I. fejezet: A sziget (folytatás)

A tengerpart enyhén jobbra kanyarodott, õk pedig szorosan a part mentén haladtak tovább. Nagyjából negyedórával késõbb sziklás emelkedõ állta útjukat, ezen kellett felkapaszkodniuk. Aztán éles kanyarulat következett; most mögöttük volt az a tengerszakasz, amelyet a sûrûbõl kibukkanva elõször megláttak. Elõttük hosszú földnyelv nyúlt a vízbe, melyet ugyanaz a dús erdõ borított.
- Sziget lehet vagy csak félsziget? - töprengett hangosan Lucy.
- Fogalmam sincs - sóhajtott Peter, aztán szótlanul lódultak tovább.
A szemben lévõ part közeledni látszott. Keresték a helyet, ahol a két földsáv összeér egymással. De csalódniuk kellett. Sziklákon bukdácsoltak. Az egyik magasabb meredélyrõl messzire elláttak.
- Hú, a mindenségit! - szólalt meg elkeseredve Edmund. - Feleslegesen caplattunk idáig! Oda át nem jutunk, az biztos. Sajnos ez sziget.
Mindenki jól láthatta, hogy itt, ezen a ponton a két part körülbelül fél kilométerre fekszik egymástól, holott itt volt a legkisebb a távolság. A partszegély jobbra kanyarodott tovább. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szigetnek már több mint a felét körbejárták.
- Nézzétek! Mi csillog ott? - mutatott Lucy egy hosszú, ezüstösen kanyargó, kígyószerû vonalra.
- Patak! Patak! - kiáltották egyszerre, s fáradtságukat feledve robogtak le a sziklákról. Úgy vetették rá magukat a friss vízre, mintha már hetek óta a sivatagban vándoroltak volna. Aztán fölfelé szaladtak, hogy rábukkanjanak a forrás eredetére, ahol a víz tisztább és hûvösebb. Észrevétlenül haladtak befelé az erdõbe. Szinte látni sem lehetett a sûrû növényzettõl. A patak óriási lapulevelek, bokrok alatt megbújva kanyargott, keskeny mélyedést vájva a hegyoldalba. Az elsõ tisztáson óvatosan letérdeltek, a víz fölé hajoltak, és tenyerükbõl szürcsölték a kristálytiszta, jéghideg forrásvizet.
- Hol vannak a szendvicsek? - fordult csuromvizes, de vidám arccal Edmund a lányok felé.
- Nem kéne inkább meghagyni késõbbre? Lehet, hogy még holnap sem találunk ennivalót - hangzott Susan józan felelete.
- Gondoljunk arra, hogy nem vagyunk éhesek. Úgy, mint az elõbb, amikor még csak szomjasak voltunk. Kibírtuk, nem? - kérdezte Lucy.
- Engem nem érdekel, én éhes vagyok, és kész. Elõ a szendvicsekkel! - ágált Edmund türelmetlenül. - Különben is, megromlanak. Itt melegebb van, mint otthon Angliában, és már órák óta cipeljük õket.
Elõvették hát a két uzsonnát és szétosztották négyfelé. Bár egyikük sem lakott jól, mégis jobb volt, mint üres hassal kóborolni az ismeretlen szigeten. Evés után azon tanakodtak, hogyan lehetne ennivalót szerezni. Lucy szerint vissza kéne menni a partra, apró halakat fogni. A többiek leszavazták, mert nem volt hálójuk, puszta kézzel pedig ez lehetetlen. Edmund szerint sirálytojásokat kellene keresni a sziklahasadékokban. Ez megvalósítható ötletnek látszott, de aztán eszükbe jutott, hogy egyetlen sirálytojást sem láttak a parton, és még ha találnának is párat, akkor sem tudnák megfõzni õket. Bár, gondolta Peter, ha nem ér minket hamarosan valami óriási szerencse, boldogan megesszük majd a nyers tojást is. Susan szerint kár volt ennyire gyorsan megenni az összes szendvicset. Erre a testvérek majdnem hajba is kaptak egymással. Végül Edmund így szólt:
- Csak egy megoldás maradt. Át kell kutatnunk az erdõt. A remeték és a vándor lovagok is ezt tették, amikor eltévedtek, és mindig találtak valamit: édesgyökereket, szedret vagy más efféle ennivalót.
- Milyen gyökerekrõl beszélsz te itt? - értetlenkedett Susan.
- Mindig azt hittem, a fák gyökerét ették - csodálkozott Lucy.
- Na, jól van! Edmundnak igaza van. Tennünk kell valamit. Még mindig jobb az erdõben keresgélni, mint a tûzõ napon - zárta le a vitát Peter.
Felkerekedtek, és nehezen araszolva, a patak folyását követve egyre beljebb jutottak az erdõbe. Sokszor kellett megállniuk a szúrós bokrok, összenõtt ágak miatt. Óriásira nõtt lapulevelek között bujkáltak, itt-ott ledõlt fatörzseken másztak át. Ruhájukat rongyosra tépték az ágak, cipõjük átázott a patak medrében. Szótlanul haladtak elõre a néma erdõben. Csupán a patak csörgedezõ hangja és a lépések zaja törte meg a csendet. Már majdnem összerogytak a kimerültségtõl, a fáradtságtól, amikor semmihez sem hasonlítható, fenséges illat csapta meg az orrukat. Fölpillantottak: magasan fölöttük, a jobb parton hatalmas almafa terebélyesedett, ágain gyönyörû, illatosra érett almák csüggtek, szinte kínálták magukat: kóstolj meg, ha éhes vagy!
- Almafa! - csapta össze a kezeit Lucy.
Alig tudtak betelni a látvánnyal. Fölrohantak a meredek parton, átverekedték magukat a bozótoson, és egyszer csak ott álltak a vén fa alatt, amely csak úgy roskadozott a hatalmas, aranyos-zamatos gyümölcsök súlya alatt.
- És nem is egy ilyen fa van itt! - mondta teli szájjal Edmund. - Odanézzetek! Odanézzetek!
- Egy tucatnyi almafa! - kiáltotta Susan, s közben buzgón hajigálta a háta mögé az elfogyasztott almák csutkáit. - Ez biztos valamikor gyümölcsös volt, aztán benõtte az erdõ.
- Talán annak idején laktak is ezen a szigeten - jegyezte meg Peter.
- Mi az ott? - mutatott elõre Lucy.
- Hát vesszek meg, ha nem egy kõkerítés! Nagyon réginek látszik - válaszolta Peter.
Odavergõdtek nagy nehezen a bozóton át. Valóban egy régi kõfalat találtak, itt-ott beomolva, megrepedezve. Sûrûn behálózták a borostyánindák és egyéb kúszónövények. Magasabbra nyúlt, mint az erdõ legmagasabb fái. Tüzetes vizsgálódás után felfedezték a hajdani bejáratot, a boltív hajlatában az almafák legterebélyesebbje növekedett. Jó pár ágát le kellett törniük, hogy átjussanak a kapun. Ahogy beléptek, vakító fény tûzött a szemükbe. Egy vár udvarán találták magukat. Fa nem volt itt, csak moha, vadvirágok, fû és kisebb bokrok. Ragyogó, titokzatos, csöndes hely volt, amit valami alig érezhetõ szomorúság lengett be. Besétáltak az udvar közepére, és felszabadultan nyújtózkodtak, kilazították tagjaikat a fárasztó erdei gyaloglás után.

Vissza a könyvekhez