Elballagtam délelőtt vissza az orvosomhoz. Nem volt túl kedves… egyébként olyan furcsa mostanában.  Mintha az ember jódógában nem tud mit csinálniért mászkerálna hozzá. Én mint illedelmes és nem hazudós ember a feltett kérdéseire őszintén válaszolva elindítottam a lavinát. Ja, hát ha nem igazán javulok, akkor csináljunk egy kis vizsgálatot ezügyben. Merthogy nekem már nagyon jól kellene lennem. Tényleg. Csak akkor miért nem vagyok? Biztos kitaláltam, mert unalmamban ráérek kiagyalogni. Kaptam egy édi kis dobozt, azt hiszem, nem kell leírjam, mire szolgál, s merre kell postázni. A munkahelyem felé meg ne nagyon akarjak én most akkor menni… úgymond járványügyileg veszélyes vagyok, és kitíltottak… Aztán ha még valamifajta nem jó eredményt produkálok, akkor az ÁNTSZ is körülnéz nálam, hogy mekkora debizonynagymocsokban élhetek, ami mindenféle gonosz fertőzés forrása.  Amúgy várom őket nagy-nagy szeretettel a Hitler gázkamráját is felülmúló klórtanyámon.   A gyomorfájásommal meg más a helyzet, bár szerintem, mivel egyébként max. akkor szokott fájni, ha valami gyógyszer odavágja, vagy nagyon olyat eszek, tuti, hogy ezzel a nyavalyával van összefüggésbe, de…

- azt hiszem, ha nem javul a gyomra, akkor nem ártana utánanézni, miért.

- pontosan ez mit jelent? - és persze néztem kerekedő szemmel.

- hát, lehet, hogy van egy gyomorfekélye.

- ááá, nekem? - de már éreztem, hogy a pánik kezd urrá lenni rajtam, és levert a víz, mert tudtam, mit akar mondani.

- igen, előfordulhat. Úgyhogy akkor elmegy szépen egy gyomortükrözésre.

Na, itt aztán tényleg rosszul lettem és még tiltakozni sem volt lélekjelenlétem. Csak néztem. Aztán valami olyat motyogtam, hogy na, azt nem. Soha. Én meg egy cső? Amikor még néha a fogkefétől is öklendezek?  Nem. Szó sem lehet róla. Nincsen nekem semmiféle fekélyem.

Most emésztek… éppen. Információt. És nem megyek el csövet nyelni. Nem leszek mély torok királykisasszony. Soha.