Noname magamrahagyott, vasárnap este… és ez furcsa. Megszoktam, hogy ilyenkor még nálam alszik. Duzzogtam is egy sort, tegnap este, meg az előbb. A hétvége amúgy kellemetesen eltelt, nem öltük egymást, kivételesen. Legalábbis nem rémlik.

Tegnap végre megcsinálta a szellőzőt a fürdőben, így ha kint fúj a szél, nem fog lobogni a hajam a kádban. Most le vannak zárva. Az ágy még mindig nyekereg… de talán majd egyszer az is elkészül.

Mielőtt elment, megkérdeztem tőle, hogy mi egyszer azért majd összeköltözünk az elkövetkező 100 évben? Hát, az még várat magára. Én itt, neki ott fog remélhetőleg felépülni a háza, ahol… egyszer, és az még nem mostanában. Vajon kibírom én addig? Vajon együttmaradunk addig? Vagy mi a fene lesz?

Viszont ami a legfurcsább, hogy nincs üresség. Máskor, ha elmegy, mindig kurva szarul és egyedül érzem magam. Most valahogy nem. Vagy talán csak egy kicsit, de nem úgy. Mintha nyugalom telepedett volna a kapcsolatunkra, ami azért veszélyes, mert ilyenkor szokott valami bomba bebaszni. De most nincs megérzés sem. Semmi rosszat nem érzek, bár ez nem jelenti azt, hogy nem lehet.

Fél szemmel nézem a Bridget Jones-ot… ennyire még én sem viselkedem gázmódra. Remélem.

Olyan jólesett egyik nap egy ismerősöm megjegyzése. Összefutottunk, és megjegyezte, hogy a múltkor hátulról látott a boltban, de tudta, hogy én vagyok. “megismertelek a szép fekete hosszú hajadról és az összetéveszthetetlen formás kerek fenekedről. Ilyen párosítás nem jellemző a városban”. És igen, az tényleg én voltam, akkor, ott, az tuti. Még ha én sokszor elefántnak is látom magam, a visszajelzésekből úgy tűnik, tetszik a pasiknak. Már a hátsó fartályam… Ez jó, sőt, nagyon jó. Persze, igen, ez kisváros… de azért akkor is.