Menü

Oldalaink

  Archívum

A z asztalitenisz története

Az asztalitenisz történetének fontosabb szakaszai

Az asztalitenisz eredetét a múlt század utolsó negyedétől tudjuk pontosan nyomon követni. Van-

nak utalások arra vonatkozóan,  hogy az asztaliteniszhez hasonló játékot már sokkal előbb is ját-

szottak. Kínában, a kínai császárok rezidenciájában, a nyári palotában lehet látni ma is olyan ké-

peket, festményeket,  amelyekből arra lehet következtetni, hogy már a középkorban ismertek és

játszottak az asztaliteniszhez jellegében hasonlító játékot.  A japán sporttörténet kutatói állítják,

hogy Japánban is volt  olyan népi játék ebben az időben, melyet az asztalitenisz kezdeti formájá-

nak lehet tekinteni.

   Ezekből a nyomokból arra lehet következtetni, hogy már a középkorban is voltak törekvések

arra, hogy valamilyen labdajátékot a szabadból a négy fal közé vigyenek be. Ennek a törekvés-

nek a jegyében sokkal később, a XIX. században az angolok is megpróbálták - sikerrel -  a pol-

gári lakásokba bevinni az akkor már ismert és az arisztokrácia körében népszerű teniszt. Ebéd-

lőasztalon, pergamen bevonatú ütőkkel, kis gumilabdákkal és házilag készített hálókkal játszot-

ták. Ezt a játékot, ha kellékeiben, szabályaiban még teljesen más is volt, mint a mai játék,  jog-

gal tekinthetjük már asztalitenisznek.

   A múlt század utolsó évtizedében megjelent a kaucsuklabda és a játék nagyon kezdett hason-

lítani  - természetesen nem a játékmódot és a színvonalat illetően -  ahhoz a játékhoz, amit ma

asztalitenisznek nevezünk.

   Magyarországra egy angol üzletember hozta el e játékot, ami nálunk is hamar népszerű lett.

1904-ben már nemzetközi versenyt, 1905-ben pedig - elsőként a világon - országos egyéni baj-

nokságot rendeztek. Az első világháború után, 1924-ben alakult meg a Magyar Országos Aszta-

litenisz Szövetség (MOATSZ), amely szintén elsőként a világon, 1925 elején beindította az or-

szágos csapatbajnokságot.

   Az asztalitenisz az ismert, illetve nyomon követhető közel 100 esztendő alatt akár a játék kel-

lékei, akár szabályai vagy színvonala tekintetében óriási változásokat, különbségeket mutat. Ha

ezt az időszakot valamilyen módon szakaszokra akarjuk osztani, azt több szempont szerint meg-

tehetjük. Vélhetően a játékra a legnagyobb hatást az ütő anyaga gyakorolta, és az összes többi

változás ezzel függhet össze. Ennek megfelelően négy korszakot különböztethetünk meg:

-          a kialakulás időszakát (pergamen, fa, parafa- és egyéb ütők),

-          a klasszikus játék időszakát (gumiütő),

-          egy átmeneti – rövid – időszakot (szivacsütő),

-          a modern időszakot napjainkig (softütő).

A kialakulás időszaka (-1926)

  Erre a szakaszra a kezdetlegesség, az állandó változás, az útkeresés volt a jellemző. A századfor-

duló előtt és azt követően még évekig a fakeretes, pergamenbevonatú ütőket használták. A labda

irányítása ezzel nagyon nehéz volt,  a könnyebb irányíthatóságot szolgálta a parafaborítású ütők

megjelenése.

  Ezek az ütők sem adtak lehetőséget széles technikai repertoár alkalmazására, így még meglehe-

tősen szegényes, kezdetleges volt a játék.  A kemény ütőkről gyorsan pattant vissza a labda, így

mindenki arra törekedett, hogy  saját térfelén felpattant labdát a felpattanás után minél gyorsab-

ban juttassa (pattintsa) az ellenfél térfelére. Ütni, támadni, nyesni nem lehetett ezzel az ütővel,

csak pötyögtetni. A pötyögtetést ösztönözte az is, hogy a háló (1936-ig) mintegy 2 cm-rel volt

magasabb a ma használatosnál.

Ilyen adottságok mellett azok nyertek, akik türelmesebbek voltak és gyorsabban tudták átpattin-

tani ellenfelük térfelére a labdát, ezzel is hibázásra késztetve őket. Valószínűleg ebből a törekvés-

ből alakult ki Európában a tollszárfogás, az azelőtt használatos teniszfogás helyett. Így ugyanis

nem kellett az időt vesztegetni azzal, hogy az ütőt az egyik oldalról a másikra fordítgassák, mert

csak az ütő egyik oldalával játszottak. A játék unalmas, hosszú ideig tartó labdapattogtatásból állt,

szinte csoda, hogy mégis népszerű lett.

  A játék szabályai sem alakultak még ki teljesen. A labdamenetek számolása, illetve a győzelem

eléréséhez szükséges labdamenetek száma nem volt egységes. Angliában egy mérkőzés 50 pontos

(poen) játszmából állt, Magyarországon két játszmát kellett megnyerni, egy játszma 30 pontig tar-

tott. Kísérletképpen nálunk is volt olyan év, amikor egyetlen játszma, azon belül 80 pont kellett a

győzelemhez. A játszmákon belül a pontokat is különbözőképpen számolták. Az általános az volt,

hogy amikor egy labdamenet megnyerése egy pontot jelentett, de sok helyen a teniszhez hasonlóan

számoltak. A számolási rendszert 1926-ban egységesítették. Akkor alakult ki, hogy a játszmák 21

pontig (egy labdamenet megnyerése egy pont) tartanak. Egy mérkőzés megnyeréséhez, a verseny-

kiírástól függően, két vagy három játszmát kellett megnyerni. A játszmák időtartama nem volt kor-

látozva.

  Az adogatás szabályainak kialakítását sok kísérletezés előzte meg. Először a teniszhez hasonlóan,

a fej fölött adogattak. Ez az adogatónak olyan nagy előnyt jelentett, hogy a fogadónak szinte esélye

sem volt a labdamenet megnyerésére. Később azzal próbálkoztak, hogy kimondták: a labdának az

adogatás pillanatában az asztallap képzeletbeli meghosszabbított vonala alatt kell lennie. Tehát így

nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé kellett adogatni. Ez viszont az adogatót sújtotta, mert lab-

dája nagyon magasan pattant fel az ellenfél térfelén. A mai, úgynevezett közvetlen adogatást

-    amikor az adogatónak először a saját térfelére kell ütni a labdát, mielőtt az átpattan az ellenfél     térfelére -, Magyarországon találtak ki, és így vált szabállyá. A feldobás módjának, helyének és a

kéznek a szerepét ebben az időben még nem szabályozták.

  A játék kellékei közül nemcsak az ütő, de az asztal méretei sem voltak szabályozva. Ausztriában

például kisebb asztalokon játszottak, mint Magyarországon.

  Ebben az időszakban tehát sok volt a kísérletezés, nem volt túlságosan „sportjellegű” az asztali-

tenisz. Mégis a magyar asztalitenisz-történet egyik fényes korszakaként tartják nyilván ezeket az

éveket, mert a magyar játékosok sikert sikerre halmoztak, kialakult az első nagy magyar aranycsa-

pat - Mechlovits, Jacobi dr., Pécsi dr. összetételben -, amely legtöbbször verhetetlennek bizonyult. 

Még az 1900-as évek elején, a pergamen- és parafa ütők korszakában történt, hogy az egyik angol

játékos (Good) egy verseny előtti napon betért egy gyógyszertárba fejfájás elleni port vásárolni. A

visszajáró pénzt recés gumilapra tették vissza (a gyógyszertárakban ez évtizedekig használatos volt)

Valamilyen pillanat szülte gondolat következtében Good megvette a gumilapot, ráragasztotta az ütőjére és másnap fölényesen megnyerte a versenyt. A siker azonban csak átmeneti volt, a gumiütő

elterjedésére még várni kellett néhány évet. Tulajdonképpen csak 1926-ban - igaz, akkor viharos

gyorsasággal - lett népszerű a gumiütő, és rövid időn belül alaposan átalakította a játékot. Kialakult

a támadóütés és a védőütés (nyesés). Az új ütő lehetőségei következtében kibontakozó új technikát

a régi parafa ütős játékosok már nem voltak képesek elsajátítani. Új gárda alakult ki, ők már nem a

nagypolgársághoz tartoztak, munkások, diákok, munkanélküliek voltak, akik között nagyon népszerű

 lett a hirtelen nagy tömegbázist kapott asztalitenisz. A korszak első részének legjobb játékosai is

magyarok voltak: Barna, Bellák, Szabados, Kelen, Glancz és a nők között Mednyánszky, Sipos.

Valószínű, hogy Barna Viktor és Mednyánszky Mária a világ minden idők legeredményesebb já-

tékosai maradnak még sokáig, hiszen Barna 22, míg Mednyánszky 18 világbajnokságot nyert, és

ebből mindketten 5-öt egyes versenyszámban.    

Szabados – Barna világbajnoki döntő –1935-

  A Barna, Bellák, Szabados összetételű csapat tekinthető a magyar asztalitenisz második arany-

csapatának, amely ekkor sikert sikerre halmozott. Az asztalitenisznek mégsincs becsülete hazánk-

ban, mert ebben az időben már nem „úri sport”. Az 1927-35 közötti sikerkorszak hamar lezárult,

a legjobb játékosok külföldre távoztak, utánpótlás pedig nem volt. Időközben a dinamikusan fej-

lődő, látványos asztalitenisz átmeneti válságba került. Az 1936-os prágai világbajnokságon óriási

méreteket öltött és visszatérni látszott a század eleji pötyögtetés. A napi játékidőt 20 órára emel-

ték, és csak éjfél (12 óra) és hajnali 4 között volt szünet. Így sem lehetett befejezni a VB-t, a pá-

ros számok döntőjére már nem jutott idő. Mai szemmel szinte hihetetlennek tűnik, hogy például

a román Paneth és a lengyel Erlich mérkőzésének első labdamenete 78 percig tartott (!), a román

Marin és a francia Hagenauer mérkőzése pedig 8 és fél órán át zajlott.  Ennek magyarázata az

volt, hogy a támadójáték mellett kifejlődött a nyesésen alapuló védőjáték, és a kiváló védőjáté-

kosok ellen az ellenfelek nem mertek támadni.

  Az akkor éppen 10 éve megalakult Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség azonnal reagált: 2 cm-

rel csökkentette a háló magasságát és 20 percre korlátozta egy játszma időtartamát.

  Az első időszabályt azóta több is követte, mindegyiket azért hozták, hogy az unalmas, pötyög-

tető játékot korlátozzák. A korlátozásoknak meg is lett az eredménye, mert a következő években

a férfiaknál ismét a támadójáték dominált. (Ma egy játszma 15 percig tarthat, utána váltogatott

adogatás következik, és az adogatónak 12 ütés alatt kell megnyernie a labdamenetet.)

  A második világháború után a sportág hamar talpra állt, Magyarországon is újra sikersport lett

az asztalitenisz. Kialakult a magyar férfi válogatott harmadik aranycsapata Sidó, Soós, Kóczián

összetételben, hozzájuk csatlakozott a háború utáni időszak legnagyobb női játékosegyénisége,

Farkas Gizi, majd később Kóczián Éva is.

  A játékban még a szépség dominált, a nagyszerű technikai megoldások tették élvezetessé, de

már észrevehetően erősödött, jobban előtérbe került a küzdőjelleg, nagyobb szerepet kapott a

gyorsaság, az erő, az állóképesség, a küzdeni tudás.

Az átmeneti időszak (1952-1959)

  Az 1952-es bombayi világbajnokságtól az 1959-es dortmundi világbajnokságig terjedő, mind-

össze 7 évnyi időszakot a szivacsütő berobbanása jellemezte.

  Bombayben először vettek részt világbajnokságon a japánok, és rögtön átütő sikert arattak, négy

aranyérmet nyertek. Egy szivacsütővel játszó játékos, Satoh, akit a japánok a leggyengébb játé-

kosuknak tartottak, nyerte a férfi egyest, méghozzá megszorítás nélkül.

  Kezdetben úgy tűnt, hogy a szivacsütő, amely főleg az 1954-57 közötti években volt egyedural-

kodó, vissza fogja fejleszteni a sportágat, visszahozza a pötyögtetést, csúnyává, élvezhetetlenné

teszi a játékot. A vastag szivacsréteg ugyanis zajtalan érintkezést biztosított az ütő és a labda kö-

zött, és röviden a háló mögé lehetett vele ütni a labdát. Később kiderült, hogy a kemény szivacs-

ütővel sokkal jobban lehet nyesni, mint a gumiütővel, és gyorsabban, nagyobb erővel lehetett

támadni. Csupán nagyobb mozdulatokra és nagyobb fizikai erőre volt szükség. Ezért előtérbe

került az erő, hátrább szorult a technika. Ez volt az oka, hogy a japánok új ütőt kísérleteztek ki,

az ún. softütőt, melynek lényege, hogy a befelé fordított gumilap és a fa között szivacsréteget

helyeznek el. Ennek hatására ismét újítás következett, a gumilapot „visszafordították” és kifelé

tették a szemcsés oldalt. Ezt nevezzük szendvicsütőnek. Ennek a rövid időszaknak a versenye-

ire a teljes zűrzavar volt a jellemző, a különböző ütőkkel, borításvariációkkal megjelenő verseny-

zők felborították az addigi erőviszonyokat, új játékosok kerültek az élvonalba. A régi játékosok

alig tudtak megbarátkozni az új anyaggal, egyedül Sidó Ferenc tudott közülük az élvonalban ma-

radni, aki 1953-ban Bukarestben - a japánok távollétében - egyéni világbajnok lett, és aki 38 éve-

sen, gumiütővel is ezüstérmet tudott szerezni az 1959-es dortmundi VB-n, férfi egyesben.

Bergman - Sidó Ferenc mérkőzés

  A különböző anyagok okozta áldatlan helyzet miatt a szakemberek az asztalitenisz jövőjéért

aggódtak, és már 1956-ban felmerült a szivacsütő betiltásának a gondolata. Hosszú harc után

végül 1959-ben kompromisszumos megoldás született, egységesítették az ütőket, megfogalma-

zódott az új szabály, amely ma is érvényben van. Ennek lényege: szabályos a soft- és a szend-

vicsütő legfeljebb 4 mm vastag borítással, a gumiütő legfeljebb 2 mm vastag borítással és a fa-

ütő. Gumiütővel ma már a játékosok elenyésző hányada játszik, faütővel pedig senki. Így gya-

korlatilag ma a soft- és a szendvicsütő az egyeduralkodó.

  Bár a szivacsütő – amely igazi üstökösként tűnt fel az asztalitenisz világában és ugyanolyan

gyorsan tűnt is el – csak néhány évig uralkodott, mégis igen nagy volt a sportágra gyakorolt ha-

tása. Mintegy előkészítője volt az asztalitenisz mai, modern korszakának, minden eddiginél job-

ban előtérbe helyezte a fizikai képességeket, az erőt.

Fujie Eguchi (JAPAN) - 1957

  Ehhez az időszakhoz kapcsolódnak az ütők egységesítése mellett olyan fontos döntések, mint

amelyek az 1956-os tokiói kongresszuson születtek: világbajnokságokra ezután 2 évenként kerül

sor, (az addigi évenkénti helyett), a közbeeső években kontinentális bajnokságokat kell rendezni.

  Az első EB-t Magyarország rendezte, és négy aranyérmet gyűjtött. Itt kezdődött Berczik Zoltán

„aranyos” pályafutása. Összesen 6 Európa-bajnoki aranyérmet szerzett.

A modern időszak (1959-)

  Az 1959-es – az ütők egységesítésére vonatkozó – határozat nem okozott különösebb problémát

a sportágban, könnyű volt az átállás. Ehhez hozzájárult, hogy a határozat időpontjában, sőt már

előbb is, a soft- és a szendvicsütő kezdte kiszorítani a szivacsütőt. A határozat után a sportszer-

gyárak, köztük a Tamasu cég, fokozatosan javítani kezdték a minőséget és az új borítások több le-

hetőséget nyújtottak a különböző technikai elemek végrehajtásához.

  Ennek ellenére a 60-as évek végéig nem mindig volt élvezetes a játék, a labdamenetek rövidek

voltak, kevés volt a látványosság. Európában visszatért a biztonsági játék, a legnagyobb játékosok:

a magyar Berczik Zoltán, Kóczián Éva, a svéd Alser, az NSZK-beli Schöller védők voltak.

  A világbajnokságokon megjelenő kínaiak és a japánok külön versenyt vívtak, legtöbbször kínai

sikerrel, Európa háttérbe szorult.

Ogimura - Berczik mérkőzésen

Ogimura (Japan)

Farkas Gizella

  A férfiaknál Kína 1961-65 között egyeduralkodó, a nőknél a japánok. Ezidőtájt a japánok új ele-

met hoztak a játékba, a PÖRGETÉST.  Csupa nagybetűvel kell írni, mert ez az elem teszi látványossá,

majdnem akrobatikává az asztaliteniszt.

  A pörgetést elkezdték tanulni a magyar játékosok is. Berczik Zoltán - miután kiderült, hogy nye-

séssel nem tudja hatástalanítani a pörgetést - megtanult pörgetni és igyekezett ellenfeleit ebben is

megelőzni. Hatására a fiatalok, köztük Péterfy, Rózsás és Faházi kitűnően megtanulták a pörgetést

és sok sikert értek el vele.

  A pörgetés igazi sikeremberei azonban a 60-as évek végén, a 70-es évek elején formálódó negye-

dik magyar aranycsapat tagjai lettek: Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor. Ők fejlesztet-

ték ki a pörgetés mai változatait, ezek között elsősorban a gyorspörgetést, az oldalpörgetést (haj-

lított síkú pörgetést), a fonákpörgetést, a visszapörgetést. A pörgetés Európát újra versenyképessé

tette az ázsiai versenyzőkkel szemben, sőt átmenetileg lépéselőnyt is jelentett a legkiválóbb euró-

pai játékosok részére. A magyarok mellett különösen a svédek: Johansson, Bengtsson és a jugosz-

lávok: Surbek, Sztipancsics törtek sok borsot az ázsiai játékosok orra alá.

  Az 1979-es phenjani világbajnokságon úgy tűnt, hogy tovább csökken a kínai fölény, hogy az

érzékeny vereségek megrendíthetik a férfi szakágat. Elvesztették – Magyarországtól elszenvedett

kétszeri, egymásutáni vereséggel – a férfi csapatbajnokságot, emellett nem ők nyerték a férfi

egyest és a férfi párost sem.

Jónyer István

  Akkor a szakemberek joggal hihették, hogy az ereje teljében lévő Jónyer, Klampár, Gergely

hármasból álló magyar csapat hosszabb távon a csúcson marad. Alátámasztotta ezt a véleményt

a kínai játékosok szembetűnő félelme a magyar játékosoktól, a szokatlanul ideges hangulat, mely

a verseny során a kínai játékosok, vezetők között uralkodott.

  A magyar csapat győzelmének fő okát a szakemberek abban látták, hogy a magyar játékosok

kétoldali pörgetéseinek ellenszerét nem találták a kínai játékosok és nagy meglepetésre az ado-

gatásokból is Jónyerék kerültek jobb pozícióba. A magyarok rövid adogatásaiból a kínaiak nem

tudtak kezdeményezni, az ő hosszú szerváikból viszont a magyar játékosok rendre pörgetéssel

indítottak.

Gergely Gábor

az 1979-évi világbajnokság VB győztes férfi csapata: Magyarország

  A magyar asztalitenisz a „nagy győzelem” után nem tudta megtartani pozícióját. Az 1981-es

Világbajnokságon a kínai-magyar csapatdöntőn még mint egyenlő ellenfelek küzdöttek egymás-

sal, s talán csak néhány szerencsés poénon múlt, hogy a magyar csapat nem ismételte meg sikerét.

  Az 1982-es, budapesti Európa-bajnokságra még egyszer összekapta magát az „aranycsapat”, és

Jónyer kimagasló játékával – hatalmas közönségsikert aratva – csapatban Európa-bajnoki címet

szerzett. A férfiakhoz hasonlóan a női csapat is Európa-bajnok lett. A következő világbajnokságo-

kon, Európa-bajnokságokon a magyar férfi csapat már csak árnyéka önmagának – bár 1983-ban

még bronzérmes -, és megindul a „mélyrepülés”. Az 1986. évi, prágai EB-n, a csapatküzdelmek

során Klampár Tibornak, a nagy hármas utolsó, még jelenlevő játékosának kiemelkedő teljesítmé-

nye (14 győzelem, 1 vereség) sem elegendő a csapat dobogós helyezéséhez. Prágában vált egyér-

telművé, hogy évekig nem lesz olyan férfi csapata hazánknak, amely akár csak megközelíthetné

elődeinek teljesítményét.

  Megállapítható, hogy 1980-87 között növekedett a különbség Európa és Kína között, a kínaiak

javára. Miben kereshetők az okok ?

  Első helyen lehet említeni a népesség számarányát. Nemcsak azért, mert az 1 milliárdot megha-

ladó lakosság valószínűségi alapon is hatalmas előnyt jelent, hanem az is köztudott, hogy az asz-

talitenisz az egyik leginkább elterjedt és támogatott sportág Kínában. Becslések szerint 10 milliót

meghaladja az igazolt versenyzők száma. Ennek megfelelően nagyon népszerű sport.

  A népszerűségnek valószínűleg élettani magyarázata is van. A Távol-Keleten élő népekre jellem-

ző az evőpálcika használata. Ez fejleszti a kéz ügyességét, a csukló mozgékonyságát, erejét. A kí-

nai asztaliteniszre jellemző ütőfogás, a tollszárfogás, nagyon sok hasonlóságot mutat az evőpálci-

kák kezeléséhez. A kínai játékosok erős kéz- és lábizomzattal, arányos, az asztaliteniszhez kiváló

fizikai tulajdonságokkal rendelkeznek, rendkívül gyorsak, robbanékonyak. Stílusukat, játékmód-

jukat is ennek megfelelően választják meg. Erőszakos, gyors játékot játszanak, minél előbb poént

akarnak elérni.

Desmond Douglas (ENG)

  Az elmúlt évtizedben a kínai játékosok (elsősorban a férfiak) tollszárfogásban fonák oldalon is megtanulták szinte tökéletesre fejleszteni játéktudásukat, rendkívül biztosan és pontosan pörgetnek

fonákkal és tenyeressel egyaránt, sőt kihasználják a tollszárfogásos játék minden előnyét európai

és a többi sportoló nemzettel szemben. Kínában több komoly asztalitenisz sportszergyártó cég lé-

tezik, náluk a boltokban a versenyzők megvásárolhatják az ütőborítást -külön a szivacsréteget és

külön a softot-, ráadásul rengeteg variációban, sok gyártó termékét.

  Amíg a kínaiak hatalmas versenyzői állományból válogatnak, addig az európai bázis elég szűk,

s úgy tűnik, hogy a közeljövőben sem lesz lényegi változás. A kínaiak megengedhetik maguknak,

hogy a legkülönbözőbb játékstílusokat is támogassák, sőt kifejezetten arra törekednek, hogy nagy

létszámú, magas színvonalú állományuk legyen minden stílusból. Ez lemérhető a különböző világ-

versenyeken, ahol a kínai csapatot képviselő játékosok között megtalálhatók a hagyományos toll-

szárfogásos játékosok, a védekező játékosok, az európai stílusban játszók, a szemcsés softtal ját-

szók ugyanúgy, mint a különleges ütőborítást használók. A különböző stílusok egymás közötti

harca, az európaiak számára szokatlan játék, a szokatlan ütőborítások, valamint az a tény, hogy az

európai iskolák csak kis különbséggel térnek el egymástól – így az ellenük való felkészülés sem je-

lent különösebb nehézséget a kínaiaknak – olyan súllyal esnek a latba, hogy valószínűleg hosszabb

időre konzerválhatják a meglévő erőviszonyokat.

  E mellett szól az a körülmény, hogy az európai klasszis játékosok – kis számuk miatt – viszony-

lag hosszú időt, 10-15 évet is eltöltenek az élvonalban, szemben a kínai játékosokkal, akiket gyak-

ran cserél a szakvezetés. A kínaiak ritkán vesznek részt 2-3 világbajnokságnál többön, állandóan

új arcok, s velük új játék, adogatásvariációk, új borítások jelennek meg. Amíg az európai játéko-

sok minden tekintetben fel vannak térképezve, addig a megjelenő új kínai játékosokat szinte senki

sem ismeri. Mire pedig megismerik, kiismerik őket, el is tűnnek a nemzetközi élvonalból, jönnek

helyettük mások.

Deng Yaping (CHINA) Olimpia- és világbajnok -

  Tudvalevő, hogy Kínában államilag az asztalitenisz a legjobban dotált, támogatott sport. Mivel

nemzeti sportjuknak tekintik, ennek megfelelően viszonyulnak hozzá, mind a szakemberképzés,

mind az utánpótlásképzés és a versenyzők viszonyában. Többrendszeres bajnokságot tartanak fenn,

városi, körzeti, kantoni és országos bajnokságuk is van, utánpótlásnevelés terén következetesek,

rengeteg képzett edző és segítő áll a rendelkezésre. A fiatalok között óriási a versengés, hogy minél

feljebb jussanak, kiemelkedjenek. Külön meg kell említeni azt a tényt is, hogy Kínában (hasonlóan

a többi ázsiai országhoz) az edzőnek kijáró tisztelet és elismerés a gyerekek által is természetes, nem

ritka, hogy edzésen az edző utasításait vigyázzállásban, maximális odafigyeléssel követik, mivel

a szüleik és a vezetőik is elvárják tőlük ezt. Hasonlóan Japánban is, ahol az iskolában és a sported-

zéseken is a gyerekek szinte katonásan fegyelmezettek, utasításkor elismétlik a feladatukat és meg-

hajolva fogadják azt. Az ő kultúrájuk ezt követeli tőlük.

Wang Nan (CHINA) Olimpia- és világbajnok -

Jan-Ove Waldner (SWE) Európa- és világbajnok -

Koji Matsushita (JAPAN)        

Kong Linghui (Kína) - olimpiai- és világbajnok -

Liu Guo Liang (Kína) - világbajnok -

A kínai női világbajnok asztalitenisz csapat a 2000-es években

tabella