Farkasemberekről általában

Vannak olyan emberek, akik képesek farkassá változni (nem feltétlenül fizikai értelemben, de az sem ritka), és prédára lesve nekivágni a – nem feltétlenül - teliholdas éjszakáknak.
Ezek az emberek az Emberfarkasok. Születésüktől fogva képesek a farkassá változásra (aminek lehet családi-átok is az oka, de többnyire öröklött fizikai ill. szellemi tulajdonság), de csak akkor támad fel bennük a vérontás vágya, ha elérik a felnőtt kort.

Miután ennek a belső kényszernek a hatására farkassá változnak, őrjöngő dühükben megtámadnak és szétmarcangolnak minden élőlényt ami csak az útjukba kerül, élő húsra és vérre éheznek...bár megtanulhatják kontrollálni a bensőjükben tomboló fenevadat. Habár prédaállatok terén nem válogatósak, mégis csak akkor falnak fel kivétel nélkül bármit, ha szörnyű éhség kínozza őket. Általában csak akkor támadnak emberre, ha azok Telihold idején farksalakjában megtámadják őket, vagy sarokba szorítva nehéz helyzetbe kerülnek. Máskülönben vagy visszaváltoznak emberré, hogy elrejtsék valódi énjüket, vagy menekülésre fogják a dolgot. Már az Őskorban is voltak sámánok és varázslók, akik állat-alakot tudtak felvenni, a vadászatok előtt pedig nem lehetett ritka, hogy a szokásos vadászat-mágiát (vagyis a vadászat előre eljátszását rajzokkal és tánccal, hogy a sikert garantálják) ötvözték azzal, hogy egy ragadozó állat (pl. egy farkas, vagy medve) erejét kívánták maguknak, mert úgy még hatékonyabban ejthették el a vadat. A fiatal farkasharcosok beavatásuk előtt a vadonban éltek, mint a farkasok: farkasbőrt viseltek, nyers húson éltek, miközben erejüket és bátorságukat próbára tevő feladatokat teljesítettek, mindezekután a törzs vénei beavatták őket a hagyomány titkaiba. Az alakváltó harcosok nehezen tudtak uralkodni állati-énjük félelmetes és erőszakos dühkitörésein. Az Ókorban történetek keringtek olyan népekről, melyek farkassá változtak. Hérodotosz a görög történetíró említ egy neuri nevű, nomád törzset, amelynek minden tagja az év néhány napjára farkassá változott. Régi iráni feljegyzésekben olvashatunk a haumavarka, szó szerint szómafarkas nevű törzsről, ahol a szóma egy rituális drog, amely sokszor fordul elő ősi szanszkrit és perzsa szövegekben. Léteznek tehát a farkas-népek, akik máig köztünk élnek. Olyan „emberek” ők, akik közönséges embernek tűnnek, de valójában további négy alakjuk van a szellemi szférákban, ezek: a Vadember-alak (mentál forma), a Farkasember-alak (harci forma), az Óriásfarkas-alak ("anyagi" forma) és a Farkas-alak ("szellemi" forma). Az ókori görögök úgy hitték a farkasembereket Zeusz átkozta meg bűneikért (pl. kannibalizmus) azzal a sorssal, hogy emberből farkassá változva 9 évig éljenek emberhús fogyasztása nélkül, s akkor újra emberek lehetnek, ha nem, örökre farkasként kell élniük. Az első ilyen átkozott farkasember a legenda szerint Lycaon (Lükáón) király volt, Árkádia uralkodója.

A Középkorban az átváltozást a Teliholddal, az Újholddal (a farkasember mítikus napfaló/holdfaló tulajdonságából fakadóan) valamint a hét két különlegesnek számító éjszakájával (Péntek-Szombat és Szombat-Vasárnap) hozták kapcsolatba.

Emberfarkassá nem csak öröklődés által válhatott az ember, de varázslat útján is ill. a Vámpírokhoz hasonlatosan képesek megajándékozni másokat harapásukkal, akiknek ezáltal jó esélyük van arra, hogy amennyiben életben maradnak, maguk is farkasemberré válnak, ha nem, úgy vámpír-kísértetként kelnek ki sírjukból, s később halála után maga az Emberfarkas is erre a sorsra jut. De visszatérve az Emberfarkas által megmart emberhez, az mindenben hasonlatossá válik megajándékozójához, és ezentúl ő maga is tovább adja az adományt harapásával.

Ugyanakkor az Emberfarkasok az emberre legkevésbé veszélyes éjszakai rémnek számítanak a farkasemberek családjában. Sőt, az Emberfarkas-varázslók (más néven werwolf-varázslók vagy varázsló-vérfarkasok), akik örökölték (burokban, foggal, farokkal vagy többlet ujjal születtek) mágikus képességeiket s képesek voltak állattá változni, a kereszténység befolyása következtében Isten haragjának, Mihály Arkangyal vérebeinek tartották magukat, akik megvédték az embereket és a termést a boszorkányoktól, a vámpír-kísértetektől és a rosszindulatú alakváltóktól, s éjszaka alászálltak a Pokolba, hogy megküzdjenek az éjszaka ördögeivel.


 

A régi időkben az Emberfarkas kiléte gyakran csak halála után derült ki. Gyakori volt az az eset, hogy valahol farkas támadott meg egy bikát vagy ökröt, ill. emberek támadtak egy farkasra s ilyenkor vagy a szarvasmarhák nyársalták fel, vagy a parasztok szúrták át vasvillával a farkast. Ezekután ha találtak egy embert valahol az erdőben, akit szarvasmarha vagy vasvilla szúrt át, akkor bizonyos volt, hogy az az ember Emberfarkas volt s a halálos sérüléseit farkas alakjában szerezte. Köztudott, hogyha az Emberfarkas farkas alakjában meghal, akkor visszaváltozik emberré.

Íme két magyar, Tordatúri történet:

„Vot a berbécseknél épen a vejem, aki itt, ebbe a házbo lakatt – szegény nyugodjék. Ö gyermek vot, és ö ügyelte a berbécseket – a berbécsek ki votak választva, nem votak még a juhok közt. És így ő ügyelte itt a Szénafübe, mindjárt a Kereszten fejül, vot egy ijen kalibájo, s aztán a berbécsek csak ott votak a Szénafübe. Hát eccer, egy kis idő múlva szaladnak a berbécsek, hogy innet... itt a Décsengébe, a földekbe, a töröuza közt mind berbécs vót megölve. Nem sok berbécs maradt. Mind megölte a farkas. És a Gátnál is, én láttam a szememmel ott megölve, hogy tiszta kék vot szegén berbécsnek a bőre, úgy meg vot dögölve. Sok berbécset megölt. Az is prikolics vot. Farkas alakjábo. Nem is tudom, hogy ki vot az, aki aval a fiuval vot katona, aki asz mondta...mondta, hogy ő túri. - Én is jártam Túrba – asz mondja - , egynéhány berbécset megzavartam, meg is öltem – asz mondja. - Van ojan idő – asz mondja - , mikor én átváltozok farkasnak. Aztán még votak farkas kolégák, nemcsak egyedül vótam. Még akadt ojan – asz mondja - , s úgy megzavartuk... sokat megöltünk – asz mondja - , sok berbécset Turba. Azt mondta, hogy átalakul. Azt nem tudom, hogy farkasnak hogy alakul át.”

„Ott lenn nálunk van egy asszony, és annak vot a férje, vot, járt az ökrekkel ott a Gosztátnál. S még votak... s vagy tizenkét ökör vot ott. És vagy három farkas vot. Jöttek, közeledtek az ökrekhez. De messze votak. Az emberek nem látták, és az ökrek megérezték, hogy jönnek a farkasok. És megdühüdtek, és futottak a farkasok után. És az egyik ökör felvette az egyik farkast a szarváro, kijukasztatta s átszurta a szarvával azt a farkast az ökör. És nem tudott már futni vele, mer nehéz vot a farkas, és leeresztette, és az ökör visszajött, s a farkas felkelt és elfutott. És másnap aztán mondták, hogy meghalt egy ember a... ott egy faluban... nem tudam, mijen falu vot. Nem tom, mijen falu vot, és hogy átszurta egy ökör a szarvávol. A másik két farkas el tudott futni. Ez prikalics vót, aminek akar, annak változik át. Az ökrek megérzik ojan messzire, mind ide az Országút (egy és fél km).”

Az állatok mindig megérzik az Emberfarkas jelenlétét, legyen az bármilyen alakban. Azok az emberek, akikkel az állatok rendszeresen idegesen viselkedtek, könnyen gyanúba keverhették magukat. Ám az állatok korántsem reagálnak mindig idegességgel az Emberfarkas jelenlétére. Sokszor előfordul, hogy csak bámulják, farkasszemet néznek velük, vagy egyszerűen elszaladnak...de előfordul az is, hogyha ragadozóról van szó, pl. egy termetes kutyáról, akkor agresszívan viselkedik s esetleg rátámad az Emberfarkasra.

A farkasemberek családjának tagja még egy jóval veszélyesebb fenevad is. Ez a rém pedig nem más, mint a Lupin, azaz a Vérfarkas.
A Vérfarkasok a Vámpír-kísértetek unokatestvérei és esküdt ellenségei is egyben. Ugyanis a Vérfarkasok, akárcsak a vámpírok, vért isznak éjszakánként (hasonlóan az Emberfarkashoz, ám a Vérfarkas kizárólag véren él, és az emberi vér a kedvenc tápláléka), és mint ahogy a többi farkasember, ez a típus sem tűri el, hogy vadászterületén Vámpírok is vadásszanak.
Ezek az éjszakai lények, a vámpírokkal ellentétben nincsenek a nappali órákban tétlenségre kárhoztatva, hiszen napközben egyszerű halandóként élik életüket. Ugyanakkor éjszaka felöltik farkas alakjukat olyképpen, hogy emberi bőrüket levedlik akár a boszorkányok. Erejük a vámpír-kísértetekével vetekszik. Sőt, ezek a szörnyetegek nem csak arra képesek, hogy elűzzék a vámpír-kísérteteket, képesek megsebesíteni, sőt végleg elpusztítani is őket.
A Vérfarkasok a vámpírokhoz hasonlóan az éltető vért isszák, hogy azzal csillapítsák a bennük tomboló Fenevad éhségét. Amennyiben nem fogyasztanak sokáig vért, megtébolyodnak és megtámadnak mindenkit, aki csak az útjukba téved.

A magyar és a szomszédos román területeken él minden bizonnyal a legfurcsább alakváltó rém, a Prikolics (vagy románul Priculici). Ezek a lények olyan farkasemberek, akik nem csak ember és farkas alakot tudnak felvenni, hanem jóval több állat alakját is képesek magukra venni. Képesek kutyává, macskává, békává, és persze farkassá átváltozni. Ezek az állatok mindig ellenségesek „fajtársaikkal” szemben, és többnyire fekete vagy fehér színűek.
A Prikolics leggyakrabban felvett alakja egy sárga kutya. Ez a sárga szőrű kutya igazi fenevad, amely rendre széttépi a többi kutyát a közelében.
A Prikolics tulajdonsága az átváltozásra már születésekor megmutatkozik, hiszen az ilyen képesség birtokában lévő emberek születésükkor már magukon hordják a jellegzetes külső jegyeket, melyekről a Prikolics megismerszik.
Ilyen jelek a szájból kitüremkedő hegyes, agyarszerű fogak, vagy a farok, esetleg annak csökevénye.
A Prikolics átváltozása idején igazi fenevaddá válik. Az útjába kerülő jószágokat és embereket megszaggatja, széttépi. Hogy milyen is egy igazi Prikolics, lássuk a következő leírásban:

”A Prikolics úgy lesz, hogy van egy ember, és háromszor kecskebucskázik a fején keresztül, no és akkor sárga kutyává, farkassá vagy macskává változik. A Prikolics minden embert megtámad, megront és elpusztít, aki csak ilyenkor az útjába kerül. Az ember csak egy módon védekezhetik ellene, ha sikerül megszúrnia –és a vér ki is folyik akkor abból a megszúrt Prikolicsból, mert az akkor el fog tűnni. Ha nem folyik ki a vér teljesen belőle, vissza fog térni és az embereket akiket kap, asszonyt, embert mindenkit megtámad. Ha újra megszúrja akkor valaki, akkor azonnal visszaváltozik emberré, de ha nem sikerül akkor megszúrni, akkor teljesen összetépi az asszonyt, vagy az embert.”

A román ember számára a középkortól kezdve szinte napjainkig nagy veszedelmet jelentett egy lassan gyógyuló seb, vagy gennyesedő nyílt sérülés, hiszen az ilyen sérülések a Prikolicsok lassú gyógyulására és sebezhetőségének bizonyságára emlékeztették az egyszerű embereket. Így az ilyen sebek gazdái általában rejtegették sérüléseiket, mellyel még inkább gyanúba keverték magukat. Az ilyen szerencsétlen flótások legenyhébb büntetése a kiközösítés volt, de előfordultak lincselések is.
Ugyanakkor az emberek hittek a Prikolics rontáshozó képességében is, így, ha valami nagyobb baj, vagy megmagyarázhatatlan jelenség ütötte fel a fejét, azt hajlamosak voltak a Prikolics számlájára írni.
Íme egy példa a jelenségre:

” A Prikolics története szájról-szájra járt. Előfordult, hogy egy öregasszony halálakor nagy dögvész ütött ki a faluban. Addig tanakodtak a derék emberek, amíg kiderítették, hogy valaki az álmában meglátta az öregasszonyt, hogy az okozta a vészt. Erre mi volt a teendő? Másnap, vagy harmadnap olvastuk, hogy felásták a sírt, és persze el volt mozdulva a test a sírban, akkor beütöttek egy szeget a szívébe, tüskebokorral lefedték, azt petróleummal leöntötték és felgyújtották, és csodálatos módon megszűnt a marhavész.”

A farkasemberek azonban nem csak kelet-európában járják az éjszakát. Franciaország erdeiben is kóborolnak farkasemberek akiket Loup-garou-nak neveznek.
A francia farkasemberek olyan gonosz és vad emberek, akik farkassá tudnak változni. Emberi húson és véren élnek, éjszakánként pedig magányos utazókra vadásznak, hogy megtámadják és megegyék őket. Némelyikről azt állították, hogy félig ember félig farkas lénnyé változott (pl. Gilles Garnier), míg mások egészen farkassá váltak (pl. Jean Grenier). A Loup-garou-k farkas-alakja többnyire mindig eltért valamiben egy normális farkas kinézetétől pl. nagyobb vagy kisebb volt, hiányozhatott a farka, emberi végtagjai lehettek vagy mancs helyett keze volt ill. a tekintete emberi volt. Úgy hitték kitudja fordítani a bőrét, hogy elrejtse a bundáját, amikor emberi formát vesz fel. Sokaknak, akiket azzal vádoltak, hogy farkasemberek, felhasították a bőrét, hogy ráleljenek erre a farkasbundára. Azonban lehetséges volt a farkasembert emberi alakjában is felismerni.
A farkasembert nagyon szőrösnek hitték, dús és egyenes szemöldökkel, ami középen összenőtt és hegyes fülekkel képzelték el. Gyakran mindkét kezük középső ujja ugyanolyan hosszú volt, mint a mutatóujj, és a tenyerük is szőrös volt. A bőre lehetett sötét (a farkasbunda miatt), vörös (a benne tomboló düh miatt) vagy egészen sápadt (az éjszakai életmód miatt) is. A farkasember ismét emberi alakot vesz fel, ha megsérül és a hátrahagyott vérnyomok segítségével lehet üldözni. A farkasember elpusztításának leghatékonyabb módja az, ha egy megolvasztott ezüstkeresztből készített golyóval vagy késsel öljük meg. A holttestet temetés helyett el kell égetni, mivel a hiedelem szerint a farkasember vámpírként kiemelkedik a sírból, magyarán vámpír-kísértet vagy farkasdémon válik belőle. Legendák szólnak olyan emberekről, akik átok hatására vagy szörnyű baleset után váltak farkasemberré. Arra ítéltettek, hogy farkassá váljanak minden éjjel vagy minden teliholdkor, és úgy üdvözölték a halált, mint menekülést ebből a sorsból.

Egy Francia középkori történet egy vadászról szól, aki egy farkassal vívott, ami megtámadta őt. Lenyisszantotta a vadállat egyik mellső lábát, azonban az mégis elmenekült, a vadász pedig a lábát betette a táskájába. Amikor hazaért, megdöbbenve látta, hogy az női kézzé változik át. Felismerte az egyik ujján azt a gyűrűt, amit a feleségének adott. Felrohant az emeletre és az asszonyt az ágyban fekve találta. Számos kardvágástól vérzett, levágott keze helyén pedig csonk éktelenkedett.

A Francia farkasemberek többsége lykantróp volt, akik a tudomány szerint egy létező, azonban ritka és különös betegségben szenvedtek, amit lycantrophiának neveznek. Aki ebben a betegségben szenvedett, szerintük azt képzelte, hogy farkassá változik. Az „elmebajnak” ez a fajtája arra vezette az embereket, hogy úgy viselkedjenek, mintha igazi farkasok lennének, embereket öljenek meg, hogy megehessék az áldozatok húsát. Franciaországban rengeteg per zajlott (több mint 30.000), amelyben embereket lycantrophiával vádoltak.
Néhány emberről azt hitték, hogy akaratuk ellenére változtak farkassá minden egyes éjszaka, vagy Teliholdkor. Rossz emberek azonban szándékosan vérengző farkassá akartak válni és varázslatot használtak ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik. Számtalan eset létezik az ókori-, középkori-, és a későbbi Európában, mikor valaki szándékosan akart farkassá válni.
Most álljon itt néhány biztos módszer a farkasemberré váláshoz:
Egy orosz legenda szerint az átváltozáshoz arra volt szükség, hogy átugorjunk egy kidőlt fát az erdőben, majd beledöfjünk egy kis rézkést és varázsigét énekeljünk, hogy farkassá váljunk. A farkassá válás másik biztos módja volt, ha a farkas lábnyomában összegyűlt vizet itták meg vagy olyan állatok agyvelejét ették meg amiket farkas ölt meg.
Európa számos részén, legendák szólnak arról, hogy pontosan milyenek is azok a varázslatok, amelyek képesek arra, hogy valakit farkassá változtassanak. Egy tipikus mágikus farkasember szertartás a következő példa:
A leendő farkasember az átváltoztató balzsamot teliholdkor, éjfélkor készítette. Egy vasüstbe farkas-füvet, ópiumot, gyűszűvirágot, denevérvért és egy megölt gyermek zsírját tette, majd megfőzte. Amikor ez a keverék elkészült a farkasember levetette a ruháit és bedörzsölte a testét ezzel. Felvette farkasbőrből készült ruháját, miközben varázsigéket énekelt és kérte a farkas lelkét, hogy változtassa őt is farkassá. Miután véghez vitte a szertartást, azt várta, hogy természetfeletti, farkasszerű lénnyé változik, ami éhezik az élő húsra és vérre. Ha sikerült neki ez a gonosz átváltozás, minden éjjel farkassá változott reggel pedig vissza emberré. A varázslatot a halál, vagy az törte meg, ha a farkasembert háromszor homlokon szúrták.

A kontinenstől viszonylag elzárt Írországban a Farkasemberek eredetét átkokhoz kötik. Ezt az átkot olyan emberek viselik, akik valamiféle bűnöket követtek el. A Farkasemberség kvázi egyfajta vezeklés és büntetés volt számukra.
Egy ír történet szerint egy pap, aki eltévedt az erdőben, megpillantott egy tűz mellett ülő farkast. Az emberi hangon beszélt és kérte a papot, hogy adja fel az utolsó kenetet a feleségére, aki haldoklott. A farkas elmagyarázta, hogy a családját megátkozták, és a családból egy férfinak és egy nőnek hét éven át farkasként kellett élnie. Ha ezután még életben vannak, akkor visszaváltoznak emberré. A pap nem hitte el a történetet egészen addig, amíg a nőstény farkas felhasította a farkasbőrét, hogy felfedje női alakját.

Farkasemberek észak-európában is megtalálhatók voltak.
A Dán és Norvég harcosok különleges erőt tulajdonítottak a falkában vadászó farkasoknak, akiket irigyeltek erejük és ravaszságuk miatt. Így megpróbáltak hozzájuk hasonlóvá válni. Nem csoda hát, hogy a félelmetes norvég harcosok is hozzájárultak az európai farkasember-legendákhoz.
Ezek a vad harcosok vadállatok (farkasok vagy medvék) bőrét viselték (az ulfhednar-ok azaz „farkasbőrösök” és a berserksgangr-ok vagyis berzerkerek azaz „medveingesek”), a hajukat és a szakállukat pedig hosszúra megnövesztették, hogy minél ijesztőbb legyen a megjelenésük. Azok a magányos falubeliek akiket ezek a gyilkos hódítók megtámadtak, joggal hihették őket félig állatnak. Azt tartották, hogy a berzerkerek képesek voltak vérengző medvévé vagy farkassá átváltozni s ilyenkor félelmetes erővel vetették magukat a csatába, ütötték, vágták az ellenséget s úgy tűnt, nem fog rajtuk se kard se lándzsa.

Bodvar Biarkit, aki a dán király, Hrolf Kraki szolgálatában állt, a király végső csatájakor sehol sem találták. Távollétében azonban az elővédben harcolók elé egyszer csak egy óriási medve vetődött, és ütni-vágni kezdte az ellenség katonáit és lovait. Amikor végül rátaláltak Bodvarra, ő kábultan ült a sátrában, és amikor barátja felrázta, a medve abban a pillanatban eltűnt.

A medve- és farkasharcosok legtöbbször fizikailag is részt vettek a csatában, s ugyanolyan erősek voltak, mint Bodvar a medve bőrében. Snorri Sturluson, a 13. századi izlandi költő így kommentálta a jelenséget az Ynglinga sagában: „Ezek az emberek nem viseltek páncélt, és olyan vadak voltak, mint a kopók vagy a farkasok. Eldobták pajzsukat, és olyan erősek voltak, mint a medvék vagy a bikák. Tömérdek embert kaszaboltak le, rajtuk viszont se tűz, se vas nem fogott. Mintha nem is emberek lettek volna. Úgy hívják ezt, hogy megvadulni.”

Egy norvég történet azt mondja el, hogyan igézett meg egy varázsló két farkasbőrt. Így bárki, aki viselte őket, tíz napra farkassá változott. Ezeket a bőröket két harcos Sigmund és Sinjoth fedezte fel egy erdei lakban. Ellopták a bőröket az ott alvó emberektől. Miután elvették a bőröket, nem tudták levenni. Ordítottak és megtámadták az alvó embereket, sőt még egymást is megharapták. Tíz nap múlva mikor visszaváltoztak elégették a bőröket.


 

Farkasemberek előfordulnak még a tengerentúlon az USA-ban (pl. New Orleans-ban), de legfőképpen Kanadában honos a Loup-garou egy fajtája, amely átváltozott alakban is megtartja humanoid felépítését, teste sötétszínű, törzse emberi, farkaslába van és karmos keze, valamint farkasfeje, és előfordulhat, hogy nincs farka. Az amerikai Loup-garou annyiban különbözik európai rokonától, hogy elég jól képes együttműködni fajtársaival ellentétben az európai farkasembertől, amely többnyire magányosan vadászik, és erősen területvédő, gyakran megtámadja és akár megis öli fajtársait, ha azok a területére tévednek.

A Loup-garounak létezik még egy harmadik fajtája is, amely kizárólag Haitin honos. Átok révén jönnek létre, amelyet egy Vudu-pap szór a gyanútlan túristákra, akik azután arra ébrednek reggelente, hogy véres a szájuk és fáj az álkapcsuk. Iszonyatos félelmet és gyűlöletet éreznek s széttépnek bármilyen élőlényt ami az útjukba kerül. Áldozataik gyakran számolnak be arról, hogy egy emberarcú farkas támadta meg őket és a vérüket szívta. Előfordulhat az is, hogy a megátkozott láthatja saját farkas-énjét, amint az fel-alá járkál körülötte.

A farkasember történetek igazi reneszánszukat a XIX. Században, a rémtörténetek aranykorában élték. Ekkor kerültek elő az erdélyi rémtörténetek is a farkasemberekről, melyek kiegészültek, a Francia erdőségeket járó és szüzekre vadászó, ezüst fegyvertől rettegő farkasember legendákkal és került megalkotásra a modern farkasember „ősi” mítosza.

Felhasznált Irodalom:

• Pivárcsi István: Nagy vámpírkönyv

• John Michael Greer: Mágikus Lények Kalauza

• Eliot Humberstone: A Természetfeletti világ

• Csőgör Enikő: Tordatúr Hiedelemvilága