Mi LETT A SZTNINÖVENDÉK TÁRSAIMBÓL? A fiuk elhülyéskedték, elbolondozták a színész¬kedést. Szenvedélyes kártyacsatákat vívtak az öltözőjükben, és a színpadi jelenése¬ikre gyakran lekésve érkeztek, akkor is úgy, hogy az öltözőasztal lapjának az aljára kenték a piros és fekete festéket, és mielőtt rohanni kezdtek lefelé, odakaptak az uj- jaikkal, és a lépcsőházban kenték az arcukra. Egyszer komoly leszidást kaptak érte, mert valamelyikük, heccből, felcserélte a festékeket, és így az arcukra feketét, a sze-mük köré meg pirosat kentek….
De a kártyázás mellett más örömöket is hajkurásztak. Italokat hordtak be, és erre egyszer becsalogatták az egyik növendék lányt, Annit, majd röhögve mondták el, hogy mi mindent csináltak vele az öltözőasztalon.
Az egyik fiú, Imre megvetően hagyta abba a tanonckodást. Lenézően jelentette ki: „ÉÉÉÉN… EZEKNEK nem statisztálok?” – és visszament az utcára lődörögni. Egy másik fiúval Miskolcon találkoztam újra, ahol színpadi ügyelő lett belőle. Csak egy fiúból lett igazán színész, az előző évben végzett színitanonc Pagonyi János becsé¬ből, Pagonyi Nándorból, aki magas volt, jóképű, és kellemesen férfias hangja volt. Vele úgy harmincöt év múlva találkoztam össze a debreceni Csokonai Színház tár¬salgójában. Nagyon megörültünk egymásnak, és hízelgő volt, hogy idézte az egyik akkori mondásomat – csak sajnos rosszul, sértően.
A lányok sorsa is érdekesen alakult. Kató nagyon szegény lehetett, mert egy-egy vacsoráért lett megkapható. Valahol a Nyugati pályaudvarnál talált a férfiakra, akik az ottani Ilkovics-büfében fizettek neki vacsorát. Tésztát vagy főzeléket, mert mást kérni nem mert, mivel nem tudta, hogyan kell „intelligensen” enni. Ő volt az, akire a tanárunk azt mondta a meghallgatásunkon, hogy intelligens.
Rózsi az egyik éste boldogan tett az asztalunkra egy üveg kölnit és egy szagos szappant, és elmondta, hogy öt pengőt kapott egy idős férfitól, aki ezért elvehette a szüzességét. A megmaradt pénzéből én egy bordó brokát ruhaanyagot vetettem vele, és színpadi estélyit varrtam neki belőle. Szépen mutattak benne a fehér vállai. Később fiúgyermeket szült az egyik vezető színészünknek, aki feleségül vette.
Erzsinek, a szép, szőke lánynak lett a legkülönösebb sorsa. Egy újságban meg¬jelent hirdetésre jelentkezett, amelyben csinos, szőke, fiatal lányokat kerestek kül¬földi táncosnőturnéra. Örömmel vették a jelentkezését, és azonnal beállhatott a töb¬bi csinos lány közé megtanulni egy táncot, amellyel a világhírnév felé indulhatnak majd. Anyámmal együtt izgatottan készítgettük a nagy útra. Vele örültünk, amikor elindult, de üzenetet, hírt, hiába vártunk felőle. Sokkal később tudtuk meg, hogy le¬bukott Pesten egy leánykereskedő, aki csinos, szőke lányokat adott el egyiptomi lo¬kálokba arab férfiak számára. Megsirattuk Erzsit.
Hogy nekem mi lett a későbbi sorsom, azt most próbálom megírni.

VOLT EGY HOSSZÚ NYARAM ARRA, HOGY KÉSZÜLŐDJEK az őszi kamarai színészvizsgámra, amely révén majd hivatalosan is segédszínésznő lehetek. Egy kedves színész, Hor¬váth Jenő kölcsönadta nekem Szerb Antal Művészettörténetét, és a könyvet szóról szóra lemásoltam, mielőtt visszaadtam. A házmester nénink érettségiző lányától kölcsönkaptam az érettségi tételeket és az összes tankönyvét. Szinte mindent be-tanultam, hogy valamennyi tételre folyékonyan tudjam a feleletet. Nem akartam a műveltségi teszten elbukni. így még nagyobb bizakodással várhattam az őszi, kö¬telező színészvizsgámat.
A csepeli színházban sokszor elmaradt az előadás a nézők hiánya miatt, de a gá¬zsi még többször, ezért a színészek sorban elvándoroltak, a helyükbe meg máshol csalódottak jöttek, hiszen eleinte mindenhol csordogált valami pénz.
Nekem megint csak véletlenül jutott a fülembe, hogy egy közelebbi színháznál eséllyel lehet jelentkezni. így vett fel a társulatába a vurstliban lévő Jókai Színház igazgatója, Kárpáti Pál. Olyan statiszta, kórista, táncoslány, mondhatni, mindenes lettem.
A vurstliban lévő színháznak mindig volt elég nézője az ott szórakozó népség¬ből. Én pedig kedves színészeket ismerhettem meg ott, szívesen fogadták a lelkese¬désemet és a hódolataimat.
Az öreg zongoristánk felfigyelt az énekhangomra, és azt mondta, hogy érdemes lenne éneklést tanulnom. Ehhez először meg kell ismernem a kottát – mondta ő szívesen meg is tanít rá, ha elmegyek hozzá délutánonként. Vettem hát egy kot-tafüzetet, és mentem kottát, éneklést tanulni. Az első órán leírtam az alap-kottaje- gyeket, majd az úr „atyaian” a térdére ültetett, és szerető simogatásokba kezdett. Akkor hűltem el igazán, amikor a szoknyám alá kezdett cirógatni. Irgalmatlanul bü¬dös szivarszaga volt a szájának, undorítóan piszkos volt az ingének a nyaka, meg a keze és a füle is. Rémülten menekültem el tőle – ez volt az életem két énekórája közül az első.
Amikor elérkezett az ősz, újra Erdélyi Mihály színházaihoz kerültem. Az évfo-lyamtársaim közül rajtam kívül csak egy fiút fogadott vissza az igazgatónk, Pagonyi Nándort, aki sikeres tagja lett később a színészetünknek. A többiek közül sokan

már év közben lemorzsolódtak, elkallódtak, némelyik lány prostituált lett, a fiúk pe¬dig ellinkesedve tűntek el a homályba.
Én boldogan szorgoskodhattam tovább Erdélyinél, és nagy reményekkel vártam az eljövendő színészvizsgámat.
A vizsga
ELTELT EGY ÉV, AMIÓTA BEÍRTA A TITKÁR A NEVEMET A JELENTKEZŐK KÖZÉ. Reményekkel zsúfolva telt az első színházi évem, és izgatottan vártam a közelgő vizsgámat.
Szerencsés alkalomnak adódott, hogy egy fiú, akivel a Jókai Színházban talál-koztam, megkért, hogy menjek el vele az ő vizsgájára végszavazni. Bemutatkozásá¬nak a „Rómeó és Júlia” erkélyjelenetét választotta, és mivel mégiscsak drámai szí-nésznőnek hittem magamat – meg igazán tizenhat éves voltam úgy éreztem, hogy jó alkalom Júlia szerepében bemutatkoznom.
Az Uránia mozi épülete színiiskola is volt, és ott tartották a vizsgáztatásokat is. A legfelső emeleten kellett gyülekeznünk, lehettünk vagy harmincán. Forrott az iz¬galom, de én kívülállóként nyugodtan és éberen tudtam figyelni. Csak akkor kezdett felbuzogni bennem a nyugtalanság, amikor bennünket szólítottak be.
Bent egy hosszú asztal mögött ültek a bírák egy emelvényen, csupa félelmete¬sen hatalmas színházi nagyság. Úgy éreztem, hogy ez lesz a nagy alkalom meg¬mutatnom, hogy igazán mihez van tehetségem, ezért beleadtam minden drámai ér¬zésemet. Közben megláttam, hogy a bírák inkább engem figyelnek, ezért még na¬gyobb beleéléssel alakítottam Júliát, és amikor befejeztük a jelenetet, nem a fiút szólították meg, hanem engem. Kérdezgetni kezdtek, hogy ki vagyok, honnan jöt¬tem és mik a terveim. Megzavarodtam a váratlan fordulattól, és hebegve mondtam meg, hogy az Erdélyi Mihály színinövendéke vagyok – és hogy nemsokára várom a vizsgára szóló behívásomat.
A fiúnak még feltettek valami műveltségi, kérdést, és megköszönve a közremű-ködést elküldték bennünket azzal, hogy kint várjuk meg a vizsga eredményét. El-indultunk kifelé, de belőlem valami szorongás bizonytalanságot váltott ki, és a kü-szöbről visszaszóltam: „Idővel komika szeretnék lenni.” Komoly arccal néztek rám, legyintettek, és megismételték, hogy „köszönjük!”
Kinn vártunk, míg mindannyian levizsgáztak. Végre kijött a plebejus, és felol¬vasta azoknak a nevét, akik megfeleltek a vizsgán, majd hozzátette, hogy akiknek most nem sikerült, azok egy idő után megismételhetik a bemutatkozást. Az én tár¬samnak sikerült.
Óriási volt az öröm a sikeresek között, de az elbukottak zokogtak, volt, aki fel-háborodva szidta a „hozzá nem értő pancserokat”, volt, aki csak megsemmisülten állt a nagy igazságtalanság miatt.
Megpróbáltam elképzelni a lehetetlent: én mit tennék, ha elbuktatnának? Meg-győződésem volt, hogy leugranék arról a legfelsőbb emeletről.
Este a színházban ért a döbbenetes meglepetés.