I. fejezet: Kép a hálószobában (folytatás)

- Összetöröm ezt az átkozott képet! - üvöltött Eustace; aztán elég sok dolog történt egyszerre. Eustace a festmény felé rohant. Edmund, akinek volt már némi tapasztalata a varázslatokban, utánavetette magát, és kiabált, hogy vigyázzon, és ne legyen ostoba. Lucy a másik oldalról kapaszkodott bele - õt is magával rántotta. Ekkor már sokkal kisebbek voltak, vagy a kép nõtt hatalmasra. Eustace fölugrott, hogy lerántsa a falról, és mire észbekapott, már a kereten állt; nem üveg volt elõtte, hanem valódi tenger, zúgott a szél, s a hullámok, mint valami sziklát, csapkodták a képkeretet. Eustace fejvesztve kapaszkodott két társába, akik most ugrottak mellé. Egy pillanatig még viaskodtak, kiabáltak, aztán, amint az sejthetõ volt, elvesztették az egyensúlyukat, egy hatalmas kék víznyelv köréjük csavarodott, ledöntötte és a tengerbe forgatta õket. Eustace rémült rikácsolása hirtelen elhalt - tele lett a szája vízzel.
Lucy hálát adott az égnek, hogy a nyári szünetben nem lazsált az úszásórákon. Igaz, jobban is mehetett volna, ha lassabban tempózik, de a víz is jóval hidegebb volt, mint amilyennek korábban, a festményt nézegetve elképzelte. De azért szépen magasra tartotta a fejét, és azonnal lerúgta a cipõjét, mindenkinek ezt kell tennie, aki ruhástul mély vízbe esik. Ráadásul még a száját is becsukta, szemét pedig kerekre nyitotta. Még mindig meglehetõsen közel voltak a hajóhoz; Lucy látta mellettük tornyosuló zöld oldalát és a fedélzetrõl õt bámuló embereket. Aztán, csöppet sem meglepõ módon, Eustace belecsimpaszkodott, és mindketten alámerültek.
Amikor újra felbukkantak, Lucy észrevette, hogy egy fehér alak a hajóról a tengerbe veti magát. Edmund, aki már a közelben taposta a vizet, elkapta az üvöltõ Eustace karját. Ekkor a másik oldalról valaki, aki halványan ismerõs is volt valahonnan, a dereka alá csúsztatta a karját. A hajón állók szüntelenül kiabáltak, ott tolongtak a korlát mögött, köteleket dobáltak a vízbe. Edmund és az idegen ezeket kötötte a derekára. Ezután látszólag hosszú-hosszú szünet következett, Lucy elkékült arccal, fogvacogva várt. A valóságban mindez nem tartott annyira sokáig, a hajón állók arra vártak, mikor emelhetik ki anélkül, hogy a hajó oldalának csapódna. A legjobb szándékuk ellenére végül mégis lehorzsolt térddel állt fel a fedélzeten csuromvizesen, hidegtõl reszketve. Utána Edmundot húzták ki, majd a szerencsétlen Eustace-t. Utolsónak érkezett az idegen - egy Eustace-nál pár évvel idõsebb, aranyhajú fiú.
- Ca... Ca... Caspian! - kiáltott fel Lucy, mihelyt levegõhöz jutott. Mert Caspian volt az, Caspian, Narnia ifjú királya, akinek legutóbbi látogatásukkor õk segítettek elfoglalni a trónt. Edmund is azonnal megismerte. Boldogan kezet ráztak, vállon veregették egymást.
- Hát a barátotok kicsoda? - kérdezte Caspian szinte rögtön ezután, és vidám mosollyal fordult Eustace felé. Ám Eustace még mindig üvöltött, jóval hangosabban, mint az elvárható lenne egy ennyi idõs fiútól, akinek a vízbe potytyanáson kívül tulajdonképpen komolyabb baja nem esett.
- Eresszetek el! Vissza akarok menni! Nekem ez nem tetszik!
- Eresszünk el? - csodálkozott Caspian. - Hová mennél?
Eustace a hajókorláthoz rohant, mintha azt remélné, a képkeret ott lóg a tenger fölött, és talán még Lucy szobáját is megpillanthatja. Ám nem látott mást, csak tajtékos mélykék hullámokat s a halványabb kék eget, s e két kékség találkozását a végtelenben. Tulajdonképpen érthetõ, hogy ettõl teljesen összeomlott. Öklendezni kezdett.
- Hé, Rynelf! - intette magához Caspian az egyik matrózát.- Hozz forralt bort a felségeknek! Az majd jól átmelegíti õket a hideg fürdõ után.
Azért nevezte Edmundot és Lucyt felségeknek, mert õk ketten, valamint Peter és Susan valaha, régen, jóval az õ ideje elõtt Narnia királyai és királynõi voltak. Narniában az idõ másként telik, mint nálunk. Narniában akár száz éveket is eltölthetsz, mégis, amikor visszatérsz a mi világunkba, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában érkezel, mint amikor elindultál. S ha ezek után, pár hét múlva ismét visszakerülnél Narniába, ott azt tapasztalnád, ezer év is eltelt azóta, ám az is lehetséges, hogy csupán egy nap, vagy egy pillanat sem. De ezt csak akkor tudhatod meg, amikor már ott vagy. Ezért aztán amikor a Pevensie gyerekek másodszor tértek vissza Narniába, az a narniaiaknak olyan volt, mintha Arthur király tért volna vissza Angliába. Néhány angol persze ma is szentül hiszi, hogy ez így lesz. Minél elõbb, annál jobb - én amondó vagyok.
Rynelf visszajött egy kancsó gõzölgõ forralt borral és négy ezüstkupával. Éppen erre vágytak. Lucy és Edmund kortyolt egyet, és érezték, a lábuk hegyéig átjárja õket a meleg. Eustace viszont pofákat vágott, köpködött, aztán újra öklendezni kezdett és újra sírni kezdett, és azt kérdezte, nincs-e valami vitaminnal dúsított idegcsillapító, de azt is csak desztillált vízzel hajlandó bevenni, egyébként pedig ragaszkodik hozzá, hogy a legközelebbi kikötõben haladéktalanul partra tegyék.
- Tréfás útitársat hoztál nekünk, testvérem - súgta nevetve Edmund fülébe Caspian; de mielõtt még egy szót szólhatott volna, Eustace ismét tombolni kezdett.
- Ó! Pfuj! Hát ez meg mi a csuda? Vigyétek innen ezt az iszonyú szerzetet!
Ezúttal megbocsátható, hogy kissé meglepõdött. Különös lény lépett ki a hátsó fedélzet kabinjából, és lassan feléjük közeledett. Nevezhetnénk akár - mint ahogy az volt - egérnek is. Ám ez az egér a két hátsó lábán járt, és több mint fél méter magas volt. Vékony aranyszalag díszítette a fejét, mely az egyik füle alatt és a másik fölött futott körbe, s hosszú bíbor madártollat tartott. Mivel az egér szõrzete egészen sötét volt, csaknem fekete, a látvány meglepõnek és némiképp rémisztõnek hatott. Bal mancsa egy kard markolatán nyugodott, mely csaknem olyan hosszú volt, mint a farka. Kimért ünnepélyességgel lépkedett, egy pillanatra sem veszítette el egyensúlyát az imbolygó fedélzeten. Lucy és Edmund azonnal felismerte - Hõs Cincz Vitéz volt az, a fõegér, Narnia beszélõ állatainak legmerészebbike. Múlhatatlan dicsõséget szerzett a második berunai ütközetben. Lucy most is, mint mindig, legszívesebben fölkapta, összevissza ölelgette volna, de jól tudta, ebben az élvezetben soha nem lehet része: a bátor egérke mélyen megbántódna. Ehelyett leguggolt mellé beszélgetni.
Hõs Cincz Vitéz bal lábát elõrefeszítve, jobb lábát hátrahúzva meghajolt, kezet csókolt neki, majd kihúzta magát, s kackiás bajszát megpödörintve éles, sipító hangján megszólalt:
- Alázatos szolgád vagyok. S Edmund királyé is. - (Most újra meghajolt.) - E diadalmas vállalkozást megkoronázza felségtek jelenléte.
- Pfuj, tüntessétek el innen! - üvöltött Eustace. - Irtózom az egerektõl! És soha nem szívelhettem a cirkuszi állatokat. Ostobák, közönségesek és - és érzelgõsek.
- Ha nem tévedek - fordult Hõs Cincz Vitéz Lucyhoz, miután alaposan szemügyre vette Eustace-t -, ez a különlegesen rossz modorú illetõ királyi személyetek védelme alatt áll. Mert ha nem...
Ebben a pillanatban Lucy és Edmund hatalmasat tüsszentett.
- Jaj, én ostoba, hagyom, hogy itt ácsorogjatok a vizes ruháitokban! - kiáltott fel Caspian. - Gyertek le és öltözzetek át! Természetesen a kabinomat átengedem neked, Lucy, de sajnos nõi ruhával nem szolgálhatok. Be kell érned az enyémekkel. Légy oly kedves, Cincz Vitéz, mutasd az utat!
- Az úrhölgy kényelme - szólt az egér - még a becsületbeli ügyeknél is elõbbre való, legalábbis pillanatnyilag - és itt szúrósan Eustacere nézett. Caspian azonban továbbterelgette õket, és Lucy hamarosan belépett a hajófar kajütjébe. Azonnal beleszeretett - a három kerek ablak a kavargó kék vízre nézett, az asztalt három oldalról alacsony, párnázott padok ölelték körül, a mennyezetrõl ezüstlámpa lógott. Finom megmunkálását látva rögtön tudta, csak törpék készíthették. A szemközti falon az ajtó fölött pedig Aslan, az oroszlán képe aranylott. Mindezt egy szempillantással mérte föl, mert Caspian gyorsan kinyitott egy ajtót a jobb oldalon:
- Ez lesz a te szobád, Lucy, csak kiveszek pár száraz holmit magamnak - mondta, s közben máris az egyik szekrényben kotorászott -, aztán magadra hagylak, hogy nyugodtan átöltözhess. A vizes ruhákat csak hajítsd ki az ajtó elé, mindjárt leküldetem a konyhára, hogy megszárítsák.
Lucy rögtön otthon érezte magát, mintha már hetek óta Caspian kabinjában lakott volna, a hajó mozgása pedig csöppet sem zavarta. Annak idején, amikor még Narnia királynõje volt, sokat utazott a tengeren. A kabin igen apró volt, ám makulátlanul tiszta, és a falait borító festett faburkolat (ragyogó madarak, állatok, bíborszín sárkányok és szõlõfürtök díszítették) vidámságot sugárzott. Caspian ruhái persze mind nagyok voltak rá, de azért sikerült megfelelõt találnia. Cipõiben, szandáljaiban, gumicsizmáiban szinte elveszett, de Lucy egyáltalán nem bánta, hogy mezítláb kell mászkálnia a fedélzeten. Felöltözött, kinézett a mellettük száguldó hullámokra, s nagyot sóhajtott. Érezte, csodálatos kalandok várnak rájuk.

Vissza a könyvekhez