A NESZ szervezésében szakmai tanulmányutat tehettem egy busznyi egyesületi taggal Szlovákiába február elején.

Úti célunk a pozsonyi ULUV népművészeti szervezet megismerése volt. Az ULUV székháza (Obchodná u. 64.) nagyon szépen rendbe hozott, és berendezett stílusos, boltíves épületben kapott helyet. Az utcafronton két elegáns bolttal, az emeleten előadó és kiállító teremmel rendelkezik. A belső udvarról nyílnak a kézműves műhelyek, ajtajuk felett cégérrel. Az épületben könyvtár és kávézó is helyet kapott. Igazi ideális hely az alkotásra, tanulásra!

Az ULUV plusz több boltot is működtet a városban. Mint az elnöki beszámolóból megtudtuk, állandó bedolgozókat alkalmaznak, s iparművészek segítenek a tervezésben. A kézművesek munkáját zsűri bírálja el. A bedolgozó népművészeknek nyugdíj jár. Pontos kimutatásokat vezetnek a forgalomról. Áruik legtöbbje már vonalkóddal van ellátva. Az ULUV koncepciójába nem csak a tradicionális népművészet, hanem a szuvenír, az ART, és az antik tárgykultúra is belefér. Nagy hangsúlyt fordítanak az oktatásra is. Hasonlóan, mint nálunk, vannak akkreditált tanfolyamok, szabadidős foglalkozások, gyerek kézműves foglalkozások is. Könyvkiadásuk irigylésre méltóan sokféle. Kézműves gyakorlati könyvektől, a gyermekeknek szóló sorozatig, albumokig, mindent meg lehet találni. Rendszeres folyóirat szól a témát szeretőnek, érdeklődőknek (Mesterség, művészet, design) A szervezet 98%-ban támogatott, működésüket a szlovák elnök asszony is figyelemmel kíséri és támogatja.

A sok jó példa mellett elégedetten nyugtáztam, hogy a mi népművészetünk sokszínűségét nem tudják megközelíteni. Az okokat keresve arra gondoltam, hogy egy lépéssel lemaradtak a népművészet újrafelfedezésében, de az is lehet, hogy az alkalmazott alkotókat nagyon korlátozzák az üzleti érdekek. Ez a biztonság ára... Az iparművészek sokszor különös, egyedi alkotásaira nem jellemző, hogy használni is lehet őket. Az is biztos, hogy a nemzetiségek kultúráját nem kutatják, nem különítik el, ez a színfolt is kimarad a kínálatból. A legmívesebb alkotásokat a fafaragásban illetve a jellegzetesen szlovák drótos mesterség kínálatában láttam. Legsikeresebb termékük a csuhébaba, amiből évek óta a legtöbb fogy a boltokban.

Az ULUV tagjai átjárnak hozzánk tapasztalatokért, így indult be náluk is a Mesterségek Ünnepe, egyelőre csak 100-150 mesterrel. A mi nemezsátraink annyira megtetszettek nekik, hogy szeretnének hasonlót készíteni ők is (úgy látszik, nem számít, hogy nincs náluk hagyománya).

Az időnk igen szűkös volt, de azért tehettünk egy rövid városnéző kirándulást. Gyulai Mari szakértő vezetésével megtekintettük a Koronázó Dómot, ahol 17 magyar királyt koronáztak, valamint a Prímási Palotát, amelynek a tükörtermében a gyászos esemény, az aradi 13 elitélése történt. A híres négytornyú várat éppen felújítják, ezért belülről nem nézhettük meg, csak a dunai panorámában gyönyörködhettünk.

Az estét a hangulatos óvárosban sétálva töltöttük, és az egyik híres kiskocsmában, a ritkán látott egyesületi tagokkal beszélgetve, finom szlovák sör mellett fejeztük be.

Bárány Mara

A ritkán kiállító Raffay István – szerénysége miatt? – kevésbé ismert alkotó. Érthetetlen ez a visszahúzódása, mert abszolút szobrász. És van mit megmutatnia. Erotikára hajló, erőtől duzzadó nőfigurái valaminő alig megnevezhető ősiséget hordoznak. (Mindannyiunk ősanyja a milói Vénusz.) A mozdulatok sokszínűsége, csaknem burjánzása ebben az arzenálban a dinamikának olyan robbanó térképét mutatja, hogy ember legyen a talpán, aki ellen tud állni eme karizmatikus bőségnek.

Az ősiség összetevőiben az egyszerű vonalú barlangrajz éppúgy ott van, mint az elemi erejű néger plasztika a maga leplezetlen „barbár” kitárulkozásával – a művész szép kisbronzzal áldoz ennek a vonzalomnak (Az én Afrikám – 2007) –, és ott, bármily meglepő, a román-francia Brancusi tömbélménye, de még inkább két, lassan elfeledett magyar szobrászművész, Mészáros László és Goldmann György kisplasztikáinak szigorú zártsága.

Ez utóbbi kubisztikus formaképzésén – súlyt ez ad a kisplasztikáknak – Raffay még tovább is megy, méghozzá avval, hogy nem egy szobrán (Gubódzó – 2007) külön-külön a részegységek is a „hideg” mértan karakteres jellemzőit (lépcsőzetes építkezés, arányosan megtört síkok-homorulatok) életes test-image-nak mutatják. Ez a térélményt – szó szerint – minden oldalról kielégítő „szabadszájúság” – a (női) test domborulatainak rusztikus kiemelése – odáig megy, hogy az akadémista szobrászat anatómiai rendezettségét minduntalan megbontja. Legjellegzetesebb példája ennek a „termékenységünneppé” emelkedő alkotásmódnak a Görgethető (1993) hullámzó, elöl- és hátulnézetben is valaminő tájegységre emlékeztető vonulata.

A művész, bár formaképzése végtelenül távol áll a naiv szobrászattól, a testet sosem az anatómiai pontosság szerint ábrázolja, s épp eme – mindenképp egyediséget jelentő – torzítás (néha csaknem a groteszkig elmenő arányfölbontás) által válik műve karakteres plasztikává. Ha egyvonalas rajzaira pillantunk, már láthatni a testhelyzetek (fekvő, különböző pózokban ülő, karjukra támaszkodó nők) variációs gazdagságát, amelyet több grafika főszereplője, az áldott állapotban lévő asszony mint kiterjeszthető érzelemtartomány maga is különlegessé tesz.

A tárlat nagy részét kitevő bronzszobrok, s nem kevésbé a cseresznyefából, hársfából és szilfából faragott plasztikák tehát az életbőség kifejezői. A hosszanti tengelyükben némelykor megcsavart, s a legkülönlegesebb pózokban tetszelgő figurák (Filozófus – 2011; Hajlítás – 2002) zárt szerkezetét – a korábbi szobrokra Henry Moore is hatással volt – egy-egy „felkiáltójelként” megnyújtott testrész kisebb-nagyobb arányban megbontja. Evvel egyediségük hangsúlyozódik.

A szobrok méretétől függetlenül érződik ez az egyensúlyhelyzet variálása révén létrejövő dinamizmusra való törekvés. Csak két példát! A 88 cm-es Jógi (2002, szilfa) önkifejező karaktere az ülő pózból szinte a mennyezetben fúródó jobb láb. A bronz kisplasztika, a Mutatvány (1993) ugyancsak egy nem mindennapi testhelyzetet emel feszítőerővé: a lábujjhegyen egyensúlyozó, a magamutogatásban örömét akarva-akaratlan kitáró akt (a póz ellenére negatív korpusz-helyzet!) szintén a fölhúzott jobb lábbal ér el dinamikus hatást. Még a fél térdre ereszkedő, önmagát – kihívó testét – a természeti örömöknek átadó, égre nézésében hátrahajló Napozó (2010, bronz) is evvel a várakozó pózba rejtett robbanással lépi túl a hagyományos ábrázolás kereteit. (Ez a bizonyos testrészek közötti arányok megváltoztatásával is elérhető, lásd a megnövelt csípejű, szintén megcsavart tengelyű, organikus Vénuszként egzisztáló ragyogó 1998-as cseresznyefa Pihenőt.)

Ennyiből is kitetszik, hogy Raffay Istvánnak a gyengébb nemhez való vonzalma, rusztikus testimádata szoborszülő ihlet. Mitológiai háttere is van ennek az anyagban – leginkább a bronzban – megvalósuló vad szenvedélynek. Artisztikusabb változata, amelyhez a suhanással fölszántott lég is hozzátartozik, az Ikarosz (1990), a valósághoz közelibb, amelyben a testiség a döntő, a Földanyánk (1993). Korunk – pontosabban: a ma – művésze számára mindkét régebbi szobortól s az általuk sugallt kifejezésbeli módtól vezethet út.

A csupán makettként itt lévő Öntalálat – A háború metaforája (2011, hungarocell, toll, növényi származékok) minden groteszk vonása ellenére – mutatis mutandis – valahol az Ikarosz folytatása, míg a Földanyánké mindazok a karakteres szobrok, amelyekben a nő nem csupán szerelmünk vágyaként mutatkozik meg, de szinte világszülő anyaként (talán innen is a sok áldott állapotban lévő, jövőt hordozó figura).

Az szinte magától értetődő, hogy a művész klasszikus szépségeszményhez való igazodásban is (Legeltető – 2011), tömbáttörő hajlamában is (Tövishúzó – 2007, alumínium), és groteszk, fullánkos létszemléletében is karakteres plasztikát hoz létre. Hajlik kezéhez az anyag. Ám azokban a szobraiban a legmeggyőzőbb, amelyekben az erős, vad szenvedélyű mozgásimitáció, megannyi különleges egyensúlyhelyzet, s nem utolsósorban az ősiségben megjelenő erő, vagyis a testiség mint életszimbólum dominál (Gyász – 2001); Földanyánk; Napozó; Készülődés – 2002; Görgethető).

Szakolczay Lajos