|
|
Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
I. fejezet: Lucy felfedezi a ruhásszekrényt
Valamikor, a kilencszázas évek elején, élt négy
kisgyermek: Peter, Susan, Edmund és Lucy. A háború bombázásai
elõl a szüleik vidékre küldték õket, messzi
Londontól. Ez a kis könyv az õ kalandjaikról szól.
Egy világtól elzárkózó, szórakozott
öreg professzor háza lett az új otthonuk. Ettõl az épülettõl
minden messze volt. A legközelebbi vasútállomás tíz
mérföldre, a postahivatal pedig két mérföldre.
A hatalmas házat egy házvezetõnõ és három
cseléd, Ivy, Margaret és Betty tartotta rendben. Velük persze
nem sokat találkozunk a történet folyamán. A Professzor
õsz hajú, idõs ember volt, de mindig jókedvû.
A gyerekek elsõ látásra megkedvelték. Bár amikor
megérkeztek, és az öreg kinyitotta az ajtót, nagyon
meglepõdtek. Kedvesen üdvözölte õket, Lucy, a legkisebb
lány mégis megijedt. Edmund pedig annyira viccesnek találta,
hogy alig bírta magába fojtani a nevetést. Az elsõ
este, amikor a gyerekek vacsora után elköszöntek és fölmentek
az emeletre, rögvest megtárgyalták az eseményeket.
- Azt hiszem, minden rendben lesz. Ennél jobban nem is alakulhatott volna.
Az öregtõl azt csinálhatunk, amit akarunk - mondta Peter.
- Engem egy medvére emlékeztet - tette hozzá Susan. -
Na hagyjuk! - legyintett Edmund, aki halálosan fáradt volt már,
de épp az ellenkezõjét próbálta mutatni. -
Ez engem egyáltalán nem érdekel! - Miért? - csodálkozott
Susan. - Különben neked nem az ágyban volna a helyed? - Mintha
anyát hallanám - felelte mérgesen Edmund. - Nehogy már
te mondd meg nekem, mikor menjek aludni! - Baj lesz, ha meghallják,
hogy még mindig ébren vagyunk - szólt közbe Lucy.
- Nem hiszem - mondta Peter. - Ebben a házban senki sem törõdik
azzal, hogy a másik mit csinál. Különben sem hallanak
semmit! Az ebédlõ innét vagy tíz perc gyalog. Folyosók,
lépcsõk
- Mi ez a zaj? - kiáltott fel Lucy hirtelen.
Tudnotok kell, hogy ez volt a leghatalmasabb ház, amiben a gyerekek valaha
is megfordultak, tele titokzatos járatokkal, üres szobákba
nyíló hatalmas ajtókkal. Ezért aztán a hang
hallatán nem csoda, hogy egy kicsit megborzongtak. - Ez csak egy madár,
te gyáva kukac - mondta nyugodtságot színlelve Edmund.
- Méghozzá bagoly - tette hozzá Peter. - Na, én most
már tényleg megyek aludni. Folytassuk inkább holnap a beszélgetést.
Nagyon izgalmas itt, nemcsak a ház, de a környék is. Emlékeztek,
milyen óriási hegyeken át vezetett ide az út? Hát
az erdõkre? Mindenféle állatok lakhatnak ott, még
veszélyes ragadozók is! - Borzok! - Rókák!
- Nyulak! Egymást túlkiabálva sorolták a különbözõ
állatok neveit. Nagy bánatukra azonban a következõ reggel
zuhogó esõre ébredtek. Hiába lestek ki az ablakon,
a sûrû esõfüggöny eltakarta a hegyeket, erdõket,
sõt, még a kis kerti patak sem látszódott. A Professzorral
együtt megreggeliztek, utána fölmentek a szobájukba. A
szoba hosszú, alacsony helyiség volt, két ablaka a kertre
nézett, a másik kettõ az ellenkezõ irányba.
- Hát persze hogy most kell esnie! - zúgolódott Edmund.
- Ne morogj mindig, Ed! - szólt vissza Susan. - Fogadni mernék,
egy órán belül kiderül az ég. De addig is itt a
rádió, meg ez a rengeteg könyv. - Én inkább
felfedezõútra indulok a házban! - mondta Peter. Ezt mindenki
jó ötletnek találta. Most nagyon figyeljetek, mert itt
kezdõdnek az igazi kalandok! Már említettem, ez olyan ház
volt, amit egyszerûen nem lehet megismerni. Hogy miért? Mert a legaprólékosabb
vizsgálódás után is marad egy-két feltáratlan
helyiség, rejtett zug, félreesõ lépcsõ - de
nem is sorolom tovább, hisz el tudjátok képzelni! A
felfedezõút elkezdõdött. Az elsõ néhány
ajtó üres szobákba nyílt, ezen persze egyáltalán
nem lepõdtek meg. Nem lehet egy ekkora házat bebútorozni.
Aztán egy olyan helyiségbe jutottak, ami inkább hosszú
terem volt, mint szoba, tele ablakokkal, a falakon régi fegyverekkel. Egy
másik szobában zöldre festett falakat találtak. Mindössze
egy hárfa árválkodott a sarokban. Aztán következett
három lépcsõ lefelé, öt felfelé, majd
egy pici emeleti elõszoba, aztán megint ajtó, ami egy erkélyre
nyílt. A gyerekek egymás után nyitogattak be az emeleti szobákba
is, ahol hosszú polcokon vastag, régi könyvek zsúfolódtak.
Némelyik vastagabb volt, mint az õsrégi misekönyvek
és Bibliák. Végül megint egy majdnem üres szobára
bukkantak, csak egy hatalmas kopott ruhásszekrényt meredt rájuk
a túloldalról. Egyik ajtaja üvegezett volt. - Semmi
izgalmas! - sóhajtott fel Peter, és kitrappolt a szobából.
A többiek követték, kivéve Lucyt, aki hátramaradt.
Gondolta, fölösleges a szekrényajtóval bajlódnia,
úgyis zárva lesz, mégsem tudott ellenállni. Csak megpróbálom
- morfondírozott magában. Legnagyobb meglepetésére
az ajtó már az elsõ kísérletre könnyedén
kinyílt, és két molyirtó golyócska gurult ki
a szekrény belsejébõl, mintha évek óta arra
vártak volna, hogy kiszabaduljanak. Belesett. Szorosan, egymás mellett
kabátok lógtak, bundák is voltak közöttük.
Lucy mindig is szerette a bunda illatát. Kapta magát, és
hirtelen belépett a szekrénybe, arcát a kabátok közé
fúrta. Az ajtót nyitva hagyta, a biztonság kedvéért.
Tovább araszolt befelé a szekrénybe, a kabátok rengetegében.
Meglehetõsen sötét volt, ezért a kezeit elõrenyújtotta,
nehogy a fejét beüsse a szekrény oldalába. Két
vagy három lépést haladhatott így elõre. És
hihetetlen, de még mindig nem érte el a hátlapot. - Nahát!
Ez nagyon különös szekrény! - gondolta. Lépdelt elõre,
jobbra-balra lökdöste maga elõtt a kabátokat. Egyszer
csak, mintha valami csikorogna a talpa alatt. - Csak nem molyirtó golyócskákon
taposok? - tûnõdött. Lehajolt, hogy kitapogassa. De ahelyett,
hogy a szekrény aljának kemény fáját érezte
volna, az ujjai valami puha, de hideg dolgot érintettek. - Nagyon különös
- ámuldozott egyre jobban, és megint tett néhány lépést
elõre. A következõ pillanatban érezte, hogy az arcát
súrolja valami. De ez a valami nem a kabátok puha, lágy anyaga
volt, hanem kemény, szúrós dolog. - Mintha száraz
faágak lennének! - gondolta, bár kissé érthetetlen
volt, hogy mit keresnek itt száraz faágak. Hirtelen fényt
vett észre a feje fölött. Biztos volt abban, hogy a szekrénynek
közvetlenül a háta mögött kell lennie. Mégis,
amikor hátrapillantott, egészen távolinak tûnt. Aztán
valami puha és hideg hullott a fejére. Körülnézett:
egy behavazott erdõ közepén állt. Éjszaka volt,
hópelyhek ringatóztak a levegõben. Hát szó
se róla, kissé meglepõdött. De a meglepõdés
csak fokozta benne a kíváncsiságot. Körülnézett:
háta mögött látta a nyitott szekrényajtót,
sõt, az üres szoba körvonalait is. Természetesen az ajtót
nyitva hagyta, mert tudta, milyen elviselhetetlen dolog, ha valaki bezárja
magát a szekrénybe. - Bármikor visszamehetek, ha netán
valami kellemetlen történne - nyugtatta magát. És bátran
elindult elõre. Krapp, krapp - ropogott a hó a lába alatt.
A hóesésen át messzirõl fény derengett. Tíz
perc gyaloglás után odaért. Egy lámpaoszlop állt
a tisztás közepén. Lucy nem értette, hogyan kerülhetett
egy lámpaoszlop az erdõ közepére. Most hogyan tovább?
Ezt kellett eldöntenie. Ahogy ott álldogált, apró neszre
lett figyelmes. Mintha pici lábak trappolnának a hóban, sõt
úgy tûnt, feléje közelednek. Nemsokára különös
kis élõlény bukkant elõ a sûrûbõl.
Alig volt magasabb, mint Lucy, a feje fölé havas esernyõt tartott.
Deréktól fölfelé emberformája volt, de a lábai,
melyeket sûrû, fekete szõr borított, kecskepatában
végzõdtek. Farka is volt, amit Lucy csak késõbb vett
észre, ugyanis gazdája pedánsan átvetette az esernyõt
tartó karján. Nyakába vastag, vörös sálat
tekert, a bõre is vörösnek tûnt. Furcsának, de rokonszenvesnek
látszott. Nyeszlett szakállt és göndörkés
hajat viselt. A feje búbján két kicsi szarvacska hegyesedett
fölfelé. Egyik kezében - mint már említettem
- esernyõt tartott, a másikban csomagokat. Úgy nézett
ki a havas tájban így megpakolva, mintha karácsony elõtti
nagy bevásárlásból jönne éppen. Egy faun
volt a különös alak, aki észrevéve Lucyt, még
a csomagokat is elejtette ámulatában. - Te jóságos
ég! - kiáltott fel.
Vissza a könyvekhez
|
|
|