I. fejezet: Egy titokzatos ajtó (folytatás)

- Apu szerint még egy kóbor macska sincs ott - vélte Polly.
- Ugyan! A felnõtteknek semmi fantáziája - mondta Digory.
Most, hogy a manzárdszoba napvilágánál beszélgettek, s nem a padlászug félhomályában gyertyafénynél, egyre kevésbé látszott valószínûnek, hogy az elhagyott házban szellemek tanyáznának. Ceruzát vettek elõ, s papíron végezték el a padlás méretére vonatkozó számításokat. Elõször mindketten más eredményre jutottak. Végül megegyeztek egy számban, de semmi biztosíték nem volt arra, hogy helyesen számoltak. Ez persze egyáltalán nem zavarta õket: izgatottan várták, hogy nekivágjanak a fölfedezõ útnak.
- Csak csendben - suttogta Polly, amikor ismét bemásztak a víztartály mögé.
Mindegyiküknél volt gyertya; egy ilyen jelentõségû akciót egy gyertyával mégsem lehet véghezvinni (Polly jókora gyertyakészletet halmozott fel a raktárban).
Rettenetesen sötét volt és mindenütt por, hasító huzat. Szó nélkül lépkedtek gerendáról gerendára, csak néha súgták oda egymásnak: "Most a ti padlásszobátokkal szemben vagyunk", vagy "félúton járhatunk". Egyikük sem botlott meg, a gyertyák sem aludtak ki. Végre megpillantották a keskeny ajtót a téglafal jobb oldalán. Nem találtak rajta se reteszt, se kilincset, hiszen senki sem akarta, hogy ezen keresztül bárki is a kamrába jusson. Az ám, de volt rajta egy olyan zár, amilyen a szekrényajtók belsõ felén szokott lenni, ezt kellett kifeszíteni, ami nem tûnt reménytelen feladatnak.
- Kifeszítsem? - kérdezte Digory. - Én benne vagyok, persze, csak ha te is - felelte Polly a korábbi óvatossággal. Érezték, hogy a játék komolyra vált, de egyikük sem fordult volna vissza. Digory némi erõlködéssel kifeszegette a zárnyelvet. A kamrába vezetõ ajtó nyikorogva kinyílt. Hirtelen fény hasított a szemükbe. Mikor hozzászoktak az erõs fényhez, meghökkenve észlelték, hogy amit látnak, nem egy kopár padláskamra, hanem egy bútorozott lakószoba. Nem volt túlzsúfolt, szinte üresnek hatott. Pollyt hajtotta a kíváncsiság. Elfújta a gyertyáját és belépett a különös szobába, oly nesztelenül, mint egy egérke.
Alakra persze hamisítatlan padlástér volt, de a berendezése akár egy nappalié. A fal minden tenyérnyi helyét könyvekkel zsúfolt polcok fedték. A kandallóban ropogott a tûz (említettük, hogy szokatlanul hûvös, esõs nyár volt az évben), s a kandalló elõtt háttal magas támlájú karosszék állt. A szék és Polly között, a szoba közepét csaknem elfoglalva, hatalmas asztal terpeszkedett, mindenféle holmival telirakva. Könyvek, jegyzetfüzetek, tintatartók, tollak, pecsétviasz meg egy mikroszkóp. De Polly elõször egy ragyogó piros fatálcára lett figyelmes. Gyûrûk hevertek rajta. Párosával: egy sárga egy zölddel. Nem nagyobbak az átlagos gyûrûknél, de szokatlanul fényesek. Ezeknél gyönyörûbb, csillogóbb kis ékszereket elképzelni sem lehetett volna. Ha Polly pár évvel fiatalabb, biztos a szájába pakolta volna õket.
A szoba csöndjében hirtelen meghallották egy óra ketyegését. Egy idõ után Polly rájött, hogy voltaképp mégsem teljes a csönd. Halk, nagyon, nagyon halk zúgás hallatszott. Ha azokban az idõkben már föltalálták volna a porszívót, Polly azt hihette volna, hogy távolból, ki tudja hány szobányi messzeségbõl, hány emelettel lejjebbrõl egy porszívó hangját hallja. De ez a porszívónál azért szebb hang volt, mondhatni zenei hang.
- Minden rendben, nincs itt senki - szólt vissza Polly Digorynek. Most nem suttogott. Digory hunyorogva lépett be a szobába. Épp olyan iszonyú piszkos volt, mint Polly.
- Itt valami nincs rendben - mondta a fiú. - Ez a ház egyáltalán nem lakatlan. Szerintem tûnjünk el innen, mielõtt valaki betoppan.
- Mit gondolsz, ezek micsodák? - kérdezte Polly a színes gyûrûkre mutatva.
- Gyere már - mondta a fiú. - Minél elõbb tûnjünk...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban történt valami. A magas támlájú szék a kandalló elõtt hirtelen megmozdult, és fölemelkedett belõle, akár valami túlvilági lény, Andrew bácsi ijesztõ alakja.
Nem az üres házba jutottak be, hanem Digoryék házának tiltott dolgozószobájába!
- Bocsánat, mi... - makogott a két gyerek, mikor észlelték a rettentõ tévedést. Nem is értették, hogyan tudták ilyen rettenetesen elszámolni magukat.
Andrew bácsi hirtelen keresztülvágott a szobán, és kulcsra zárta az ajtót. Aztán megfordult, villogó szemeit, mint egy fegyvert a gyerekekre irányozta, majd elõvillantva valahány fogát, elnevette magát.
- Na, erre vártam! - mondta. - Most legalább nem ûzhet el mellõlem az a bolond nõvérem!
Nagyon más szavak voltak ezek, mint amit egy felnõttõl megszoktak a gyerekek. Polly szíve a torkában vert, és Digoryvel együtt tolatni kezdett a szûk ajtó felé, amelyen bejutottak. De Andrew bácsi sebesen odaugrott, és becsukta az ajtót. Aztán összedörzsölte a tenyereit, s megropogtatta az ujjperceit. Rendkívül hosszú, csontos, fehér ujjai voltak.
- Épp jókor jöttetek - mondta. - Pont két gyerekre van szükségem.
- Kérem, Ketterley úr - szólalt meg Polly -, nekem haza kell mennem. Legyen szíves, eresszen el bennünket.
- Majd ha itt lesz az ideje - felelte Andrew bácsi. - Ezt a ritka alkalmat nem szalaszthatom el, kisasszony. Éppen két gyerekre volt szükségem. Láthatod, egy fontos kísérlet kellõs közepén vagyok. Tengerimalacon már kipróbáltam, és a dolog sikerült. Csakhogy a tengerimalac nem tud beszélni. És azt is hiába magyarázom el neki, hogyan jöhet vissza.
- Bocsánat, Andrew bácsi - rebegte Digory -, de ebédidõ van, minden percben kereshetnek bennünket. Ki kell engednie.
- Kell? - csodálkozott Andrew bácsi.
A két gyerek egymásra bámult. Meg sem mertek mukkanni, de a pillantásuk ezt üzente. "Hát ez rettenetes!" és "Csapdába estünk".
- Ha most kimehetnénk ebédelni - kockáztatta meg Polly -, utána feltétlenül visszajönnénk.
- Az ám, de mi a biztosíték? - kérdezte Andrew bácsi ravasz mosollyal. Majd mintha meggondolta volna magát, így folytatta:
- Jó, jó, ha tényleg kell, hát menjetek. Mégsem várhatom el két gyerkõctõl, hogy egy ilyen vén madárijesztõre pazarolja az idejét.
Fölsóhajtott, s mondta tovább. - Sejtelmetek sincs, milyen magányos vagyok néha. No, mindegy. Nem érdekes, menjetek csak ebédelni. Bár mielõtt elmentek, adnék nektek valamit ajándékba. Nem mindennap toppan be egy kislány az én ócska dolgozószobámba, különösen - ha szabad ezt mondanom - ilyen bájos fiatal hölgy.
Pollyn hirtelen átvillant: ez a bácsi lehet, hogy nem is õrült.
- Elfogadnál egy gyûrût, kedvesem? - fordult hozzá Andrew bácsi.
- Azok közül a sárga meg zöld gyûrûk közül? - kérdezte Polly.
- A zöldet nem - mondta Andrew bácsi. - Sajnos, azt nem adhatom oda. De a sárgák közül választhatsz egyet. Gyere, próbáld föl valamelyiket.
Polly most már egyáltalán nem félt. Szerinte az, aki gyûrût ad ajándékba, biztosan nem õrült. Ráadásul volt valami ellenállhatatlan mágneses erõ azokban a fénylõ gyûrûkben. Odalépett a tálcához.
- Nohát! - kiáltott föl. - Az a zümmögõ hang itt erõsebb. Mintha a gyûrûkbõl jönne.
- Ugyan-ugyan - mondta nevetve Andrew bácsi. Egészen természetesnek hatott a nevetés, de Digory észrevett Andrew bácsi arcán valami kapzsi vonást.
- Polly! Ne! - kiáltotta a fiú. - Ne nyúlj hozzá!
A figyelmeztetés elkésett. A kislány kinyújtotta kezét az egyik gyûrûért. És amint a fénylõ karikához ért, abban a szent pillanatban eltûnt. Ketten maradtak a szobában: Digory és Andrew bácsi.

Vissza a könyvekhez