I. fejezet: A tornaterem mögött (folytatás)

- Te sem tudod - mondta Jill sértetten.
- De, tudnám, ha nem szólnál folyton közbe. Ez az! Arra van kelet, a bozót felé! Akkor mondod utánam a szavakat?
- Miféle szavakat?
- Hát a szavakat, amiket hallasz. Várjunk csak… - mondta, és belekezdett. - Aslan, Aslan, Aslan!
- Aslan, Aslan, Aslan! - ismételte Jill.
- Kérlek, engedj minket át…
Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a tornaterem másik oldaláról:
- Pole! Igen, tudom, hol van! Ott picsog a tornaterem mögött. Idehozzam?
Jill és Eustace egymásra nézett. Gyorsan bebújtak a bozót alá, és mászni kezdtek a meredek partoldalon, méghozzá olyan sebesen, hogy jelentõs elõnyre tettek szert. A Kísérleti Tanodában használatos különleges oktatási módszerek következtében a diák a francia-, matematika- vagy latintudását nemigen mélyíthette el, azonban kiválóan megtanult gyorsan és csöndesen eliszkolni, amikor azok üldözték.
Egypercnyi mászás után megálltak hallgatódzni, és a hangok alapján rögtön tudták: a nyomukban vannak.
- Bárcsak megint nyitva volna az ajtó - súgta Scrubb, amint továbbmásztak. Jill bólintott. A bozót tetejénél magas kõfal emelkedett, közepén ajtó, amely a mocsaras mezõhöz vezetett. Ez az ajtó majdnem mindig zárva volt. Elõfordult, hogy valaki nyitva találta, illetve csak egyetlenegyszer fordult elõ. De ennek az egy esetnek az emléke is ébren tartotta a reményt, ha ugyanis kiderülne, hogy az ajtó nyitva van, azon keresztül feltûnés nélkül ki lehetne osonni az iskola területérõl.
Jill és Eustace kimelegedve, elgémberedett tagokkal - hisz majdnem hason csúszva kellett kúszniuk a bokrok alatt -, lihegve futott a falhoz. Az ajtó, mint mindig, most is csukva volt.
- Á, semmi értelme - Eustace keze már a kilincset markolta, mikor egyszer csak: - Óóó, ez nem lehet igaz! - A kilincs megmozdult, az ajtó kinyílt.
Egy másodperccel korábban még kiviharzottak volna rajta, ha valami különös szerencse folytán nyitva találják. Most azonban tényleg kitárult elõttük, mégis mindketten megtorpantak. Nem azt a látványt kapták, amire számítottak.
Sivár, mocsaras, hangával borított mezõséget vártak, s fölötte a szürke õszi eget. Ehelyett ragyogó napfény fogadta õket. Úgy ömlött be a nyíláson, mint júniusi napsütés a garázsba, amikor kinyitod a kaput. Apró gyöngyökként fénylettek az esõcseppek a füvön, most jól látszottak a maszatfoltok Jill könnyáztatta arcán. És ahonnan a napfény jött, nagyon is másfajta világnak tetszett - legalábbis amennyit láttak belõle. Lágy gyepszõnyeg simult eléjük, lágyabb és ragyogóbb, mint amilyet Jill valaha is látott, fölötte minden irányban vakító kék ég, és minden annyira fényes volt, mintha körös-körül ékszerek vagy hatalmas szitakötõk tündökölnének.
Bár éppen valami effélére áhítozott, Jill most mégis megijedt. Scrubbra pillantott, látta, õ is fél.
- Gyerünk, Pole! - mondta a fiú elhaló hangon.
- Vissza tudunk jönni? Nem lesz baj? - kérdezte Jill.
Ebben a pillanatban egy hang harsant fel a hátuk mögött, rosszindulatú, gonosz hang.
- Elég volt, Pole - nyikorogta. - Mindenki tudja, hogy ott vagy. Azonnal gyere elõ! - Edith Jackle volt az, aki ugyan nem tartozott azok közé, de az egyik csatlósuk és hírnökük volt.
- Gyorsan! - mondta Scrubb. - Gyere, fogd meg a kezem. Maradjunk együtt. - Mielõtt Jill fölfoghatta volna, hogy mi történik, a fiú megmarkolta a kezét, átráncigálta az ajtón, el az iskolakertbõl, el Angliából, el az egész világból, át arra a másik helyre.
Edith Jackle hangja elhallgatott, de annyira hirtelen, mint amikor elzárjuk a rádiót. Most egészen másfajta zajok töltötték be a levegõt. A felettük mozgó ragyogó valamiktõl származott, amelyekrõl most derült csak ki, hogy madarak. Óriási lármát csaptak, bár ez inkább muzsikának tetszett - méghozzá igencsak rafinált muzsika volt, amit elsõ hallásra nem is igen lehet befogadni - sokkal zeneibb, mint a mi világunk madárdala. A nagy éneklés ellenére azonban a háttérben mélységes csönd honolt.
Ez a csönd és a friss levegõ Jillben azt az érzést keltette: magas hegy tetején állnak.
Scrubb még mindig fogta a kezét, csak bámultak jobbra-balra. Jill cédrushoz hasonló, ám annál jóval nagyobb fákat látott mindenfelé. De mivel ezek nem közvetlenül egymás mellett nõttek, aljnövényzet pedig egyáltalán nem volt, az erdõbe messzire beláttak minden irányból. Mindenfelé ugyanaz a kép tárult eléjük: bársonyos gyep, aranysárga vagy szitakötõkék vagy szivárványtollazatú, ide-oda szökellõ madarak, mélykék árnyak és üresség. A hûvös, kristályos levegõ fuvallatnyit sem mozdult. Magányos erdõ volt.
Közvetlenül elõttük nem nõtt több fa, csak a kék eget látták. Szótlanul mentek, egyszer csak Jill meghallotta Scrubb hangját:
- Vigyázz! - és érezte, hogy hátrarántja. Egy sziklafal peremén álltak.
Jill azon szerencsés emberek közé tartozik, akiknek nincs tériszonyuk. Õ soha nem szédül a szakadék szélén. Haragudott is, hogy Scrubb visszarántja, "mint valami kisgyereket" - mondta, és kitépte kezét a fiú markából. Látta, Eustace mennyire elsápad, ami megvetést ébresztett benne.
- Na mi van? - kérdezte. És hogy bebizonyítsa, õ bizony cseppet sem fél, kiállt egészen a szikla legszélére, oda, ahol már õ sem érezte annyira jól magát. Lenézett.
Most döbbent rá: Scrubbnak jó oka volt elsápadni, a mi világunkban ugyanis biztos nincsen ehhez fogható sziklafal. Képzeld el, hogy ott állsz a lehetõ legmagasabb szirt tetején. Aztán képzeld el, hogy lenézel a mélybe. Most azt képzeld el, hogy a szakadék még annál is meredekebb, s tízszer, hússzor annyira mély. Amikor pedig lenéztél, képzeld el, hogy lent mindenféle apró, fehér dolgot látsz, amelyek elsõ pillantásra bárányoknak tûnnek, de hamarosan rájössz: voltaképpen felhõk - nem halovány ködfoltok, hanem megtermett, habos felhõóriások, maguk is csaknem hegynagyságúak. És végül a felhõk között hirtelen megpillantod a szakadék valódi mélyét, amely annyira messze van, hogy nem is látod: szántóföld, erdõ, mezõ vagy víz az, hiszen még messzebb van a felhõktõl, mint a sziklaszirt, ahol állsz.
Jill lebámult. Egy-két lépést mégiscsak hátrálnia kellene, de félt, mit fog szólni Scrubb. Aztán hirtelen úgy érezte: már cseppet sem érdekli, mit gondol a fiú, azonnal el kell mennie ennek a szörnyû sziklának még a közelébõl is. Soha többé nem fogja kinevetni azokat, akik szédülnek az ilyen helyeken. De amikor mozdulni akart, rádöbbent: nem bír. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Minden elhomályosult körülötte.
- Mit mûvelsz, Pole? Gyere vissza, te szédült tyúk! - kiabált Scrubb. De a hangja mintha valahonnan távolról szólt volna. Jill érezte, a fiú megragadja, de már nem volt ura a saját kezének, lábának. Egy pillanatig küzdöttek a szikla szélén. Jill annyira félt és annyira szédült, hogy nem is tudta, mit tesz, két dolog azonban élete végéig élesen megmaradt benne, s álmaiban gyakorta visszatért. Az egyik: kiszabadítja magát Scrubb szorításából, a másik: ugyanabban a pillanatban Eustace rémült kiáltását hallja, majd a fiú egyensúlyát vesztve a mélybe zuhan.
Szerencsére nem maradt ideje, hogy végiggondolja, mit tett. Hatalmas, ragyogó színû állat rontott a szirthez. A szélére feküdt, elõrehajolt, és ez volt igazán furcsa: fújni kezdett. Nem üvöltött vagy hörgött, csak fújt tágra nyitott szájjal. Olyan egyenletesen, ahogyan a porszívó szív. Jill annyira közel feküdt hozzá, hogy érezte, lehelete átáramlik a testén. Mozdulatlanul feküdt, nem tudott felkelni. Az ájulás környékezte, voltaképpen azt kívánta, bárcsak elájulna, ám ez nem megy parancsszóra. Végül észrevette: messze alatta apró fekete folt sodródik el a sziklafaltól, s kissé felfelé tart. Emelkedett, de egyre távolodott is. Mire nagyjából egy magasságba ért a szirttel, Jill szem elõl vesztette. Hatalmas sebességgel távolodott tõlük. A kislánynak egyre az járt a fejében: a mellette heverõ jószág fújta el.
Odafordult, hogy jobban szemügyre vegye. Egy oroszlán feküdt mellette.

Vissza a könyvekhez