ENNEK A FALUNAK ÉS AZ OTTANI SZÁLLÁSADÓIMNAK a nevét csupa nagybetűvel kell le¬írni. Mert emlékezetesebb, kedvesebb lett minden másiknál: „KOLTA, JEZSO JÁ-NOS, KÜRTI UTCA 115.”
Koltán egy szívélyes, idős házaspár fogadott be magához. Jezso János nyugdíjas korú asztalos meg a felesége, egy csupa szív nénike. Az első este, amikor későn ha-zaérkeztem, ők már ágyban lehettek, és onnan figyelhették a hazajövetelemet. Tán még meg is leshették, hogy mit teszek, amikor meglátom a szobámban az asztalra készített ibrik tejet, a mellé tett karéj kenyérrel.
Nagyon, nagyon megörültem, és a felét jóízűen megvacsoráztam, a másik felét reggelire spóroltam el magamnak. Reggel hálás szívvel megköszöntem, és mond¬tam, hogy máskorra is szeretném, ha kaphatnék, ezért megkérdezem, hogy meny¬nyivel fogok tartozni értük. De Jezso néni csak legyintett: „Majd nem veszünk össze.” Kicsit aggaszott ez a bizonytalanság, de Jezso néninek jóságos szemei voltak.
Még nagyobb meglepetés ért délben, amikor az asztalukhoz hívtak, hogy tart¬sak velük, tiszteljem meg őket az ő szerény ebédjükön. Illatozó, főtt füstölt sonka volt a tálban, zsírban úszó törött krumplival. Szinte beleszédültem a látványába és az illatába. Ellenállhatatlan volt. Kérdeztem, hogy mennyibe kerül, de a néni megint csak nevetve legyintett: „Majd nem veszünk össze.”
És attól a naptól kezdve fejedelmi életem lett. Minden este, reggel frissen fejt tej, Jezso néni sütötte omlós fehér kenyér, délben pedig a sült sonka – megunhatatlanul. Csak az nyugtalanított: hogyan tudom majd én ezt kifizetni? Igaz, hogy minden napra adtam nekik színházjegyeket, el is jöttek mindig, és éreztem, hogy büszkék voltak az „ő színésznőjükre”.
Kolta falu aljában folyik a Vág. Melengető emlék volt számomra a neve, az egyik kedves szerepemben énekeltem róla: „Tót országban folyik a Vág, – hoci a szád Anka…” Szerettem volna látni, hogy milyen lehet? Összeszedtem néhány ruhámat, kis batyuba kötöttem, és elindultam vele, hogy a Vágban mossam ki, ahogy azt ab¬ban az énekben a „tulipiros menyecskék” teszik. A patak felszíne csillogott a tükrö¬ződő napsugaraktól, egy-egy habos fodrocska táncolt rajta bukdácsolva, és én gyö¬nyörködve néztem a megelevenedett dalt.
Bokáig álltam a Vág jéghideg vizében, úgy mostam a patakban, mint a János vi¬téz Iluskája. Élveztem a jelenetet, ám egy óvatlan pillanatban a víz sodra elkapta az egyik ruhámat. Utánakaptam, sikerült elfogni, de megbotlottam, és a lendülettől de¬rékig süllyedtem a patakban, ahol már nagy és sebes volt a víz sodra. Küzdöttem az árral – az életemért kellett küzdenem. (Úszni a mai napig sem tudok.) Méterekkel lejjebb értem el a partot – de elértem. Kévésén múlt, hogy nem sodorta magával ak¬kor ott a holttestemet a Vág.
Az egyik nap megláttam, hogy az udvaron nagy halom mosnivalót áztatott be Jezso néni egy teknőbe. Elérkezettnek éreztem a viszonzásom lehetőségét. A tek¬nő szélén lévő gyökérkefével és szappannal nekiláttam kimosni a néni ruháit. Bol¬dogan súroltam, sikáltam a vastag lenvászon holmikat, és jólesően éreztem a hom¬lokomról csorgó verítéket. Láttam, hogy a szomszédék felől néhány asszony ösz- szegyűlve könyököl az elválasztó kerítésen, és ámulva nézik azt a vékonyka, gyer- meknyi színésznőt, aki akkurátosan kimosta az egész teknőnyi szennyest. Ezalatt Jezso néni próbálta kivenni a kezemből a kefét, de csak gyengéden, mert majd¬hogynem könnyezett a meghatottságtól és a büszkeségtől: lám, milyen színésznő az ő kis színésznője!
Az egyik ebédelés közben a néni elmondta, hogy van nekik Pesten egy derék, rendőr fiúk, Jezso Andrásnak hívják. Azt kérdezte, hogy nem találkoztam-e már vele véletlenül. Sajnálattal mondtam, hogy nem tudhatom, hiszen Pesten nagyon sok rendőr sétál az utcákon meg irányítgat az utakon. Lehet, hogy láttam is már, csak nem tudtam, hogy ő az. A néni ezen elgondolkodott, hiszen elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet az a Budapest, ahol nem ismerik egymást az emberek.
Aztán később is emlegette nekem a fiát, hogy milyen derék, szép szál legény, és hogy rendes állományú rendőr, nyugdíjas állásban, és azt is mondta, hogy ilyen ren-
des asszonyt szeretnének neki, mint én vagyok: „Bárcsak találkoznának maguk egy-mással Pesten!”
Amikor tizennyolc nap múlva búcsúznunk kellett, semmi pénzt sem fogadtak el tőlem. A néni azt mondta: „Hagyja csak! Úgyis a kutyáknak adtuk vóna!” A Jezso bácsi pedig ajándékot adott nekem. Azt a vasveretes kicsiny „kincsesládikót”, ami¬nek révén annak idején asztalosmester lett belőle, és mostanáig büszkén őrizte. Ne¬kem adta! Hogy ne felejtsem el őket!
A kapuban könnyesen öleltük egymást Jezso nénivel, míg a bácsi csak köhintett egyet-egyet a bajusza alatt. Amikor már elindultam, a néni integetve utánam ki¬áltott: „Ne feledje! Jezso Andrásnak hívják! Nyugdíjas állású rendőr!” És ahogy tá¬volodtam, nehezebb lett a szomorúságom, mint a kezeimben cipelt motyóm.
Koltáról Nagysallóba vándoroltunk, majd onnan nyolc nap múlva tovább indul¬tunk Nagykálnába. Ez az utunk átvezetett Koltán. Amint a szekerünk lassan döcö¬gött, egy magaslatról megláttam a völgyben elterülő Koltát, az ismert templomát, ut¬cáit, házait, és szívdobogva fedeztem fel Jezso néniék faluszéli házát. A kertjük vége egyenesen az utunk felé nyúlt, egy virágos rét volt csupán odáig. Boldogan ugrottam le a szekérről, odakiáltottam, hogy a templomnál majd utolérem őket, és máris sza¬ladtam a pitypangos réten át. Futottam, futottam, ahogyan csak tudtam, és amikor elértem Jezso néniék kertjének alját, már onnan kiabálni kezdtem a nevüket: „Jezso néni!… Jezso bácsi!… Itt vagyok!…”
A néni hallotta meg a kiabálásomat, kiszaladt elém az udvarra, onnan kiabálta vissza: „Gyere ki, apjuk! Itt van a mi kislányunk!” Csak néhány forró ölelésre volt idő, mondtam, hogy csak leugrottam a szekérről, hogy láthassam, megölelhessem őket, és még egyszer megköszönjem azt a sok jót, amit tőlük kaptam. De ezeket is csak inkább hadartam, míg kapkodtam a levegőt a nagy futástól. Sietnem kellett, el kellett érnem a templomnál a szekerünket. De nem is a szavak beszéltek, beszélt he¬lyettünk a boldogságtól kipirult arcunk.
Amikor már az úton szaladtam elfelé, a néni megint utánam kiáltott: „Ne feled¬je… Jezso Andrásnak hijják!…”
^gysanóneyesek
HA KOLTÓ FALU ÉS JEZSO NÉNIÉK NEVÉT CSUPA NAGYBETŰVEL ÍRTAM LE, akkor a következő állomásunkat az eseményei miatt csupa kisbetűvel írom: „sidó jánosné, nagysalló, második utca 43.”
így írtam! Csupa kisbetűvel! De talán jobb lenne, ha sehogyan sem írnám le azo¬kat, amik ott történtek velem, de még jobb lenne, ha teljesen el is felejteném. Kel¬lemetlen emlék lett az ottani szállásadó néni, meg az egyéb történések is.
Nagysallóban is a vendéglőben tartottuk az előadásainkat. A vendéglő udvarán nagy lombú, hűvöset adó fák alatt volt néhány asztal, ahol az ebédeket tálalták. A délelőtti próbáink után ott ettem én is a szokásos egytányérnyi levesemet, de ak¬kor sem fájt, hogy a szomszéd asztaloknál a direktorunk, meg néha más színészek
is, egész ebédet ettek. Elégedett voltam azzal, ami az én számomra jutott, nagy és változatos szerepeket játszhattam, és ezzel teljesült az álmom.
Az egyik este, az előadásunk után mellém szegődött a falu fiatal segédjegyzője, és elkísért a kapumig. Kedves, mosolygós fiatalember volt, és én a nagy megtisztelte¬téstől nőiesebb igyekeztem lenni, hiszen engem akkor kísért először haza egy férfi.
így történt ez néhány este, de egyszer bekísért egészen a szobámba. Sértőnek éreztem a gyanakvást, ezért nem tiltakoztam, csak akkor, amikor odabent öleléssel próbálkozott. Egyszerre rémült kislány lett belőlem, és a félelemtől remegve magya-ráztam, hogy ha nem sikerül igazi színésznőnek lennem, akkor apáca akarok lenni. Nem tudom, hogy ő volt-e nagyobb úr, vagy az én csáberőm volt-e kisebb – belátta az érveimet, és kezet csókolva elbúcsúzott tőlem. így maradtam magamra egy haj¬nalig tartó ábrándozásra.
Másnap nagy meglepetés ért. Amikor megettem a levesemet, a felszolgáló lány kihozta nekem az ebéd további részét is. Csodálkozva tiltakoztam, de azt mondta, hogy a szakácsnő mondta neki, a szakácsnő meg azt mondta, hogy a segédjegyző úr befizetett engem a további ebédekre. Mikor ez ellen tiltakoztam, a szakácsnő meg¬jegyezte: „Ugyan má! Ha már egyszer lefeküdt vele, fizesse is csak ki a maga ebéd¬jeit.”
Soha többet nem ettem ott levest sem. Megkérdeztem a házinénimet, hogy meny-nyiért adna nekem mindennap egy-egy tányér levest. Erre ő is azt mondta: „Majd nem veszünk össze!”
Azontúl minden délben a nénivel ettem az ő moslékszínű és -ízű leveseit. Mint¬ha nem is lett volna benne más, mint a belevagdosott savanyú kenyérdarabok. Un¬dorító volt ugyan, de meleg, és ezzel megoldódott az ebédeléseim gondja.
Amikor elérkezett a továbbindulásunk ideje, már kiszámoltam az adósságomat: a lakbért és a levesek árát. Tisztességgel össze is gyűjtöttem, és nyugodt lelkiisme¬rettel álltam a néni elé búcsúzni és a tartozásomat megfizetni. Hanem elképedtem, amikor a néni sokkal nagyobb követeléssel állt elő: míg én húsz filléreket számol¬tam a levesekért, ő minden tányérnyiért hetven fillért számolt fel nekem. Azt mond¬ta, hogy a vendéglőben is hetven fillér egy ebéd, és ezek is ebédek voltak!
Döbbenten álltam, erre nem voltak érveim, meg pénzem sem volt annyi, hogy azt megfizessem. De igazán csak akkor döbbentem meg, amikor a néni azt mond¬ta: „Ha lefeküdni jó volt a segédjegyző úrnak magával, akkor fizesse is meg az adós¬ságát!” És amikor látta a tehetetlenségemet, levette a karomról a kabátomat, és azt mondta: „Na! Akkor ez most itt marad! Majd, ha elküldi a pénzt, visszakaphatja!”
Ez történt velem Nagysallóban, ahol a néni egészen másként nézett ki, mint a jó-ságos Jezso néni: az itteni magas volt, szikár, és a szeme sem állt jól.