Valószínűleg sokan felkaphatták a fejüket, amikor az Ukrajnai Magyar Krónika legutóbbi számában Kádár Rozália nekem nyújtotta át a képzeletbeli “stafétát” a Csemegéző rovat decemberi verseinek válogatására. “Hogyan kerül a csizma az asztalra?” — kérdezhetnék joggal, azaz mit keres egy történész az irodalmárok között? Valószínűleg egyet is értenék velük, hiszen néhány esztendős magyar nyelv- és irodalomszakos tanári múltam még nem jogosítana fel erre a nagy megtiszteltetésre.

Mégis vállaltam a feladatot, mert úgy vélem, egy egészen más látószöget tudok mutatni mindazoknak, akik kedvelik a mai kárpátaljai magyar irodalmat. Választásom egy egészen különleges emberre esett, aki irodalmi világítótoronyként, Pharosként mutatott utat a korszak szárnyait próbálgató poétáinak a kárpátaljai irodalom tengerének Schyllái és Charübdysei között. Kovács Vilmosról, Gát község szülöttjéről van szó. Így ír róla egyik pályatársa: “Egészséges szenvedélyektől lobogó, karizmatikus személyisége révén emberfeletti erővel törte a kárpátaljai magyar közösség elé vont szellemi akadályokat”.

Szükség is volt ilyen, a magyar népmesék sziklanyűvőire emlékeztető egyéniségekre, hiszen a “felszabadulás”-t követő korszakban a hatalom nemcsak a fizikai, hanem a lelki terror eszközeivel is élt: a kárpátaljai magyar irodalom is megkapta a maga szellemi béklyóit.

Verecke… A fogalom minden művelt magyar ember számára egyet jelent a nemzettel. Azzal a nemzettel, amelyhez a kárpátaljai nemzetrész magát tartozónak vallotta és vallja. Bár a történelem a határokat számtalanszor át-átrángatta az emberek feje fölött, a magyarság Kárpát-medencei létének első és egyik legfontosabb állomása a Vereckei-hágó, az egységes nemzetben való gondolkodás szimbóluma. Nem véletlenül fogalmazza meg Kóródy Sándor, a Bereg című lap szerkesztője eképpen: „Szent kegyelem tüze gyul/ itt minden csipkebokorban;/ Oldozd meg saruid:/ Szent hely ez itt a hol állsz!”.

Verecke. Nekünk, magyaroknak szent hely. Ha párhuzamot akarnék vonni, azt mondhatnám, olyan, mint a zsidóság számára a Sinai-hegy, ahol Mózes a törvénytáblákat kapta az Úrtól. Mi, magyarok, itt a Vereckei-hágó magasából pillantottuk meg azt a Tündérkertet, azt az aranyos szegletet, amelyet ősanyánk, Emese álma megjövendölt. Bár előttünk már népek százai tekintettek le e magasból, mégis mi, magyarok voltunk azok, akik gyökeret tudtunk verni a négy nagy folyó mentén.

Valószínűleg ez a szentség, az összmagyarságban való gondolkodás indította Kovács Vilmost, hogy több versében is foglalkozzon Verecke témájával. A Vereckén című versben egy vén szittya szemével láttatja a tájat: Körülöttem tarka hegyek, /Alattam szakadék,/ Fejem felett az ég /Kézzel érem… És mögöttem / Egy ősi monda… Messziről jöttem.

A tarka hegyek, a szakadék, a kézzel majdnem megérinthető kék ég ma is megvan, s ezzel a látvánnyal alig tud betelni, aki látja. Kirándulásaink emlékeit felidézve szinte most magam előtt látom a szerpentinek “vedlett kígyó bőré”-t, amelyek meredélyén alig bír felkapaszkodni az autóbusz, hogy elérjük végső célunkat: egyetlen pillantást vessünk a völgyben előttünk kibomló csodálatos látványra.

Költőként és íróként Kovács Vilmos neve Kárpátalja-szerte ismert, viszont kutatói munkásságáról annál kevesebben tudnak. Nevéhez fűződik egy fontos dolgozat a magyar-kazár kapcsolatokról, s élete utolsó éveiben a magyarság őstörténetével, illetve etnogenezisével foglalkozott. A magyar történetírásban mai napig folyó vitával kapcsolatban a Verecke című versében így teszi le a garast: “Árpád török szava, vére / bélyegével homlokomon.” Azaz a magyarságot legősibb gyökerei a török népekhez kötik, s elveti a finn-ugor rokonság gondolatát.

Mára a történészek egyre inkább hajlanak arra a gondolatra, hogy a magyar honfoglalást nem a besenyő támadás idézte elő, inkább volt egy előre megtervezett “hadművelet”, mint egy fejvesztett menekülés. Kovács Vilmos versében az Ismeretlen Magyar Katona (honfoglaló harcos) életét adja a nemzetért, lelke azonban nem száll a Hadúr mellé, hogy tovább vágtasson csillagösvényeken Csaba királyfi vezetésével, inkább itt marad a Kárpátok között. Benne van a fűben, fában, virágban, a patakok csobogása az Ő szívének dobbanása, a szél susogása az Ő hangja.

Nem véletlenül a magyar Alföld egyik legérdekesebb látványossága a délibáb. A Kárpát-medence olyan, mint egy kacér, csalfa leány, aki kényére-kedvére váltogatja kedvesét. Alig egy évszázada majdnem mi is sorra kerültünk, s csupán a vak véletlennek köszönhető, hogy a magyarság nem tapasztalta meg a népek nagy temetőjét. De nem tudjuk, mit hoz a holnap…

1967

Beregszászban és Munkácson járt polgári iskolába, felsőkereskedelmi érettségit tett. Volt a Gáti Községi Tanács vb-titkára, majd a munkácsi városi adóhivatalnál dolgozott. 1955-től a munkácsi Prapor Peremohi (a Győzelem Zászlaja) című járási ukrán nyelvű lapnál könyvelő; gondozta a kulturális rovatot és vezette a helyi irodalmi stúdiót. 1958-tól az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának lektora, főlektora, osztályvezetője. 1960-ban a beregszászi Vörös Zászló című járási lapnál irodalmi stúdiót hozott létre. 1970-től gondozta a Kárpáti Kalendárium irodalmi mellékletét. Tevékeny részese volt a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmainak. 1977-ben áttelepült Budapestre. Verseit, regényeit, novelláit erő, szenvedély, igazságkereső bátorság, a megfigyelés érzékenysége és a kifejezés pontossága, a népiség és az egyetemesség-igény jellemzi. Holnap is élünk című, hosszas huzavona után 1965-ben kiadott, majd betiltott regénye a kárpátaljai magyarság 1944 utáni sorsának leghitelesebb ábrázolása. A magyarság őstörténetével foglalkozó, 1500 lap terjedelmű kéziratai kiadatlanok.