NEM SOKKAL KÉSŐBB SZEREPET KAPTAM.

Egy vénkisasszonyt játszhattam el, aki zongorázik egy hotel halijában, és amikor bejön valaki, megkérdezi, hogy zavar-e, majd összeszedi a kottáit, és elmegy. Amikor visszajön, és újra játszani kezd, egy csinos nő zavarja meg, tőle hűvösen kér elnézést, miközben távozik. Harmadszorra egy fess férfi jön, akit kacérkodva hagy ott, de amikor negyedszer is bejön, az a csinos fér¬fi éppen csókolódzik a nővel. Ezen felháborodva megáll középen, elejti a kottáit, és amikor szedegeti, újra meg újra leejti, majd felháborodva távozik. – És erre minden alkalommal kitört egy jóízű nevetéssel kísért taps.
Én természetesnek vettem a sikeremet, és az egyik előadáson, amikor kijöttem a színpadról, a kulissza mögött Erdélyi Mihály, az igazgató várt, és azt mondta nekem: „Te, Pocok! Két év múlva kicsi lesz neked az én színházam.” Tévedett, csak há¬rom év múlva lett az.
De addig még nagyon sok minden történt. Kaptam újabb, egyre nagyobb komi- kaszerepeket. És az év végi színészvizsgai előadásunkon bemutathattuk a tudásun¬kat. Sajnos a helytelenül megválasztott színdarab korlátozta a lehetőségeinket, szin¬te egyikünknek sem jutott „testhezálló” szerep. Persze azért mindannyian elhittük, hogy jók voltunk. Talán egyedül én éreztem, hogy jobb is lehettem volna.

Az első igazi szerepem: nevelőnő a „Babusban” Tassi Bélával
A tanulási vágyam határtalan volt. Szabad perceimben a kulisszák nyílásainál áll-tam, és néztem a színészek játékait, szinte szóról szóra tudtam már a szerepeiket, így történhetett meg, hogy egyszer életmentő lehettem, s ez döntően befolyásolta a későbbi életemet.
A „Mosoly országa” című nagyoperettben a Szu Csöng kínai herceg főszerepet vendégként játszotta Operaházunk kitűnő tenoristája, Szűcs László. Az övénél tisz-tábban és csengőbben szóló férfihangot azóta sem hallhattam. Elbűvölten álltam ott minden előadáson, és egyszer azt láttam, hogy miközben a nagyáriát énekli, a háta mögötti díszlet kezd feléje dőlni. Rémülten rohantam be a nyílt színre, és amíg a díszletezők odaértek, én a két vézna karommal nekifeszülve megtartottam felette a nehéz díszletet. Nagy jelentősége lett ennek az életemben – Szűcs László nem felejtett el engem.
így telt el a színésztanoncévem, és a végén kezembe került egy újságcikk, amely¬ben megdicsérték az eredményes színésznevelést: „…de külön ki kell emelni a nö¬vendékek közül a pompás komikai érzékkel megáldott Horváth Ilonát, akiről még hallani fogunk.” (Mert az eredeti családi nevemen indultam a pályán, amíg fel nem szólítottak a névváltoztatásra a már pályán lévő Horváth Ica, illetve Ilonka miatt.)
A sok sikeres szereplés és a ráadásként érkezett dicsérő kritika után bizakodva várhattam a következő szezont és azt, hogy majd sikeresen tehetem le a kamarai vizsgámat, amely hivatásos színészi rangra emel.

Csepelen

MIRE ELÉRKEZTÜNK A SZÍNHÁZI ÉVAD VÉGÉHEZ, Erdélyi Mihály elkészült az új, nagy nyári produkciójának a megírásával, melynek szövegét, zenéjét, énekszövegeit is ő maga alkotta. Erre összeválogatta a lehető legnagyobb, legnépszerűbb művész-csillagokat, és megkezdte velük a próbákat. Ekkor a három színház „normál tár¬sulati” tagjai és mi, a végzett növendékek is szétszóródtunk a jövő szeptemberi színházkezdésig.
Valahogy megtudtuk, hogy van Csepelen egy társulat, amely szívesen felveszi az ifjú, kezdő színészeket, ezért mi is jelentkeztünk. Az igazgató, Deák Lőrinc el¬fogadott bennünket, így két volt társnövendékkel együtt beállhattunk a másnapi próbába. Nagy kalandnak éreztük, és boldogan tanultuk a kapott szerepeinket déltől estig, amikor ott tengtünk, lengtünk a nagy nyári hőségben. Közben haza¬járni nem lett volna gazdaságos, hiszen a kapott napi gázsi nem fedezte a napköz¬beni villamosköltségeket. De sokszor még az éjszakaikat sem, amikor az osztalék helyett csak ígéreteket kaptunk. Ilyenkor gyalog kellett hazabandukolnunk a pesti lakásunkig. Nekem ez nem lett volna muszáj, mivel az én papám a „Beszkártnál” (a BKV elődje) dolgozott, és ezért volt állandó szabad villamosigazolványom, de sorsot vállaltam a gyaloglókkal. Kétórányi séták voltak ezek, amikor igen jól érez¬tük magunkat együtt, jókat csipkelődtünk, nevetgéltünk a langyos éjszakákban. Sikeres, boldog jövő kapujában éreztük magunkat, feszített bennünket a fiatalság.
Talán egy hónapig tartott nálam ez a csepeli művészkedés, miközben örömmel fedeztem fel a színpad előtt álló harmóniumot. Napközben, a nézőtér hűvösében boldogan pötyögtettem a billentyűit. Az egyik ilyen „zongoraórámon” a hátsó szék-sorokban felült egy ott heverésző színész, és mosolyogva odajött hozzám. Megta-nulhattam tőle a „Csacsi indulót”. Remegett a szívem a boldogságtól, hát még attól, amit mondott: „Magának megvan az az előnye Vaszary Piroskával szemben, hogy tud énekelni.”
Ezt a „zongoratanáromat,” „kritikusomat,” „kollégámat” Solti Bertalannak hív¬ták. Nagyon örültem, amikor később meghallottam, hogy Kossuth-díjas művész lett belőle.
Ennyi emlékem maradt arról a csepeli művészkedésemről.