A magyarok, 895-ös honfoglalásukkor – a koraközépkori krónikások és a legutóbbi bodrog-alsóbui régészeti felfedezések szerint –, a Kárpát-medencében már találtak egy magyar nyelvet beszélő népet. Talán ők voltak a székelyek, akik ma Erdély keleti részén élnek.

Erdélynek a magyarok általi elfoglalásáról Anonymus feljegyzései adnak magyarázatokat. Szerinte Töhötöm vezér átkelt a Meszes hágóin, legyőzte az itteni kenézeket és a vajdákat, és uralma alá helyezte a mai  Erdélyt. A történészek nem fogadják el Anonymus álláspontját de megbízható   magyarázatot sem adnak, így azonban pontos tudósításunk nincs az erdélyi hódítás lezajlásáról, de tényként kezelik azt, hogy István király Gyula legyőzése után, Erdélyre is kiterjesztette hatalmát.

Erdély 1003-tol a magyar királyság részévé vált, és az országrészt a király helytartója, az erdélyi vajda irányította. A székelység földje azonban nem királyi föld volt, tisztségeiket maguk töltötték be, adót nem fizettek, a főhatalomnak csak a határok őrzésével és háború esetén hadba szállással tartoztak.

1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett. Az Erdélyi Fejedelemség Oszmán birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. (Szapolyai) János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven.

Ő volt az, aki az 1568-as tordai ország-gyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, mivel addig a felemelkedő románok a magyar nemességbe olvadtak be.

Az Erdélyi fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben létrejött speyeri szerződés. Ide tartozott:-Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, majd később Arad, Temes és Szörény vármegyék.

Az Erdélyi fejedelemség fennállásának nagy részében az Oszmán birodalom alárendeltje volt,uralkodóit az erdélyi ország-gyűlés választotta, de hatalmi jelvényeit eredetileg a szultántól kapta, évi adó fizetésére volt köteles, valamint kül- és hadügyeiben is a szultánnak volt alávetve. A román történetírás nagy jelentőséget tulajdonít 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között Erdélyt rövid időre meghódította Mihai Viteazu (Vitéz Mihály ) havasalföldi vajda. Azonban Erdély az Ő uralma alatt is különálló marad.

17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra emelkedett Európában. A két nagy erdélyi főúri család, a Báthoriak és a Rákócziak több kiemelkedő erdélyi fejedelmet is adtak.

Az 1699-ben kötött osztrák-török karlócai béke értelmében Erdély Habsburg kormányzás alá került.

1704-ben az erdélyi ország-gyűlés II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választja. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, az erdélyi magyar nemesség jelentős autonómiát élvezett.

A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták Magyarországhoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette.

1764. január 7-én Buccow osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövetett, nagyon sokan meghalnak  és az üldöztetés miatt több ezren Moldvába menekülnek , ahol  a csángók között telepednek le rövid időre. Bukovinát II. József visszakapja a Törököktől, s Hadik Andrást bizza meg azzal, hogy a székely menekülteket vezesse oda és telepítse le. Igy jött létre 5 falú, Fogadjisten, Istensegits, Józseffalva, Hadikfalva, Andrásfalva . Ez a Madéfalvi veszedelem nevén vált híressé a történelemben.

Erdély 1848 tavaszán kerülhetett be újra igazán az európai történelem sodrába. A „Népek Tavasza” látszólag a fiatal nemzeti mozgalmak szolidaritási ünnepeként kezdődött. És ez egyelőre, ha rövid időre is, feledtette azt, hogy a forradalom sodrába került tájak bonyolult hatalmi, társadalmi és nemzetiségi viszonyaiból következően a nemzeti és társadalmi törekvések milyen könnyen egymás ellen fordíthatók és kijátszhatók. Ebből a szempontból Erdély Kelet-Közép-Európa egyik legsebezhetőbb régiója volt. Ahhoz túl gyengék és túl megosztottak voltak a polgári átalakulás belső helyi erői, hogy a forradalom szilárd bázisává tegyék hazájukat. Annál nagyobb lett viszont annak a veszélye, hogy európai megrázkódtatások nyomán és a Habsburg-birodalmon belüli konfliktusok és ellenforradalmi támadás esetén Erdély súlyos belső társadalmi és nemzeti meghasonlások és összeütközések, sőt, polgárháború színterévé válik. Az európai forradalmi hullám szinte a bécsi és pesti postával érkezett Erdélybe. Kezdetben úgy látszott, hogy a forradalmi átalakulás örömében a nemzeti ellentétek talán még háttérbe is szorulnak. A marosvásárhelyi román ügyvédgyakornokokra – kb. harmincan voltak a 200 közül – lenyűgözően hatott a tüntető magyar város. „Azt hihetted, Angliában vagy és nem Erdélyben” – vélte az események egyik szemtanúja, Alexandra Papiu-Ilarian.* Amikor aztán a főtéren felhangzott a pesti forradalom költeménye, Petőfi Sándor Nemzeti dala, kiderült, hogy a két önálló nemzeti ideológia hívei nem egyesülhetnek, csak az egyik értékeszményeiben. Hiszen egyesített a kérdés: „Rabok legyünk, vagy szabadok?” De megosztott a válasznak az első része, az, hogy „A magyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Miért a magyarok Istenére kell esküdni? – kérdezték a románok.

1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont között szerepelt az „Uniót Erdéllyel!” követelés. Avram Iancu szembefordította az erdélyi románokat a magyar szabadságharccal. A fellázadt románok brutális vérengzéseket rendeztek a magyar lakosok között. 1848 őszén – szeptember elejétől október derekáig – Erdélyben másfél hónapig tartó forrongás előzte meg az ellenforradalom nyílt katonai fellépését.

A székelyek 1848-ban kétszer okoztak meglepetést: először csúfos megfutásukkal, amikor Szászrégen kifosztása után Marosvásárhely előtt a császári sorkatonaság néhány ágyúlövéssel szétkergette táborukat, másodszor önfeláldozó hősiességükkel, amikor Háromszék népe az év végéig sikerrel képviselte a magyar nemzeti önvédelem ügyét. A kudarc és a siker fő tényezője alighanem az ágyú volt. Vay hiába próbálkozott egész nyáron, hogy ágyúkat rendeltessen Puchnerrel Kolozsvárra. Akkor még talán lehetett volna. Igaz, akkor nem volt rájuk égetően szükség, most viszont már mindenképpen késő volt, mint az is, hogy a kulcsfontosságú gyulafehérvári erődítményt is időben a hatalma alá vonja, ahogy azt a pesti magyar vezetés is már csak későn sürgette. Magyarországról pedig későn érkeztek az ígért ágyúk, és a Székelyföldre már nem is juthattak el. Háromszéken azonban a hányatott életű székely ezermesternek, Gábor Áronnak sikerült ágyúkat öntenie.

Puchner a saját szempontjából súlyos hibát követett el, amikor feltétel nélküli megadást követelt Háromszék népétől. A bizonytalanság csak megszilárdította a társadalom egységét, és valamennyi társadalmi réteg érdekeit a közös harcnak rendelte alá. Berde Mózes kormánybiztos mesteri módon teremtett egyensúlyt a különböző erők között. Erdély – Háromszék kivételével – osztrák katonai igazgatás alá került.

Kossuth új fővezért állított az erdélyi seregek élére: Bem Józsefet. Az ötvenes éveiben járó, aggastyánnak tűnő, s ugyanakkor rendkívül energikus tábornok az 1831-es lengyel nemzeti felkelés harcaiban szerzett hírnevet: „Osztrolenka hőseként” ismerte őt az európai közvélemény. Mint emigráns, „a szabadság” hivatásos katonái közé tartozott, aki az európai nemzeti szabadságmozgalmak szolgálatával hazája függetlenségének ügyét akarta előmozdítani. Igaz, a háromszéki ellenállásnak még 1848 decemberének végén vége szakadt. Kolozsvár felszabadításának híre túl későn érkezett meg a Székelyföldre. Nem volt nevesebb nemesi család, amelynek egy-két tagja ne küzdött volna Bem seregében, de – miközben sokan rosszallották, hogy szívesen vette magát körül az arisztokratákkal – helyettesévé a szamosújvári polgári sarjat, Czetz Jánost nevezte ki. Egyik hadsegéde pedig éppen a forradalom költője volt, Petőfi Sándor, aki verseiben örökítette meg az erdélyi felszabadító hadjárat nagy epizódjait, névtelen hőseit s a szabadságharcos vezért:Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk,

"A szabadság régi bajnoka!
            Bosszúálló fénnyel jár előttünk
          Osztrolenka véres csillaga.
             Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla
               Mint egy fehér zászló lengedez;
           A kivívott diadal utáni
            Békeségnek a jelképe ez."

                                                        (Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg)

              Bem, Nagyszeben elfoglalásakor 1849 március 11.

Közben Erdély sorsáról mintegy másfél hónapnyi időszakban kétszer is döntöttek: Olmützben és Debrecenben. Még javában dörögtek a fegyverek, amikor a küszöbön álló győzelem biztos tudatában a Habsburg-hatalom hozzálátott az újraberendezkedéshez. A birodalom háromszázados történetének legsúlyosabb megrázkódtatását 1849 nyarának végén a császári udvar és a bécsi kormány számára páratlanul kedvező pillanat követte: a levert forradalmak lökésszerű gyorsasággal előrevitték a gazdaság és társadalom polgári átalakításának ügyét – s ezzel megteremtették a birodalom korszerűsítésének alapfeltételeit. Az európai forradalmi hullám elmúltával immár a birodalom keleti felére is síri csend telepedett.

Haynau büszkén üzente: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, fejemmel szavatolok érte, mert gyökeresen irtom ki a gazt.”* Augusztus 11-én Erdélyben közzétették a hirdetményt a haditörvényszékek felállításáról, s hogy „mindazon tettek, hibák és merész gonoszságok, melyek a magyar insurgensek-, bujtogatók- és pártütőkkel való egyetértésből következtek és származtak, elláttatni és megbüntettetni fognak”.*

A büntetés elsődleges módját Haynau táborszernagy, az eltiport ország teljhatalmú katonai parancsnoka Erdélybe küldött levelében katonás részletességgel szabályozta:

Egészében a megtorlás Erdélyben – noha sokkal véresebb volt annál, mint amilyenre bárki számított – enyhébb lett, mint az ország más részeiben. A forradalmi tábor eleve kisebb volt, a harcok is tovább tartottak, s így azok, akikre a legnagyobb veszély leselkedett, sokszor szerencsésen kimenekültek az országból. Így ment el a világosi fegyverletétel után Bem tábornok, az európai szabadságharcok óriása, a tisztikarból Czetz János, Kemény Farkas báró és Bethlen Gergely gróf, később Gál Sándor és „a székelyek Kossuthja”, Berzenczey László. Az utóbbit, akárcsak Teleki Sándort, Jósika Miklóst vagy Dobokay Józsefet, Bem rendőrfőnökét, vagy Oroszhegyi Szabó Józsát távollétében ítélték halálra, nevüket katonai felvonulás mellett kiszegezték az akasztófára. A közkatonák közül egy egész székely zászlóalj kelt át a határon. A megtorlással jutalmazás is párosult. Azok, akik a dinasztiához 1848–49 forrongásai közepette hűek maradtak, a következő év őszén ünnepi külsőségek között vették át a császári kitüntetéseket. A legmagasabbakat Franz Salmen szász comes és Andrei Şaguna görögkeleti püspök kapta. Egy-két  magyar és számos szász tisztviselő mellett Avram Iancut és még néhány tribunt arany érdemkereszttel jutalmaztak, nem feledkezve meg arról sem, hogy mutatóba sokat szenvedett vagy hűségesnek nyilvánítható parasztokat is kitüntessenek. A magyar sereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn adta meg magát az orosz csapatoknak. Ez nagy sértés volt a császári oldal számára. Ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott forradalom elbukott. Így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy az osztrákok a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták számukra.

Felix Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, Ferenc József jóváhagyásával hadbíróság elé állították, majd halálra ítélték és kivégezték a 13 magyar hőst. A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette. Az ítéleteket Julius Jakob Haynauhoz mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felvinni megerősítésre és aláíratásra. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Dessewffy, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József ítéletét Haynau „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, ami ezért a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyászünnepe.

Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje részletes meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta és így Gróf Vécsey került az utolsó helyre, aki miután már nem volt kitől elbúcsúznia, Damjanich előtt letérdelve, kezet csókolt neki.

Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):
1. Lázár Vilmos, főtiszt (ezredes),
2. Gróf Dessewffy Arisztid, tábornok,
3. Kiss Ernő, tábornok,
4. Schweidel József, tábornok, 

Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):
5. Lovag Poeltenberg Ernő, tábornok,
6. Török Ignác, tábornok,
7. Lahner György, tábornok,
8. Knezić Károly, tábornok,
9. Nagysándor József, tábornok,
10. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, tábornok,
11. Aulich Lajos, tábornok,
12. Damjanich János, tábornok,
13. Gróf Vécsey Károly, tábornok,

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés révén Erdély ismét Magyarország szerves része lett az Osztrák-Magyar Monarchián belül.

A székelyeknek és a szászoknak  „székek”-nek  nevezett  , jól meghatározott közösségük volt.

A Szászoknak, a hét széknek a központja Szeben város volt. A szászok csodálatosan értenek a földműveléshez és más mesterségekhez. Külső támadások idején a szászok is beálltak az erdélyi csapatokba, életüket adták Erdélyért.

Erdély nagyon jellegzetes területe a Székelyföld. Az itt lakó „székelyek” a mai napig megőrizték nyelvüket, a tiszta magyar nyelvet. Elzárkóznak az idegen nyelvektől, ezért maradtak meg „tömb-magyarságnak”. Megőrizték hagyományaikat, szokásaikat. Saját iskoláik, templomaik, történelmi emlékműveik iránti erős ragaszkodás erősítette összetartozásukat. Területi szervezkedésük a „székek”, amelyek egy-egy központtal rendelkeztek, mint pl. Sepsi, Udvarhely,  Csík.

Erdély nyugati részei már szórvány vidék, ahol vegyesen laknak magyarok, románok, szászok és más nemzetiségűek. A románok többségben vannak, ezért a többi nemzetiség kisebbségben él, amely állapot kihat a saját anyanyelvük szabad használatára. Az elrománosítás ezeken a vidékeken erőteljesebb volt a két világháború között, és a második világháború után.