VÁNDORUTAKON

Az 1939-ts VOLT AZ ÉVSZÁZAD LEGHIDEGEBB TELÉNEK SZILVESZTERE. Azon a napon in¬dultam el a kopott vulkánfíber táskámmal a színészi sorsom felé.
Óriási izgalommal készülődtünk. A táskát Gyuri bátyám vette meg számomra a Teleki téri ócskapiacon, a nővérem átadta egy-két nélkülözhető ruháját átigazítás- ra, megvettük részletre a házmester nénink lányának két megunt ruháját, de a me¬leg télikabát megszerzése már nagyobb gond volt. Szerencsére egy asszonytól aján¬dékba kaptam egy fekete bársony félkabátkát, azt kibéleltük kopott pulóverekkel, így téliesre varázsoltuk. Hozzávalónak feketére festettünk egy fehér nyári szoknyát, valami prémgallérból muffot varrtam, és így készen is lettem az indulásra. Egyik ke¬zemben a ruhás táskát fogtam, a másikban egy cipősdobozt szorongattam, amiben a féltett saját verseim voltak.
Pesti életemben sohasem látott, gyönyörű, magas hegyek között vitt a vonat az „Életbe”. Gyönyörűséges kábulat, remény remegtette a szívemet. Az állomáson egy pirosra fagyott arcú, vörös hajú férfi várt. Ő volt á társulat ügyelője, mindenese. A kopott, vékony kabátja nem sok jót ígért. Udvariasan átvette a táskámat, és el¬vezetett a „színházba” – a falu kocsmájába. Az olajjal felkent padlójú helyiség egyik végében üres hordókra tákolt dobogó volt a színpad. Előtte lepedőkből összeügyes¬kedett széthúzható függöny volt. Megérkeztem a pályám első színhelyére.
A holmimat ott hagytam megőrzésre, és elindultam a házak felé szállást keresni. Füstöltek a kémények a szilveszteri készülődések miatt, itt-ott megálltam, és a ke-rítésen át bekiabáltam.
A kutyák megugattak, és mindenütt röviden elutasítottak. Visszamentem a kocs-mába az ügyelőnkhöz, aki elvezetett a társulat komikájához, Putnoki Boriskához. Ő a férjével egy üvegezett verandán lakott. Rábeszélte a háziakat, hogy fogadjanak be, legalább egy éjszakára.
Kedves, falusi emberek voltak, és jó meleg volt a tapasztott, földes szobájuk. A sparherden egy lábasban zsíros krumpli pirult. ínycsiklandó illata volt. Kértem belőle húsz fillérért egy tányérnyit – jobb ízű vacsorám nem lehetett volna semmi.
Azután bebújtam a dunnás ágyba, és a kicsiny ablakon át láthattam az éjszaká¬ban ragyogó csillagokat. Közben a sparherdben pattogott a tűz, és a fénye vibrálón világította a szoba falait, bútorait.
Reggel pihenten és izgatottan mentem Boriskával az első társulatom megisme-résére.
Elindult egy színésznő a küzdelmek és a sikerek felé…
korszaka. A délelőtti próbára Putnoki Boriskával és dobos férjével érkeztünk meg el-sőkként. Csak Kondacs Bandi, az ügyelő-mindenesünk volt már ott, csendesen ren-dezkedett a színpadnak szánt söröshordók között. Hideg, homályos csend honolt a kocsma olajszagú termében. Az asztalok, a székek már félre voltak rakva, a padok felpolcolva várták az elrendezésüket.
Lassacskán beszállingóztak a többiek is. Ugyan, hogy lehetett volna pontosságról beszélni, karórája kinek lehetett volna közülünk? Végre találkoztam az igazgatóval, Tarr Bélával is. Magas, harmincas éveiben járó, szeplős, kopaszodó férfi volt. Kí-váncsian vizslattuk egymást. Határozottnak és elég értelmesnek véltem őt.
Majd jöttek a többiek, köztük egy légiesen karcsú, szép arcú, kedves fiatal nő: Sági Micike. Szerény volt, csendes, illedelmes. Bájos színpadi jelenség, kellemes énekhanggal. Nem tudni, hogy honnan és miért kerülhetett ebbe az élethelyzetbe. A faluban rossz híre terjedt, a házigazdái döbbenten beszélték, hogy az ő színész¬nőjük ott is megmossa magát, ahol egy tisztességes nő nem szokta. így terjed a szí¬nésznők rossz híre.
Érkezett egy idősebb házaspár, az asszonyra nem tudok emlékezni, de a férje emlékezetes maradt, mert az egyik szeme félig csukva volt. Ápolatlan, kicsi alak, akinek a szájából állandóan pipa lógott, nyilván azzal akart úri, férfias jelleget el¬érni. Humoros öregszerepekre maszk nélkül is alkalmas volt.
Megjött a primadonnánk, aki felejthető, középkorú nő volt. Olyan se szép, se… Megjelent egy fiatal fiú is, a kackiás tartású Somló Ferenc – a szétvetett csizmás lá-baival, báránykucsmás, félretartott fejével és magabiztos, húszéves legénységével első pillantásra megdobogtatta a szívemet. Az én akkori, tizenhat éves leányszí¬vemet.
Amikor összegyűlt a teljes létszámunk, a direktor számba vette, hogy melyik da-rabhoz vagyunk elegen, elővette a „Bubus” című vígjáték példányát, amely az ak¬kori Színházi Élet című újság hátsó részében volt kinyomtatva, és kiosztotta a sze¬repeket. Köztünk már valamennyien játszották addigra minden műsorra tűzhető előadás valamennyi szerepét, így senkinek nem volt gondja. Csodálatosan én is tud¬tam az első ott rám osztott szerepet, hiszen növendékkoromban, az Erdélyi-szín¬házakban már játszottam a darabbeli nevelőnőt.
De mivel nagy ünnep az újév napja, arra az estére még egy előadást tervezett a direktor-rendezőnk. A „Csavargó lány” még ismeretlen volt nekem, de szerencsére „szivacsfejem” van, két elolvasás után hibátlanul el tudtam mondani, énekelni, ját¬szani bármit. Csak a szerephez való ruháim elkészítése volt mindig gond. De arra született egy praktikus ötletem. Felszabatlan kelmékből, ilyen-olyan díszítőkkel fel¬turbózva, ötlet és kényszer szerint tudtam magamra tekerni, igazgatni, biztosító¬tűkkel rögzíteni „százféle” ruhát. Ezzel a trükkel szinte a legváltozatosabban öl¬tözködő színésznő lehettem. De szükség is volt erre, mert az ott töltött huszonöt napon át sokféle darabot, sokféle szerepet kellett eljátszanom. Somló Ferikével sok közös ének-tánc számunk volt. Micsoda boldogság öntött el, amikor tánc közben átfogta a derekamat! Ilyen örömből számomra csak ennyi jutott. De nekem ez sem volt kevés!
Öröm volt még az a sok meleg leves is, amiket a vendéglőben ehettem. Minden délben húsz fillérért kaptam egy-egy tányérral, és mellé két karéj kenyeret. Azt sem bántam, hogy a mellettem lévő asztalnál a direktorunk egész menüket eszik, a nyo¬mor mögött előttem csillogott egy csodálatos színészi jövő reménye – és mi lehetett volna számomra boldogítóbb?
Huszonöt nap múlva odébb szekereztünk, egy másik falu „színháza” felé.
Az első szekér
1940. JANUÁR 26-ÁN ÜLTEM ELŐSZÖR EKHÓS SZEKÉRRE. A ládáink között meg a tetején szo¬rongva zötykölődtünk anyámmal együtt Szőny felé. Mert akkor én már nem voltam egyedül, magam után csaltam Pestről a mamámat. Azt a csuda jó dolgomat, a meleg szobát, a sikereimet meg akartam osztani vele. El is jött utánam, a társulatunk pe¬dig nyert vele egy megbízható jegyszedőt.
Anyám, Vay Margit, a néhai vajai és luskodi báró Vay Miklós főispán és szob-rászművész unokája, állt a kocsmaterem ajtajában, és tépegette a ruhatári papírszel-vényekből belépőjeggyé kinevezett cetliket. így megszűnt a potyázások lehetősége, ángyika nem engedhette be szép szóra a komaasszonyt meg a komát, jegyet kellett váltaniuk, vagy azt mondhatták: „Engem nem is érdekel ez az istenverése!”
Szőnyben csodálatos, igazi kultúrházat találtunk. Igaz, hogy elhagyatott, törött ablakú hodály volt, de bele lehetett tenni egy gesztenyesütő-féle sparherdet; a szín¬
pádról megnyugtató volt a repedésein kivilágló tűz fénye. Hinni lehetett a melegé¬ben. Hittem is, míg egyszer meg nem láttam, hogy az ujjatlan kesztyűs öreg zon¬goristánk a dermedt ujjait rányomta melegedni az égő kályha lapjára.
A törött ablakokon dűlt be a hideg, a közönség fülig bebugyolálva nézett ben¬nünket, míg én mezítláb álltam a színpadon, egy szál pendelyben – hiszen „Iluskát” játszhattam a János vitézben. Egyszer felszólt valaki a nézőtérről: „Vegyen fel ma¬gára valamit, az Isten áldja meg!” Csak én egyedül nem fáztam meg a társulatunkból azon a nagyon kemény télen.
A szállásunk is jó edzési lehetőséget nyújtott. A tisztaszoba ablakai töröttek vol¬tak, újságpapírral, rongyokkal be lehetett tömni, de amikor egyszer befűtöttek a há¬ziak, a falakról, a plafonról csöpögött a két centi vastag dér. Oda se neki! Kényelmes, szalmazsákos ágyunk, széles, meleg dunnánk volt, és esténként melegített téglákat raktak alá nekünk a háziak, reggel meg beszedhettük a dunna alá a ruháinkat, hogy felolvadjon a dermedtségük. A reggeli meleg tea után anya otthon maradt, hogy ebéddel várjon, én pedig boldog izgalommal mentem a „Színház” felé. Nem lehe¬tett előre tudni, hogy kik vannak még velünk, kik szökdöstek el tőlünk „jobb tár¬sulatokhoz”.
Mert igény, lehetőség mindig akadt. A visszaszerzett Felvidéken örömmel fogad¬ták a magyar szavú „színészeket”. Nem tudták előre, hogy milyen selejtet kapnak. A társulatok „titkárai” állandóan úton voltak, alkalmas helyeket kerestek, engedélyt szereztek a jegyzőtől, majd bérleteket árultak a jobb módú polgároknak. Azok vet¬ték is, szánalomból a szegény éhenkórászok miatt. így forgott, vándorolt helyről helyre az a sok szedett-vedett kóceráj, akik között olyanok is lézengtek, akik va¬laha már tényleg szerepelhettek rendes, engedélyezett együttesben is, de kikoptak, lemorzsolódtak onnan valamiért, aztán öntudatos sértettséggel csatlakoztak a se- honnaiak társaságához. Én is közéjük tartoztam.
Szőnyből harmincegy nap múlva mentünk tovább Kisbérre, onnan huszonhá¬rom nap múlva szekereztünk tovább, Ógyallára. Faluról falura vándoroltunk a mo- tyónkkal, a sűrűn változó társulatunkkal. Kevesen voltunk már az év eleji első tár¬sulatból. Putnoki Boriskát, az első társulatunk komikáját őszintén szerettem, ked¬ves volt a kemény, gömbölyű, kicsi alakja, a gyémántnál is fényesebben csillogó fe¬kete szemei, az állandó mosolya és a humora.
Egyszer mégis csúnyán összeveszekedtünk. Igazán nem tudom, hogy miért is ugrottunk egymásnak, ő amúgy cigány módra, mire én magyarosan mondogattam oda neki. Ettől megromlott a hangulat köztünk – meg az igazgató is egyre kevesebb osztalékot adott, utóbb már semmit sem, ezért március 27-én a legjobbkor jött számomra egy kecsegtető csábítás.