Hall of Fame - Sidó Ferenc

- Ki szólította először Atyának?
- A feleségem, 1957-ben. Közvetlenül azután, hogy megszületett a fiunk. Azt mondta, olyan atyáskodó vagyok. Ha ő így látta... nekem nem volt ellenemre. Aztán a pingpongozók körében is hamar elterjedt, hogy odahaza így hívnak. Mivel akkorra már megnyertem mind a kilenc világbajnoki címemet, ráadásul a jobb játékosok között én volt a legidősebb, kínálta magát, hogy sportkörökben is rám ragadjon a név.

- Volt időszak, amikor valóban mindenható volt. A Spartacus vezető edzőjeként...
- Ebben azért van egy kis túlzás. Azt persze nem tagadom, hogy sikerült némi tekintélyt kivívnom, de talán nem érdemtelenül. Huszonöt évig irányítottam a szakosztályt, ez idő alatt négyszer nyertünk BEK-et, négyszer VVK-t és tizenkétszer bajnokságot. Köszönetképpen 1986-ban kirúgtak. A hivatalos verzió szerint ugyan nyugdíjba küldtek, de az eltávolításom szabályos kirúgás volt. Sportpályafutásom legnagyobb csalódása ez. Sőt, ha jobban utána gondolok, az egyetlen. A Szentkirályi utcai évekre mégis különleges szeretettel emlékszem vissza, főleg azok után, hogy az engem kiebrudaló elnök nem sokkal később lassú halálba kergette a világ valaha volt egyik legjobb csapatát. Pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a magyar asztalitenisznek.

- Bár a hazai szövetség alelnökeként és a korosodó játékosok nemzetközi szervezetének a Swaythling Clubnak a vezetőjeként most sem szakadt el a sportágtól, a testközeli kapcsolat a Spartacusnál véget ért. Hol kezdődött?
 

Hall of Fame - SIDÓ FERENC

- Ki szólította először Atyának?
- A feleségem, 1957-ben. Közvetlenül azután, hogy megszületett a fiunk. Azt mondta, olyan atyáskodó vagyok. Ha ő így látta... nekem nem volt ellenemre. Aztán a pingpongozók körében is hamar elterjedt, hogy odahaza így hívnak. Mivel akkorra már megnyertem mind a kilenc világbajnoki címemet, ráadásul a jobb játékosok között én volt a legidősebb, kínálta magát, hogy sportkörökben is rám ragadjon a név.

- Volt időszak, amikor valóban mindenható volt. A Spartacus vezető edzőjeként...
- Ebben azért van egy kis túlzás. Azt persze nem tagadom, hogy sikerült némi tekintélyt kivívnom, de talán nem érdemtelenül. Huszonöt évig irányítottam a szakosztályt, ez idő alatt négyszer nyertünk BEK-et, négyszer WK-t és tizenkétszer bajnokságot. Köszönetképpen 1986-ban kirúgtak. A hivatalos verzió szerint ugyan nyugdíjba küldtek, de az eltávolításom szabályos kirúgás volt. Sportpályafutásom legnagyobb csalódása ez. Sőt, ha jobban utána gondolok, az egyetlen. A Szentkirályi utcai évekre mégis különleges szeretettel emlékszem vissza, főleg azok után, hogy az engem kiebrudaló elnök nem sokkal később lassú halálba kergette a világ valaha volt egyik legjobb csapatát. Pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a magyar asztalitenisznek.
 

- Bár a hazai szövetség alelnökeként és a korosodó játékosok nemzetközi szervezetének a Swaythling Clubnak a vezetőjeként most sem szakadt el a sportágtól, a testközeli kapcsolat a Spartacusnál véget ért. Hol kezdődött?

- Pozsonyban, ahol gyerekeskedtem. A szaléziánus papok intézetében mindenfajta sportra, meg művészetre oktatták a fiatalokat, és egyszer elkeveredtem oda én is. Hamar kiderült, hogy pingpongban vagyok a legügyesebb, de futballban sem hagytak utoljára a választásnál. Tizenöt éves voltam, amikor szüleimmel átjöttünk Magyarországra, és ezután jó néhány klubban megfordultam. Asztaliteniszeztem és fociztam a Duna SC-ben, az Újpestben, Csepelen, Diósgyőrben. Nyilván sokan nem is tudják - honnan tudják? -, hogy a DVTK kapuját több NB I-es meccsen én védtem. Aztán megtetszett a röplabda is. A háború után például az Elektromos első osztályú csapatának játékosa lettem. Más világ volt akkoriban. Az ember ritkán szakosodott egyetlen sportágra. Az asztalitenisz persze elsőbbséget élvezett. Negyvenhétben mégis nehéz szívvel vettem tudomásul, hogy lemaradtam a röplabdások albán túrájáról, mert Lakatos György, az akkori pingpongkapitány - aki ma a szövetség tiszteletbeli elnöke - nem engedett el, mondván, közeleg a világbajnokság. Szófogadó gyerek voltam, olyan, aki minden áldozatra képes a sikerért. Nem ittam, nem bagóztam, tényleg csak a sportnak éltem. Nézze, itt van az ujjamon ez az aranygyűrű. Az egyik egyesületem, a Mezőkémia vezetőitől kaptam vagy ötven éve. Viselem, mert emlékeztet valamire, ami szép volt. Ez nem szentimentalizmus, hanem életszemlélet.

- Az elhivatottság rokonfogalma a szorgalom. Mennyit tréningezett naponta?
- Úgy négy-öt órát. Vagyis nagyon sokat. Igaz mondjuk, Berczik Zoltánhoz képest nagyon keveset. Ő tizenkét órákat töltött az asztalnál. Neki ennyi edzésre volt szüksége ahhoz, hogy a világ élvonalába tornázza magát. Tisztelet a kitartásáért. A mai játékosok nem tesznek meg mindent az érvényesülésért, az előbbre jutásért. Kevesebbel beérik, mint annak idején mi, és a közepes aktivitással ellötyögnek a számukra kellemes, langyos közegben. Eléldegélnek valahogy, nem vágynak többre. Sajnálom őket.

- Megteheti, hiszen kilencszeres világbajnok. Ki tud-e ragadni pályafutásából egyetlen mérkőzést, egy olyat, amelyet sosem felejt el?
- Megpróbálkozom vele. Az 1959-es, dortmundi vb-n régi nagy ellenfelemmel, a japán Ogimurával játszottam az elődöntőben. Már 2:0-ra vezettem, amikor átlestem a mellettünk lévő asztalra, ahol az amerikai Miles és a kínai Jung Kuo-tan gyűrte egymást. Alig akartam hinni a szememnek, mert az abszolút esélytelen Miles szintén egyjátszmányira állt a győzelemtől. Nem mertem vigyorogni, de belül majd szétvetett a boldogság. Ott helyben kiosztottam magamnak a világbajnoki aranyat, mert olyan hatalom nem létezett, hogy Miles megverjen engem a döntőben. Túláradó örömömben gyorsan elvesztettem a következő két szettet Ogimurával szemben, és az ötödik játszmában 13:17-re álltam. Azt hittem, eljött a világ vége. Úgy látszik, az ijedség jót tesz nekem, összekaptam magam, és hihetetlen izgalmak között fordítottam. Szegény Ogimura nemrégiben bekövetkezett haláláig, amikor csak találkoztunk, mindig felemlegette ezt a meccset... Szóval, nagy nehezen bekerültem a döntőbe, és már dörzsöltem volna a kezem, mire kiderült, hogy az amerikai még nálam is jobban elbízta magát. A kínai legyőzte őt 3:2-re, és az első helyért megvert engem is. Hát így nem lettem kétszeres egyéni világbajnok

- Hanem - szigorúan idézőjelben - "csupán" egyszeres. Ugyanakkor vegyes párosban négy aranyat is nyert. Ilyen jól kijött a nőkkel?
- Ha azt hiszi, hogy a vegyes volt a kedvenc számom, téved. Én mindegyiket egyformán szerettem. Szívesen játszottam a lányokkal is, de senki ne gondolja, hogy azért, mert velük könnyebb volt eredményt elérni. Akkoriban még minden menő részt vett a vegyes páros versenyeken is, nem úgy, mint ma. A mostani pingpongozók a teniszezőktől vették át az allűrt, hogy nem indulnak vegyesben.

- Rozeanu és Farkas Gizi is sokat köszönhet Önnek, hiszen mindkettejükkel kétszer lett a világ legjobbja. De talán még ők is elismerik, hogy Sidó fantasztikus győzelmi listájának élén az egyéni világbajnoki cím áll. A saját rangsorában is ez a siker az első?
- Mivel ez a klasszikus szám, természetesen én is az egyéniben szerzett aranyat tartom a legtöbbre. Az 1953-as, bukaresti vb amúgy is pályám csúcsát jelentette, tudniillik a versenyen mindvégig veretlen maradtam. Ezek után talán fölösleges is mondanom, hogy az összes számban győztem: az egyes mellett - Kóczián oldalán - férfi, és - Rozeanu partnereként - vegyes párosban. Lehet, hogy különösnek hat éppen az én számból, de ez tényleg világraszóló teljesítmény volt. És hadd dicsekedjem még: a mai élő játékosok között én nyertem a legtöbb világbajnoki címet.

- Már beszéltünk róla, hogy nem csak otthon vált "Atyává", hanem a világ asztaliteniszsportjában is...
- Jól esik ezt hallani, de a kor nem érdem, csupán állapot. Érdem viszont, hogy 1947-tól 1961-ig, vagyis tizennégy év alatt huszonhét világbajnoki címet nyertem. Szerénységem tiltja, hogy eláruljam, azóta hány érmet szereztek a magyar játékosok a vb-ken.

- Aki ennyiszer képes győzni, a legjobb lenni, a kiélezett helyzetekben a maximumot nyújtani, az alighanem mindvégig egészséges lélekkel állt az asztalnál. Nem volt izgulós típus?
- A versenyláz természetesen velejárója a sportnak, de különösebben sosem idegeskedtem. Nem tudom, honnan merítkeztem, tény viszont, hogy a kezdetektől tudtam: én bizony világbajnok leszek. És ez olyan nyugalmat kölcsönzött, ami a legnehezebb helyzetekben is átsegített a holtponton. Még a vb-döntők előtt is rendszeresen képes voltam ledőlni egy-egy órára. Kikapcsoltam a külvilágot, és aludtam.

- Azt mondják a maiak, más volt akkoriban a pingpong, mint most. Van, aki azt is megkérdőjelezi, jelenlegi ésszel egyáltalán sportágnak nevezhető-e az akkori változat...
- Akik így vélekednek, nyilván a háború előtti játékra gondolnak, azokra a filmbejátszásokra, amikor hosszú nadrágban, fehér ingben "pötyögtek" egymással a pingpongozók. Később azért változott a kép, nem is keveset. Olyannyira, hogy egyszerűen nem képezheti vita tárgyát: a mi időnkben sport volt-e az asztalitenisz vagy sem? A sportág történetében egyébként az én nevemhez fűződik a rövidnadrág használata. Jómagam voltam ugyanis az első, aki shortban játszott, mert rájöttem, hogy így lényegesen könnyebb a mozgás. Az persze igaz, hogy akkoriban szinte vég nélküli meccseket játszott egymással néhány játékos, de a szabályváltoztatások - például a háló magasítása - eredményeképpen a maratoni labdamenetek is véget értek. Amikor pedig forradalmasították az ütőket, és megjelentek az úgynevezett szivacsok, hihetetlenül felgyorsult a játék. Akinek azonban megvolt a kellő technikai repertoárja, nem kényszerült rá a módosításra.

- Ahogyan Sidó Ferenc sem. Meg sem fordult a fejében, hogy váltson, hogy haladjon a korral?
- Még egyszer mondom, nem szorultam rá. Megközelítőleg ugyanolyan eredményeket értem el a folytatásban is, mint korábban. Csak egyetlen példa: a háromszoros egyéni világbajnok, kínai Can Ce-tung soha életében nem tudott legyőzni. A szivacsütő mellesleg az 1952-es bombay-i világbajnokságon jelent meg először, a japánok egyik versenyzője, Satoh játszott ilyennel. Az első pofon két évvel később, Londonban ért, amikor első kiemeltként már a legjobb tizenhat között kikaptam Ogimurától. Ő is szivaccsal játszott, megvert, de nem estem kétségbe. Vásároltam egy-két darabot az új ütőből, hazahozta, és edzőpartnereim ezekkel gyakoroltak ellenem. Nem telt el egy év, és - már elnézést - hülyére vertem Ogimurát. Aztán 1960-tól új stílusirányzat ütötte fel a fejét. A Pekingi vb előtt Japánban edzőtáboroztunk, és azt láttuk, hogy vendéglátóink nem megütik, hanem valamiféle furcsa mozdulattal meghúzzák, vagy inkább megpörgetik a labdát. Hamar rájöttem, hogy a dropp az ellenszere a pörgetésnek. Amivel viszont ők nem tudtak mit kezdeni. Szóval haldtam én a korral, de nem úgy, ahogy a többiek. De visszatérva arra a kérdésre, hogy mennyire voltunk mi komoly sportolók, elárulom: én ugyanazokat az ázsiaiakat - tehát Can ce-tungot, Li Fu-jungot, Kimurát - még legyőztem, akiktől a későbbi magyar aranycsapat tagjai rendre kikaptak.

- Volt egy játékostársa, akivel két vb-aranyat is közösen nyert, de - a szóbeszéd szerint - nem igazán kedvelte őt. Nevesítsem?
- Nem kell, megteszem én, Soós Ferencről van szó. Komolytalan, megbízhatatlan ember volt. Szegény már meghalt.

- A "rántotthúsos" történet miatt haragszik rá?
- Nem csak amiatt. Igaz, nehezen felejtem el neki, hogy egyszer, az országos bajnoki döntőben, páros partneremként, faképnél hagyott, mert - mivel egy étterem leválasztott helyiségében játszottunk - a pincér beszólt neki két labdamenet között: Soós úr, kész a bécsi szelet! Ő meg elment enni. Előfordult az is, hogy utaztunk valahová külföldre, és a Nyugati pályaudvaron kellett találkoznunk. Soós persze sehol sem volt, csak az utolsó pillanatban került elő, valahonnan a vonat mellől. Kiderült, hogy úgy gondolta, megvicceli egy kicsit a csapatvezetést, ezért elbújt a vagonoknál. Annyi diő még volt, hogy ezt elmesélje, és gyorsan leszállítsák őt a vonatról. Én is itthon hagytam volna. A legjobban azonban a hálátlansága miatt haragudtam rá. Egy időben rendszeresen hozzánk járt vacsorázni. Aztán mintha megfeledkezett volna erről, és hetet-havat összehordott rám. Később a rendőrséggel is volt egy-két afférja, úgyhogy zajlott az élete rendesen. Sajnálom őt.

- Soóssal tehát nem volt felhőtlen a viszonya. Milyen kapcsolatot tartott fenn a többiekkel?
- Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy szinte kivétel nélkül mindenkivel baráti nexusban voltam. De nem csak a pingpongozókkal jártam össze, hanem Puskás Öcsivel, Papp Lacival, vagy a kosaras Simon Jancsival is. Akkoriban az élsportolók jobban összetartottak, több időt töltöttek együtt. Tata, az edzőtábor is más volt, mint ma. Kijártunk egymás versenyeire, szurkoltunk a másiknak. Talán nem véletlen, hogy a hetvenedik születésnapomra szóló meghívást majdnem mindenki elfogadta.

- Az ötvenes évek élsportolóinak kényeztetéséről legendák keringenek. Ön - ha fogalmazhatok így -mit kapott a politikától.
- Kaptam például egy lakást. Azelőtt Óbudán, a Lajos utca 106-ban laktunk, egy szobában. Ötvenhatban kértem, hogy segítsenek, szeretnék komfortosabb körülmények közé költözni, így jutottam hozzá a Bem utca 2. szám alatt ahhoz a három szobához, amelyben három évig éltünk a feleségemmel és az időközben megszületett fiunkkal. A politikusok tényleg a szívükön viselték a sportolók sorsát, olyannyira, hogy az edzéseken Rákosin, Gerőn és Révain kívül szinte az összes többi nagy fejes megjelent, viszonylag rendszeresen. Az is igaz, hogy ha ügyesek voltunk, ügyeskedhettünk. Ha nem léptünk túl egy bizonyos határt, akkor békén hagytak bennünket. Ráadásul rendesen meg voltunk fizetve. És, ami nem utolsó, amit akartunk, azt el is értük. Sok mindent el tudtunk intézni.

- Például mit?
- Hogy mást ne mondjak, Barna Viktor apósa és anyósa az én közbenjárásomra szabadult ki a börtönből. Amikor disszidálni próbáltak, akkor kapták el őket. Visszagondolva, különös az érzés, de valóban nagy hatalmunk volt.

- Az asztaliteniszezők megbecsülését hová sorolná a sportágak rangsorában?
- Az első közé. Rákosi Mátyás például a pingpongválogatott játékosait fogadta először, hamarabb, mint a futballistákat. Különböző kitüntetésekkel halmoztak el minket: én megkaptam többek között a Munkaérdemrend Aranyfokozatát is. Sőt, egyszer Rákosi megajándékozott egy ezüst cigarettatárcával, ami azóta a Sportmúzeum kiállítási tárgya.

- Az emlékeket felidéző beszélgetésekben szokás hivatkozni a családra, arra, hogy segítség nélkül nem ment volna, hogy az eredményekben nagy szerepük van a hozzátartozóknak. Ön is így gondolja?
- Miután már ötvenkét éve élek együtt a feleségemmel, azt hiszem, különösebb pátosz nélkül is kijelenthetem, nélküle nem alakulhatott volna így a pályám. Méd Diósgyőrben ismertem meg, és a türelmére, megértésére mindvégig támaszkodhattam. Azt hiszem - bár kivételek biztosan akadnak - összetartó család hiányában nem is érhető el magas szintű teljesítmény, háttér nélkül képtelenség a csúcsra jutni.

- Fia, ifjabb Sidó Ferenc is igazolt asztaliteniszező volt. Nem bántja, hogy belőle nem sikerült ismert versenyzőt nevelni?
- Egyáltalán nem. Persze, hogy szerettem volna, ha legalább jó NB I-es játékos lesz, de erőltetni semmiképpen sem akartam a dolgot. Egy idő után be kellett látnom, hogy nincsenek meg azok az adottságai, amelyek elengedhetetlenek bizonyos szint eléréséhez. Egyébként, ha pingpongeredményeivel nem is, egy kis unokával azért megajándékozott. Alexandra most kilenc éves.

- Nem is olyan régen az újsághírek egyik szenzációja volt, hogy Sidó Ferenc újra asztalhoz állt. Hogyan jutott eszébe nyugdíjasként "profiskodni"?
- Németországban, a Regensburg melleti Schwanndorf nevű városkában él néhány ismerősöm. Ők kerestek meg, nem lenne-e kedvem játszani a Bundesliga hatodik osztályában szereplő csapatukban. Volt, így hatvanhárom éves koromig rendszeresen kijártam a hétvégi fordulókra. Mit tagadjam, általában nyertem, úgyhogy nem maradtak szégyenben miattam azok, akik "szerződtettek".

- Talán nem titok: mennyi volt a gázsija?
- Kifizették az útiköltségemet, ott pedig vendégül láttak. Gondolhatja, hogy nem a pénzért csináltam; jó buli volt, ennyi az egész. Mellesleg kint is feltűnést keltett a szereplésem. Az egyik alkalommal például a német televízió várt a határon, és az útlevélkezelés után készített velem interjút. A schwanndorfiak büszkén emlegették, hogy egy kilencszeres világbajnok játszik a csapatukban, én meg jól éreztem magam közöttük.

- Muszáj szembe dicsérnem: remekül néz ki...
- Most tényleg nem panaszkodhatom. Sajnos nem volt mindig így. Hat éve súlyos szívműtéten estem át, szintén Németországban, a híres Bad Neustadt-i klinikán. Azóta - lekopogom - jól vagyok.

- A kérdés költőinek hangzik, az Ön számára hátha mégsem az: elégedett magával?
- Ha azt mondom, hogy újra ezt és újra így csinálnám, az közhely. Pedig így van. Versenyzőként és edzőként is eljutottam a legmagasabbra. A Swaythling Club elnöke vagyok, beválasztottak az európai szövetség vezérkarába. Mi mást mondhatnék, amire vágytam, szinte minden sikerült.