milan's pages

Az elmúlt ősszel szerepelt híreinkben, hogy cégünk új gyárat indít Dél-Amerikában.

Egyik kollégánknak megtisztelő feladat jutott, segítségül kérték a Manaus-i gyárunk elindításához.

Popovics Milán már a kezdetek óta dolgozik cégünknél, jelenleg a központi irodának dolgozik, mint a Termelési Folyamatok Igazgatója.

Többek között tagja volt a kínai “kommandónak” Pekingben valamint nagy sikerrel zárta a termelés felfuttatását Monterreyben, 2003-ban, ahol 6 hónapot töltött el.
E tapasztalatai miatt hívták ismét egy távoli vidékre, ahol teljesen új kihívásokkal találta magát szemben.

A feladat

Azt mondják, az ember életében – jó esetben – maximum 4-5 gyárindításban vesz részt. Nekem ez volt a második, s újabb tapasztalatokkal gazdagodtam.

A brazil gyár indításának híre belső körökben már előbb felmerült, hiszen ez várható lépés volt a cég részéről. 2004 nyarán egy telefonhívással kezdődött a kaland, mely aztán több hónapig tartott.

A feladat adott volt: kiképezni és felkészíteni az új kollégákat az új gyárban a termelés indítására és felfuttatására, a cég szellemiségében. Elmagyarázni a cég-specifikus eljárásokat és utasításokat, és mindezt számon is kérni és elindítani.

A brazil kollégák több hullámban érkeztek Monterreybe, ahol 1 hónapot töltöttem a brazíliai indulás előtt. Megérkezésem után szembesülni kellett a kulturális különbségekkel, melyek a mexikói kultúrához képest is nagyok, nemhogy az európaihoz viszonyítva. Ezeket a kulturális, kommunikációs és felfogásbeli különbségeket mindvégig szem előtt kellett tartani a közös cél elérése érdekében. A felkészítés viszonylag zökkenőmentesen ment, de nem mindig: nem egyszer a mexikói kollégáknak is kommunikációs gondjaik voltak. A gépek telepítése közben és után újabb és újabb problémákkal szembesültünk, nem is beszélve a gyakori áram kimaradásokról a brazil vámosokról, akik sokat késleltettek mindenben, és a sok különféle rafinált helyzetről.

A kiképzés után, installálás közben

Az utazás

A rövid kifejezést sajnos etikai okok miatt nem lehet használni, így maradjunk annyiban, hogy nagyon-nagyon hosszú volt. Az út eleje hamar eltelt, de a Mexikóváros-Sao Paulo út 9 órája már a tűréshatáron volt. Útközben el is repültünk Manaus felett… A 4 órás repülőtéri átszállás után szinte felüdülő volt a “mindössze” 3 és ½ órás repülés a dzsungel közepébe. Így nem is lehet csodálkozni, hogy utazásom Monterreyből Manausba 20 órán át tartott.

Leszállás közben, a több kilométer magas, óriási felhők között repülve döbbentem csak rá igazán, hogy most bizony a Föld “szíve” felett repülünk, és hogy ez milyen nagyszerű dolog.

Mind Sao Paulóban, mind pedig Manausban zuhogott az eső. A világháborús betonbunkernek tűnő repülőtéri terminál sem volt túlzottan bizalomgerjesztő…

A város

Manaus, Amazónia fővárosa a Rio Negro folyó partján fekszik. A maga 2,5millió lakosával nem a legnagyobb város az országban, de a környéken biztosan az.

A város különlegessége, hogy itt találkoznak a Solimoes és Rio Negro folyók, amik együttesen alkotják az Amazonas nevű folyamot, mely a legnagyobb a világon a maga nemében. A két folyó itt csak találkozik, de nem vegyül egymással: 10km-en keresztül csak egymás mellett folynak. Mondhatom, nagyon hatásos, s ez az egyik látványossága is a városnak.

A kikötő már magában egy látványosság, a sok hasonló építésű folyami kereskedelmi és turisztikai hajó miatt. A víz szintje látogatásomkor nagyon alacsony volt, mindez esős időszakban teljesen másképp nézhet ki.

Manaus - "a dzsungel Párizsa"

Manaus alapjait Francisco Motta kapitány rakta le 1669-ben, amikor a Rio Negro torkolata fölött felépítette Sao Jose do Rio Negro erődjét. E körül nőtt ki, a manau indiánokról elnevezett kis település.
Amikor a 19. század második felében Goodyear találmánya, a vulkanizálás és Dunlop gumikereke révén magasra szökött a kaucsuk világpiaci ára, Manaus hirtelen szinte világvárossá nőtt.
A dzsungelben a kaucsukgyűjtők, szeringerók - leggyakrabban erőszakkal, rabszolgaként munkára kényszerített indiánok tízezrei - gyűjtötték a kaucsukfa ragacsos nedvét.
A hirtelen gazdagság csillogásában a "kaucsukbárók" többek között felépítették a világ egyik legragyogóbb színházát, a "Teatro Amazonas"-t, melyhez az összes anyagot, minden egyes kövét Európából hozták át a dzsungel közepébe.
1896 szilveszterén nyílt meg és a következő évtizedekben a világ legjelesebb művészei szerepeltek itt.

A kaucsukkorszak 1915-ben drámai hirtelenséggel véget ér. A világpiacon megjelent az olcsó ázsiai kaucsuk, s megszűnt Brazília monopóliuma. Ennek következtében "a dzsungel Párizsának" ragyogó illúziója megszűnt, oly hirtelen ahogy létre is jött.

A folyó

A folyó hatalmas. Nem is hatalmas, óriási. Ilyet még soha sem láttam. A Föld legbővebb vizű folyója: bolygónk édesvíz-készletének 1/5-e található itt, vizgyűjtő területe mintegy 7millió m2.
A Rio Negro a hotelnél 7km széles volt (ami a későbbiekben akár 40km széles is lehet), a folyó szintje akkor – a száraz időszak miatt – 10-12 méterrel (ami egy kb. 4 emeletes ház magassága) volt alacsonyabb a szokásosnál. Ez óriási mennyiség, szinte elképzelni is lehetetlen.

De viszont ilyenkor található homokos strand a folyóparton, melyet mindenki szívesen látogat, amikor nem esik az eső. :)

Az első hétvégén – a már ott tartózkodó mexikói kollégákkal – béreltünk egy hajót, s elmentünk horgászni a Solimôes folyóra. Több órai hajókázás után – miközben a folyóban élő rózsaszín delfint is láttuk, – megérkeztünk a helyiek szerint “tuti” horgászhelyre.
Már alig vártuk, hogy odaérjünk, mivel az úton igencsak nagy mennyiségű sört fogyasztottunk el, s mivel horgászni indultunk, gondoltuk, jó lenne már azt is tenni.

A “tuti” helyen természetesen nem lehetett halat fogni, mivel a piranhák minden csalit megettek…

Sötétedés után (itt csak reggel 6-tól este 6-ig süt a nap, mivel majdnem az egyenlítőn van a város) pedig elmentünk kajmánt fogni. Helyi születésű vezetőnk a csónak elejében, hasonfekve foglalt helyet egy kis zseblámpával, keresve az állatok szeméből visszatükröződő két piros pontot, kézzel kapva ki a vízből azokat, összesen kettőt.

Az éjjel – elég nagy küzdés és egy sebesülés árán – fogtunk még egy hatalmas ráját is. Ezután lefeküdtünk a hajófedélzeten a függőágyunkba, s megpróbáltunk aludni, de a rengeteg szúnyog és a nagy meleg miatt ez nehezen sikerült. Ilyenkor lehet értékelni a légkondicionált szállodai szobát...

A vadonban és a folyón nagyon sötét van. Meg sok furcsa zaj. Nem is aludtam sokat…

Másnap nekem is sikerült halat fognom, végre-valahára. Persze ez nem volt olyan nagy hal, de azt hiszem, nem is ez volt a cél.

Hazafelé menet megálltunk egy kis mellékágban, ahol sok érdekességet láttam.

Többek között a vízen úszó kis házikókat, ahol a folyómenti emberek legtöbbje él. Meg a gyerekeket, akik némi aprópénz reményében kis ladikjaikon megrohamozták a hajónkat, kézben tartott állataikkal. Volt náluk minden: kígyó, lajhár, majom, kajmán, s még sok más, egzotikus vadállat.

A dzsungel

Természetesen, az első adandó hétvégén irány a dzsungel...

Én szerényen egy túlélő túrára fizettem be, optimistán… Túléltem.

De ez azért szerencsére nem volt olyan durva, hogy kajmánok és alligátorok között, a piranháktól hemzsegő vízben, a túravezető számára is teljesen ismeretlen területen (=ember nem járta) kellett volna menetelni.

A dzsungelben rengeteg a fa, melyeknek csak egy része nagy méretű. Az aljnövényzet szegényes, mert a napfény már nem nagyon ér le ide elegendő mennyiségben. A talaj a sok esőtől erodált, s a fák gyökerei inkább csak a vörös, agyagos talaj felszínén, vízszintesen nőnek.
A hőmérséklet és a páratartalom igencsak magas, s a levegő sem jár: 10 perc gyaloglás után már vizes volt még a zoknim is. Szandit vagy papucsot pedig nem ajánlatos hordani a kígyók és egyéb veszélyes állatok miatt. Az óriási fákat már sajnos kivágták több száz kilométeres körzetben, de hatalmasak azért még maradtak.

Az eső

Az országba a száraz időszak vége felé érkeztem, ami annyit jelentett, hogy általában 2-3 naponta esett. Ezek az esők – mint azt később láttam – könnyű kis záporok voltak, s elég hamar elálltak a későbbiekhez képest. A száraz időszak vége felé ez már kezdett alattomos lenni: már napjában többször is eshetett, meglepetésszerűen.

Eszembe is jutott Douglas Adams könyve, melyben szép leírások vannak az esőkről: a 33-as (könnyen, permetezve szemerkélő eső, amitől az utak csúszósak lesznek), a 39-es (hevesen csöpögő), a 47-estől az 51-esig, (a könnyen, függőlegesen szitálón keresztül az élesen csapódó jelentéktelenen át a mérsékelten, üdítően szemerkélőig), a 87-es és 88-as (két pompásan megkülönböztethető változata a meredeken lezúduló felhőszakadásnak), a 100-as (felhőszakadás utáni szélvihar), a 11-es (virgonc cseppecskék) típusokon át, a 17-es típusú esőig, ami egy piszkos zuhatag és annyira sűrűn ömlött a szélvédőre, hogy teljesen mindegy volt, hogy megy-e az ablaktörlő vagy sem.

Azt hiszem, mindegyiket láttam, az utolsót éppen hazamenetelemkor, a repülőtérre vezető úton…

Egyébként amikor esett, mindenféle összeköttetés (telefon, email) lelassult, s az áram is gyakran elment. Esős időszakban ez pedig mindennapos dolog. Ezért a gyárban hatalmas és drága akkumulátor-telepek vannak, valamint egy oda telepített, személyautó méretű áramfejlesztő is leledzik.

Gasztronómia

A brazil étkek finomak és ízletesek. A városban előszeretettel fogyasztanak halat, minél nagyobb, annál jobb jelszóval, mert nem szeretik a szálkákat kiválogatni a húsból. A folyóban rengeteg féle hal található, s vannak kifejezetten óriásiak is, mint például a piraruku, ami akár 3-3,5 méteresre is megnőhet. Ezeket általában szalonna-tábla méretű darabokban megsütik, grillezik; a kisebb halakat általában sütik, grillezik vagy főzik. Az ottani halászlé (halleves) meglehetősen másképp néz ki és más ízű, mert más fűszereket használnak, és pl. egész tojások is vannak benne.

A grillezett marhahúsok is igencsak népszerűek, de az étkek nem nagyon fűszeresek és nem pácoltak, csak sózva vannak, és lassan, kb. 50cm-re a parázs felett sülnek.

Az éttermek 85%-a nyitott, csak egy tető van az ember feje felett, amit először furcsállottam. De mivel a legalacsonyabb hőmérséklet +20°C az év folyamán, ez nem is olyan nagy probléma.

No, persze magyaros ízek (értsd: vörösboros marhapörkölt) nélkül nem élet az élet külhonban sem. Így, pár hét ott tartózkodás után már nagyon hiányzott, s főztem egyet magamnak (persze, az 5*-os hotel konyháján, meg később az egyik kollégánál is), mert külföldre pirospaprika, Erős Pista és Unicum nélkül bizony nem megyek…

Kultúra

A bennszülött indiánok nagy hangsúlyt fektetnek kultúrájuk megőrzésére és bemutatására. A táncok és a zenék lendületesek, a ruhák pedig lengék. Rendszeres bemutatókon népszerűsítik táncaikat és zenéiket. Egy-egy műsor másfél órás, s a bennszülöttek történetét meséli el, az őserdei vidám élettől a portugál hódításokon át szinte napjainkig.

A másik helyi zenei irányzat a Forró, aminek jelentése nagyon közel áll a hasonlóan írott magyar jelentéséhez. Na, ez aztán a forró hangulatú zene! Hát még a táncok, amit a lányok táncolnak rá…

Szórakozás

Mivel a város kb. 70-80%-a nőnemű humanoid (ezt rengetegen megerősítették) – pasi lévén –, igazán örvendetes volt számomra a szórakozás. A lányok kifejezetten csinosak és rámenősek. Már utazásom előtt is sok “sztorit” hallottam ezzel kapcsolatban, de ezeket csak megerősíteni tudom...

A városban rengeteg dance club, night club és egyéb szórakozóhely van. A kikacsolódás hiányára panaszkodni nem lehetett, mert szinte mindenhol Forró zene szólt…