I. fejezet: Shasta szökése (folytatás)

- Pszt! Ne olyan hangosan! Ahonnan én jöttem, ott csaknem minden állat tud beszélni.
- Hol van a te hazád? - kérdezte Shasta.
- Narniában. Narnia boldog országában, ahol égbe futó hegyek és virágzó völgyek váltogatják egymást, ahol selymes vizu folyók szelik át a földeket, ahol a mohos barlangok szorgalmas törpék kalapácsütéseitõl bonganak. És a levegõ! Az az édes illat! Egy óra többet ér ott, mint egy évszázad itt, Calormen országában.
- Hogy kerültél ide? - faggatta tovább Shasta.
- Elraboltak vagy elfogtak, végül is mindegy. Még csikókoromban történt. Anyám mindig óva intett attól, hogy elkószáljak a déli lejtõkön Archenland felé, de sajnos nem fogadtam meg az intõ szót, és az Oroszlán sörényére mondom, megfizettem az engedetlenségemért! Azóta lettem rabszolgája az embereknek. Azóta kell titokban tartanom, hogy ki vagyok valójában, azóta kell éppoly butának és némának mutatnom magamat, mint az õ lovaik.
- Miért nem mondtad el nekik, ki vagy?
- Nem õrültem meg! Ha egyszer rájönnének, hogy tudok beszélni, vásárokon mutogatnának meg a cirkuszban. És úgy õriznének, mint a világ legnagyobb gyémántját. Ha rájönnének, ki vagyok, soha nem tudnék megszökni.
- És miért akarnál... - kezdte a fiú, de a ló közbevágott.
- Figyelj ide! Ne vesztegessük az idõt ostoba kérdésekre. Arra vagy kíváncsi, milyen ember a gazdám, Anradin tarkaan. Egy szóval megmondom: rossz. Hozzám persze nem annyira, mert egy jó ló manapság kisebb vagyonba kerül, nem kockáztatná, hogy valami bajom essen. De te jobban járnál, ha a halál csontos keze ragadna el ma éjszaka, mintsem hogy holnap az õ rabszolgája légy.
- Akkor inkább világgá megyek, most azonnal! - kiáltott fel Shasta rémült arccal.
- Igen, azt hiszem, ez a legokosabb. De miért ne mennénk együtt?
- Te is el akarsz szökni?
- De mennyire, hogy el. Persze csak akkor, ha velem tartasz. Nincs más lehetõség. Ha lovas nélkül vágok neki az útnak, mindenki azt hiszi majd, ez egy kóbor paripa, és utánam erednek. Lovassal a hátamon talán átjutok a veszélyes körzeteken. Szóval te is tudsz segíteni rajtam, de én is a segítségedre lehetek, hisz te sem juthatsz messzire ezekkel a gyenge, satnya lábakkal, elõbb-utóbb elfognának. Ám ha a hátamra kaplak, lehagyod a legtüzesebb paripákat is. Jut eszembe, ugye tudsz lovagolni?
- Hát persze. Szamárháton gyakoroltam.
- Min? - horkant fel a ló mélységes megvetéssel. - Akkor te nem tudsz lovagolni. Ez nagy hátrány, útközben kell hogy megtanítsalak. Na és leesni, azt tudsz?
- Azt mindenki tud - mondta Shasta.
- Úgy értem, ha lerepülsz a hátamról, fel tudsz-e kelni jajveszékelés nélkül? És ha százszor esel le, fel mersz-e százegyedszer is ugrani rám?
- Meg... megpróbálom - dadogta a fiú.
- Szegény gyerek - szólt a ló szelídebb hangon. - Elfelejtettem, hogy még csikó vagy. Nem baj, pompás lovast faragok belõled. De addig nem indulhatunk, amíg azok ketten a házban el nem szunnyadnak. Van elég idõnk megbeszélni az útitervet. A tarkaan különben észak felé tart Tashbaan városába, a tisroc udvarába.
- Állj! - vágott közbe Shasta. - Miért nem teszed hozzá, hogy örökké éljen?
- Mert én szabad narniai vagyok - mondta a ló. - Nem fogok úgy beszélni, mint a bolondok és a rabszolgák. Tudom, hogy úgysem él örökké. Mellesleg látom rajtad, hogy te is a szabad északon születtél, szóval hagyjuk a déliek ostoba beszédét, inkább foglalkozzunk a terveinkkel. Már említettem, a gazdám északra, Tashbaanba tart.
- Ezek szerint jobb, ha mi délnek vesszük az irányt?
- Nem hiszem - mondta a ló. - Õ úgy gondolja, hogy én is olyan ostoba vagyok, mint a többi hátasa. Ha valóban olyan volnék, mihelyt szabadon eresztenek, szépen visszabaktatnék az istállómba, visszatérnék gazdám kastélyába, ami innen kétnapi járásra van délen. Az eszébe sem jutna, hogy a magam akaratából észak felé is mehetek. Egyébként valószínûleg azt hiszi majd, valaki a falusiak közül az éj leple alatt elkötött.
- Nagyszerû! - ujjongott Shasta. - Akkor észak felé megyünk. Egész életemben oda vágytam.
- Persze - mondta a ló. - A véred oda húz, ahonnan származol. Északi vagy. Pszt! De ne olyan hangosan! Szerintem már alszanak.
- Visszamegyek, és megnézem - ajánlkozott a fiú.
- Jó ötlet. Vigyázz, nehogy észrevegyenek.
Jócskán besötétedett már, nagy csönd volt, csak a hullámok morajlása hallatszott a partról. A fiú nem figyelt rá, hiszen annyira megszokta már ezt a szüntelen tengerhangot. A házban nem látszott világosság, senki sem mozdult. Odaosont az ablakhoz. Hallotta a halász megszokott horkolását. Ha minden jól megy - gondolta magában -, többé ezt a fülsértõ fújtatást-pöfékelést sem fogja hallani. Volt benne egy csöppnyi szomorúság, mégiscsak a múltjától válik meg, de sokkal nagyobb volt az öröm, a boldogság, amit a jövõre gondolva érzett. Átsurrant a füves udvaron, s a szamáristállóhoz baktatott. Kitapogatta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, megtalálta a nyerget és a kantárt, amit éjszakára ide zártak. Elõrehajolt, hogy megcsókolja a szamár orrát. "Ne haragudj, de nem vihetlek magammal."
- Csakhogy itt vagy - türelmetlenkedett a ló, amikor Shasta visszatért. - Már azt hittem, történt veled valami.
- Kihoztam a holmidat az istállóból - mondta a fiú, és fölmutatta a lószerszámokat. - Hogy kell ezt rád tenni?
A következõ percekben Shasta óvatosan munkálkodott, hogy zaj nélkül felszerszámozza a lovat. A ló pedig egyfolytában magyarázott: "A hevedert húzd szorosabbra", "Lejjebb csatold össze", "A kengyelt magasabbra erõsítsd". Mikor a fiú mindennel elkészült, így szólt a felszerszámozott paripa:
- A gyeplõt használnod nem szabad. Lazán kösd a nyeregkápához, hogy a fejemet szabadon mozgathassam. Ne feledd: nem szabad használnod.
- Akkor mire való? - kérdezte Shasta.
- Természetesen arra, hogy azzal irányítson a lovas - felelte a paripa. - De mivel egész úton én vezetek, légy szíves ne nyúlj hozzá. És még valami! Nem szeretném, ha a sörényembe csimpaszkodnál, mert azt nagyon utálom.
- De... - hüledezett a fiú -, ha nem foghatom meg sem a kantárt, sem a sörényedet, akkor mibe kapaszkodjam?
- A térdeddel kell tartanod magad - hangzott a furcsa válasz. - Ez a jó lovaglás titka. Szorítsd a testemet a két térdeddel olyan erõsen, ahogy csak bírod, és ülj egyenesen, mint a cövek. Most jut eszembe, hol a sarkantyú?
- Természetesen felcsatoltam. Ennyit még én is tudok.
- Akkor most sürgõsen leszeded, és berakod a nyeregtáskába. Talán sikerül eladnunk Tashbaanban. Készen vagy? Akkor pattanj a hátamra!
- De rettentõ magas vagy! - nyögte Shasta az elsõ sikertelen kísérlet után.
- Olyan magas vagyok, mint egy ló, mert pont az vagyok, egy ló - magyarázta a paripa. - Persze a te méretedhez képest még egy göthös gebe is óriás, még egy öszvér is vagy egy szamár. Gyere a másik oldalamra, úgy könnyebb lesz.
Shasta sikeresen felkapaszkodott a nyeregbe.
- Na látod - mondta a ló -, megy ez neked. Most ülj úgy, ahogy mondtam. Mennyit változik a világ - sóhajtott a paripa -, valaha lovasrohamokban száguldottam az élen, és országos versenyeket nyertem, most meg egy tehetetlen krumpliszsákot cipelek a nyeregben. Mindegy, gyerünk! Most ez jutott.
Így kezdõdött éjszakai utazásuk. Elõször délnek fordultak, a közeli folyócska irányába, amely ott futott bele a tengerbe. A ló ügyelt arra, hogy jól látható, mély patanyomokat hagyjon az öbölben. Hadd higgyék, hogy délnek tartanak. Ahogy a folyót elérték, a ló belegázolt a hullámokba, sokáig haladt a mederben, csak nagy messzire hagyta el a nyomokat elmosó vizet, s nyomban észak felé fordult.
- Mit szólnál, ha egy kis vágtára váltanék? - kérdezte a ló.
- Még ne... még nem tudom, hogyan kell... Mi is a neved?
- Nyehi-nyíhaha-ha-he-bree! - mutatkozott be a ló.
- Sosem leszek képes kimondani. Szólíthatlak mondjuk Breenek?
- Ha ez jó neked, miért ne? És én hogy hívjalak téged?
- Shasta a nevem.
- Hm. Ezt aztán igazán nehéz kiejteni. De most vágtázzunk egyet! Hidd el, könnyebb, mint ügetve. Ne félj, csak figyelj arra, amit mondok. Szoríts a térdeddel, és egyenest elõre nézz a két fülem között. Ne bámulj a földre. Ha úgy érzed, leesel, szoríts erõsebben és ülj még feszesebben. Készen vagy? No akkor: irány észak, irány Narnia!

Vissza a könyvekhez