Az EGYIK ELŐADÁSUNK UTÁN ANYÁM IZGATOTTAN VÁRT, két férfi állt mellette: egy másik társulat igazgatója, Rajna Zoltán és a titkára. Lelkesen mesélték, hogy hallottak az én nagy tehetségemről, és ezért szeretnék, ha elmennék az ő társulatukba, mert én- hozzám nem méltó az itteni környezet, őnáluk bontakozhatna ki igazán a tehetsé¬gem, meg aztán náluk biztos a napi nagy osztalék – és egyébként is, kint vár a taxi, amivel már indulhatunk is ettől a ripi együttestől őhozzájuk, a nívós társasághoz. Mivel kellemetlen volt már az itteni hangulat, meg anyám is izgatottan helyeselge- tett, az éj leple alatt én is szökevény lettem. Összeszedtem a kis motyóinkat, be¬ültem a taxiba, és dobogó szívvel gurultam vele az ígéretes jobb élet felé.
Kéméndre vittek. Egy onnan megszökött valakinek a „még meleg” helyére köl-töztünk be. Reggel majdnem elsőnek érkeztem a színházzá emelkedett helyi kocs¬mába, és ahogy egyenként szállingóztak az új színésztársaim, egyre jobban el¬képedtem. Sohasem látott kopott alakok jöttek, rossz kinézésű, szedett-vedett cse- pűrágók.
Négy napot töltöttem el velük. Hamarosan értem jöttek csábítani a Sárosi Ernő- féle társulattól, és nem volt nehéz elcsalniuk onnan. Párkányba vittek, ahol reggel csodálkozva bámultam a Duna túlsó partján magasodó esztergomi bazilikát.
Az itteni társulat is álomvilágban botorkáló ripacs népség volt. Az előadásokat az eredeti szövegek helyett az egyénileg jól bevált poénjaikkal tűzdelték tele, ame¬lyeket minden darabban, minden előadásban „elsütöttek”.
A bonvivánunk magas, karcsú termetű férfi volt, de a feje!… Hosszú, keskeny vö¬rös orra volt, a szemei dülledt vörösek, a lepedékes fogsora erősen ritkult, és az elő¬adásokra bemázolta a szája szélét meg a két orcáját tulipiros festékkel, mert, ugye, egy színművésznek úgy dukál. És ezzel férfiszépség-ideált teremtett a helybéli asz- szonyságok szívében.
Ennek a bonvivánnak gyakran voltam a primadonnatársa, és az egyik előadáson azt mondta a nézőtéren ülve, az Ángyomasszony az Ingyomasszonynak: „Jaaaj! Hogy beszél az a kapafogú azzal a szééép emberrel!”
Volt egy táncoskomikusunk, aki a jelenetei után azonnal felkapott egy tálcát, és már a műsor közben végigrohant a nézők között, harsányan kiabálva: „Cukorkát, csokoládét, tessék!” Az igazgató rászólt, hogy amikor ő van a színpadon, akkor ne tegye ezt.
A fiatal szubrettünk is azonnal lesietett a jelenete után, csakhogy ő néha nem ért vissza időben. A helybeli legények röhögve beszélték, hogy kivel, mennyiért ment be az árnyékszékbe. Az ő nevére is emlékszem… – de hátha később tisztes feleség lett belőle.
Az egyik ügyes primadonnánk papírból gyűrt virágokat tűzött a ruhájára, egy másik kenyérgalacsinokat tett az elöl hiányzó fogai helyébe; csak az volt a hibá¬juk, hogy az énekszámai végére rendszeresen lenyelte őket. Úgy tűnt, hogy a nézők mindezeket észre sem vették. Áhítattal nézték a tömött hurka alakú primadonnán- kát, amikor egy testére simuló, idomtalanul formátlan fehér ruhában jelent meg. Az asszonyi nézők bámulattal morajlottak fel: „Jaaaj! Akaaár egy menyasszony!”
Persze ezek az alakok nem egyszerre, nem egy helyen voltak együtt, hanem itt is, ott is.
Emlékszem, hogy egyszer, amikor egy csikorgóan hideg utazásunk után meg-érkeztünk a vendéglőnkbe, az igazgatóék paprikás krumplit rendeltek, és annak olyan csodálatos illata volt, hogy anyámban felébredt a főúri virtus, és odakiáltott a vendéglősnek: „Mi is kérünk paprikás krumplit – majd halkan mondta utána: – egy tányérral és két villával.”
Lám, mi is tudtunk élni!

Vándorutakon
PÁRKÁNYBAN, A DALITÁRSULATUNK TITKÁRA DIADALMASAN jelent meg köztünk az egyik délelőtt, oldalán egy csinosnak mondható fiatal lánnyal. Büszkén mutatta be: az ő fel¬fedezettje, és híres színésznőt fog csinálni belőle. Már aznap estére szánta a nagy ki-ugrását. Elővetette a „Francia szobalány” című sikerszíndarabot, amelyben a címsze¬rep nagy és hálás lehetőség. Az új „csillagjelölt” elmotyogta az olvasott szövegét, majd kétkedve vártuk az esti meglepetést. És a meglepetés nagyobb volt, mint hittük. Még abban a mínusz teljesítményű társaságban is volt olyan, aki alul tudott múlni minden alacsony szintet. Merev volt, unottan motyogott, és mint minden tehetségtelen, meg- csúnyult a színpadon.
így a nagy kiugrás ugyan elmaradt a tíz-tizenkét nézőnk előtt, de kapott még újabb lehetőséget rá, néhány másik szereppel. Végül ő döntött: az egyik nap nem je¬lent meg az esti előadásra. Nyomtalanul eltűnt, elszökött a színművészettel járó, fá¬rasztó maceráktól, visszament a korábbi, kényelmes foglalkozásához. Én a „Francia szobalány” szerepét örököltem tőle, a társulat majdnem mindegyik férfi tagja kapott tőle felejthetetlen emléket: hosszan gyógyuló nemi betegséget.
Egyszer csak anyámnak elege lett a vándoréletből, és kijelentette, hogy engem nem kell félteni, tudok én vigyázni magamra. Ő visszamegy Pestre, megnézi, hogy rendben van-e a lakás, meg hát mi van szegény apával – és magamra hagyott. Én meg tovább jártam a kedves, tiszta felvidéki magyar falvakat.
Az osztalékok egyre gyérebben csordogáltak, éhségemben répákat csórtam éjjel a háziak kertjeiből, éretlen gyümölcsöket szedtem a fákról, a közeli erdőkből fanyar körtét gyűjtöttem – mindazt, amit rágni lehetett.
Az éjszakai sötétségben meg kora hajnalban történtek a szökdösések a társu¬latoktól – meg a háziaktól, akiknél már felhalmozódtak a lakásadósságok. Ahol erre felfigyeltek a háziak, nagy csetepaté lett belőle, de néha az is megtörtént, hogy a szállásadók ilyenkor csak megvetően legyintettek: „Cigány bagázs!”
Én meg egy mindennél értékesebb útravalót kaptam az egyik idős színésznőnk¬től. Valamikor jobb napokat látott, kétségtelenül művelt asszony volt, szőkére festett ősz hajjal, feltűnő műfogsorokkal és enyhén elferdült szájjal. A titkolt tragédiáját méltósággal viselte.
Vele volt a tizennyolc éves fia, ő is színészkedett. Gátlásos, merev tartású fiú volt. Egyszer az anyja azt mondta neki rólam: „Béla! Úgy nézd meg ezt a kislányt, hogy ő egy nagyon nagy művésznő.” Mintha az égre írta volna fel ezt a méltatást, valahány¬szor mélypontra kerültem, ez a dicséret adott nekem mindig új hitet és új erőt.
És a szekerek tovább döcögtek velünk, innen oda, „Hencidától Boncidáig”. Meg-érkezett a tavasz. Lekerültek rólunk a kabátjaink, és abban az egy ruhában ván¬doroltunk a poros utakon, amelyben este királyok, hercegek, bárók lehettünk. Szegényesen kicsi ládáink voltak, csak keveseké volt túl nehéz. Ők még kutácsot, felmosóvödröt és söprűt is pakoltak a szekereinkre. Biztosak voltunk benne, hogy a ládáikban is csak csorbult konyhaedények voltak. A társadalom peremére sod¬ródott ripacsok voltak, akik színésznek álmodták magukat.
Ez után a naplómban azt olvashatom: „Április 15. – Kürt 41. Igazgató: Mészáros József.” Halványan sem emlékszem arra, hogy oda hogyan kerültem – de ott egy¬szerre minden jobb lett, minden.
Mészáros igazgató megbízható, rendes ember volt. A felesége, Sólyom Manci lett a primadonnánk, kedves, mosolygós fiatalasszony, és néha meghívott ebédre. Azt mondta: „Jöjjön el délben, nagy fazék kelkáposztát főzök, jut magának is.” Bol¬dogan mentem, már azért is, mert olyankor egy asztalnál ülhettem Somló Ferivel. Igen, Somló Manci testvéröccsével. így nem csoda, hogy ő is ahhoz a társulathoz került.
A boldogságom végtelen lett volna, ha nem jött volna ide Ferivel az a vénasszony súgónő is. Legalább negyven-negyvenöt éves lehetett az a „banya,” aki zoknit hor¬dott, a hajába nagy fehér masnit kötött, és selypítgetve csipogta Ferinek: „Megisz őőőrülök!”
Hamarosan elérkezett a nyár. A szekér végében ülve kényelmesen lóbálhattam a lábaimat, míg fájó szívvel néztem a kackiásan utánunk baktató Ferit. Vesszővel csapkodta a csizmája szárát, a süvege még ferdébben ült a fején, és a mellettem ücsörgő banyával nevetgélt össze.
Ez volt az én tizenhetedik tavaszom.
Legenda lettéin
1940. ÁPRILIS 24-ÉN EGY Csűz NEVŰ FALUBA MENTÜNK. Későn érkeztünk, és nehezen ta¬láltam magamnak szállást. Végül Illés néni fogadott be, de akkor már olyan késő volt, hogy be sem mentem hozzá, csak a kapujában beszélhettük meg, hogy az elő¬adás után el fogok jönni. Holdvilág nélküli, borús késő este botorkáltam a háza felé. A kerítést megismertem: arról, hogy teljesen zárt és magas deszkákból állt, meg a kapuja is hozzá illően zárt. Csakhogy a kapu zárva volt. Meglepődtem ezen, és töprengni kezdtem, hogy mit tegyek. Fellármázni csak nem akartam a falut, ezért felkapaszkodtam a kapu tetejére, ahonnan elérhettem a belül lévő riglit, és így már akadály nélkül bejuthattam az udvarba.
Míg tapogatódzva mentem a konyhaajtó felé, észrevettem, hogy egy nagydarab fehér kutya jön mellettem csendesen. Belevakargattam a bundájába, miközben azt mondtam neki: „Szervusz, kutyus… jó kutya vagy…” – és közben simogattam a bo¬zontos fejét.
Amikor a konyhaajtón benyitottam, belebotlottam egy óvatosságból útba állított székbe, aminek a zajára rémülten kiáltott fel a szobájában a néni: „Jaaaj!!! Ki az?!! i” – „Csak én vagyok – feleltem -, ne tessék megijedni, én vagyok… a színésznő.” De a néni erre még rémültebben kezdett kiabálni: „Jézus Máriám, Szent Atyaisten! Hol van a kutya…?” – „Itt van mellettem…” – feleltem, de erre már kiért a néni, a folytonos jajveszékelések közben lámpát gyújtott, így megláthattam, hogy az arca hullasápadt, a szájszéle szederjes lila, s rémült, tágra nyitott szemmel nézte, hogy a kutyája szelíden ült a lábam mellett, szerelmesen nézett fel rám, miközben én fo¬lyamatosan vakargattam a fejét. Ettől a látványtól a néni se eleven, se holt nem volt.
Nagy nehezen megértettem a sipákolásából, hogy emberölő kutyájától ez egy csoda!
Másnap reggel a vasárnap délelőtti misére menet áhítatos tisztelettel köszöntöt¬tek, a templomban meg csak engem nézett csodáló szemekkel a falu népe.
Szinte biztos vagyok benne, hogy amikor tizenhét nap múlva eljöttünk onnan, engem mint csodát emlegettek: „Vót itt egyszer egy színésznő – de inkább olyan is-tenesen vékonyka, akinek az Illés Zsuzsa néni emberölő kuvasza olyan szelíden ült a lábainál, akár egy kezes bárány.”
Lehet, hogy Csúzon idővel legenda lett belőlem, tán még olyan is akadt, aki a templomban glóriát látott a fejem fölött.