Általános Információk


Intézményünk története:

Amikor a vasgróf, gróf Andrássy Manó kezdeményezésére 1868. augusztus 22-én, Pesten megalapították a Salgótarjáni Vasfinomító Társaságot, már kiépült a Salgótarjánt Budapesttel összekötő vasútvonal és beindult a szénbányászat is. A vállalatépítés a legszükségesebb lakóépületekkel együtt még 1869-ben befejeződött, ezt kísérleti működtetés követte Buch Gyula igazgató irányításával, az ünnepélyes megnyitás pedig 1871 novemberében volt.
Az új gyár beindításakor a termelésben mintegy 250 fő dolgozót regisztráltak, mely létszámon belül 43 %-ban a felvidéki szlovákok, 26 %-ban német és osztrák termelésirányítók, 15 %-ban magyar, 14 %-ban pedig egyéb –főként lengyel – munkások voltak.  A századfordulón viszont már másfél ezer emberrel számolt a salgótarjáni vasgyár, amely 1881-ben fuzionált a rimamurányi vasfinomítóval.
Visszatérve az 1868-as alapítási évhez, Salgótarján akkori kulturális képéről az alábbi korabeli feljegyzés olvasható: ”Fülig sár és por volt minden, se lámpavilág, se rendes út nem volt, az emberek lebujnak nevezhető csapszékekben ittak, ezért este veszedelmes volt a közlekedés a községben.”
Érthető hát, hogy nagy feltűnést keltett a Vasműnél 1871-ben létrehozott Olvasó Társaság és a Tekézők Csoportja is. Ezekbe az önszerveződő csoportokba csak altiszteket és jó magaviseletű munkásokat vettek fel.
Az Olvasóegylet (Leserverein) tagjai zömmel német szakmunkások, mesterek, felvigyázók voltak, akik- hozott szokásaik szerint- a 12 órás munkanap fáradalmait akarták kipihenni olvasással, beszélgetéssel és poharazgatással. A Tekézők csoportja főként a játékos szórakozást, virtuskodást szerette.
A két csoport egyesüléséből 1878-ban létrejött az altiszti és munkás Olvasóegylet, amelyet intézményünk elődjének tartunk. Első elnökük Unger Gusztáv számvevő volt.
Innentől már gyorsan peregtek a kulturális történelmünket író események.
 A gyár vezetése, - amely 1870-ben elemi iskolát, 71-ben pedig kórházat építtetett dolgozóinak - azt vallotta, hogy „az üzem nem csak gépekből áll és anyagokkal dolgozik, hanem emberekből is áll és emberekkel is dolgozik.”
- 1879-ben gyári fúvószenekart alakítottak Beer József vezetésével.
- 1882-ben Borbély Lajos műszaki igazgató elnökletével létrejött a Tiszti Kaszinó, melynek célja egyrészt a szépirodalom pártolása, másrészt egy olyan társas kör létesítése volt, amely a kellemes időtöltés mellett a közélettel is foglalkozik.
- 1887 április 2-án, az Olvasóegylet választmányának jegyzőkönyvébe a következő bejegyzést tették: „Indítvány tétetik aziránt, miszerint az Olvasóegylet keretében egy műkedvelő társulat alakíttassék. Az indítvány –egyhangúlag elfogadván, tudomásul vétetik. „És ezzel elkezdődött színjátszóink történelme is, akik még abban az évben,- tehát 1887. június 19-én, a tekepályán -bemutatták Gerő Károly: Vadgalamb című népszínművét. Ekkor már Wabrosch Béla főmérnök volt az Olvasóegylet elnöke, aki 25 évig látta el ezt a tisztséget.
- A sokoldalú főmérnök már fiatalon, angliai tartózkodása idején kapcsolatba került a művészetekkel, kiemelten az énekkultúrával. Ezért nem csoda, ha az Olvasóegylet üdvöskéje az 1892-ben megalakult Dalárda volt.

Az egylet életében megkülönböztetett szerepet töltöttek be az ünnepélyek és a mulatságok, amelyeken általában a zenekar, a dalkör és a színjátszók is felléptek.  A közgyűléseket gyakran bankett és tánc követte. Rendszeresen tartottak mulatságokat, főként farsang idején, májusban a nyári helyiség megnyitásakor, augusztus 20-án és szilveszterkor. Tavasszal kuglimegnyitó, szeptemberben pedig kuglizáró mulatság is volt tűzijáték kíséretében. Az egylet gondoskodott táncoktatóról is Hulik András személyében.
A tánczenei szolgáltatásokat az 1930-as évek közepéig az egylet szimfonikus zenekara látta el. Műsoruk elsősorban Strauss és Lehár keringőkből, polkákból állt. Jó szolgálatot tettek a zenei kurtúra terjesztésében és a szórakoztatásban az ún. amerikai particska, valamint a balalajka és a szájharmonika zenekarok tagjai is.
A nagyhírű Szürke Fiúk elnevezésű szalonzenekart csak jóval később, a fúvósok későbbi karnagya, Krajcsi Lajos hozta létre 1935ben. Ebben játszott dobosként Solti Károly, a híres nótaénekes is, aki akkor az asztalosműhely dolgozója volt.
Az 1890-es évek végén egy belügyminiszteri rendelet előírta, hogy a különböző egyesületeknek és intézményeknek zászlóval kell rendelkezniük, melyet ünnepségeken és kiemelt rendezvényeken használni kötelesek.
Az Olvasóegylet a rendeletnek 1902 pünkösdjén tett eleget. Pünkösd vasárnapján a gyönyörű, kétoldalas, tiszta selyemből, - rátétekkel és nem festéssel - készült zászlót Tarjánban még soha nem látott nagy ünnepség keretében avatták fel. Borbély Lajos vezérigazgató feleségét kérték fel a zászlóanyai tisztségre, akit az avatáson 50 fehérruhás nyoszolyólány kísért. Ennek emlékére évente két alkalommal- pünkösdkor és augusztus 20-án ünnepélyesen, fúvószenekarral vonult le szinte a gyár minden dolgozója a mai főplébánia templomba ünnepi istentiszteletre.
Az egyesületi zászló utolsó nyilvános szereplése 1944. január 22-én, a lavina katasztrófa fiatal áldozatainak a sportpályán megtartott gyászszertartásán volt.

Az 1950-es évek elejétől intézményünk Acélgyári Művelődési Ház, majd Kohász Művelődési Központ néven működött tovább és a jól prosperáló vállalat juttatásai (épület - felújítás, ingyen energia, bér és rendezvényi költségek) mellett élvezte a helyi és az országos szakszervezet támogatását is. A megőrzött tradíciós csoportok mellé újak alakultak (néptánc, balett, társastánc stb.), belendült az ismeretterjesztés, klubok, szakkörök jöttek létre és felpezsdült, egyre népszerűbbé vált a Petőfi Színjátszók tevékenysége, elhíresült színvonalas színházpótló szerepük. A csoportok jelentős díjakkal és elismerésekkel öregbítették a ház hírnevét, volt pénz és szakmai muníció a különböző fesztiválokon, versenyeken való részvételre, könyvbeszerzésre, letéti könyvtárak működtetésére, szórakoztató műsorok és bálok rendezésére, a tájolásra, színvonalas tárlatokra és ismeretterjesztő előadásokra.

Az intézmény első főállású és szakképzett igazgatója Kovács József volt, aki 1958-tól 1973 –ig nagy odaadással és hozzáértéssel vezette a házat. Őt Illés Pál - a tehetséges színjátszó - követte, aki előzőleg az ismeretterjesztő munka úttörő feladatait is elvégezte az intézménynél.   1976- és 1986 között Bolyós Lászlóné volt az igazgató, kinek jó szakmai munkáját dicsérve ismét fénykorukat élték a művészeti csoportok, fellendültek a képzőművészeti kiállítások és bővültek, szélesedtek a ház kapcsolatai. Dr. Ablonczy Lászlónénak  - aki  sokoldalú, ismert népművelőként 1986-tól 1995-ig vezette az  intézményt - sajnos már nem jutott annyi sikerélmény, mint elődeinek,  hiszen a vállalat leépülése, elszegényedése negatívan hatott a kultúrház működésére, támogatottságára is.
Az igazgatók mellett jelentős szerep jutott a könyvtárvezetőknek, művészeti vezetőknek, ismeretterjesztő munkatársaknak, klub és szakkörfelelősöknek és mindazoknak a társadalmi embereknek, csoporttagoknak, akik egyéniségükkel, hozzáértésükkel további jó hírnevet és megbecsülést szereztek az intézménynek.
Ilyen volt Heckenberger Gyula bácsi könyvtárvezető, és egyben kiváló fúvószenész, majd az őt követő Vonsik Ernőné, Marika néni, akinek többek között a Váci Mihály versmondó verseny elindítását is köszönhetjük. A könyvtárvezetők sorában nem feledkezhetünk meg a korán elvesztett Agócs Istvánnéról, utódjáról, Madarász Lászlónéről és Merláékné Juhász Ildikóról sem.
Az ismeretterjesztés és a mozizás úttörő feladatait Kiss Imre, a moziüzemi vállalat későbbi igazgatója végezte el intézményünknél, később az ismeretterjesztésben és az ifjúsági klub szervezésében kiemelkedett Ponyi Sándor munkája, a művészeti területen pedig Molnár Ágnes, majd Kovács Éva és Gugi Lászlóné tevékenysége.
A fúvószenekar karmestere - a legendás Krajcsi Lajost követően – aki a város szignálját is komponálta - Péczeli István lett, 1974-től pedig mindmáig Boros Sándor látja el ezt a szép feladatot. A fúvószenekar kapcsán szólnunk kell Laczkó Lajos, Füzes Zsigmond és mindazok tevékenységéről, akik hosszú évekig az utánpótlás nevelésében segítkeztek, mint ahogyan teszik ezt ma is a zeneiskola fúvós tanárai. Köszönet érte.
A színjátszók rendezője Vertich Józsefet és Somoskői Istvánt követően hosszú évekig Csics György volt, akit a nagy elődök után alig 1 hónapja vesztettünk el. Őket Bolyós Lászlóné Rózsika követte, aki sokat tesz azért, hogy a csoport tagjait mindmáig összetartsa.
Nem maradhat ki a sorból a népszerű balett és társastánc -tanfolyamok feledhetetlen alakja, Kovácsné Juhász Irénke sem, kinek kedvéért akár a város másik végéből is feljártak hozzánk az emberek.
Végül, de nem utolsósorban a megszállott néptáncost és koreográfust, Székely Pistát említeném, aki atyja és kiváló szakmai irányítója volt a 70-es évek végén fénykorát élő kohász néptánc csoportnak, amelyet - a szintén népszerű Polaneczky Gizike segítségével sok fesztiválra és vendégszereplésre eljuttatott.

-    Dr Abloncy Lászlóné 1988-ban vette át a ház irányítását, amikor a vállalat anyagi helyzete egyre jobban romlott és ezzel egyidejűleg az intézmény támogatottsága is. Működtek ugyan még  a hagyományos művészeti csoportok, - sőt egyes művészeti  területek  (Kiviszi színjátszók, AKKORD Kohász Fúvós Kisegyüttes) tevékenysége fel is erősödött, -  de fenntartásukra egyre kevesebb pénz jutott és jelentősen leromlott az öreg épület állaga, felszereltsége is. Főként a klubszerű, kevesebb létszámú rendezvények kerültek előtérbe és a baráti körök, érdeklődési körök tevékenysége volt jellemző.

-    Amikor a 90-es évek elején az Acélgyár privatizációja napirendre került, már nagyon nehéz és sanyargatott volt a kultúrházi élet. 1994-ben levágták az épületet a vállalati fűtési rendszerről is  és a még megmaradt néhány csoport a közeli általános iskolába járt próbázni a téli hónapokban. Így aztán felmondott az igazgató és a munkatársak többsége is, reménytelennek tűnt a jövő és a további működés a nagy múltú  - fűtetlen és kihalt  - intézmény számára.

-    A vállalati dolgozók és a telepi lakosság kulturális igényei azonban nem haltak ki a nehézségek ellenére sem, sőt a vállalat, a saját megszokott, kihelyezett, nagyobb létszámú rendezvényei számára nem talált az öreg intézménynél megfelelőbb helyet és körülményeket sem.

-    1995 tavaszán a vállalati szakszervezeti bizottság kezdeményezésére és kérésére  a népművelő –könyvtáros végzettségű Gálné Horváth Mária- aki a 70-es évek elején klubvezetőként , a 80-as évek elején művészeti vezetőként dolgozott az intézményben , 1990-től pedig a Tarjáni Acél üzemi újság felelős szerkesztője volt  – elvállalta a leromlott intézmény vezetését.

-     A mélypontról nehéz, sokszor kilátástalan  küzdelemmel  talpra állított kulturális tevékenységet kezdetben igazgatótanács , majd  -a 2011-es egyesületté válást követően  -elnökség és egy  igen aktív  egyesületi tagság segítette. (Létrehozták az intézményi  baráti kört is több mint 50 fő részvételével, amely jelentősen segítette  a  ház működésének helyreállítását. )

-    Ma az intézmény – civil szervezetként – két alapvető támogatási forrásból él. Egyrészt  a TEMIE (Területi Művelődési Intézmények Egyesülete)   másrészt az NCA (Nemzeti Civil Alap)   segítségével  jut működési támogatásokhoz, mely összegek  csak töredékét képezik ugyan az egykori fenntartási összegeknek, de hozzásegítették az egyesületet az életben maradáshoz és a szerény, de folyamatos működéshez.

-    Ma már sajnos bérelni kényszerül az egyesület egykori  épületét, (sőt annak már csak egy részét) hiszen a vállalati privatizáció idején a kultúrház is eladásra, magánkézbe került.

-    De mindezen nehézségek mellett is sikerült megőriznie az egyesületnek a hagyományos művészeti csoportokat, kiépíteni azok utódlását, sikerült átmenteni a 30 ezer kötetes könyvtárat és néhány olyan tradíciós  rendezvényt, mint például  a Váci Mihály városi vers és prózamondó verseny,  az Acélgyári Sördélután, a Bányász-Kohász Szakestély, a helyi  hagyományokhoz, évfordulók   és ünnepekhez kapcsolódó zenés, szórakoztató események. Él, alkot és egyre többekre hat a népszerű Kohász  Képzőművész Kör is.

-    Tevékenységünk legfőbb eredménye az, hogy a 133 éves Kohász Művelődési Központ történelme immár nem csak a múltról szól. Hagyományaink tovább élnek és  szerves részét képezik jelenlegi munkánknak. Mindezek okán nehéz működési körülményeink ellenére is azon fáradozunk,  hogy a jövő számára is átmentsük  és vonzóvá tegyük ezeket  a - ma már ugyancsak ritkaság számba menő  -kulturális értékeket.

Salgótarján, 2011.október 10.

A Területi Művelődési Intézmények Egyesülete 2010-ben  színes, reprezentatív  ismeretterjesztő kiadványt jelentetett meg  tagintézményeiről, a jelentős kulturális hagyományokat és értékeket őrző egykori üzemi és szakszervezeti művelődési házakról valamint  könyvtárakról.

2010-ben ezt írta a KINCSESTÁR ( a TEMIE által megjelentetett információs kiadvány) a Kohász Művelődési Központ Egyesületről.

Az intézmény történetét összefoglaló cikk Gálné Horvát Mária igazgatónő 2008-ban tartott beszédének felhasználásával készült.