ami nehéz, az maga a beton. A cement és a kavics
keveréke úgy 2,5-szer nehezebb mint a víz. Érdekes, de én többre emlékeztem.
Persze az meglehet, hogy csak azért, mert nekem kellett hozni a zsákot.

Csak víz kell bele.
Vagyis készbetont vettem, hogy ezzel se kelljen vesződnöm.

Beton és víz. Mily egyszerű is ez...

Csak össze kell őket keverni.

Aztán kiönteni oda, ahová való.

Andinak az egészből leginkább a betonra öntött víz bugyogása tetszett.

A kiöntött betont szépen elsimogatom. Könnyű vele dolgozni, mert jól terül.
Persze az sem lesz gond ha nem sikerül simára, mert a felület
minősége egy lomos pincében majdnem lényegtelen.

Nagyon megy nekem ez a betonozás!

Jöhet a lyukba a következő adag, de ennyi aztán elég is volt mára a betonozásból.

Munka végeztével elmosogatom a szerszámokat.

Várnak itt rám szépen holnapig.

Íme a mester, amint művét szemléli.
Ha Andi hátrább ment volna a fotómasinával, a felsőbb részeim is ráfértek volna a képre.
Mondjuk az igaz, hogy a lomhalom miatt nem volt hová hátrálni,
de ez a félresikerült kép akkor is a fotós bűne!

Másnap már egészen idáig kiért a beton.

Miközben nagyban rakom az anyagot, Andi nem átall beszólni.
Részemről kezdem megérteni, hogy miért volt oly elterjedt
népszokás régen befalazni az asszonyokat. Rászolgáltak!

Már csak alig valamicske hiányzik.
Ha ezt előre tudom, lehet, hogy hozok még egy forduló betont.

A maradék vizet (az aljzatot zömítendő) belocsolom a lyukba.

Úgy nézem, hogy nem kell bele egy egész zsák beton.
Ahogy a folyosón található lyukakat elnéztem, a maradéknak is lesz helye.

Kedves részlet, melyben Andi a fényképezőgéphez beszél.
Legalábbis remélem, hogy nem nekem mondta.

Íme az utolsó simítások.

Szinte hihetetlen, hogy idáig eljutottam!
Legalábbis a múltkor nagyon abbahagytam a pincefelújítást.

Andi két nap elmúltával (mint alkalmas terhelés) kipróbálja az új aljzatbetont.
Jöhet a Moszkvai balett vendégszerepelni!

A Moszkvai balett helyett azonban újabb lomtalanítók jöttek. Pista bácsi (Isten nyugosztalja)
maradék lomjait viszik el, az általa belakott (mert nem csak a sajátját töltötte fel) pincékből.
Remélem, hogy most nem törnek fel a lomisok újabb pincéket. (mint azt a múltkor is tették)
Biztonság okán lőttem egyet a fotómasinával (más fegyverem nem lévén) a rendszámukra.

Eddig még nem is említettem, hogy a betont az OBI-ból zsákszámra bicajjal hordtam haza.
Mikor a múltkor lenyomták szegény gépet a parkolóban, úgy is elgörbült a csomagtartó.
Szóval egy kis beton már igazán nem árthat neki. Gondoltam én. Aztán szerelhettem
vissza a helyére a hátsó lámpát. Mert hiába volt védett helyen (ülés alatt), letört.

De én nem törtem le, hanem rendületlenül folytattam a munkát.
Úgy volt, hogy a bal oldali lyukat meghagyom szellőzésnek.
Aztán csak nem vitt rá a lelkem, hogy így hagyjam...

Ez is rendben, mehet bele a gipsz.

Volt, illetve lett itt egy tátongó lefolyócső nyílás. Se szag, se huzat, se semmi.
Szóval nem vezet ez sehova. A cső ólomból van, vagyis puha, ezért
egyszerűen a fal síkján belülre formáztam egy kalapáccsal.

Majd még tömök bele egy kis papírt, aztán jöhet rá a gipsz.

Találtam itthon néhány zsák gipszet. Majd még hozok a boltból ha nem lenne elég.

Az kérem úgy van, hogy mikor kell, akkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy van is.
Már úgy értem, hogy szerszám. Ilyenkor veszek. Ez okból e szép új spaklik.
Mondjuk nem most vettem, hanem még egy korábbi alkalommal.

Fandli helyett az egyszerűség jegyében (nem kell takarítani, csak kidobni), a korábban
más célra felhalmozott gumicukros dobozkészletemet fogom alkalmazni.

Elsőre nem lett sima és szintben sincs, de azért már alakul. Viszont elfogyott a gipsz.
Mielőtt elmennék a boltba, gondoltam körbenézek. S mily jól is tettem én ezt...

Merthogy találtam egy hatalmas zsák gipszet. Hogy ez honnan van...
Persze az a lényeg, hogy nem döglött.

Mint azt már említettem, a másik rést is kitömtem papírral.

Csak jobb így...
A csövek ugyan kilógnak a falból, de nem lesznek útban.
Mint az a magabiztos kijelentésemből sejthető, ismét tévedtem.

Kész az aljzatbeton, kész a gipszelés. Most jön a festés, hogy ne legyen ilyen sötét.
Mivel a kamera nem lát be rendesen, hosszú expozíciós időre áll be, a kezem meg
bemozdul. Persze nem a kamera, hanem a magam kedvéért fogok kifesteni.

Mert a fal, még ha csak csupasz tégla is, ilyen szép
fehéren azért egészen másképp néz ki!

Az átmenetnél látszik jól, hogy miről is beszélek.
A szürke beton valósággal elnyeli a fényt!

Lemosás címszóval bevizeztem a falat, hogy ne a porra vigyem fel holnap a festéket.
Valamint hoztam egy hokedlit, hogy kicsit közelebb legyen a plafon.
Múltkor ecsettel és hengerrel festettem, most nem.

Van itt ez a csodamasina.
Igazából szétszedni kaptam, nem használni.

Hatalmas szerencse, hogy a képen látható gumikarika hiányán kívül más baja nem volt.
Ha ez a karika nincs itt, nem kifújja a festéket, hanem belefúj.
A bugyborékolás meg nem célja az eszköznek.

Mivel a dobozának nincs füle (kényelmetlen vinni), ezért áttettem egy szatyorba.

Kell még a projecthez egy merőkanál, amivel feltöltöm a festékszóró gép tartályát.

Kell egy kameraállvány is, amire majd a fényképezőt teszem míg én festek.

Nem csak a 25 kilós zsák beton, de ez a vödör festék is biciklivel jött haza.
Ennyit mára arról, hogy autó nélkül nem lehet élni.

Festék, kompresszor, áram, hokedli.
Rajta!

Kiderült, hogy a festék amit vettem olyan sűrű, hogy ugyan kiviszi a festékszóró,
de annyira gyengén szórja, hogy estig nem festeném ki vele a pincét.
Vagyis hígítani kell a festéket. Szóval víz kell bele.
A vízzel meg össze kell keverni. Milyen jól jön most, hogy
a múltkor (merthogy épp olcsó volt) megvettem ezt a keverőlapátot.

Hogy mennyivel kényelmesebb így festeni, mint a hengert tologatni a falon...

Nagyon megy ez nekem, illetve a gépnek!
Csak kicsit lóbázom a festékszóró pisztolyt, s már fehéredik is a fal.

Aztán egyszer csak eltűnt az a kurva merőkanál. Persze pont ott volt ahol hagytam,
csak részben elmerült. Azért nem láttam, mert ugye fehér alapon fehér.

Csak azért foltos, mert még nincs megszáradva.
Legalábbis merem remélni, hogy így van.

Ez egy másik helyiség, mégpedig a fáspincénk.

Ez pont mint az előbb, csak immáron kifestve.
Sej ha nekem egyszer festékszóró kerül a kezembe...

Egyre jobban fehéredik, csak nem akar megszáradni.
Már másnap van, s még mindig fog a fal.
Kap egy kis kényszerlevegőt.

Én pedig (mivel tegnap elhasználtam) hoztam egy újabb vödör festéket.
Hiába lomos pince, attól még kell a falra (pláne, hogy csupasz beton) a két réteg festék.

Mivel megmaradt némi beton, ezért a fáspincében hiányzó részt is pótoltam.
Itt egy akkora lyuk volt, hogy két zsák beton is simán belefért volna!
Gondoltam franc fog pazarolni, s jórészt feltöltöttem homokkal.
Szóval ez még nem a beton, csupáncsak vizes homok.

Ez a beton!

Amit a betonon túl látunk, az a télire való tűzifa készletünk. Mind!
Majd hozatok 40 mázsát, csak előbb kössön meg a beton.

Annyira belelendültem a pince projectbe, hogy levittem a porszívót és az egész (értsd összes)
pincét felporszívóztam. Akkora volt a por, hogy percenként kellett üríteni a zsákot!
A porszívó mellett látható lemezjátszó pedig csak lazításképp jött fel velem.
Már úgy értem, hogy pincészkedés helyett lazításképp szétszedem.

Már persze csak azért, mert nem lazítanom kéne,
hanem szétszedni a belső Salgó tornyot.

Persze előtte le kellett róla pakolni a felhalmozott lomokat.

A lomok részben a helyükre, más részük ideiglenesen ide kerültek.

A szétszedett polcos alkatrészei átjöttek (jöttek a l*faszt, én hordtam át) ide az új pincébe.
Mint az látható, lomos pince ide vagy oda, került a csupasz betonra némi linóleum is.
Olyan 15 éve őrizgettem két kis tekerccsel, mondván jó lesz egyszer valahova.
És akkor tessék! Már került is nekik alkalmas hely.

A lomok visszakerültek (már megint én raktam őket) a folyosóról a helyükre. Persze ez nem
igaz, mert nem ez a helyük. A pincefelújítós project egyik célja az, hogy az összetartozó
dolgok egy helyre kerüljenek. Vagyis a kőműves eszközök egy polcon legyenek. No!
Ez azért még nagyon a jövő zenéje...

Kimostam a ruhám.
Ez nem is olyan vészes, mert volt már ennél koszosabb is.

Hiányzik a Salgó polc egy szára. Úgy volt összeépítve a rendszer, hogy a mellette lévő
torony oszlopát közösen használták. A hiányt ezekkel a lila darabokkal pótolom.

Igen. Megnéztem. Kényelmesen elfér a cső mögött a polctartó oszlop.

A szürke elem már eleve rövid volt, ezért azt is lilával toldom. Ez most nem az az oszlop
amit az előbb mutattam, hogy a másik pincéből áthoztam, hanem egy másik.
Ez fog bentre kerülni, az újabb áthozott pedig majd kívülre jön.

Mivel nincs konkrét tervem, ezért találomra szerelem be a polcokat. Teljesen mindegy,
hogy hogyan csinálom, mert úgy is lesz olyan lom, ami majd nem fér be.

A végtelenbe és tovább!

Nem ide lesz, illetve nem így fog állni, csak ide tettem
félre, mert útban volt a következő toronynak.

Átrámoltam a polcokra pár holmit, melyek útban voltak.

Ezt nevezhetném a legútbanlévőbb (nincs is ilyen szó) bútornak. Ugyanis ezt a kis fiókos
izét tettem arrébb legtöbbször még a múltkori felújítási ütemben. Most például
egyrészt az újabb leterítendő linóleumcsíknak van útjában, meg persze
a következő összeszerelendő Salgó toronynak is. Azért se dobom ki!

Polctalpból sajnos már csak ezt a kettőt találtam.

Viszont találtam egy ilyet.
Egyet mondok magamban. Megoldom én azt a dolgot!

Egyet mondtam? Mindjárt kettő lett belőle!
Így dolgozik a motoros fűrész.

A változatosság kedvéért (valamint mert már csak így fér el) ezt a Salgó tornyot a pincében
keresztben szerelem össze. A linóleum meg nem ért be egészen a falig.
De ez meg ugyan mégis kit fog érdekelni a polc alatt?

Inkább itt érjen a falig, ahol látom.

Mennyivel másabb így a pince... Világos van, és meleg.
(mert rohad fülledt a levegő a száradó betontól és festéktől)

Sajnos annyira szűk a hely, hogy ebben az állásban fel sem lehet állítani a polcot.
Még szerencse, hogy oldalra fordítva igen.

Így lesznek berakva, és kész!

Illetve nincs kész, mert nem fér be a polctartó szár a cső mögé. Na ja! Mikor idepróbáltam,
még sokkal könnyebben mozgott, hiszen nem voltak rácsavarozva a polcok.

De a Magyar ember ekkorka problémán fenn nem akad!
Már Vereckénél is szoros volt mikor bejöttünk.
Térülök fordulok, illetve a polc, és kész!

Elkezdem feltölteni a polcokat a felhalmozott, s eddig egymáson heverő lomokkal.
Ez persze még nem a végső állapot, mert egyszer majd itt is rend lesz.
Addig meg csak el leszünk valahogy ilyen rumlisan.

Ezt a hatalmas asztalt épp a kidobása előtt mentettem meg.
Eddig akkora volt itt a kupi, hogy szinte nem is látszott!

Ez egy farostlemezből készült  hézagoló alátét a polcok szintezéséhez. Mint az látható, ez az
egy van belőle, pedig kéne még pár darab. És az sem volna akkora nagy baj, ha az újabb
darabok némiképp egyenesebbre sikerülnének. Vajh hogyan sikerült ennyire csáléra
fűrészelnem a múltkor? Nem értem én ezt... Milyen lenne, ha mondjuk innék?

Jaj!
A pince előtt sem tettem még rendet. Viszont látszik, hogy annyira begerjedtem
a festékszóróval, hogy még a folyosót is kifestettem. De ez most lényegtelen,
mert csak az számít, hogy épp ott egy darab önként jelentkező farostlemez.

Kiadtam a vezényszót: Osztódj!

Ez most nemhogy elég, de még sok is!

Kinéztem az ablakon a melóhelyen. Szerintem valaki
odatett nekem valamit a bokrok mögé.
Mindig megérzem az ilyesmit!

Mondjuk linóleumnak jobban örültem volna, mert szerintem egy
lomos pincébe a padlószőnyeg azért egy kicsit túlzás.

Azért szóltam pár guriga szőnyegnek, hogy ugyan jöjjenek csak velem. És jöttek!
Alkalmasint a két vastag álpadló padlóburkoló lap is velem tartott.
Ezeket is épp akkor hajigálta ki valaki a folyosóra,
mikor épp szükségem kerekedett rájuk.

Ez persze (mint azt már mondottam volt) még nem a rend, csak rendezkedés.

Ez a pince másik vége. Itt már évek óta nem láttam be a falig. Azokkal a bútorlapokkal
is van tervem, de azt most hagyjuk, mert az még nagyon a jövő zenéje.

Az, hogy a két álpadló lap nem fér el egymás mellett, az szinte természetes. Ez persze nem
akkora baj, mert van fűrészem. Az első eredményről nem készült kép, pedig megérte
volna bemutatni. Ha valaki azt adta volna feladatul, hogy olyan ferdét vágjak,
mint ahogy az nekem elsőre sikeredett, bizton azt találtam volna felelni,
hogy olyant márpedig fűrészgéppel vágni nem is lehet!

Végre megtaláltam azt a dobozt, melybe a régi munkásruháimat rejtettem.

Már csak azért, mert amit az egész project alatt hordtam,
annak már évek óta lyukas volt a bal nadrágszára.

Hopp! (adtam ki (magamnak) az ismert varázsszót)
S már át is szaladt (persze általam mozgatva) a fiókos szekrény a másik pincéből.
Az ajtaja meg mindig kinyílik. Pakolás közben tán ha ötször fejeltem le...

Aztán meguntam a dolgot, s kicsit megdöntöttem a szekrényt hátra.
Még tiszta szerencse, hogy bőven csináltam szintező lapocskát.

Hogy ezt is milyen régen szerettem volna...
Trafós polc, méghozzá átláthatóan szétterített tartalommal!
No nem mintha elérné az évenkénti egyet a trafófelhasználásom...

Kíváncsiságból belenéztem, hogy vajon mégis mit rejt a "műszerek" feliratú dobozom.
Igen meglepődtem, hisz csodák csodája műszereket találtam benne.
Az ott jobbra, az pedig egy Verhovina kuplung rugó.

Ez meg a bemutatásra (szétszedtem project) váró magnógyűjteményem.
De mára legyen elég ennyi. Nekem legalábbis elegem lett.