MEGKAPTUK AZ ÉRTESÍTŐT, hogy mikor kell jelentkeznünk a meghallgatásra. Óriási gondot okozott, hogy mivel mutatkozzam be. Végül úgy döntöttem, hogy az egyik saját drámai versemet fogom elszavalni, hiszen nekem a nagy drámai színésznő, Greta Garbó volt az eszményképem. Sikeresen gyakorolgattam a tükör előtt, hogy hogyan tudok „végszóra” könnyeket ejteni. Reménykedve indultam el. A Városliget sarkán álló Erzsébetvárosi Színházban kellett jelentkeznünk. Az egyik tágas öltözőben gyülekeztünk, és összejöttünk vagy tízen, tizenketten, fele fiú, fele lány.
A színház főrendezője, egy tekintélyes idős férfi, Sík Rezső fogadott bennünket. Asztal mögött ülve nézett végig rajtunk, szakértő szemeivel méregetve bennünket. Először csakúgy, ismerkedőn kérdezgetett, beszélt a színház lényegéről, majd egyesével felszólított bennünket, hogy mondjunk el egy-egy választott verset. Remegtem az izgalomtól, amíg végre rám került a sor, és akkor a szívem teljes erejével szavaltam – zokogtam el – a versemet. Biztató volt, hogy Sík Rezső meglepődve figyelt fel rám, és láthatóan elgondolkodott. Már a végére értünk a meghallgatásnak, ami¬kor belépett az ajtón Erdélyi Mihály, a színház igazgatója. Kíváncsiskodva nézett végig rajtunk, majd megkérdezte Sík Rezsőt, hogy mi újság, talált-e valakit. Sík Rezső pedig jelentőséggel mondta: „Úgy néz ki, hogy érdemes anyag gyűlt össze, az a lány intelligens – és az egyikünkre mutatott -, hanem ezt hallgassa meg!…” És akkor rám mutatott.

A „felfedezőm”: Erdélyi Mihály színigazgató

Beleszédültem, de összeszedve minden erőmet megint elszavaltam azt a könnyekkel írt versemet, még drámaibban, még hatásosabban. Láttam, hogy Erdélyi Mihály is döbbenten néz engem, majd amikor a végére értem, Erdélyi az asztalra csapott, és diadalmasan felkiáltott: „Megtaláltuk Vaszary Piroska utódját!”
Amilyen magas fellegekben lebegtem a rám szegezett figyelemtől, olyan mélységes mélybe zuhantam ettől a felkiáltástól. Hiszen ennél nagyobb bukásom nem is lehetett volna a drámai ábrándjaimban. Greta Garbó helyett „csak” a Vaszary Pi¬roska?…
Teljesen megzavarodva tántorogtam haza. Ám amit én óriási bukásnak éreztem, azt otthon nagy lelkesedéssel fogadták. Kavargó bizonytalanság dúlt bennem: is¬merem-e magamat, remélhetek-e, vagy mégis jobb lenne, ha apácának mennék?
Ezt már csak a későbbiek dönthették el.

Kivillant az oroszlánköröm

ÁLDOM AZ EMLÉKÉT IS A MI JÓ, ÖREG TANÁRUNKNAK. SÍK REZSŐNEK. Neki köszönhetem mindazt a tudást, ami a rátermettségen és az akaraterőn felül kellett a sikerhez. Az első tevékenysége az volt, hogy feladta betanulásra Tompa Mihály „Három a daru” című versét, és mellé azt az utasítást adta, hogy naponta többször mondjuk végig a teljes ábécét fonetikusan, a tükör előtt. Én mondtam is fáradhatatlanul, amíg tökéletes tisztán nem hangzott minden a felolvasásomban, a beszédemben.
A feladott verset folyamatosan, de felváltva szavaltuk, és amikor rám került a sor, a tanár úr méltatlankodva nézett rám, majd félbeszakított: „Ki tanította ezt be magának?” (Hű! Micsoda elismerés!) Hiába mondtam, hogy senki, hitetlenkedve in¬tett le.
Az első színpadra lépésem 1938. október 7-én történt. Óbudán, a Lajos utcában volt Erdélyi Mihály harmadik színháza, a Józsefvárosi és az Erzsébetvárosi után a Kisfaludy Színház. Ott került bemutatásra a „Budapest – Wien” című vígjáték, amelyben egy virágcsokros kislányt játszottam, aki felköszönt a vonatban egy nász¬utas párt. A vicc az volt benne, hogy eltéveszti a vőlegényt, és egy idegen férfinak adja át a virágot – én meg egy hirtelen, merész ötlettel elkaptam a férfi fejét, és a ko¬paszodó homlokára cuppanós csókot nyomtam. Váratlansága miatt élethű, s így ha¬tásos volt a színész megdöbbenése, és a nézők nevetve megtapsolták a jelenetet. Az első fellépésemen nyílt színi tapsot kaptam, ami ritka diadal még az idősebb szí¬nészek számára is.
Amint kiléptem a színről, kábultan rohantam ki a színház mögötti Duna-parti ut-cára, és zokogtam… zokogtam, félig ájultan a boldogságtól.
Úgy éreztem, akkor színésznő született.
A következő műsorban udvarhölgynek osztottak be, de bizony nem illett a so¬vány alakomra a biedermeier divatú ruha. Ezért a vendégbonviván, Delly Ferenc ké¬résére kivettek a csoportból, és helyet cseréltem egy másik műsorban szereplő kis¬lánnyal.
A darabban az volt a feladatom, hogy beszóljak egy kocsma ablakán: „Csende-sebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édesanyám beteg.” Ezt a Pe-tőfitől vett idézetet a lámpaláztól remegő hangomon olyan hatásosan mondtam el, hogy utána sűrű, egy pillanatra meghökkentően sűrű csend lett a színpadon, de még a nézőtéren is.
Úgy éreztem, akkor drámai színésznő született.
Egy másik előadásnak az egyik felvonása úgy kezdődött, hogy egy „vonatállo-máson” ültem én is a vonatra várva, majd a bonvivánunk belépésével folytatódott a színdarab. Egyik este azonban nem jelent meg a színen a szereplő… Az ügye¬lőnk azonnal elszaladt a lekésett színészért. Ezalatt mi, „az utasok” némán ültünk az egyre kínosabb szünetben. Ám hirtelen megpezsdült bennem a humor, és mi¬vel parasztasszonynak voltam öltözve, térdig felhúztam a szoknyámat (kilátszottak a fekete harisnyás, pipaszár lábaim), majd siránkozó hangon azt mondtam: „Jaaaj! Hogy meg vannak dagadva a lábaim!” A közönség felnevetett.
Amikor az ügyelő visszaért a lekésett színésszel, meglepve hallotta a nézőtéri nevetést. Szigorú gyanakvással nézett be ránk, de nyomát sem látta rendetlenkedés¬nek. Ártatlan arccal statisztáltam tovább, így napirendre tért a furcsa eseten. Egé¬szen a másnapi előadásig.
Akkor én, a statiszta (!) halálmegvető bátorsággal megismételtem a „jelenete¬met”, amire ismét bejött a nevetés. Ettől a színpadot figyelő ügyelőnk felháborodás¬tól döbbent arca lassan csodálkozóba változott, és láthatóan el gondolkozott… Az¬tán elmaradt a leszidásom, a kirúgásom – az ügyelő elfogadta, elnézte, és továbbra is megengedte nekem, a statisztának a renitenskedését.
így született meg egy komika.