Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2002 szeptember (május, június, július, augusztus)
Andrassew Milosnak, szeretettel
Szeptember
30. (hétfő) Ha ilyen iramban hűl le a világ, nemsokára beköszönt a
tél - legalább is ideiglenesen. S akkor Milos, megkóstolod a havas világot. Ne
csodálkozz: biztosan meg fogod kóstolni. Ha mást nem, az ajkadra röppenő hópelyhet.
Mind
a három gyerekem megkóstolta. Olyan volt az arcuk, mint az átszellemült szenteké.
Behunyták a szemüket, elömlött rajtuk valami hatalmas nyugodtság és csodálkozva
csettintgettek az elolvadt pelyhek után.
Öcsém megkóstolta még a fagyos kilincset is.
Az úgy történt, Kolozsváron, az ötvenes évek elején, hogy
ebédnél, ahol mind az öt gyerek s a szülők találkoztunk, jókat beszélgettünk,
fecsegtünk (apánk időnként ránk szólt: evés közben magyar ember nem beszél... -
mire Péter öcsém nagy bölcsen: hátha nem is vagyunk magyarok?), akkor újságolta
édesanyám, hogy István unokatestvérünk hogyan járt: iskolába menet megnyalta a kapu
vaskilincsét és odafagyott a nyelve! Amikor mindenáron le akart válni a kilincsről, a
nyelvéről egy darab odafagyott bőr is ott maradt a fagyos vason.
Másnap reggel, miután Tamás öcsénk elindult az iskolába -
második elemista lehetett -, a kapuból éktelen üvöltést hallatott. Anyám rosszat
sejtve kiszaladt: Tamás a vaskilincs fölé hajolva óbégatott, hogy odafagyott a
nyelve.
Anyámnak hirtelen az jutott eszébe, hogy a kályháról leemelte a
fövő vizet s abból egy csupornyit öntött az öcsém nyelvére. A kilincs erre
engedett, de Tamás most attól bömbölt, hogy a fagyás után most leforrázódott a
nyelve. Ráadásul anyánk aznap tésztát sütött, ő meg a sebesült nyelvével
kénytelen volt kimaradni az élvezetből. Egész nap sírdogált, alig tudtuk
megvigasztalni...
nagy váza
messd el a virágot nyurga szárán
mielőtt kinyílna
figyeld
a vágás mentén gyűlő könnyeket
mintha te sírnál valahol
elhagyatva
anyátlanul apa nélkül hiába
kristálycsöppjeid feloldódnak a nagy váza vizében
amiben állsz
széles mosolyú virításod lehet vicsorgás
szirmaid szemérmes remegése riadt vacogás
asztali pompád a végső nyár előtti fellángolás
a seben át mérgek hazugságok hamis remények
szívódnak szíved alá
jobb lenne belehalni
de a virítás kötelesség
a nagy váza törvényei szerint
Képek is illenek e küldeményhez: Gy. Szabó Béla Téli sikátor c. fametszete és Kovács Zoltán Virágcsendélet, városképpel c. festménye
Szeptember 29. (vasárnap) Nagy
eseményről számolok be neked, Milos: hosszú-hosszú kihagyás után ismét sikerült
megírnom egy cikket a lapomban. Nem is tudom, talán éve múlt, hogy egy becsületes,
szívből jövő sort nem tudok leírni az állandó hajsza miatt.
Ez a könyv, természetesen más dolog. Ez amolyan menekvés, titkos
bezárkózás egy képzeletbeli elefántcsonttoronyba. De az ottléteim ideje is
kegyetlenül ki van mérve: a hajsza sokszor ott is utolér.
A lapszerkesztéssel járó aprómunka, a favágás, ahogy egymás
közt nevezzük, az e-mail általánossá válásával munkakapcsolatainkban, mind jobban
elborít. Mások cikkeinek, félkész közlendőinek gatyába rázásával telnek napjaim.
Úgy látszik, most annyira felgyűlt bennem a mondanivaló, hogy
sikerült erőt vennem magamon és leülnöm szombat este, némileg fegyelmeznem fáradt
gondolataimat, Mindehhez egészen biztosan hozzájárult az a Lipton zöld tea (jázmin
aromával), amit Attila fiam hozott, aki szombaton érkezett Budapestről: reggeltől
délután hatig letekerte a közel 1700 kilométert.
A sok finom tea, talán az is, hogy az odaáti közegből érkezett,
mindezek együtt hozhatták ki belőlem az alábbi vezércikket, amely a hétfői,
szeptember 30-i Romániai Magyar Szóban olvasható. De jó, hogy Neked is meglegyen,
Milos... Hátha hasznodra válik még.
Nem hagyhatjuk szó nélkül
Tettmagyar és szájmagyar?
Nyelvünk szókincse újabb ármányos állandó kapcsolatokkal
telítődik; mintha nem lenne elég fullánkos, megbélyegző szavunk egymásra, jobb
sorsra érdemes politikusaink buzgón fáradoznak azon, hogy az ékveréshez megteremtsék
a nyelvi eszközbőséget is.
Mostanában Orbán Viktor az - s példáján felbátorodva aztán még
sokan mások -, akinek etalon, egyfajta mai "komilfó" a messzehangzó
szópárbaj, a kákán csomó keresés, az odamondás mámora. Mondjuk, az érthető, hogy
ott van most az anyaországiak nyakán a másik választás is, állni kell hát a sarat
és kíméletlenül megtáncoltatni az ellenfelet, aki továbbra is következetesen falra
feszített ellenségképként jelenítődik meg a politikai diskurzusban.
De hát a volt miniszter- és pártelnök bevallása szerint igyekszik
túllépni a pártideológiai és -politikai játékokon, s legutóbbi választási
szövegeiben azzal férkőzne a népség-katonaság szívébe, hogy a jóság, a szeretet,
az összetartás mindent elsöprő táborát kívánja megteremteni.
Ez eddig rendjén is lenne, de közben sarkalatos nagy kérdéseket is
megnyitott mindezzel, mert az örök nagy rejtélyekről ettől még nem lebben fel az
áhított fátyol. Nem tudjuk meg pontosan, hogy ki a jó és ki a rossz, ki a
szeretetreméltó és ki nem, kivel érdemes összetartani és kivel nem... De azért,
hogy az amúgy nem túlságosan tiszta agyakat még jobban összezavarja, azt mondja az
általa vezetett jobb oldalra: mi vagyunk a tettmagyarok, átellenben pedig ott állnak a
szájmagyarok...
Nem nehéz kitalálni, kiket aposztrofált nekihevülten a
szájmagyarok kifejezéssel. Annál nehezebb viszont rájönni, tulajdonképpen milyen
kézzelfogható, héthatárra szóló tettekkel jeleskednek mindazok, akik a jobb oldalon
állnak. Legjobb tudásom szerint azonban, ha már erkölcsi kategóriákról beszélünk,
elsősorban tettembereket és szájhősöket illik megkülönböztetnünk. A magyarságát
ugyanis mindenki tehetségéhez képest megéli: jól, rosszul, az ő dolga, az ő baja;
olykor tehetetlen nyomorúsága - ha a járványként terjeszkedő szórványosodás
számszerűleg is egyre gyarapodó áldozataira gondolunk.
Úgy érzem tehát, hogy mint határon túli magyarnak jogom van
megkapni az anyaországom fennhangon megígért és hirdetett támogatását,
függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobb oldal fele húz a szívem, netán egyik
irányban sem, hanem magányos harmadik utasként tengetném napjaimat. Az anyaország
mindenkori üzenetéből nem kívánom kihallani a politikai szimpátiákat és
ellenérzéseket, sem a táborok kardcsörtetéseit, mert a pesti politikai bikfanyelven
fogalmazva "nem erről szól a történet". Ha valóban számítunk valamennyit
is mi, ideát élők - értsünk ezen minden határon túli régiót - a nemzet magvát
alkotó anyaországnak, akkor köszönjük, de nem kérünk a további
magyarcímkézésből, mert kaptunk belőle eleget, minden oldalról és minden időkben.
Nem véletlen, hogy a felütött értelmező szótárból bőven másolhatom: díszmagyar,
fajmagyar, gyászmagyar, búsmagyar, körmagyar, ómagyar, ősmagyar, színmagyar,
újmagyar, mélymagyar, árva magyar, pogány magyar, vadmagyar...
S most még az Orbán-féle új kettő is odaállna a sorba.
Egyszer már illene abbahagyni!
Most meg idebiggyesztek egy verset, ami
úgy készült, hogy napokon át messze elkerült az ihlet. Igaz, sorban állt kezem alatt
a házi munka, de azt hiszem, pillanatnyi kedvetlenségemet rejtettem a munkálkodások
alá. Hiába, a versem őszinte annyira, hogy kitetsszék belőle a kilógó lóláb...
az ihlet illanó percei
nosza jöhetsz már ihlet
csak felvágom a fát
a szemetesveremben helyet csináltam
a holnapi adagnak a fiam
leckéjét is átnéztem
és felvarrtam egy gombot az ingem gallérja alá
kikapcsoltam a villanybojlert
és megnéztem miért nem zárul rendesen az ajtókilincs
ezek után szabad vagyok
jöhetsz ihlet
várlak
már a papír
a toll is előkészítve
itt vagyok lehuppantam
a fotelbe elmerengek kissé
ahogy szoktam és eszembe jut hogy ma még nem ittam
teát azt is megfőztem
és kínosan nézegettem a semmit egy fél órán keresztül
majd másnapig nagylelkűen
kissé szorongva
fölmentettem magam
Az ide mellékelt képek címei: Úrvacsora Tőkéssel és Orbánnal (MTI-felvétel), illetve Ki vagyok én? (az utolsó szibériai magyar fogoly - MTI-felvétel)
Szeptember 28. (szombat) Olvasom
az MTI híradásában, hogy holnap, vasárnap a Szív Világnapja. Na, ettől meglódul a
szívem. Hát nem véletlenül kóválygott gondolatom apám körül a tegnap.
Szíves volt az öreg. Két infarktusa volt, amelyeket túlélt. A
harmadik végzett vele. Boncolás után azt mondták az orvosok: a koszorúere olyannyira
el volt meszesedve, csoda, hogy még működött.
Mindig féltem, hogy utolérnek az apám bajai. Eltéréseinket
félretéve, sok hasonlóság, azonosság fedezhető fel esetünkben. Testmagasságom,
testalkatom nagyjából hasonló. Fizimiskánk is nagyon hasonlatos - az ő koponyája
viszont jóval nagyobb volt az átlagnál. Az enyém jóval kisebb, mint a madáré. Ő
ifjúkori reumával küszködött, húsz éves koromban én is megkóstoltam az
izomgyulladások áldásait. Ő vesekőtermelő volt, nekem is fiatalom megindult az első
vesekövem, azóta vagy 15-öt szültem. Most mintha meguntam volna, abbahagytam... Gyenge
fogazata volt, nekem is az van. Logikus, hogy ennyi előzmény után magam is a szívemet
féltettem. Hányszor elképzeltem: ugyanúgy végzem, mint ő. Voltak időszakok, amikor
ennek félig-meddig képzelt betege voltam. A nyolcvanas évek közepén pedig alaposan
megijedtem: egy ki nem feküdt grippe miatt szívbillentyű gyulladást fedeztek fel az
orvosok - három hónapos késéssel, miután addig mindennapos, "titokzatos"
lázam volt és nem tudták megmondani az okát.
Ámde most már belenyugodtam mindenbe. A szívem egyelőre békén
hagy, bár a vérnyomásom elkezdett emelkedni - sokáig bosszantóan normális volt.
Lesz, ami lesz - úgy nézek majd szembe azzal, ami rám köszönt,
mint egy jó ismerősre: helló, hát itt vagy? No ülj le, meséljél... Aztán ha
mesél, jó, ha meg siet, mit tehetek?
Szomjazók
degesztre tömött zsákok
duzzadó fellegek alatt
köröznek fölöttünk köröznek
éhenkórász elszánt madarak
szíved ott lüktet a világ fölött
kiméri néked az időt
miért tárod mégis mások elé
a pótolhatatlant a sebezhetőt
nélküle süket csönd lapulna
dolgaid belső életén
mint ahogy hallgatag morajlik
az árnyék mélyén a fény
prédálod magad mintha már
mindegy lenne neked
mintha valahol elrejtve
volna egy tartalék szíved
zsákok fellegek madarak emberek
dübörgő hangját éhezik
mint meleg után szomjazók
mikor a nap leáldozik
Szeptember 27. (péntek) Ma
reggel kezembe került apám 1932-ből származó egyetemi jegyzete: csinos, békebeli
füzet, nem túl vastag, finom kockás papíron, fekete tintával, gyöngybetűkkel,
elegáns ceruzarajzokkal.
Ez volt az öregem. A szabadkezű precizitás maga.
A füzetet én loptam a kisebbik fiam, Péter polcára, hogy
valahányszor a kezébe kerül, lássa, milyen a pontosság, a matematikai igényesség.
Amit én valahogy
mindig vágytam, de képtelen voltam hozzá igazodni. Ezért nem is lett belőlem
matematikus.
Pedig apám a felsőbb matematika professzora volt előbb egy
középiskolában, s hamarosan a kolozsvári egyetemen. Pályája utolsó évtizedeiben
közgazdasági matematikát, valószínűség számítást, gráfelméletet tanított - a
matematika amolyan alkalmazott, modern időkbe mutató ágait művelte. Tudását nem az
egyetemről hozta, hanem menet közben, önképzéssel szerezte. hatalmas szakkönytárat
gyűjtött össze, a legtöbb benne orosz nyelvű szakirodalom: dolgos éveiben ez volt a
divat: a szovjet tudomány látta el a népi demokráciákat olcsó szakirodalommal.
Sokszor remek, amerikai, angol, német, francia alapmunkák fordítását bagóért
lehetett megvenni.
(Tizenöt évvel ezelőtt néhány szakembernek felkínáltam:
válogassanak kedvükre az apámtól ránk maradt könyvtárból, ne essen a tűz
martalékául. Akkor már világos volt: a gyerekek, de az unokák közül se karolja már
senki fel a matematikát, ráadásul az orosz nyelvvel semmire sem mennek... Kiment
divatból... A megkérdezett szakemberek néztek, nézegettek, aztán megadták magukat:
pár könyvet leszámítva számukra minden kínaiul hangzott...)
Emlékszem, hogy az
első osztályban, az első számtanórák után lelkesen mentem haza, s újságoltam: a
matematikánál nincs könnyebb a világon! Ezt arra alapoztam, hogy elnéztem, amint a
tanító néni felírta a táblára a számokat, s azokat hol össze kellett adni, hol ki
kellett vonni. Én az egészből annyit tudatosítottam magamban, hogy az egyik leírt
szám után odapingáljuk a pluszjelet, majd a másik szám következik, utána az
egyenlőségjel, eredményként pedig egy tetszőleges szám - mindegy, milyen, a fő,
hogy álljon ott valami.
Meg se fordult a fejemben, hogy a két összeadott szám közötti
mennyiségi egymásrahatással van dolgom. Ilyen szellemben írtam meg az első,
összeadásokból és kivonásokból álló házi feladatomat, s nagyon meglepődtem,
amikor másnap szekundát kaptam a leckémre.
A tanítónő ráadásul ismerte apámat, tudta, hogy matematikus,
bűnöm kétszeres súllyal esett a latba.
Otthon alig mertem elővenni az intőt, bár még mindig nem értettem,
hol hibáztam. Hiszen a formát betartottam: voltak összeadandók és volt összeg is...
Apám se igen értette az elején, hogy én mit nem értek. De mire
megértette, addigra én is kapiskálni kezdtem, milyen banánhéjon csúszhattam el.
Attól kezdve felnéztem a matematikára, mint ami jócskán fölöttem áll. Megtanultam,
mert nem akartam az öregem előtt szégyenben maradni, de nem szerettem.
Középiskolás voltam, amikor pár éven át önállóan is megjelent
Erdélyben a magyar Matematikai és Fizikai Lapok, apám főszerkesztésében. A
korrektúrát rendszerint haza hozta, s egy idő után megbízott vele, hogy végezzem el
helyette egy részét, ha nagyon elfoglalt volt. Tulajdonképpen ekkor kezdtem először
szerkeszteni. Nekem kellett vezetnem, öcsém segédletével, a feladatmegoldók rovatát.
Némi gyakorlat után mi bíráltuk fölül, hogy a beküldött megoldások helyesek-e
vagy sem.
Az egyetemi évektől kezdve megszabadultam a matematika nyűgétől.
Addig, amíg felnőtt fejjel nem kezdtem el érdeklődni a matematikatörténet, a
matematikai gondolkodás, a játékelmélet iránt.
Majd megismertem a talányos örmény-román matematikus költőt, Ion
Barbut (felvett név, valóságban Dan Barbiliannak hívták), aki 1921 után, külföldi
tanulmányai közben jön rá arra, hogy egyúttal a művészet szerelmese is. Kezdeti
verseit egy idő után átjavítja, kiegészíti, kiemel belőlük elemeket s újakat
illeszt a helyükre, mintha csak képletekkel dolgozna. (Egy példa: "Réten a bús
csimpolya s az úton a síp még / Hol halkan, hol erősen mindenki jaját mondja" -
áll az első változatban, majd a javítottban: "Rétnek hervadt csimpolya, vagy
úton a síp még / Hol halkan, hol erősen bánat hányadát mondja".) Verseiben
megteremti a matematizált - lego-szerűen szétszedhető, majd összerakható és
permutálható - költészet furcsa, elvont világát - nem túl sok versét azóta is
elemzik, vitatják, képletekre bontják...
Egy nyáron, nem is olyan régen, apám könyvei közt matatva ért
utol a kísértés: versben megfogalmazni a matematika élményét.
Így sikerült.
határértékek
egy négyzetben élni rejtett háromszögekkel
trapézokkal és téglalappal titokzatosan
átváltozó és mindig önmagát hordozó
alakzatban a matematika gyémánt törvényei szerint
amelyek jóval nagyvonalúbbak az egyet tudó
egyet fújó apánál mesternél feljebbvalónál
a biztonság levegője árad mint fenyvesekből
az ózon a négyszög fölött a felhők is
pontos alakzatban érkeznek s oszlanak szét
egyenlőség szimmetria arányosság bizonyíthatóság
örök hangulatában pontként vagy átlóként
netán segédvonalként egy ábra mélyén
két dimenzióban adott határértékek közt
amelyek egytől a végtelenig terjedhetnek
de sose titokban sose a tudtunkon kívül
egy négyzet sík mezejében a négyzetreemelés
örömével
E "kirándulás" után a baróti Varga Béla visszahoz bennünket a poézis világába két fotójával (Erdei E.T. és Fedélköz)
Szeptember 26. (csütörtök)
Milos, te még biztosan nem tudod, azért kérdezlek: hogy van ez, hogy egy alkotó, aki
ugye, hiú ember, hiába is tagadná, hiába is játszaná meg az ellenkezőjét, mégis
tud örülni, gyönyörködni a mások által létrehozott szépnek, és nem eszi meg a
sárga irígység?
Ezen én annyit töprengtem már, de magyarázatra nem jutottam.
Ma például, amikor a "tollamat hegyeztem", hogy vajon mi
kerüljön számodra e könyvbe ezúttal, minduntalan évtizedekkel ezelőtti irodalmi
évkönyvekbe lapoztam: a kalendárium rész illusztrációit nézegettem, s olykor
megakadt a szemem a mellettük sorjázó, mindenik hónap naptári részéhez biggyesztett
költeményen.
Az 1983-as Utunk évkönyvben például ilyen nevektől olvashatunk
verset: Jancsik Pál, Kányádi Sándor, Kenéz Ferenc, Vásárhelyi Géza, Király
László, Lászlóffy Aladár...
Tudjuk, milyen évek voltak azok, milyen idők. Te még nem, de majdan,
sok-sok kockából, emlékből, képből összeáll. Az évkönyv élén természetesen
ott somolyog a pártfőtitkár, a Kondukátor - ahogy sokfelé nevezik a rendszerváltás
előtti román politikai élet egyetlen főszereplőjét -, de utána, mintha mi sem
történt volna, minden a helyére kerül.
A művészet megpróbál művészet maradni, a legkegyetlenebb
agresszió dacára is.
Ez az, amit kiéreztem Apád naplójának tegnapi lapjaiból is: hagyni
kell a művészeket, a szellem embereit, hogy végezzék a dolgukat. A politikusok
maradjanak a kaptafánál.
S tovább fűzném a szót: ugyanúgy, a művészek se ártsák bele
magukat a politikai játékokba, szempontokba, mocsarakba, mert rajtavesztenek. Mi ezt
annak idején keservesen megtanultuk, megtapasztaltuk. Mifelénk, úgy látszik, a szellem
munkásai nem igyekeznek annyira beállni pártok és érdekek sorkatonáiként. Bár az
anyaországi pénzek, támogatások, ösztöndíjak, díjak, közlések könnyen
korrumpálják a határon túlit is. S ha már kapott, szolgálni is kénytelen...
Igyekszem nem végiggondolni ezt a nem túl vidám fejleménysort.
Inkább megosztom örömömet veled: ide lopok néhány meghitt verset
az említett évkönyvből, azokat, amelyek augusztusra-szeptemberre - az éppen most
csomagoló nyárra és magának szállást csináló őszre utalnak, hangulatába emelnek.
És mert a szerkesztő faliszőnyegekkel aggatta tele a vershónapok
világát, belőlük leakasztok egy párat, melengető látványul.
KÁNYÁDI
SÁNDOR
Fecske nélkül szálló alkonyatban
Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már,
Ó, éjszakába feneklő kajakok!
Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán
hunyorgó-füstölgő csillagot,
vezessen, és ha kialszik, dobd a tóba
- sötétben is megleszek reggelig -,
iszapba, hínárba burkolózva
odalent majd gyöngyöt könnyezik.
Sóhajt a víz, a jegenyék megborzongnak,
szitálni kezd a bánat s tán az eső;
míg keresgélem a marasztaló szókat,
sarjad a föld és eget-földet benő.
Már a fecske nélkül szálló alkonyatban
éreztem, kedves, hogy nélküled maradtam.
VÁSÁRHELYI GÉZA
Gyermekszemek
E szembenéző őszi alkonyatban
csukott szemhéján lányodnak-fiadnak
kilobbanó kedved aranyat von
az égő pillák felriadnak
Csöppek árnya porában a földnek
fáradt szemed fel-felvillanása
őszi ködök lomhán lepörögnek
mosolygásuk villámvonalára
Valami lángol - nézd - az égen ott
de a szemre lefut a pára
viharod végleg ráfagyott (?)
e gyerekszemek őszi alkonyára
KENÉZ
FERENC
Szó és rózsa
Ablaktükörben, konyhagőzben
elillan az ősz előttem,
levelek hátán, ha vele mennék,
akkor se lennék, már csak emlék.
Csirkecombként hull ki a hóba
minden megtagadott szó és rózsa.
Macskák nézik és kisgyerekek:
rohanjanak, vagy leselkedjenek?
Meszesgödör-kék a mennybolt,
kettébe hull mind, ami egész volt,
átüt a házon és a pillán,
cikkcakkban megjön a villám.
Valahol állok egy furulyával,
torkomban elmetszett héthatárral.
Indulnom kell, hogyha én még
tűzkerék lennék, és nem vészfék.
Ablaktükörben, konyhagőzben
valaki villámlik az őszben,
aztán lehull minden a hóba,
rózsából hó kél s a hóból rózsa.
És végül, hogy azért mégse
ékeskedjek teljesen idegen tollakkal, ideírom egy kiadatlanul maradt versemet, amelyet
még nagyon fiatalon, de az első szerelmi csalódások - pontosabban
beteljesületlenségek - hatására írtam, s akkor valahogy olyan pótcselekvésnek
éreztem: egyszerűen kicsusszant belőlem. Nem tartottam számon. Most meg
visszacsodálkozom rá: ez is volt...
Ez a goromba...
Jön, érkezik, már féllábbal ott áll a peronon
a szerelem minden ismeretlen utas
gyanús neked nekem s ha könnyedén
himbálja tömött csomagját elvész a tömegben
keressük egymást én erre te arra nézel
keressük mind a ketten nini a kijáratnál
kérik a jegyeket de volt-e ideje váltani volt-e pénze
jön jön a szerelem ha vártad suhanj elébe
ne hagyd elmenni az állomás mögött oly sok a jármű
felülhet alvajárón s valamelyik megállón majd
ránk les átfogja vállad
és leszállunk sietve ugyan
ki ez a goromba állat?
A szőnyegek készítői: Bódis Erzsébet (Őszi kikerics), Botár Edit (Gyereknap), Szervátiusz Bak Hédi (Erőmű)
Szeptember 25. (szerda) Ma egy
székelymuzsnai öreglegényről gyűjtöm össze emlékeimet, mert alakja, ha nem is
megállás nélkül, de folyamatosan végig kísérte az életemet. Bán Péter a
becsületes neve, jól túl van már az ötvenen, de ha nagy ritkán találkozunk s
feltűnik alacsony, cingár alakja valamelyik székelyföldi városka utcáján,
törékeny gyerekarc néz vissza oldalt fésült, iskolás frizurája alól, szétálló
lapát fülekkel és kerekre tágult, csodálkozó szemekkel.
Bán Peti mindig így fürkészte a világot: kíváncsian, felvont
szemöldökkel, kutyamódra.
Amikor feljött Kolozsvárra
az egyetemre, valamikor a hatvanas évek közepén, én éppen a vidéki laptudósító
szerepét gyakorolgattam. Volt egy irodahelyiségünk a kolozsvári főtéren, ahol az
ifjúsági szervezet székelt, egy két világháború közötti bérházban, amelynek
földszintjén az egyik legnagyobb könyvesbolt terpeszkedett, s mellette, félhomályos,
zegzugos lépcsőházon keresztül kapaszkodhattunk fel a második emeletre, s ott is
végig egy nyitott körfolyosón a kis irodáig, amelyben két bestelen íróasztal
terpeszkedett, egyszerű kincstári székekkel, meg egy fogas és egy vasszekrény. Volt
még egy fekete bakelit telefonunk is, épp csak a tekerőfogantyú hiányzott róla, azon
át értekeztünk Bukaresttel meg a különböző vidéki városokkal, hogy
tudósításainkhoz begyűjtsük a szükséges anyagot. Az irodát a román ifjúsági
napilap tudósítójával, Jonika Rusz-szal osztottam meg: maga is ifjú házas,
lakástalan román nyelvtanár volt civilben. Amiben csak lehetett, támogattuk egymást.
Ő figyelmeztetett egy délelőtt, hogy valaki szimatol ám utánam.
Kinevettem, de ő nem hagyta magát: a helyzet komoly, mondta, gyakorlatilag mindenkit
figyelnek, akit akarnak. Amikor jött be a kapualjba, az ajtó mögött, a homályos
sarokban egy vézna fiatalember ácsorgott, mintha várna valakire. A fickót sose látta,
de roppant gyanúsan viselkedett, mert amikor elhaladt mellette, akkor, mint aki rossz
fát tett a tűzre, oldalazva lopakodva kifarolt az utcára.
Jonika a lelkemre kötötte: vigyázzak magamra, mert a szimatok
mindenre képesek! S még csak az életem kezdetén vagyok. Kár lenne...
Nem mondta ki, hogy miért.
Hazamenet, a kapualjban
észrevettem a leselkedő alakot. Amikor messziről észrevett, kilépett a kapun át, a
napfényes utcára s elvesztettem látókörömből. Jóformán meg se tudtam szemlélni
alaposabban, csak akkor jöttem rá, hogy egy és ugyanaz az alak, amikor valaki szinte
futólépésben megpróbált utolérni. Nem néztem hátra, hirtelen átvágtam Mátyás
király szobra felé a forgalmas úttesten és elvegyültem a nyugdíjas sétafikálók
között.
Akkor megszabadultam. De másnap a jelenet megismétlődött, harmadnap
úgyszintén. Negyedik nap fogtam magam, és amikor hallottam, hogy a szapora léptek mind
közelebb érnek hozzám, hirtelen megálltam és hátra fordultam. Üldözőm ijedten
hőkölt vissza, már-már elszaladt volna, de végül is csak lesütötte a szemét és
mellettem elnézve a semmibe, bemutatkozott:
Bán Péter vagyok, Székelymuzsnáról. Ha megnézné a verseimet...
És elővett néhány füzetlapot, a kezembe nyomta és várt.
Mikor magamhoz tértem a meglepetéstől, még mindig ott állt, velem
szemben, kezeit tördelve meg törülgetve a nadrágszárához.
- Gyere holnapután, ugyanide, a kapuhoz, kábé ebben az órában.
Addigra elolvasom...
Egy darabig ez volt a koreográfia: mikorra megegyeztünk, várt a
kapunál. Kicseréltük irományainkat: ő adta a friss termést, én visszaadtam a
korábbit. Nem biztattam.
Mostani emlékeim szerint kezdetleges, gyönge próbálkozások voltak.
Volt bennük egy túlzott adag infantilizmus. Ami, ha jól meggondolom, talán mégis csak
ért valamit bennük, csakhogy azokban az időkben nem ilyen eszményekhez voltunk ám
szokva.
Magam az ifjúsági hetilap szellemi szemüvegén át néztem a
szövegeit.
Meglepett, hogy egyszer sem zúgolódott az elutasítás miatt.
Megköszönte, hogy egyáltalán szóba álltam vele, és hordta rendületlenül a
kéziratait.
Rendre megtudtam, hogy a kolozsvári egyetemen orosz szakra jár.
Aztán végzett, kikerült a látókörömből. Egyszer csak román költők magyarra
fordított versei alatt láttam meg a nevét az egyik megyei lapban. Aztán jelentkezett
nálunk is, de már orosz és lett, litván, morvind, cseremisz stb. költőkből
fordított. Az évtizedek során irigylésre méltó szorgalommal egy könyvtárnyit
fordított le. Meséket, verseket, prózai történeteket.
Közben tanított Székelymuzsnán, édesanyjával lakott, akit egy
idő után szélütés ért, ettől kezdve Péter látta el a gondját.
Sok éven át alkoholizált, olyannyira, hogy nem egyszer szorult
elvonókúrára. Egy darabig állta a sarat, aztán megint visszaesett. Odáig jutott,
hogy mind gyakrabban teljes emlékezetkiesés is fellépett nála. Nem tudta, hogy került
valahová, amelynek a koordinátáit maga sem ismerte. Elhagyta iratait, kéziratait,
pénzét, személyes holmiját.
Az utóbbi években befejezte ámokfutását, legalább is levelei
végére mindig ezt biggyeszti oda: alkohol nincs és nem is lesz!
Kedvenc költője, istene Jeszenyin. Remek könyvet állított össze a
költőre emlékező memoárokból: bár részletekből, teljességgel összeáll a
Jeszenyint körülvevő világ, a társadalom, amely életét, sorsát és halálát
meghatározta.
Bán Peti most olyan nekem, mint egy megfizethetetlen adósság. Teli
van kézirataival az íróasztalom, de ő azért csak küldi, most is, rendületlenül, ha
közlünk tőle, ha nem. Előfordul, hogy egy-egy lefordított verset, novellát
háromszor-négyszer is beküld, mindezt nagyon nehéz fölfedni, mert időben egymástól
eltávolodva történik. A tegnap elővettem egy dossziét versfordításaival, s ahogy
átlapoztam, fel-felfedeztem egy-egy másod-, sőt harmadpéldányt is ugyanabból a
darabból.
A finnugor népek irodalmának talán nincs is jobb és alaposabb
ismerőse tájainkon nála. Finnugor kongresszusokra hivatalos, ismeri az íróikat,
levelez, fotózik - Isten a tudója, miből él. És közben magatehetetlen édesanyját
is gondozza.
Bán Péter - a befejezetlen és megíratlan regény...
Néhány versfordításával igyekszem törleszteni irányában.
ALGIMANTAS BALTAKIS / litván
A sárga homokon
Állnak a városok. Fölöttük - temetők.
A fenyvesek temetők. A tenger is temető.
Még ha sárga homok is, ahol napozunk -
Temető.
S te oly vidáman mosolyogsz, hogy úgy tűnik,
Sosem volt, s nem is lesz halál.
S örökre megmarad ajkam nedves nyoma
Napbarnította, száraz válladon.
Nincs halál.
Mert a városok a temetők fölé nőnek,
Mert a fák zöldellnek a temetők fölött.
Mert a tengerek tele vannak hallal és hajókkal.
És mi, feledve, hogy a homok temető -
Napozunk.
(1968)
STEFAN PAOSZTEWSKI / lengyel
Megtisztulás
ez már az ősz
az ujjak nem éreznek
emlékek ágairól levelekként hullnak a versek
a nyelv nem szül több szót
a kéz se mozdul
ér-húrokra ült az éj rossz madara
szárnya alszik
szívében csak a csend szól
az út a megtisztulás
határáig vezet
JUSTINAS MARCINKEVICIUS / litván
Ki hallja a szótlant?
Ki hallja a szótlant, kérdem,
mikor az este térdre kényszeríti,
s mikor a sötétség úgy tekint reá?
Lelkemben az árnya,
karomon a karja,
és a szava az ajkamon.
Ó, velem gondolkodsz,
sötétbe merülő égererdő,
hallom, hogy veled reszketek.
Oly kevés emléket őrzök
magamról - s nem tudom,
életben meddig maradok!
Találjatok ki jelszót, amely rajtam
segíthetne---------------------------
------------------ és hallgat a fa,
és hallgat a madár és az ember.
JOSEF KAINAR / cseh
Zsebóra
Hogy a zsebünkben óra legyen
Higgyétek el ez jó dolog
Néha az éjben mintha együtt mennénk
Én és utánam valami idegen
Aki a fehér leánykák földjéről jött
S finoman ketyeg cipősarka
Akár a zsebórám
A szempillák olyanok mint a számlapok
S így szólnak Te idd ki a kávét
Haza kell mennünk Tarra Dugdda Buss
Ez a panaszkodó leánykák nyelve
Már itt az idő Hallgass meg drágám
Hogy a zsebünkben óra legyen
Higgyétek el ez jó dolog
Nagyapám pályaőr volt
Zöld házban lakott
Mellette mentek el a szép mozdonyok
Mindegyiket hívták valahogy
Lucifer Stella Agáta
Nagyapa mindig leengedte a kék-sárga sorompót
a bécsi uraság előtt
Az óra mindig jó dolog
Csak néha mikor azok a fekete perceim vannak
S fekszem a díványon Kabátom a széken
S hallgatom a ketyegést és senki se jön
Akkor eltöprengek
Ha örökre feküdni fogok
De nem az út mellett vagy virágos díványon
S fejem alatt nem zsák lesz a párna
Ha csak egyszerűen fekszem örökre
Mi lesz majd veled
Zsebórám?
(1946)
E borongó hangvételhez jól illenek Máthé Éva kolléganőm friss, szeptemberi felvételei az őszbe forduló Bucsin-tetőről.
Szeptember 24. (kedd)
Milosom, a munka közben, délelőtt bizony kissé elkalandoztam, az internet világába.
Kollégáim mit sem vettek észre e szökésből, hiszen így is, úgy is a
számítógépet faggatom reggeltől estig, de most rábukkantam két honlapra. Az egyik.
www.anchete.ro
valódi újságírói tett, tele friss leleplezésekkel, elemzésekkel, naprakész
sajtószemlével, fotókkal, riportokkal - mindezt a legteljesebb szellemi szabadsággal,
a civil szervezetek szemszögéből, akiket nem érdekel különösebben a hatalom
szájaíze. Természetesen, a háta mögött ott áll a Human Right, illetve Soros, vagyis
hát ezen a pénzen készül, viszont teljesen ingyenes forrás és megfelelő
bejegyzéssel, forráshivatkozással bárki használhatja a honlap anyagait. Le is
töltögettem néhány dokumentumfotót Strasbourgban utcán kéregető és ténfergő
romáról. Ugyanakkor megjegyeztem, hogy napi szenzációért ide mindig érdemes lesz
majd betérni hírszerkesztés közben. A honlap különben ízt is megteszi, hogy
ötleteket fogad el kivizsgálásra, problématálalásra s megtalálja hozzá a
megfelelő embert. Sőt, van olyan rovata, melyben csak azok az írások látnak
napvilágot, melyeket a szerző saját szerkesztősége elutasított, kicenzúrázott.
szolgálat
jó szél seper könnyedén
illeg kezében
a szerszám
még fütyörészik is közben
de mit tegyen ha rábízták
a port a lenge szalmatöreket
a száradó gatya gondját a vitorlákat
általában a szellőzést és a lobogókat
is
teleobjektív
foghíjas kukoricacső a kipufogógáz
kormos fátylába burkolózva
egy félig napsütésben félig homályban
kuksoló utcasarkon néhány
vicsorgó ebbel a háttérben a járdára
roskadt részeg szájából
illanó mámprtól egy kissé
balra
Szeptember 23. (hétfő) Ismét
megszorongatott a hét eleji munka. Ezért ma félkész, pontosabban konzerv anyagból
dolgozom.
Azt akartam elmondani, hogy ki is volt Bajor Andor Erdélyben, és ki
volt a számomra különbejáratúlag is, de ami itt következik, az csak egy szerény
prológja lehet annak, amivel tartozom neki.
Végtére is, ő fedezett föl engem.
Még a Napsugár c. kolozsvári gyermeklap (1957-ben indult, az 56-os
események húzd meg-ereszd meg erdélyi kihatását követően) versszerkesztője volt,
amikor nyomorúságos verskísérleteimre azt válaszolta: az erdélyi líra jelese leszek
egyszer. Hát ez akkor nagyon jól esett, éppen csak azóta is állandó bizonyításra
késztetne, ha nem jöttem volna rá közben, hogy a biztatást nem szabad
összetéveszteni az értékítélettel. Az egyik múlandó, nevelési célzatú
ösztönzés, a másik általában - és minden bizonyossággal - a halála után jár ki
az embernek.
Ő volt az, aki első verseskötetemet szerkesztette. Majd a másodikat
is. És minden süket gügyeségem ellenére hitt bennem. Mintha egy ló lettem volna,
akinek a győzelmére fogadni lehet - fogadni érdemes.
Ritkán találkoztunk. Nem akartam visszaélni nem tudom minek
köszönhető személyes rokonszenvével.
Egy biztos: az erdélyi magyar irodalom rendszerváltás előtti nagy
alakja ő, akinek kényszerűségből írt sorai is a halhatatlanság küszöbét
tapodják. Lököttsége, egzaltáltsága, drogokhoz való kötődése fékezték,
akadályozták, de nem tudták leszerelni.
Azt hiszem, a számítógép világába nem tudott volna beilleszkedni.
Kéziratait vonalas, elemista iskolás füzetekbe rótta: mindig csak a
páratlan oldalra, betűi önálló rajzolatban, enyhén jobbra dőlve, kalligrafikusan
rajzolva, egy sor írás, egy sor szünet váltakozással, tintával rótta -
olvashatóbban, mint akármilyen gépírás.
Ma éppen egy, a napokban felfedezett műkritikáját szerkesztettem,
nagy-nagy élvezettel: a szóban forgó festő két festményével és Bajor írásával
hiszem: gazdagabb, mélyebb lett ez a könyv.
BAJOR ANDOR
Nagy Albert
"Na, kérlek szépen, ha te meg akarod mégis csinálni azt az
izét, akkor ugyebár a piktúra teteje a freskó."
Ez a mondat bukkan elő egy régi jegyzetfüzetből, amely a Nagy
Alberttel folytatott egyik riporteri beszélgetésem vázlatát tartalmazza. Nehéz,
kényelmetlen és rendkívül hosszas volt ez a jegyzetekkel kísért eszmecsere, amelyben
szerencsétlenül keveredet a festő filozofikus kifejezési módja az én plasztikus és
figurális szemléletemmel. Csak miután a riportot végképp nem írtam meg, jöttem reá
a sajnálatos szerepcserére.
Nagy Albert szelíd érzékenységgel igyekezett úgy beszélni, mint
egy újságíró, én pedig abban fáradoztam, hogy úgy hallgassam, mint egy festő.
Így jegyeztem föl a
legfeszélyezettebb szavakat a tárgyak, lelkek és magatartásformák
természetességéről.
Talányos füzetemet azóta is őrzöm, még ha a rendkívüli művész
a szavak közben cserben is hagyott.
Talányosnak érzem a jegyzeteket, mert nincs reá magyarázat, hogy a
mi igaz festőnk ennyire ne legyen bennük. Valahol - sejtelmem szerint - most is ott
bújócskázik velem. Ha máshol nem, amikor képeiről szűkszavúan vall.
Úgy emlékszem, először 1947 tavaszán szólított meg László
Gyula, tisztelt és szeretett kollégiumi igazgatóm:
- Jöjjön, mert meg kell ismernie Nagy Albertet.
Ma sem tudom, mi indokolta a fölszólítást. Addigelé főként
templomi festményeket láttam, palástos szenteket, sugárzó arcú vértanúkat.
Elgyalogoltunk a Dohány utcába és ott László Gyula a
padlásra kalauzolt. Igaz, mesterhez illően, halkan meg is nyugtatott.
- Ne lepődjék meg, Nagy Albert azért lakik a padláson, mert több
fényt kap a tetővilágításon keresztül...
És ez igaz is lehetett: a fák koronája is a padlások szintjéig
törekedik, nagyjából hasonló elgondolással.
Nagy Albert leültetett bennünket a székre és a zsámolyra. Ezután
képeket cipelt be padlásszobájába, ahol ennyire jó volt a tetővilágítás.
Építő, falrakó munkások serénykedtek a vásznon, békéjükre egy
vöröskatona őrködött. A készülő ház mellett, a vihart ígérő ég alatt egy
fácska nőtt, erős tetővilágításra törekedett - és közben betöltötte fénnyel a
padlásszobát.
Egymás után tűntek föl a képek, jövő-menő falusiak és
trombitáló arkangyalok.
- Ez van - jelentette ki Nagy Albert.
László Gyula semmit sem szólt a tárgyhoz. - Köszönjük, Berci -
mondta és búcsúzott. Nekem pedig csak annyit fűzött hozzá:
- Csakugyan ez van. Nagyon örülök, hogy látta.
Meg kell mondanom: vegyes érzelmekkel tértem haza a szintén festői
pincevilágításba.
Különösen a művész téglái nyugtalanítottak. A képre festett
téglák valóságosabbaknak tűntek, mint az igaziak.
A ruhát teregető asszony kosara is kísérteties volt. Igazabb volt,
mint egy ruhaszárító kosár. Ebből teregette a tisztaságot, mint egy óriás, mert
valahogyan a tetőt is tartotta és a tető felett kinnrekedő fényt.
Ez a különös világ - anélkül, hogy törvényeit értettem volna
vonzani kezdett.
Mint kamasz - akár Andersen meséjének diákja, aki a sajtot
látomásra cseréli fel - magamtól is kezdtem be-beállítani Nagy Alberthez.
Ilyenkor a székre ültetett, mintha összetévesztene László Gyula
mesterünkkel.
Szó nélkül szedte elő képeit és szembeállította őket a
tetővilágítással.
- Hát ez van - fűzte hozzájuk magyarázatképpen.
Egy ízben - nála szokatlan ceremóniával - egy nagyméretű vásznat
hozott be.
- Ezt csak neked mutatom - jelentette ki, ami nem vallott a helyzet
pontos felmérésére. Ugyanis egyetlen szemlélő voltam a padlásszobában, még ha
akarta volna, úgyse mutathatta volna másnak.
Egy erős öreg paraszt nézett reám a képről, és villogó
lámpájával szemünkbe világított.
- Na, mit szólsz hozzá?
Fészkelődtem. - Pikturális - mondtam, tudva, hogy Nagy Albert
szereti ezt a szót.
- És azonkívül? Azonkívül is fészkelődtem.
- Nem a legkellemesebb, amit a vén paraszt művel... De azért
pikturális!
Nagy Albert örült a válasznak.
- Ez Diogenész . . .
- Diogenész görög volt - mondtam, mint egy leckét.
- Igen - felelte Nagy Albert -, de most ilyen Diogenész. Idevalósi.
Paraszt.
Meg kell mondanom, hogy azóta sokszor éreztem a paraszt Diogenész
szigorú szemét, hunyorogtam a lámpásától.
Diogenész - fehér hajával, éles szemével - nem kérdezett, csak
világított. Bele az arcomba, körülöttem a világba.
Ez a kép volt az, amely nem hasonlított sem az áhítatos templomok,
sem a meghitt otthonok festményeire.
Kérdést fejezett ki. Nem is kép volt, hanem jelkép.
Ha régen a festőt képírónak mondták, Nagy Albertet
jelképírónak kell neveznem.
A valóságban megfigyelt egyéniség, tartás és környezet csak
alkalom volt arra, hogy rajtuk át szólaltassa meg azokat a hősöket és hősi gondokat,
amelyek festői képzeletében éltek.
Ijesztő volt, amikor megmutatta Kőműves Kelemennét. A festő nem
szólt, csak nézte arcomat, ahogyan ezt magyar Diogenészéből eltanulta.
Az óriási vásznon a növekvő homály uralkodott, belülről nézte
a jelképíró a befalazottat; téglasírboltból kelt életre a látomás.
- Nézd a kezét - intett, amikor ijedelemmel hallgattam. Kőműves
Kelemenné mészbe mártotta mutatóujját és börtönére fölrajzolta a béke jelét.
Az emberiség galambját, a vízözön végét hírül hozó elevenséget hívta
segítségül.
- Ettől leomolhat az asszony börtöne - tette hozzá Nagy Albert, ami
szokatlannak tűnt, mert nem szerette a magyarázatot.
Ha mégis beszélt a képekről, mindég a piktúrát emlegette, talán
azért, mert hangsúlyozni akarta jelkép-látomásain túl is festő mivoltát.
Pontosan azért törekedett arra, hogy mindég anyagszerű legyen, mert
ez hitelesítette eszméit.
Amikor a modern Párisnak választania kell a nőies nő és a démoni
között, kezében valóságos az alma és mögötte hiteles minden épület.
Nagy Albert
képeinek nagy többsége elképzelhetetlen otthonunkban. Bikát láncoló meztelen
emberei, véresen győztes ökölvívója, görcsben vergődő Ariadnéja nemcsak nem
ékíti nyugalmunkat, de a társbérletet se viseli el.
Ha van hely, ahol ezek illő otthonra lelhetnek, úgy az az emberiség
temploma volna, amelyben valamiféle új pontifexek végső kérdéseinkről emlékeznek
szertartásaikban.
Elképzelhető, hogy az Apokalipszis alatt, vagy a Kőműves Kelemenné
képével szemben két küldöttség tárgyaljon a békéről vagy a leszerelésről.
Talán távol vagyunk már a középkortól, amikor két
békeküldöttség nem tudott addig megegyezni, amíg csatajelenetet ábrázoló kép
lógott a fejük fölött.
A ma embere már képes elvonatkoztatni az életét kitöltő
esetlegességektől.
Ennek ellenére Nagy Albert még így is nyugtalanító és
igehirdető, mélyen kérdező művész. Képeinek inkább van helye az égbolt falán, a
megszokott tetővilágításban, mint nyugalmunkban.
Hűséges látogatója voltam, mígnem eltávolított a közeléből
egy kibogozhatatlan félreértés.
A művész kevésbé tudta írásban kifejezni gondolatait, bizonyos
megnyilvánulásai legalábbis ezt bizonyították. Ha alkalmam volt, továbbra is
megszemléltem képeit, melyeket - bár ismertem meghökkentő erejüket - az új címeik
miatt is meglepetten szemléltem.
Diogenészünk, falusi Párkáink, Járókelőink címet változtattak,
számomra is érthetetlenül.
Különös helyzet volt, hogy egy mélységesen modern festő
közérthetőbb legyen festményeiben, mint szóban. A tünemény fordítottját
tapasztalhatta eddig a modern világ.
De Nagy Albert, akinek formáin eszmék, gondok, sőt félelmek és
rossz sejtelmek üzentek, nem változtatott látásmódján. Legfennebb szélesedett
érdeklődési köre: képein föltűnt Picasso, Hemingway, a tengerparti nyaralók és az
élet anyagi gazdagsága.
Lassan visszaszelídültem a festőhöz.
Régi ismerősként szedegette elő vásznait és végül megjegyezte,
hogy "Ez van". Nem festményeit értette rajta, hanem a meglátott valóságot.
Ekkortájt kértek föl az interjúra.
Nagy Albert különös szertartásossággal fogadott, és elmondta a
képzőművészet történetét. Csak néhány sort menthetek ki jegyzeteimből: a festő
epigrammaszerű vallomásait.
KAKAS "Láttam egyszer egy kakast a nagy esőben. Akkor jutott
eszembe, hogy a nagy időt állni kell."
LIBÁK "Keresztúron láttam, hogy a libák megmeredtek és
várták az esőt, mint a mannát. Nekik az volt a manna."
ZÚZMARA "Gyalun voltam és láttam, hogy minden tele volt
zúzmarával. Szálakból állt a mindenség. Jött egy anyóka, az is font. Bizony, így
készül a világ."
ARIADNE "Akartam foglalkozni az akttal. Azért csináltam meg,
hogy segítsen, vezérelje a fonalakat."
BÉKA ;,A béka: béka, és alászolgája. Ahol pocsolya van, ott
mindég van béka."
KARIATIDA "Az eget tartják és persze, anyagot is. Mint Petőfi,
Arany, Ady: ők is az eget tartják."
RUHATEREGETŐ "Mosónő és alászolgája. Ahol mocsok van, azt el
kell mosni, tisztaságot kell teremteni, és ezt csak az ember képes csinálni."
DIOGENÉSZ "Itt probléma van, hogy kire világít. A téma
önként adódott és kész. Talán ma már nincs mit keresni? Megrajzoltam az igazat
kereső parasztot: olyan, mint Medgyesi, tehát fajtájának jellegével. Ennyi."
BOHÓC "Problémák vannak a cirkuszban is, korbács is van a
cirkuszban."
FEKETE MALAC "Az ember beülteti a kertjét, mire bejön a malac,
ugyebár, és feltúrja, amint tudjuk: ez van."
Nagy Albert tulajdonképpen képei mögé rejtezett a kérdéseim
elől. Jól tette. Azokban élt, és azokban él tovább. Főnixének újjászületését
még látni fogja a nemzedékünk. Képein kívül nincs mondanivalója. De az a
teljesség. Ezért dolgozott örökké, rajzolt halálos ágyán is. Amikor ceruzáját
kiejtette, a keze már kihűlt.
BAJOR ANDOR
Szeptember
22. (vasárnap) Él egy falusi legény a székelyföldön, pontosabban
Mikóújfaluban, aki évek óta rendületlenül küldözgeti irodalmi próbálkozásait
és fotóit a szerkesztőségbe. Eleinte mosolyogtunk a buzgóságán, azon, hogy nagyobb
volt a merészsége és az ambíciója, mint az, amit produkált, aztán ahogy telt az
idő, mint jobban komolyan kellett venni: egy olyan világról szólt, küldött képes
tanúságtételt, amely az övé: a faluról.
Sokan mondhatjuk, hogy mennyire szeretjük a falut, hogy értékeljük,
a magyar nép továbbéltetőjének tartjuk, megszólal bennünk minden szabódezsői,
móriczzsigmondi, verespéteri, szabópáli stb. betáplált hangulat, tájmodellnek,
végtelen nyugalomnak, tiszta forrásnak és minden fityfenének tartjuk a vidéket, de ha
három napig ott kellene élnünk, olyan körülmények között, ahogy ma Erdélyben a
falusiak élnek, hamarosan felkötnénk a nyúlcipőt.
Mikóújfalusi barátunk nem futamodott meg. Sőt, láthatóan nem
szégyeli, hogy faluról címezi a borítékokat. Hogy a fotók technikai minősége
olyan, amilyet egy falusi srác ma, szűkös anyagi körülményei mellett, megengedhet
magának. De ha összekeresném mindazt, amit az elmúlt években a falu életéről -
Falusi életképek felcímmel - fényképezett, akkor izgalmasan mai, hiteles házi
kiállítást lehetne rendezni, ezzel a címmel: fényképezte Ilyés András Zsolt.
Két frissen küldött életképét (Magány, Hazafelé) csatolom egy
éjszakai élményemből született versezet mellé, azzal a reménnyel, hogy még hallunk
róla.
éjjeli bár
az éjszaka fényeiben
a szabadság pincehomálya
decibellekkel nyomatékosítva
lilába játszó sárga árnyak elzöldülése
gyertya jázmin az asztalon
ha akarsz berúgsz
ha akarsz józan maradsz amíg élsz
fejedre állhatsz
mezítláb lejthetsz előre hátra
sóhajthatsz szenvedhetsz a magánytól
a mámor aknamezőin
miközben azt éneklik neked
de azt éneklik és csak azt
hogy harcolni kell kell kell kell
foggal körömmel
valami ellen ami beléd szorult
és bárhogy szeretnéd
jól érzi magát odabent
nem hagy el
Szeptember 21. (szombat) Kezembe
került egy új szakácskönyv, Csíkszeredában adták ki, az a címe, hogy Marcsa néni
erdélyi szakácskönyve. A kiadó neve: Pallas-Akadémia, s a rendszerváltás után
bukkant föl, ha nem is a semmiből, de egy postai könyvterjesztő vállalkozásból, s
azóta az erdélyi könyvpiac élvonalába verekedte föl magát. Profiljában megfér a
vers, regény, novella, memoár, dokumentumirodalom, turisztika és a szakácsművészet
is.
Nagyon szeretem böngészni a szakácskönyveket. Igazság szerint
szívesebben kalandozok az ilyen könyvek lapjain, mintsem hogy felfaljam mindazt, amit
kínálnak. Életmódom folytán oda jutottam, hogy ma már egy kiadós, jó ebédet
nagyon nehezen tudnék végigenni. Hamar belakom pl. az előételekből, salátákból, s
a lényegnek már alig marad szusszanásnyi hely, nem beszélve az étkezés utáni
édességről, bármi is legyen az.
De a szakácskönyveket olvasva legfeljebb csak a nyálam csorran ki
és a gyomrom kordul meg az éhségtől.
Az első szakácskönyv, amit kitartóan sikerült végigolvasnom, a
Horváth Ilona receptkönyve. Ritka jó telitalálat: egy nagy tapasztalatú szerző, aki
nem sokkolni akar a receptjeivel, hanem közérthetően rávezeti az embert arra, hogy mi
a lényege a főzésnek, a konyhai előkészítésnek, a különböző műveleteknek, az
eszközöknek, milyen fogásokat jó elsajátítani... Ilyen alapozás után pedig már
minden más receptkönyv olvasható, használható.
Kiderül, hogy az étkezés szinte-szinte univerzális, az alapreceptek
nem túl számosak, de a variálási lehetőség szinte végtelen. Meg az is, hogy az
ízesítéssel, fűszerezéssel mennyire egyéníteni lehet egy és ugyanazt az ételt.
Kedves fél esztendős Milos, már nem sok van hátra, amikor magad is
nagyétkű fogyasztóvá válsz, s bár az ember életét jócskán meghatározzák
később a gyermekkori ízek, illatok és menük, ha elég nyitott leszel rá és
megtanulsz főzni, saját lábán bizton megálló ember válik belőled. Aki főzni tud,
az már nem hal éhen: egyrészt van mit ennie, másrészt olyan kincs, tudás van a
kezében, amivel szükségessé teheti magát mások számára, s ezzel az egisztenciája
is biztonságosabb.
Marcsa néni erdélyi szakácskönyve azért esemény, mert az erdélyi
konyha jóval egyszerűbb, sallangmentesebb az alföldinél. A főzési módok
egészségesebbek, az anyaghasználata takarékosabb, a felhasználási lehetőségek
fortélyosabbak.
Lapozom a könyvet s a tartalom gazdagsága mellett azt kell
megállapítanom, hogy benne van valamennyi, életem folyamán megismert és megkedvelt
erdélyi étek, olyanok is, amelyek receptjét nagyanyák konyhai füzeteiből másolták
ki a lányok, majd az unokák, dédunokák.
A könyv nem vastag, de palettája igen széles: levesektől
eltevésekig, italokig és savanyúságokig minden benne van, ami egy konyhai
háztartásban fontos lehet.
Ha lenne sok időm, biz isten, napom egy részét főzőcskével
tölteném. Ezért voltak jók rendszerváltás előtti szabadságaim, amikor a
gyerekekkel elvonultam Csíkszentkirályra és egy hónapig ki voltak szolgáltatva apjuk
konyhai tudásának. Fakanállal a kezében az ember a kudarcokat is sikerként éli meg,
mert ha elrontunk valamit, nehéz annyira elrontani, hogy valaki meg ne egye.
Az pedig nem a kályha mellé való, akinek a főztje a kutyának se
kell...
Gőzölög odakint
gőzölög odakint a harmatos reggel
mint a kádból éppen kiszálló ember
törülköző után nyúlva jókedvűen
végül már-már magam is elhiszem
mily kellemes kószálni a csatakos füvön
és minden csupa szépség és életöröm
de megborzong a táj és benne én
szeptember dérrozsdázta gyepén
Kezemen éjjel
kezemen éjjel kinyílnak az ujjak
ernyedt szirmok egy aléló virágon
nappal nem egyszer ökölbe szorulnak
annyi a gazság még a világon
ilyenkor kifehéredik rajtuk a bőr is
minden dühöm belepréselem tenyerembe
tehetetlenül állok remegő bokorként
a villámsújtotta rengetegben
az éji lazulás erőgyűjtés talán
s másnap bilincsnél erősebb szorítással
sajtolom magamba a gyűlöletet
örökös perben lelkemben a világgal
Az ősz hivatalos bejelentkezésére való tekintettel két őszi vers, no és Gy. Szabó Béla Ősz c. fametszete, valamint Pittner Olivér erdélyi festő Gyökerek c. festménye.
Szeptember
20. (péntek) A víz, az úszás jó ideje foglalkoztat. Örömmel
olvastam, hogy nálatok, Milos családi hagyománya van a gyermekek korai úsztatásának.
Amikor én ennek az elvi lehetőségéről tudomást szereztem, a gyermekeim már túl
voltak a "hal-korszakon", vagyis amikor még ösztönösen viselkedni tudnak a
vízben, anélkül, hogy félnének tőle. Ettől függetlenül, mind a három gyerek
hamar megtanult úszni - igaz, tanfolyamokra adtuk őket -, sőt, kevés idő múlva az
volt a baj, hogy az edzők, akik foglalkoztak velük, mindenáron be akarták őket fogni
versenyezni - ehhez se a gyerekeknek, se nekünk nem volt hajlandóságunk, így a velük
való foglalkozás érdeke is odalett.
Gyerekkoromban a kolozsvári Szamos közelében laktunk: a Sétatér
árnyas ösvényein pár perc alatt az egyik Szamos-hídhoz értünk, melynek
fűzfabokrokkal sűrűn benőtt partján olyan jó volt nagyokat köpni a vízbe, vagy
csalit vetni a már akkor alig-alig létező halaknak. És bár nekünk is csak derékig
ért legtöbbször a szelíden csordogáló folyó vize, szüleink tiltottak a felügyelet
nélküli fürdőzéstől. Az úszni tudó gyerekek a folyó felső részéhez, a
monostori gát fölé mentek fürdeni, csukafejest ugrani, ahol a víz több méter mély
volt. Ahhoz azonban, hogy ott helytálljunk, előbb meg kellett tanulnunk valahol
fenntmaradni a víz színén.
Ehhez ott volt az egyetlen nyilvános fedettuszoda, a maga kicsiny, 25
méteres medencéjével. Aki ott megtanult úszni, az koranyártól késő őszig,
valamelyik sportegyesületbe iratkozva mehetett az egyetemi uszodába, s ha éppen nem
voltak versenyek vagy vízilabda bajnoki forduló, akkor az amatőrök is birtokba
vehették az olimpiai méretű medencét.
Már középiskolába jártam, amikor szüleim jónak látták, hogy
valamennyi gyerek megtanuljon úszni. Mind az ötünket egyszerre adtak be a fedett
uszodában szervezett tíz napos tanfolyamra: a kiérdemesült, nyugdíjas, Kolozsváron
mindenki által ismert edző, Bázsa bácsi lebegett az első nap a medence közepén a
melegített vízben és a parton felsorakozó, libabőrös gyerkőcöket - bennünket vagy
harmincan - rendre hívogatta be egy-egy ugrás erejéig. Azt mondta: mindenkit kifog és
segít kievickélni neki a lépcsőig.
A merészebbje nem sokat kérette magát, egymás után szöktek a
vízbe, behunyt szemmel az újoncok, köztük én is. Aki megmakacsolta magát, azt Bázsa
bácsi egyik segédje, egy fiatalabb segédtréner ügyesen átnyalábolt hátulról és
elegánsan beloccsantotta a medencébe. Érdekes módon, Bázsa bácsinak alig kellett a
hónunk alá nyúlnia: az első próbálkozásunk bár nem sikerült stílusosra, de
annál hatásosabb lett: néhány kapkodó, ijedt mozdulattal valahogy a partra
evickéltünk.
Az első napon kizárólag az ugrást gyakorolgattuk, nem számított
se stílus, se semmi. A félelmet győzette le velünk Bázsa bácsi.
Csak másnap kezdünk hozzá a technikához. De az már nem volt olyan
érdekes, mint az első napi kaland. ott már tanulni kellett, gyakorolni. Mélyen
belélegzeni, víz alá merülni, visszatartani, lassan kiereszteni, felszínre jönni, s
újra elölről... Tutajozni... Lábmozgást szinkronizálni.
Az edzéseknek távolról sem volt akkora sikerük, mint a kezdeti
izgalmas lubickolásnak. Amikor rájöttünk, hogy többet tudunk, mint amennyit hittünk
magunkról.
A további tanulás meg arról szólt, hogy még mindig nem tudunk
annyit, amennyit elvárnak tőlünk.
Igazából pedig akkor fedeztük fel az úszás örömét,
szépségét, amikor a tanfolyam végeztével, saját szakállunkra fedeztük fel azt,
hogy a 2 méteres medence és minden viszonylag nyugodt víz éltető elemünk,
kényünkre-kedvünkre lebeghetünk rajta, haladhatunk benne.
De azért ma sem szeretnék egyedül egy végtelen tengeren úszni, a
megérkezés célja és reménye nélkül...
felemelt áron
modern nagyvárost terveznek
a léthe innenső partjára
a part mellé vidám üdülőket
kháron japán csódakmotorra gyűjt
két
fuvar között elábrándozik
hogy csoportos kéjutazásokat szervez
a túlsó partra
persze felemelt áron
végtelen
rejtsük el ruháink
merüljünk el a végtelenségben
csak az elején tűnik parttalannak
megszokod
Két képet mellékelek: a már klasszikussá vált nagybányai festő, Ziffer Sándor Kék bivalyok c. festményét, illetve a marosvásárhelyi Tamás András fotóművész Őszi Nyárád c. fotóját.
Szeptember 19. (csütörtök)
A szerdai bukaresti kiruccanásnak több napon át tartó a böjtje. Most nem a kiesett
munkaórák szinte képtelen bepótolásáról van szó, hanem arról, hogy az ottani
zűrzavaros nyüzsgés, amelynek nem tudom, ki lehetne manapság az értője,
szabályszerűen felkavart. Ehhez járult annak a taxisofőrnek a vallomása, akinek a
kocsijába végső menedékként ültem be, és aki kicsempészett az önmagába roskadni
látszó nagyváros csapdájából.
Egy fővárosi színházacska mellett ejtőzött éppen a polgár,
nyitott ablakokkal a délutáni pállott, őszi melegben, s amikor rákérdeztem, hogy
eljönne-e velem a sajtópalotáig, akkor csak biccenteni tudta a beleegyezést.
Útközben pedig bevallotta: aznap csakis a belvárost járta, s bár tősgyökeres
bukaresti, úgy megutálta saját szülőhelyét, hogy legszívesebben Erdélybe
költözne.
Nem ellenkeztem, nem kommentáltam semmit.
Robogtunk bele az aláhulló estébe.
Hazaérve aztán előhalásztam egy félig nyers, félig éppen csak
papírra vetett 1968-as szöveget, amely arra tanúság, miként igyekeztem megtalálni
otthonomat abban a közegben, amely eleve taszított, ismételt kétségbeesésbe
kergetett...
Ki jár közöttünk?
1
hiába szólongat a föld
álmomban, vagy míg a lift
emeletre siklik velem
az akna falaira temérdek
zagyvaságot firkáltak
de hát a fűben
a hajlott hátú domb szaggatott földjén
vajon nem szórja el
szennyét az arrajáró?
ha enyhén bűzös
kérgesedő kupac posztol a lépcsők alján,
vadregényes, gyommal benőtt
léckerítések töve jut eszembe,
ahol nem egyszer magam is
jókat vizeltem
egy-egy orgonaillatú éjszakán
2
a hajnal itt is reménnyel ébred
- talán valamivel korábban
és kiszököm a betonfalak közül
felrúgom az első utamba akadó
üres konzervdobozt
trolibusz cammog elém
hivogatón zümmögnek csápjai
az ájult város fölött veres korong
gördül csak gördül utánam
a felhők
széléről átdöccen egy
gyártelep tetejére
ez az én gyáram - megszoktam
elfogadtam üvegszemű villogását
homlokzata esővert foltjait
a grund sarkában felejtett teherautót
mely annyi kiváncsi gyomot növelt
maga körül
s enyém a sínpár is
mely olykor balladák szülője
túl rajta pállottan nyújtózó laktanyák
ütött-kopott vagyonkám ahogy
ki-kimérem
orrom az üvegre lapul
kis szél inal
már el se érem
gunnyasztok szótlanul
3
reklámok
egyik a másikat éri
és tej csörömpölő acélkosarakban
és vannak fák
kerített ligetekben
vannak villamosok és zugvendéglők
a villanyóra percenése pontos
egyél igyál dolgozz csak ez a fontos
a fáksütők akik könyökig porcukorban járnak
hajnalban még álmosak
nem is kiabálnak
tésztát forgatva a gyöngyödző forró olajban
olykor áznak fáznak
4
nem tudja senki
hogy gazdájuk s egyben intézőjük vagyok
úgy járok-kelek köztük az utcán
elnézem a zsúfolt villamosokat a diákokat
a háziasszonyokat a piaci árusokat
a hajnali féldecire érkezőket
a csöndes kocsmákat kerülgetőket
nem sejtik ki jár közöttük
hisz nem is sejthetik
hogy e koránkelő kialvatlan fráter
aki kezét nadrágzsebében hordja
és nézzétek csak!
mily gumós az orra -
elveszett birtokait már nem siratja többé-
- istencsapása sem tarthat örökké -
vagyonra lelt
a nagyvárosban itt
elárulva ifjonti álmait
5
a villanyóra percenése pontos.
annyi a nép az utcán megdermedek
nem látom mi az enyém csak
táskákat kabátokat necceket lábakat
látok
nyüzsög a város izzasztó meleg
s az első szembejövőnek átadom
ezt a világot
Szeptember 18.
(szerda) Ma is zsúfolt napom volt. Úgy történt, hogy be kellett
merészkednem a Városba. Ahová mellesleg hónapok óta be nem tettem a lábam. A
finomvegyes őszi idő - hol meleg, hol hideg - tömegesen betegíti meg az embereket. A
buszon utazva egyebet se hallani, mint azt, hogy itt is köhög, ott is köhög, meg amott
is ugat valaki.
Ugatókórus.
Félek a vírustól, a bacillustól. Minden tömegjelenségtől. Mert ez az. Fogják
magukat és egymás nyakába, fülébe, hajába, vállára, pofájába köhögik magukat.
A buszfogantyúra. Az ülésre.
Régen, aki ilyesmikre panaszkodott, hipochondernek, azaz képzelt betegnek számított.
Ma minden érzett és bevallott szimptómára találnak magyarázatot.
Ha másként nem, idegi alapon.
Különben gratulálok neked, Milos, az úszószenvedélyhez és
sikereidhez. De erről majd egy nyugodtabb percben.
Most verset küldök s valami képet: épüljön tovább a piramisunk.
Járvány vacog
szél csetlik botlik a puszta földön
kavarja rázza szórja a havat
cigány kopácsol így az üstön
kezén az ér is megdagad
gödörtől
buckáig botorkál lábam
világ sóhaja inal
járvány vacog fejem fölött
kínlódó nap lágy sugaraival
vad égi füstöt fú pofánkra fentről
majd tarkónkat lenyomja - hódolón
a húst lemarja mind a kezekről
míg dícséretét dúdolom
A képek:
Az egyik a Kanadában élő Andrea unokám rajza, talán saját magáról, a másik a
csíkszeredai Daczó Dénes kollégám riportfotója: Korai hó a Hargitán.
Szeptember
17. (kedd) A mai nap keresztül húzta minden korábbi számításomat. Azt
hittem, hogy lesz egy mesélésbe hajló, nyugodt délutánom, miközben odakint a felhők
kergetőznek a nappal (s a változékony időtől a reuma egyik lábujjamból a másikba
kúszik át), de úgy esett, hogy az életfogytiglanra meghosszabbított személyi
igazolványom első - és ettől aztán az utolsó is - lapja kivált a többiből, s
lehullt a földre. Rendészközeg szemében mindez sebtében orvoslandó helyzet, s hogy
én se maradjak azonosító kártya nélkül - manapság itt is az a divat járja -, el
kellett mennem a rendőrségre egy halom aktával és annak hiteles másolatával.
Feleségem szerencsére az utolsó évek történéseire készülődve
minden iratból több másolatot is tartalékolt, így könnyű volt összedobni a
szükséges iratcsomót, s a lap elkészülte után felkerekedtem, hogy farkasszemet
nézzek a bürokráciával.
Azt hittem, álmodom: két polgár állt előttem a kisablaknál, s
úgy 5 perc múltán sorra is kerültem, ám az üvegen túli hölgy menten kisütötte,
hogy a lakás adásvételi szerződése, amellyel a lakáskezelő 1993-ban eladta nekem
részletre az általam bérelt és lakott lakást, nem érvényes. Neki egy olyan kell,
amit a részletek kifizetése után kötöttünk.
Hazaloholtam a
csöppet se jó hírrel, otthon pedig az a kiábrándító hír várt, hogy más
szerződés nem készült, ennek a bal felső sarkára pecsételte a hivatal azt, hogy
kifizettem a teljes összeget és a lakás az enyém.
Vissza a rendőrségre.
Újabb vita. A nő határozottan állítja: ő is így vásárolta a
lakást, de amikor az utolsó részletet legombolta, új szerződést állítottak ki
számára.
Kérdem: mikor volt e nagyszerű esemény?
1995-ben.
Nézem az én iratomat: 1993-ban határidő előtt egyenlítettem ki a
teljes tartozásomat.
Mondom: hja, két év alatt a bürokrácia nagyot lépett előre. S
azóta még inkább...
Fél perc csönd volt, amíg eldőlt a sorsom. Szerencsém volt: az
asszonyság gondolkozott, és mert önállóan dönteni.
Elfogadta a korábban szabálytalannak ítélt szerződést.
Nem túl nagy távlatokkal kecsegtető életemből emiatt 15 perc
helyett elloptak 2 és fél órát.
Most, hogy ezt megírtam, ki is merültem.
Már csak képválogatásra futja a mai erőmből - az viszont olyan
legyen, hogy az elmaradt poézist is pótolja...
A nagykárolyi Boros Ernő két riportfotóját küldöm: Őszi tarló és Cigánytánc címűeket.
Szeptember 16.
(hétfő) Ma csak amolyan apró, kis fecsegésekre futja. Például arra,
hogy mit jelent a virágok őszi másodvirágzása.
Szó volt ugye, az újra kinyílt orgonákról. De most újra
nyílott vadgesztenyét is láttam, s váradi kollégám újságolja, hogy a nagyváradi
utcákon véges végig kigyúltak újra a gesztenyegyertyák. Aztán az MTI is
szállított egy derűs képet, a siklósi vár mellől, amit alább mellékelek is:
szeptemberi pompájában gesztenyevirág küldi a hosszúra nyúló búcsú üzenetét.
Aztán a rádióban hallottam egy botanikust: a gesztenye
másodvirágzásának szerinte semmi köze az ősz ígéretéhez, ezt egy élősködő
műveli vele, amely a gesztenye hajtásaival és virágaival táplálkozik, az készteti
újra rügyezni, majd virágzani szegény növényt, hogy minél jobban kiszipolyozhassa.
Azt javasolja, hogy ha nem akarjuk, hogy jövőre még jobban pusztítson a
gesztenyékben, akkor ennek egyetlen orvossága, ha elégetünk minden száraz
gesztenyelevelet, amelyekbe takarózva a kórokozó átvészelné a telet.
Csak azt nem tudom, más virágok esetében is érvényes ez a
zsiványszemlélet? Mindenesetre, érdekes felvetés, s talán van is benne valami.
Most elküldök két tréfás versezetet, annak jeléül, hogy
játszadozni is próbáltam valamikor a költészet eszközeivel, aztán valahogy
beleuntam. Mint a keresztrejtvény-fejtésbe. De azért emlékül itt állhat egy
képversem (leírom szövegesen is, hogy egyáltalán el lehessen olvasni), és egy verses
kroki.
ülni,
állni
királyok ültek más mindenki állt
mindenki ül ma a királyok állnak
holnap talán mindenki áll
de engem újra kitalálnak
körözvény
kopasz
kerekarcú
kövér
kékszemű kancsal
koravén kiváncsi
körszakállú kételkedő
komoly
kutyakedvelő
könnyen kifulladó
köhögő
könnyező
kacsázó
kovács károly
ki látta
kérjük kétszer kopogni
kapitányság
A zúzmarás lóherét ábrázoló fotó a marosvásárhelyi Tamás András munkája.
Szeptember 15. (vasárnap)
Miután véglegesen pontot tettem A bozót c. dokumentumregényem végére s
megjelenésére vártam, 1988 koratelén elhatároztam: pár napra a Bucsecs hegységbe
kérek kiküldetést, egyenesen a Babele menedékházhoz, ahová Busteni-ből
drótkötélpálya kabinja röpíti fel a turistákat, kétezren felüli magasságra, egy
meglehetősen síma, nagy kiterjedésű platóra, amely Romániában országosan ismert
és divatos zarándokhely: gyakorlatilag Románia viszonylag veszélymentesen
megközelíthető, legmagasabb pontja. Ki is használja ezt az idegenforgalom: minden
lehetséges úton és módon népszerűsíti. Ezért is vonzza a kocaturisták ezreit:
szép időben, idegenforgalmi idényben, s különösen a szabad hétvégeken valóságos
sor kígyózik a drótkötélpálya busteni-i indítóállomása előtti tisztáson, a
Belvedere nevezető luxusszálló háta mögött. Órákba is beletelik, amíg valaki
sorra kerülhet, hogy belépjen a platóra induló kabinba, amelynek párja éppen a
Babele menedékháznál várja az indulást: mikor az alsó kabin felfelé kapaszkodik,
ellensúlya, a visszaúti is megindul odafentről, s találkozáskor szertartásosan
köszöntik egymást (mint a trabantosok, például...)
Bevallom, két ízben is
megpróbáltam feljutni a platóra, de első kísérletünk csütörtököt mondott.
Székely Sándor fotós kollégámmal készültünk a hegyi kalandra.
Sándor, mondhatni az én felfedezettem, akkora a korkülönbség köztünk, hogy
szinte-szinte a fiam lehetne. Egy ideig külsősként csinálta hűségesen a fotókat az
Előre c. napilapnak, aztán munkakönyves fotóriporter lett, azzal a kikötéssel, hogy
szigorúan a kezem alatt, mindenkori felügyeletemmel dolgozik.
Sándor furcsa szerzet: bukaresti magyar család egyedüli gyermeke,
anyja meglehetősen elkényeztette, apja belügyi altiszt volt, futárszolgálatot, majd
később irattári kulimunkát végzett nyugdíjazásáig. A családot odahaza Sándor
terrorizálta: kiszámíthatatlan volt, milyen ételre vágyik, mikor fekszik és mikor
kel. Nekem is nehéz volt kiismernem életrendszertelenségét, az viszont nyilvánvaló
volt, hogy az emberekkel való érintkezésben, személyközi kommunikációban óriási
baklövéseket és tapintatlanságokat követett el, és mielőtt még tisztázhatta volna
magát, hogy a félreértéseken túl a szándékai a lehető legtisztességesebbek,
máris konfliktusba került kapusokkal, rendőrökkel, biztonsági emberekkel,
párttitkárokkal, nem egyszer riportalanyokkal is.
Ráadásul a műfaj, amelyben dolgozott (s amelyben - siessek mindjárt
leszögezni: veszettül tehetséges), akkoriban mifelénk az átlagosnál is kifejlettebb
diplomáciai érzéket és tapasztalatot kívánt: a nyilvános helyen való fotózás
mifelénk a rendszerváltas előtt nem tartozott a bevett foglalatosságokhoz: a lapok nem
igazán igényelték a sajtófotót, mert mindinkább csak a pártvezetők cselekedeteit
megörökítő képek - ezeket meg a hírügynökség hétpróbás, többszörösen
ellenőrzött hivatásos fotósai készítették - kerültek az újságok hasábjaira. A
fotóriporterség mint önálló szakma, gyakorlatilag művelhetetlen volt. Azt még
elnéztek, hogy egy fotós egy hagyományos riporter mellé elszegődve, amolyan
íráskiegészítő illusztrációkat készítsen a való életről: élmunkásokról,
építőtelepekről, új építményekről, utcákról, természeti szépségekről,
nyaralóhelyekről... Ámde ahhoz, hogy egy fotós társaságában egyáltalán bemehessek
egy nyilvános helyre, és senki se foghassa ránk: meg akarjuk szegni az államtitok
törvényt, netán termelési titkokat rögzítsünk filmre, előtte órákig tartó
egyeztetéseket folytattunk az intézményvezetés különböző szintjein, de
megtörtént, hogy még az intézményi magyarázkodásokat és értetlenségeket
elkerülendő, mindjárt a megyei vagy a városi pártbizottságoknál kezdtük a
pofavizitet: a lehető legtermészetesebben előadtuk küldetésünk célját,
szándékainkat, mindjárt az elején hangsúlyozva, hogy ismerjük a törvényeket,
tudjuk, hogy bizonyos helyeken a fényképezőgépnek kötelezően a tokjában kell
maradnia, mi ezt messzemenően tiszteletben akarjuk tartani, ezért kérjük a
segítségüket, olyan értelemben, hogy jelöljék ki mozgásterünket, amelyen belül
nem követhetünk el törvénysértést, ugyanakkor - ha lehetséges - adjanak mellénk
kísérőt, aki viselkedésünkre, tetteinkre felvigyáz és leszereli az esetleges
nézeteltéréseket a fotózásra javasolt alanyokkal.
Mindez jócskán
megnehezítette a helyzetemet és időrablónak bizonyult. Szép lassan kezdtem a
háttérbe húzódni s a riport nehezét mindinkább Sándor barátom vállára raktam,
ugyanis menet közben olyan munkaritmusra fogtam és úgy irányítottam kameráját, hogy
a riport lehetőleg a képeiből álljon majd össze, néhány eligazító, magyarázó, a
dolgokat szükség esetén ideologikusan is a helyükre rakó sor kíséretében. Így
született akkori szemmel rendhagyónak számító rovatunk, a két-három naponta
jelentkező Fotóban mondjuk (sajnos, hiányzott hozzá a minimálisan elfogadható
nyomdatechnika, ezért csakis a szándék - sose az eredmény volt a dicséretes):
négy-öt, ritkább esetben hat fotóból álló képsorok mutattak be egy-egy
látványosabb témát: hajóavatást, falusi pékséget, tavaszi munkát a szőlőhegyen,
üvegfúvást, acélsodrony gyártást, csipkeszövő üzemet, juhászatot,
mezőgazdasági főiskolát, óvodát stb.
Egyszer aztán a pártközpontban valakinek szemet szúrt a rovatcím: mi az, hogy
fotóban mondjuk, hát szóban nem mondjuk? Ez így, amilyen ostobán hangzott, olyan igaz
is volt: nem lehetett rá válaszolni egyebet, mint azt, hogy máról holnapra csavartunk
egyet a címen s elkereszteltük Képben és szóban-ra.
Minden ment tovább a maga medrében.
A Bucsecs platójára is azért igyekeztünk, hogy riportot
készítsünk, miként töltik odafent a kirándulók a hét végét, milyen élet folyik
ilyenkor az egyetlen fenti menedékházban.
Az első kísérletünk azért nem járt sikerrel, mert bár egy
délután meggyőztük ugyan a busteni-i polgármestert, hogy riportunk nyomán csakis a
népszerűségük és a hírnevük növekszik majd, reggelre ébredve olyan hóvihar
kerekedett, hogy a drótkötélpálya kezelői beszüntették a közlekedést, s az
időjárás jelentés több napos kitartó hóvihart jósolt. Pedig csak november elején
jártunk... Hogy ne távozzunk dolgunk végezetlen, kijártuk: vigaszként legalább a
busteni-i papírgyárban készíthessünk egy képriportot.
Úgy utaztunk el, hogy a polgármester megfogadta: mihelyt elmúlnak az
év végi ünnepek, és tartósan beáll a szép, derült téli idő, felhív bennünket a
szerkesztőségben.
És a szavának állt! Január közepére egyeztettünk egy újabb
leutazást. Mire megérkeztünk, a Belvedere szállóban lefoglalt szoba várt ránk,
ablakunk egyenesen a drótkötélpálya állomására nézett, s reggel az első járatok
egyikével felmentünk a Hegyre.
Fenséges látvány és élmény volt, ahogy a kabin ablaka alatt
elsuhant a havas, meredek sziklaképződményekkel tarkított táj. A hirtelen
emelkedéstől sajgón éreztük a nyomáskülönbséget dobhártyánkon, akárha
repülőgépen. Az ösvények, a sziklákon megkapaszkodó magányos fenyők, borókák
oly aprók voltak alattunk és olyan szelíd látvány nyújtottak, mint egy terepasztalra
felvitt maketten.
Egy napot, egy éjszakát, majd még egy napot töltöttünk odafönt:
szombaton reggel értünk föl a Babele menedékházba, berendezkedtünk az első
emeleten, s vasárnap este, az egyik utolsó leereszkedő járattal utaztunk vissza a
völgybe.
A vendégfogadósnak azt mondtuk, szeretnénk képriportban
megörökíteni, milyen élet folyik a menedékházban és környékén.
Számomra azonban az ottlét
azt is jelentette, hogy valamiképpen megközelíthettem azt a környezetet, ahol a
regényemben szereplő fiatal alpinisták elpusztultak. A valóságban is bejárhattam a
helyszín nagyját, pontosabban megismerhettem a méreteket és magamba szívhattam a
veszély hangulatát, megtapasztalhattam a hegyi emberek viselkedését, az általuk
elfogyasztott alkohol különös hatását odafönt, és a turisztikát irányítók
felelőtlenségét, amivel odacsalják a felkeszületlen embereket egy természeti
ritkasághoz - ez a Babelenak nevezett (vénasszonyokat jelent románul)
sziklakepződmény, melyet a szél és az erózió munkált olyanná, mintha óriási
arcélek lennének -, hogy elszennyezzék azt, ráadásul saját életüket is veszélybe
sodorják. A két nap alatt látottak rossz színdarabba illő, egyazon színpadon
játszódó, szinte hihetetlen mégis-valóság. A sok-sok apró epizódnak semmi közük
egymáshoz, ha csak annyiban nem, hogy mindenkivel lényegében ugyanaz történik:
áldozatául esik egy veszélyes játéknak, amit a divat, az idegenforgalmi hírverés, a
saját ostobasága és a vendéglátóipar űz vele.
A platón - úgy kell elképzelni, mint egy kétezer méter fölötti
jókora fennsíkot - egymáshoz közel, segítségre szoruló, elcsigázott emberek
lihegtek, kínlódtak anélkül, hogy tudomást vettek volna egymásról, és hogy valaki
is komolyan vegye őket.
Vizet, vizet, nem bírom víz nélkül - hangzott egyre hangosabban a
panaszos nyöszörgés egy kövér alany szájából, aki még néhány lepést
támolygott és mindegyre összeesett, kísérői pedig előtte haladva haragosan, meg se
állva kiabáltak neki vissza: bírja csak ki, mert pár száz méterre van a
menedékház...
Egy másik turista társaság angyali ártatlansággal méregette egy
számára szinte láthatatlan szakadék fenekét, amit csak mi láttunk, akik átellenben
álltunk velük. És hiába kiabáltunk nekik át, forduljanak azonnal vissza, mert
életveszélyben vannak, nem hittek nekünk, csak annak, ami az orruk előtt volt, s
már-már végzetessé vált ereszkedésük... Végül meggondolták magukat, és mégis
visszamásztak a gerincre, ahonnan felelőtlenül aláereszkedtek...
Ilyen és ehhez hasonló, már-már tragédiákba torkolló kalandokba
boltik az ember odafönt a platón, mert aki oda fölmegy, az nem érzekeli a magasság
szédületét, minden ugyanolyan sík, akár odalent, a magasságok innen könnyen
megmászhatók.
No de, a mélységek?
A szombat esti vacsoránál, miközben a menedekházba érkezett két,
fiatalokból álló szervezett túrista csoport táncmulatságot rendezett az ebédlőben,
Sándor kissé felöntött a garatra, s eleggé feltűnően nekiállt fényképezni a
szűk teremben táncolókat. A felfokozott, laza hangulatban nem tűnt fel, hogy ebből
baj is lehet. A fotózást befejezve Sándor visszaült mellém, tovább folytatva
vacsoráját. Hirtelen egy fiatalember és egy fiatal hölgy ültek az asztalunkhoz és
ellentmondást nem tűrően le akartak minket igazoltatni. Csitítólag elmondtam nekik,
kik vagyunk, de kikötöttem: iratokat csakis hivatalos közegnek mutogatunk. Ha akarják,
elhiszik a mesénket, ha nem, nézzenek utána, itt a szerkesztőség telefonszáma, itt a
főnökünk neve.
Kissé meghökkentek, de kitartottak: miért fényképeztük őket, mit
akarunk a képekkel. Értésünkre adták: olyan helyen dolgoznak, ahonnan könnyen
elláthatják a bajunkat, amennyiben dekonspiráljuk őket.
Sándor ágálva odavetette: a róluk készült fotókat nem hogy nem
használja fel, hanem egyenesen átadja a főszerkesztőjének, ahonnan ők aztán gond
nélkül megszerezhetik.
Nehezen tudtam felvonszolni a vitába mind jobban belehevülő és
egyre agresszívebbé váló Sándort. Ágyba dugtam, magam is lefeküdtem, hamar el is
aludtam.
Az éjszaka közepén hirtelen felriadtam: egyedül voltam a szobában. Melegítőt
húztam magamra, s rosszat sejtve leereszkedtem a söntéshez. Sándor a konyhában volt,
a szintén már tökrészeg szakáccsal gajdoltak ketten, hol összevesztek, hol közösen
énekelni kezdtek, a szakács mindenáron fitogtatni akarta tudását, egyik üveg bort a
másik után nyitotta ki, sütni-főzni akart az éjszaka kellős közepén, a fogadós
meg kettejüket csillapította, a végén már rendőrséggel fenyegetőzött.
Nem tudom, hogyan sikerült véget vetnem ennek az ámokfutásnak, de
még sokáig élt bennem a félelem, hogy a fenti kalandnak böjtje lesz további
életünkben.
Aztán a titokzatos fiatalok valahogy mégsem jelentkeztek. A
biztonság kedvéért, ahogy hazaértünk, azonnal tájékoztattam a főnököt a
történtekről. Meg is kaptam érte a kijáró hajmosást, de legalább a felelősség
most már az ő vállán volt.
Most annyi év után, az egyik szerkesztőségi fiókból előkerült
az a pár inkriminált filmkocka is, amit Sándor gondosan kivágott a riport
nyersanyagából.
Eleve életlenek, használhatatlanok voltak. Valahogy azon az egész
riportúton alig készült néhány életes felvétel, azoknak is nyomuk veszett.
*
Újabb "guberált" vers, 1966-ból, vagyis én is mintha most látnám
először:
Kattog, zúg...
Kattog, zúg bennem valami
acélsín kong belül
öblösen forgolódik a hang
torkomon nem szabadulhat
fogam reccsen ropog belé
olyan egy állapot
gyér őszi mezőn terelik így
a bukófejű
lomha állatot
megyek amerre sorsom botja hajt
faramba csípve
s a levedző seben
apró, pilóta-legyek raja rebben...
Állat ha lép is
földet ér az orra
gusztálja a föld koldus-növényeit
vizel
a pergő csík hegként terül a porba
s figyeld a barom lépteit!
Odatalál,
hol nyitva a porta
s matató ujjak keményen fejik.
Három képet küldök az alpinet honlapjáról, valamennyi a Babele platóján készült: az esti felvétel szerzője Adina Cretu (ejtsd: ádiná krécu), a havas Babele a Váradi Attila fotója, míg az öreg, dérlepte teherautót Marius Turta (ejtsd: Máriusz Turta) kapta lencsevégre.
Szeptember 13-14. (péntek, szombat)
A tegnap kirúgtunk a hámból, mindenféle értelemben. Bocsáss meg érte, Milos...
Azért nem vittük túlzásba, éppen csak lehagytunk ezt-azt a napi
penzumokból, ott egye meg a fene-alapon.
Érdekes: az ilyen házimurik napján valahogy mindig úgy sikerül,
hogy gond és idegeskedés nélkül, más napokhoz képest jóval hamarabb befejezzük a
lapot s küldjük a nyomdába, hogy a nők - lányok, asszonyok - nekiláthassanak a
nagyteremben megteríteni és tálakra rakni a mindenféle finomságokat.
Mint mindig, most is túlszámoltuk magunkat, mert egy-két kolléga,
akire pedig számítottunk, éppen más programot csinált.
No, mindegy. Végül is, kaptam ajándékba egy esernyőt, amit
berakhatok a táskámba és bárhová magammal vihetem - ami volt, apámtól maradt rám,
hosszú, sétabotszerű, hegyes tőrre emlékeztető fémvéggel, de állandóan magam
után kellett hurcolnom, s az istennek se tudtam elrejteni, a kóborkutyák pedig
reggelenként vagy az esti homályban gerincüket fenyegető botnak nézték és nagy
előszeretettel rontottak rám, emiatt aztán nem is használtam.
Most majd jöhet a világ legnagyobb zápora, minden félelem nélkül
állok elébe.
A régi holmikban turkálásnak pár napja egy új műfaját találtam
ki: látványos, de unalmas, gépies és időt rabló cselekedet. A két PC-t
takarítgatom, amelyek internet- és e-mailkapcsolatainkat biztosítják. Az egyik a
régebbi, jóval lassúbb és lerobbantabb gép, a másik a jelenleg használatos, 18
gigás merev lemezzel óriási mennyiségű anyagot képes tárolni - erre rakom át
mindazt a képanyagot, ami az elmúlt években felgyűlt az előd-gépen.
Hogy érthetőbb legyen: a postán jövő, vagy az internetről
kimentett dokumentumokat évek, hónapok és napok szerint könyvtárolva raktároztam el,
a visszakeresés dátumra történt, de a képek valahogy elvesztek a napok és hetek,
hónapok dzsungelében.
A szöveges dokumentumok nagy részével nincsen mit kezdeni,
törlődnek. A képeket viszont átirányítom a nagy gépre. Három nap munkálkodása
nyomán máris négyezer valahány lett a begyűjtött képállomány. Természetesen,
mindezt még át kell majd nézni, osztályozni, alcsoportokba osztani. Nagy segítséget
jelent az ACD See32 képnézegető, kár hogy nincs meg a legújabb verzióm, amely még
okosabb és szolgálatkészebb... Remélem, a képtár majd Milos könyve számára is
haszonnal jár majd: még így, futólag is rengeteg elveszettnek vagy nemlétezőnek
vélt kép bukkant föl. (Nem beszélve a külpolitikai és a sport archívumról, amit
kereső segítségével már most is sikerrel használhatunk...)
A szerkesztőségi buliról, hazamenet nem volt türelmem a tévé
előtt ülni, pedig érdekelt volna a Duna tévé Sherlock Holmes sorozata, amely péntek
este indult (ismét). Kihúztam a könyvespolc egyik irattartó fiókját, s egy nagy
borítékban felfedeztem több tucat, besárgult, összemaszatolt, firkált
jegyzetfüzetet. Amiket kiutazáskor, interjúk, gyűlések, fejtágítók stb. esetén
húztam elő a zsebemből vagy a táskámból. Minden került beléjük: napi
munkabeosztástól elvetélt verssorokig és gyűléseken készült rajzolmányokig.
Amúgy nem sok értéket tartalmazó szellemi szemétláda. De valahogy jó volt benne
turkálni.
Sose értettem a guberálókat, akik reggelente és esténként
settenő léptekkel végigjárják a lakótelepi szeméttárolókat, kukákat s olykor
hónaljig a szemétben kotorászva mindig találnak másik kezükben tartott szatyrukba
rejtenő zsákmányt. Mi az, ami a szemétből jó nekik? - tűnődtem, legtöbbször
eredménytelenül. Magamat képzelve a helyükre, eleve képtelen lennék elfojtani
viszolygásomat a közeggel szemben.
Most viszont, saját szemetes kukámban turkálva rájöttem: ha
túlteszi az ember magát az undoron, ha valóban rászánja magát, az élet bármilyen
meddőnek látszó hordalékában is rábukkanhat a felszikrázó üzenetre.
(Kinek...)
Kinek van
ereje,
hogy nekünk itt kiabáljon?
mert amikor így kiabálnak, kéremszépen, az nekünk nem kell,
nekünk éppen elég,
nagyon is elég...
De kinek van ereje azt mondani,
hogy ez elég nekünk?
no, kinek?
én nem merném ezt mondani,
mert fejemet levágják, lemetélik,
majd összeragasztják, beteszik egy bűzös, gazos pocsolyába,
amelybe tehenek húgyoznak,
s onnan nincsen menekvés,
nincsen,
nincsen...
Mert ha lenne menekvés, senki se mondaná, merre menj,
magadnak kéne megtalálnod az utat,
a csapást,
hol bogáncsok
nőnek,
feszülnek az égnek,
belédakadnak,
rádragadnak,
hurcolod magaddal őket...
Az út olyan,
hogy van is, meg nincs is.
ha mész rajta, út,
ha nem mész rajta,
füves ösvény...
S mindez íródott 1966-ban, Kolozsvárott.
Magamra ismerek benne, a cím nélkül jegyzetfüzetben rekedt szöveg
mégis meglepett. Mintha az ismeretlenből egy törvénytelen gyermekem bukkanna elő...
A mai képanyag a szatmárnémeti Schupler Arnold fiatal fotóművész két munkája: Cigánykenyér sül és Szomjas föld.
Szeptember 12. (csütörtök)
Holnap, vagyis pénteken születésnapi bulit ülünk a szerkesztőségben. Pár éve
szoktunk rá, hogy a hét utolsó munkanapján, miután befejeztük a szombati-vasárnapi
kiadást, s a kengyelfutó elügetett a nyomdai dokumentumokkal a rotációshoz,
valamelyikünk éppen bekövetkező vagy alig elmúlt szülinapját megtartjuk. A
rituálé: havonta mindenki kotizál egy összeget, amiből aztán az ajándékokat
vesszük, az ünnepelt pedig gondoskodik arról, hogy megvendégelje az ajándékozó
kollégákat. Üzleti szempontból senki nem nyer az ügyön, az egyedüli nyereség az,
hogy együtt vagyunk és fellazulnak az idegpályák, illetőleg az agysejtek. Utóvégre
szegről-végről ismerjük egymást, de hétköznapokon inkább hajszoltan, idegesen,
elborultan látjuk egymást, a kommunikáció is akadozik, mert hát mit is mondjunk
egymásnak akkor, amikor egymást érik lapzártáig a megoldandó feladatok és sose ér
az ember a végére?
Mindez azért van, mert a törzsszerkesztőség alaposan megfogyatkozott Bukarestben. A
lap 1948-as Bukarestbe plántálása - valamennyi fontos romániai magyar intézménnyel
együtt - most visszaüt: a rendszerváltás miatt megváltozott romániai kisebbségi
helyzetben Bukarest mindinkább a szórványok szórványa lesz. Én még 67-ben kerültem
fel, egészen fiatalon, de már az idős generációhoz tartozom. De már a gyerekeim,
akik itt születtek, illetve nevelkedtek, egyik se kíván többé itt élni, s ugyanígy
van a legtöbb bukaresti magyar családban: az 1992-es népszámláláshoz képest is jó
pár ezerrel megfogytunk.
És a halál, a halál, amely tovább kaszál s mind zsúfoltabbá teszi mind a
református, mind a katolikus temetőket...
S ha hozzávesszük, hogy nem kevesen egyszerűen a krematóriumban végzik, mert az a
kívánságuk, hogy hamuként egy urnába kerüljenek, akkor mindjárt érthetővé
válik, miért kapaszkodunk ezekre a mind jobban ritkuló együttlétekre. Ahogy fogyunk,
úgy ritkulnak a szülinapok. Ráadásul az élet is mind drágább, egyre nehezebb olyan
terítéket biztosítani a vendégeknek, hogy kedvük legyen közösen ünnepelni. Ugyanez
a helyzet az ajándékokkal is. Igy aztán az utóbbi időben ketten-hárman is
összeállunk, ami még jobban megritkítja a mulatságok számát - bár valamennyit
javít az intenzitáson.
Most is ketten álltunk össze: a főszerkesztő helyettes és jómagam. Ő augusztusi,
én meg júliusi - a nyári hétvégek valahogy kimaradtak a figyelmünkből: hol ez volt
szabadságon, hol az hiányzott, hol a harmadik nem ért rá. Most már ősz van,
nagyjából begyűltünk, talán leszünk annyian, hogy közösen begurítsunk néhány
pohár sört.
Meglehet: pénteken nem jelentkezem új fejezettel. Minden attól függ, mennyire lesz
megterhelő a holnapi élmény. Nem egyszer lehet váratlan eseményekre is számítani.
Például, hogy valami, a munkából adódó koccanás elrontja a hangulatot. Volt már
ilyen: ünnepeltünk, de valahogy kerültük egymás tekintetét. Aztán valami ürüggyel
hamarosan olajra léptünk.
Ma két együgyű, ifjúkori versemet küldöm: az elsőt nagy sikerrel
mondtam el Szófiában, az 1968-as Világifjúsági Találkozón, amikor ifjú
főszerkesztőként tagja voltam a román ifjúsági küldöttségnek s a magyar
delegáció ámulva fedezte fel, hogy hát erdélyi magyarokkal is találkozhatnak a
bolgár fővárosban. Meg is hívtak nyomban a Magyar Kultúra Házába, ott
rögtönöztünk egy találkozót, s mind kapacitáltak: mondanék valamit a verseimből.
Sajnos, nem tudom őket észbe tartani. Ez valahogy a szívemhez nőtt, meg nem is túl
komplikált, hát belevágtam. Mondanom sem kell: a negyedik sor után belesültem.
De azért a taps kijárt.
Tudtunk mi tapsolni, egymásnak, illedelmesen. Meg másoknak is. Ezen nem múlott...
Kapálom, mondja valaki
kapálom, mondja valaki,
a krumplit,
reggel óta csinálom.
Gyom és gyom,
motyogom -
a krumplit kapálom.
Néha?
Eszembe jut,
mondjuk,
egy álom.
A második versecske első fiam születése után pár
hónappal íródott, egy esős délután tett nagy kolozsvári séta alatt, miközben
bűnrossz utakon zötyögtettem a srácot a friss levegőn.
Attilát
tologatva...
Attilát tologatva nézem
az esőt.
hegyi úton le-fel
- kopik a lábam.
orromra húzva sapka, szemüveg,
zsebemben nyugtató tea,
s gödröt érve káromkodom,
ő meg motyog
magában
A képek:
Györkös Mányi Albert: Zenekar (festmény)
Mohi Sándor: Bohóc (festmény)
Szeptember 11. (szerda) A nagy
várakozás, félelem világszerte mintha kissé gerjesztettnek tűnne. Figyeltem a ma
útnak eresztett hírügynökségi jelentéseket és valami furcsa módon az volt az
érzésem, hogy visszamenőleg akarják valakik igazolni mindazt, amit holnap esetleg
meglépnének. Ürügykeresés folyik, múltból visszahozott összeesküvések,
merényletek tervéről lebbentik fel a fátylat, s erről eszembe jut a székely apa
története, aki illogatás közben elzavarja a kisfiát a kocsmába, hogy hozzon
pálinkát, mert ami volt, az elfogyott. A gyermek áll az apja előtt, egyik lábáról a
másikra, az meg ráförmed: miért ácsorog, miért nem iszkol a kocsmába?
- De hát nem adott pénzt, édesapám!
- Ugyan fiam, pénzért a bolond is tud hozni!
Szóval, könnyű visszamenőleg valakire rábizonyítani, hogy az anyját
megölte vagy meg akarta ölni. Bizonyítékokat kreálni nem nehéz - megelőzni valamit,
az sokkal nehezebb.
Meggondolkoztatott Susan Sontag írása a New York Times mai számából, s
bár nem olvashattam az egészet, csupán - remélem - szöveghű ismertetését az MTI
kiadta hírfluxusban, ide másolom az egészet.
Leginkább most egy olyan múzeumnak a süppedős szőnyegeit rónám,
amilyet Torontóban láttam: a város szívében, egy park szélén, régi, még a
földfoglalások idejéből való, korabeli polgárházra épült a modern, többszintes
épület, ahol Henry Moore-nak külön emeletet rendeztek be, s amelynek az alagsorában
gyermekek festenek, rajzolnak önfeledten. A világból kiszakított, kellemes környezet
az egész: ha akarom, az eszkimó művészet faragásait, csonttárgyait csodálom, de
számítógépen lekérhetem az ún. inuit művészet rövid történetét. Ha kedvem
szottyan, leülök egy fotelba és az asztalkán lévő fülhallgatóban preklasszikus
zene szól. A múzeumi bolyongás közben minduntalan egy üvegfalú pálmaházba botlok,
amelyben szökőkút cseppjei porlanak a levegőben. Sok látogató egyszerűen lehúzza a
cipőjét, s a kezében tartva lépked hol a kefeszerű szőnyegen, hol a vörös, fekete
vagy a fehér márványon. A pálmaházból bejárás van a viktoriánus kori házba,
amelyben visszaállították (vagy megőrizték?) az eredeti berendezést, esténként a
felvigyázó személyzet beöltözik korabeli kosztümben: hagyományos ételeket
sütnek-főznek régi edényekben, körbekínálják a kemencéből kivett, hagyományosan
meggyúrt és kelesztett kenyércipót, estélyi ruhás színészek forgolódnak a
látogatók között, kártyázni invitálnak...
Nem igen láttam ennyi életet és ilyen meghitt kikapcsolódást múzeumban,
mint a torontói szépművészetiben. Külön kegy, hogy a hét két napján, szerdán és
pénteken díjtalan (volt, akkor - 1994-ben) a belépés, meg is látszott a múzeum
forgalmán, a látogatók többszöröse nyüzsgött odabent az ingyenes napokon. Van ott
egy kis házimozi, amelybe bármikor beülhet az ember, művészeti ismeretterjesztő vagy
kísérleti, formabontó filmeket, videoklipeket mutatnak be nonstop. A múzeum mellett
van az elmaradhatatlan bár, a vendéglő, de van művészbolt is, ahol minden
megkapható, ami a képzőművészet szerelmesének, vagy a művészeknek kell.
Többször volt az a vágyam, hogy bárcsak tölthetném azzal az időmet:
felkelek, megírom két-három óra alatt a penzumomat, falok valamit, majd felkerekedek s
elballagok ebbe a múzeumba, amelyből ha akarom, bármikor kiléphetek a százados
tölgyek és platánok közé, a mókusvilágba, ahol a torontóiak a kutyáikat és a
gyerekeiket sétáltatják, s mit sem törődve a világ zajával, estig feltöltődöm a
szépség és a nyugalom ezernyi apró élményével, jelével. Ottlétemkor pihenek,
önmagam figyelem, meditálok, elraktározok, s talán meg is szépülök általa.
Igy gondoltam - akkor. De a búcsúlátogatásnak is meg kell lennie, s most
minél jobban távolodik tőlem az élmény, annál nagyobb a sóvárgás a világ egy
megtalált, de ugyanúgy elvesztett ártatlan és boldog sarka után.
Harács-dal
Tudom a zsákod nem üres
És cipeled mintha titkot
Becsapni minket nem lehet
Elő vele pajti
Ne várd hogy meglágyul szívem
Nyúzott orcád könnyeid látván
Ki ma tehetős csak tejeljen
Megtérül minden garas
Mit jutalékul besöpörtünk
Számadásunk nem marad el
Egy fölöttünk álló rációnak
A méltányosság rendészei vagyunk
Dalunk se olyan nóta-fajta
Jegyzőkönyvnek inkább beillik
Amit majd kérnénk aláírni
Mielőtt elválnak útjaink
Ne búsulj testvér osztozunk még
A zsákmányon egy szép napon
Addig is legyél békülékeny
Ne zárj be minden kiskaput
Jut is marad is tudod jól
Hoci ide azzal ami kijár
Ugye tanítanom nem kell téged
Te zsivány te utolsó betyár
És hogyha egyszer felcseréljük
Szerepeinket megjegyezd
A kötelesség szólt belőlem
Bocsáss meg pénzt vagy életet
The New York Times
Nincsenek végtelen háborúk
Susan Sontag írása
(New York) * Susan Sontag szerint a háború fogalmának indokolatlan
használata a terrorizmus elleni küzdelemre az állam hatalmának kiterjesztését és a
kritika elnémítását szolgálja.
Az amerikai írónő a The New York Times hasábjain megjelent
írásában hangsúlyozza, hogy a washingtoni kormány által meghirdetett háború
különös természetű, mivel nincs vége. A háború a rák, a szegénység, a
kábítószer ellen szintén vég nélküli, mivel mindig lesz rák, szegénység és
drog, mint ahogy olyan hitvány terroristák és tömeggyilkosok is lesznek, mint az egy
évvel ezelotti terrorcselekmények elkövetői. Ha az elnök háborút hirdet a rák, a
szegénység vagy a drogok ellen, mindenki tudja, hogy a háború metafora. De gondolja-e
bárki is, hogy a terrorizmus ellen meghirdetett háború csak egy metafora? Pedig az, és
ennek a szóképnek súlyos következményei vannak.
A valódi háborúnak kezdete és vége is van. Még az
izraeli-palesztin konfliktus is véget ér egyszer. A terrorizmus elleni háború azonban
nem érhet véget, és ez is arra mutat, hogy ez nem háború, hanem inkább
felhatalmazás Amerika hatalmának kiterjesztésére. A rák vagy a szegénység elleni
hadüzenettel a kormány új erők mozgósítását kéri a baj ellen. Ha a kormány hadat
üzen a terrorizmusnak - ellenségek határokon átnyúló, titkos hálózatának -, akkor
megengedi saját magának, hogy azt tegyen, amit jónak lát. Ha be akar avatkozni
valahol, hát beavatkozik. Nem fogja megtűrni hatalma semmiféle korlátozását.
A szerző szerint az Egyesült Államok régi keletű ódzkodása a
nemzetközi kötelezettség-vállalástól most olyan méreteket ölt, hogy a kormány
mindenféle nemzetközi szerződést potenciálisan ártalmasnak tart az amerikai
érdekekre nézve, hiszen abban értelemszerűen olyan megállapodások betartását
vállalja, amelyekre hivatkozva egyszer majd korlátozhatják Amerika cselekvési
szabadságát, bármit is tartson a kormány az ország érdekének. Az írónő szerint
eddig egyetlen tiszteletre méltó nemzetállam sem tért ki ilyen érvekkel nemzetközi
szerződés elől.
Az új amerikai külpolitika azzal, hogy háborús időben tett
lépésekre hivatkozik, elbátortalanítja a vitát a nyilvánosság előtt arról, hogy
tulajdonképpen mi is történik. Az összefogás jelszavának hirdetésével a kritikus
gondolkodást egyenlőnek tekintik az elkülönüléssel, az elkülönülést pedig a
hazafiasság hiányával. A két párt meghatározó személyiségeinek averziója a
külpolitikával kapcsolatos vitától mit sem változott, ahogy közeledett az
évforduló, amelynek emlékünnepségeit az ellenséggel szembeni összefogás
megerősítésének tekintik. A terrorizmus elleni háború fantomháború és ezért
szüksége van egy évfordulóra többféle célból is: ez a gyász napja, a nemzeti
szolidaritás megerősítésének a napja, egy dolog azonban biztos, hogy nem a nemzeti
önvizsgálat napja. Az önvizsgálat - ahogy mondják - csorbíthatja "erkölcsi
tisztaságunkat". Arra van szükség, hogy egyszerűek, tiszták és egységesek
legyünk.
Susan Sonntag írásában nem vonja kétségbe, hogy Amerikának
gonosz, visszataszító ellenséggel kell szembenéznie, amely gyűlöli mindazt, amit ő
maga dédelget, így a demokráciát, a pluralizmust, az állam és az egyház
szétválasztását, a szakálltalan férfiakat, a táncot, a vidámságot. Az írónő
hangsúlyozza, egy percig sem kérdőjelezi meg a kormánynak ama kötelességét sem,
hogy megvédje állampolgárai életét. Az, amit kétségbe von, az az ál-háború és
az ál-hadüzenet. A szükséges intézkedéseket nem lenne szabad "háborúnak"
hívni. Nincsenek végtelen háborúk, vannak viszont deklarációk az állam hatalmának
kiterjesztéséről, ha az állam úgy érzi, hogy döntéseit nem kérdőjelezhetik meg.
Amerikának minden joga megvan arra, hogy kézre kerítse a
terrorcselekmények elkövetőit és azok cinkosait. Ez az eltökéltsége azonban nem
szükségszerűen háború. Korlátozott katonai akciók külföldön nem jelentenek
"háborús időket" otthon. Amerika ellenségeinek sakkban tartására vannak
jobb módszerek is, amelyek kevésbé tépázzák meg az alkotmányos jogokat és
kevésbé romboló hatásúak a nemzetközi szerződésekre. (MTI)
Ma a baróti Varga Béla lírai fotói kínálnak meditációt.
Szeptember 10. (kedd)
Nagy vihar tört ki délután: szélkavarral, égzengéssel, földetseprő záporral. Jól
fogott: minden fülledt, forró, pállott és poros volt az elmúlt napokban. Itt van az
ember előtt a nagy dilemma: vágyja inkább továbbra is a meleget, a nyűgös
párásságot, a minél jobban kinyúló vénasszonyok nyarát, és akkor tűrjön is,
vagy hívogassa fohászkodva a hűvösséget, a hajnali nyirkot, a nyákos faleveleket a
járdán, melyeken oly könnyű hanyattesni, pláné ha vásott kissé az emberfia
cipőjének sarka...
Azt mondják, olvasom itt is, ott is: a meleg őszben kinyílt újra az
orgona. De e ritka eseményeken túl, azért a beérés az, ami inkább napirenden van.
Kolléganőm itt csatolt színpompás képriportjából kitetszik: a székelyföldi utak
mentén felütötték tanyájukat a hagyma és a döblecárusok.
Peregnek a naptárlapok - hallod-e, Milos?
haladék
még pihennek a füst ablakai
nem indult be a kormos égi játék
minden meleg nap kegyes haladék
ajándék
örök náthában
a napsütés olvadt izzó arany
az árnyék csalódásba fúlt hűlő szerelem
e kettő határán borzongok ájulok
egyiket vágyom másikat szégyellem
hátam akár egy lóé csupa tajték
és fázom mint akinek magas láza van
az öröm roggyanó ájulását félem
a csalódástól is óvnám magam
így élek örök náthában miközben
hevít a rámzúduló vélt remény
ha átélem tragédia lesz belőle
ha megírom ilyen olyan regény
Szeptember 9. (hétfő) Gondolataim
ma egyre inkább a szeptember 11-i események egy éves visszhangjához, kisugárzásához
kötődnek. Nem csoda: a hírügynökségek, a világsajtó ontják az ezzel kapcsolatos
emlékeket, állásfoglalásokat, eseményeket, új megvilágításba helyezett
részleteket.
Mifelén egy délutáni
óra volt: kevéssel lapzárta után, az addigi végső hajsza utáni ellazulás percei. A
hirügynökségi számítógépre éppen nem figyeltünk - a lapzártás híreket
nyomdába küldtük, takarítottam a gépeken, eldobtam a fölösleges dokumentumokat,
trancsíroztam az e-postán beérkező újabb küldeményeket.
Feleségem telefonhívása riasztott csöndes merengésemből: ég a World
Trade Center!
Hirtelen nem fogtam föl, mit hallok. A rendszerváltás utáni Bukarestben,
a sajtóház szomszédságában, ahol a bukaresti vásárokat rendezik, szálloda és
irodaház épült, mely a keresztségben szintén a World Trade Center nevet kapta,
bukaresti viszonylatban meglehetősen magas mind a kettő, s lakásunk ablakaiból is
rálátni a kiemelkedő épületre.
Hirtelen azt hittem, az gyúlt ki valamely baleset folytán, s már ugrottam
is volna az ablakhoz, hogy megnézzem a füstoszlopot, mikor a feleségem idegesen rám
szólt: nem a miénkről, hanem a newyorki Centerről beszél... És szaggatottan, erősen
felindulva közvetítette számomra azt, amit a képernyőn látott.
A szerkesztőségben nincs televízió. Bekapcsoltuk a rádiókat,
frissítettük a hírügynökségi számítógépet s egyből minden megvilágosodott.
Az igazi zűrzavar tulajdonképpen akkor kezdődött. Emlékszünk
mindannyian az ellenmondó hírekre, feltételezésekre, a világméretű döbbenetre. Az
egymást keresztező e-mail üzenetekre, telefonhívásokra. Kanadában élő lányomék
nagyon megijedtek: az amerikai földrész rettegése úgy terjedt, mint száraz erdőben a
tűzvész.
Hamarjában a Raleighben élő Müllner Péterre gondoltam s gyors üzenetet
küldtem neki: ha tud, tájékoztasson röviden a történtekről, a következményekről.
Még este megjött a válasz: felesége, Judit írta, mert Péter éppen bent
volt az irodában. Judit arra gondolt, nehogy késlekedjen az információkkal, ezért
sebtében gépbe írta saját első benyoimásait, az amerikai média híreit.
Aztán másnap reggel, vagyis 12-én már ott várt a gépben Péter
szakszerű, avatott tudósítása is.
Előkerestem őket, mert ebben a könyvben a helyük. Én tehát most
pihenek, sátadom a szót Müllner barátunknak.
A következő nap
Ma, szeptember 12-én egy gyászoló Amerikára sütött le a lágy szeptemberi nap. Az
errefelé sűrűn látható hatalmas zászlókat mind félárbocra engedték, még a
rendszerint ordító konzervzenét sugárzó kereskedelmi rádióállomások is az
alkalomhoz illő klasszikus zenei darabokat vagy szakrális könnyűzenét játszottak.
New Yorkban teljes erővel folytatódott a romok
eltakarítása valamint a holttestek és az esetleges életben maradottak felkutatása.
Rudy Giuliani, New York energikus polgármestere egész álló nap a helyszínen
tartózkodott és mozgásban tartotta az itt-ott azért akadozva mozgó gépezetet. George
Pataki, New York állam magyar származású kormányzója a Nemzeti Gárda egységeinek
mozgósításával sietett a város lakóinak segítségére, továbbá katasztrófa
sújtotta övezetté nyilvánította a környéket, amely lehetővé teszi a helyi
hatóságoknak, hogy a szokásos bürokratikus eljárások megkerülésével, gyorsan és
hatékonyan tudjanak intézkedni.
Washingtonban a Pentagon épületében még helyenként égő tüzek oltásával és a
halottak azonosításával voltak elfoglalva. A délutáni órákban a helyszínre
látogatott George W. Bush elnök.
Az FBI és az amerikai hírszerző szervezetek közben megkezdték a vizsgálatot a
terrortámadások ügyében. Az eddig napvilágot látott információk szerint a szálak
a Bostonba, Florida déli részére és a Rhode Island-i Providence-be vezetnek. Az
eltérített repülőgépek utas listáinak alapján azonosítottak néhány potenciális
elkövetőt, akikről azután kiderült, hogy az említett övezetekben fordultak meg az
elmúlt napokban-hetekben.
Egy, a bostoni Logan repülőtéren parkoló Mitshubishi gépkocsi csomagtartójában egy
arab nyelvű, B767-es repülőgépen használatos repülési kézikönyvet és
ellenőrzési listákat (flight manual and checklist) találtak az FBI ügynökei. Ez a
lelet azért fontos, mert ezek nem kereskedelmi forgalomban kapható irományok, hanem
zártkörű használatra szánt dokumentáció, amelyet a légitársaság repülőtéri
diszpécserszolgálatnál szoktak kézhez venni illetve leadni a pilóták.
A Dubai-i televízió, amely az arab világ egyetlen cenzúrázatlan hírcsatornája,
olyan értesülés birtokába jutott, miszerint két szaúdi útlevéllel utazó, az
Egyesült Arab Emirátusokban nemzetközi gépkocsi vezetői jogosítványt szerzett
férfi bérelte a bostoni repülőtéren talált Mitshubisit.
A Providence-i vasútállomáson a nyomozók előállítottak egy a cselekménnyel
összefüggésbe hozható férfit, aki Kanada felé készült elhagyni az Egyesült
Államokat.
Floridában, Vero Beach környékén két olyan, az utas listán szereplő gyanús férfi
után kutat az FBI, akik szemtanúk elmondása szerint élénk érdeklődést mutattak a
repülési menetrendek és a repülőtéri eljárási szabályzatok iránt.
Néhány internet-szolgáltató archivált adatait is átnézték a nyomozók és
kiderítették, hogy a gyanúsítottak listáján szereplő néhány személy élénk
levelezést folytatott a szaúdi származású terrorista, Osama bin Laden környezetéhez
tartozó emberekkel. Bin Laden közleményben tagadta, hogy köze lenne a
terrorcselekményekhez, ezt azonban az amerikai hírszerzőszervezetek illetékesei
röviden és tömören hazugságnak nevezték.
Időközben megtalálták a UA 93 és az AA 77 járatok fekete dobozait. A hatóságok
ezek átvizsgálásától remélnek több információt és megkísérlik megtudni, hogy
mi történt repülőgépek fedélzetén a becsapódást megelőző percekben.
Ahogyan egyre több áldozatot azonosítanak, úgy kerül egyre közelebb a tragédia
emberi oldala is. A washingtoni család, akik ausztráliai vakációra igyekeztek, de már
sohasem fognak megérkezni. Vagy a bostoni pilóta, aki katonai repülő volt azelőtt és
harci bevetéseken is részt vett, mindig hazatért de tegnap óta hiába várja őt
felesége és három gyermeke.
Ismert vállalkozók, média személyiségek és művészek is vannak az áldozatok
között. A legmegrendítőbb talán Barbara Olsonnak az esete. Az egykori szövetségi
ügyész az utóbbi időben a CNN hírtelevízió politikai kommentátora volt, gyakran
láttuk őt mi magunk is a képernyőn. Egy nappal elhalasztotta Los Angeles-i útját,
hogy férjét, Ted Olsont, a szövetségi kormányzat jogi főképviselőjét (solicitor
general) reggel még születésnapja alkalmából felköszönthesse. A géprablók a
repülőgép hátsó részébe terelték Olsont és útitársait, majd utasították
őket, hogy rádiótelefonjaikon hívják fel hozzátartozóikat és értesítsék őket a
géprablás tényéről. Az egyelőre nem világos, hogy egyéb céljaikat illetően is
felvilágosítással szolgáltak volna. A kétségbeesett férj, akit az amerikai nézők
már ismerhettek a képernyőről, lévén, hogy ő volt Bush elnök jogi képviselője a
tavalyi választások idején, megpróbált érintkezésbe lépni a szövetségi kormány
katasztrófa-elhárítási központjával, de nem sikerült változtatnia az események
menetén. Felesége történetét is már csak ő oszthatta meg a hátramaradottakkal. A
negyvenhat éves, mosolygós, szőke hölgy ugyanis utastársaival együtt odaveszett az
American Airlines 77-es számú, Los Angeles-i járatán.
Raleigh, Észak Karolina
2001. szeptember 12
Folytatódó hajtóvadászat
Ma, szeptember 13-án egyre több adat került nyilvánosságra az FBI által a
terrorcselekmények elkövetői után folytatott nyomozást illetően. Kiderült, hogy a
két Vero Beach-i (Florida) férfi nemcsak információt gyűjtögetett a repülőterek
környékén, hanem repülőgép-vezetői tanfolyamon is részt vett egy környékbeli
pilótaiskolában. A CNN-nek nyilatkozó oktatójuknak feltűnt, hogy a két jelölt
nemigen érdeklődött a repülés két legnagyobb gyakorlatot és figyelmet igénylő
manővere, a felszállás és a leszállás iránt, hanem pusztán a repülési
magasságon történő navigációt és az irány- illetve magasságváltást
gyakorolták. Az oktató viszont akkor nem gondolt semmi rosszra. A két szaúdi
útlevéllel utazó férfi, akik egyébként az Egyesült Arab Emirátusok polgárai csak
februárban telepedett le Floridában. Korábban a Német Szövetségi Köztársaságban,
Hamburgban éltek és a helyi Harburg Műszaki Egyetem hallgatói voltak (ismerős fedő
foglakozás terroristáknak - szerz.megj.). A hamburgi tartományi rendőrség az FBI-tól
és a német Szövetségi Alkotmányvédő Hivataltól (BVA) kapott információk alapján
két személyt vett őrizetbe, akik ugyanannak az egyetemnek a hallgatói voltak és a
hamburgi repülőtéren dolgoztak. Hogy milyen minőségben arról nem nyilatkoztak a
német hatóságok, de a hamburgi rendőrség egyik illetékese szerint egyikük pontosan
foglakozása okán került a rendfenntartók látókörébe.
A rendőrség négy hamburgi lakást is átkutatott és mindenütt találtak olyan
dokumentumokat és tárgyakat, amelyek a két floridai, a merényletek során életét
vesztett gyanúsítotthoz köthetők.
A BVA információ szerint
Hamburgban mintegy ezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik valamilyen módon
kötődnek a jelentősebb arab terrorista csoportokhoz. A legtöbbjük logisztikai
tevékenységet végez, feltételezhető azonban, hogy egyes operatív sejtek is
hosszabb-rövidebb ideig a városban tartózkodnak, mielőtt bevetésre indulnának.
Az FBI további 50 embert gyanúsít azzal, hogy együttműködtek a terroristákkal,
egyeseket közülük ma őrizetbe vettek és megkezdték a kihallgatásukat. Ha a
közreműködők számát tekintjük, akkor megdöbbentő ezeknek a terror szervezeteknek
a hatékonysága. Ugyanis ha egy ilyen méretű akciót mondjuk egy hivatalos katonai
szervezet hajtott volna végre, akkor az információ szerzésben, előkészítésben és
lebonyolításban valószínűleg több száz ember vett volna részt.
Az FBI szakértői a mobil telefonszolgáltatók és a légi irányítás által
archivált beszélgetések valamint a fekete doboz által regisztrált adatok alapján
rekonstruálták, hogy mi történt a United Airlinesnak az Ohio-i Cleveland közelében
eltérített 93-as számú járatán. Az első feltételezések szerint az amerikai
pilóta vitte a kevesebb áldozattal járó zuhanásba a gépet. Az utasoknak a
hozzátartozókkal folytatott utolsó telefonbeszélgetéseiből viszont az derült ki,
hogy a gépen levők, miután tudomást szereztek a WTC elleni támadásról, más
választásuk nem lévén ártalmatlanná tettek két terroristát és megpróbálták
visszavenni az irányítást. Az FAA által rögzített rádióforgalom tanúsága szerint
a gépet vezető merénylőre rátörték a pilótafülke ajtaját, de annak sajnos
sikerült leráznia támadóit. A következő kísérlet már nem járt sikerrel, mert a
terrorista zuhanásba vitte a 35 ezer láb magasan haladó gépet, amely 18 ezer láb
magasságban el is tűnt a légi irányító központ radarernyőiről és a pennsylvaniai
Pittsburgh-től 60 mérföldnyire délkeletre a földbe csapódott. A zuhanást a gépen
levők közül senki sem élte túl.
A tegnapi gyászos hangulat mára már kissé harciassá vált Amerikában, sokan a
kőkorszakba való visszabombázásról beszéltek - csak az a bökkenő, hogy egyelőre
senki sem tudja, hogy kit is kellene bombázni. Reméljük, hogy ez a hangulat azért
mulandó lesz. A NATO tagországok, amelyek tegnap szolidaritásukról biztosították az
Egyesült Államokat és kifejezték hajlandóságukat egy nemzetközi terrorista ellenes
koalícióban való részvételre, ma már kijelentették, hogy természetesen nem
hajlandók biankó csekket kiállítani egy amerikai keresztes hadjárat számára és
minden megtorló akciót a legnagyobb körültekintéssel és a kölcsönös érdekek
figyelembevételével kell végrehajtani.
Külföldi katonai szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a merényleteket egyes
feltételezések szerint támogató és ezért katonai akcióval büntetendő Afganisztán
minden gyengesége ellenére sem könnyű préda. Az angolok annak idején meg sem
próbálkoztak a kilencven százalékban hegyekkel és magas fennsíkokkal borított
ország gyarmatosításával, egy évszázaddal később pedig a szovjet haderőnek is
csúnyán beletört a bicskája az afganisztáni kalandba. Egyesek még addig is elmentek,
hogy felemlegették a NATO félresikerült koszovói hadjáratát, ahol az amerikai
politikai és katonai vezetés végül is nem merte egy szárazföldi hadművelet
kockázatát vállalni, a hadszíntér parancsnokok minden ellenkező véleménye
ellenére sem.
A minden jel szerint halálra rémült afganisztáni tálib kormány mindenesetre
könyörgőre fogta a dolgot. Kérték az Egyesült Államokat, hogy ne akarja őket a
kőkorszakba visszabombázni, mert már amúgy is ott vannak. Egy ilyenfajta beismerés
eléggé furcsán hangzik a magukat minden nyomorúságuk ellenére is felsőbbrendűnek
tartó muzulmán fundamentalisták szájából. A délután folyamán pedig pakisztáni
nagykövetükön keresztül azt az ajánlatot tették az amerikaiaknak, hogy megfelelő
bizonyítékok megléte esetén hajlandók kiadni nekik Osama bin Ladent. A tálib
kormány valószínűleg úgy érzi, hogy két tűz közé került és most nem tudja,
hogy kinek a megtorló akciójától féljen jobban: az arab fundamentalistákétól vagy
az amerikaiakétól.
Ezenközben New Yorkban a mentéssel és az eltűntek felkutatásával vannak elfoglalva,
de tudósításom idején (helyi idő szerint 20 óra 15 perc) már újra átadták a
forgalomnak a dél-manhattani körzetet. A szövetségi légügyi hatóság, az FAA
elfogadta a nagyobb légitársaságok módosított biztonsági szabályzatait és
engedély adott a repülőtevékenység újraindítására. Mintegy két órával ezelőtt
a nemzetközi járatok már a levegőbe emelkedtek, és őket nemsokára követték az
első belföldiek is.
Hogy a tragikus események milyen változásokat indítanak majd el és ezeknek mi lesz a
végeredménye, azt természetesen nem lehet tudni. Az azonban biztos, hogy ha az
amerikaiak túláradó önbizalmát - legalábbis átmenetileg - meg is tépázta a
merénylet sorozat, valószínűleg igencsak elvetik a sulykot azok, akik arról
beszélnek, hogy ez alapjaiban rázta volna meg Amerikát. Ilyen merényletekre korábban
is sor került (1993-ban éppen a WTC-t rázta meg arab terroristák robbantásos
akciója, hogy a nemrégiben kivégzett Timothy McVeigh által levegőbe röpítetett
Oklahoma City-i szövetségi irodaházról már ne is beszéljünk) és az emberek mindig
napirendre tértek a dolgok fölött, az élet pedig a leszűrhető tanulságokkal
gazdagodva visszatért a rendes kerékvágásba.
Lakhelyünkön, az észak karolinai Raleigh-ban , Washingtontól 280 mérföldnyire délre
például külső szemlélő a félárbocra eresztett zászlókon valamint az autókra és
postaládákra szolidaritásból kitűzött kisebb zászlócskákon kívül semmi jelét
nem látná valamiféle felindulásnak, még fokozott rendőri jelenlét sincs az
utcákon. A munkahelyeken is csak annyi látható jele van a külvilágban zajló
eseményeknek, hogy a rendes körülmények között csak ebédidőben üzemelő tv
készülékek most egész nap be vannak kapcsolva, hogy a munkatársak a nyújtózkodási
szünetekben is vethessenek rájuk egy-egy pillantást. Sokan pedig, gyász ide vagy oda,
már túlzásnak találták a hétvégi sportközvetítések elmaradását.
Ha jól meggondoljuk ez azért még mindig kívánatosabb reakció, mint habzó szájjal
bosszúért lihegni.
Raleigh, Észak Karolina
2001. szeptember 13
Csata utáni körkép
Folytatódik a hajsza a múlt keddi terrortámadás elkövetői után. Az FBI
gyanúsítottjainak listáján immár 184 név szerepel, 49 személyt letartóztattak, 4
feltételezett koronatanút pedig védelem alá helyeztek az amerikai hatóságok. A
szálak immár Németországon kívül Spanyolország déli részére is vezetnek, ahol a
merényletet megelőzően néhány arab terrorista találkozón vett részt orosz
alvilági emberekkel. Amerikai hírszerző szervezetek tudni vélik, hogy a muzulmán és
az ortodox világ terrorista és alvilági körei elég sűrűn együttműködnek a New
York-ihoz hasonló akciók előkészítésében. Utóbbiak fegyverrel és pénzzel
látják el a merénylőket és a kapcsolatok gyakran kormánykörökig nyúlnak. Ennek
ismeretében sokan kételkednek abban, hogy célszerű-e Oroszországot is bevonni a
nemzetközi terrorista ellenes koalícióba.
Igazolódni látszik a tétel, miszerint bajban ismerszik meg, hogy ki az igazi
vezéregyéniség. Rudy Giuliani, New York polgármestere miután szerencsésen elkerülte
a legrosszabbat ( a merénylet idején egy értekezleten vett részt egy, a WTC-el
szomszédos épületben) azonnal átvette a mentési munkálatok irányítását és még
arra is maradt ideje, hogy polgártársait rendkívül higgadt modorban tájékoztassa a
dolgok alakulásáról. Arra kért mindenkit, hogy a megszokott módon folytassa életét,
és ebben maga járt elöl jó példával, mikor fiatal párokat esketett az elmúlt
hétvégén a New York-i városházán. Még legádázabb ellenfelei is elismerték, hogy
nagyrészt neki köszönhető, hogy az óriási városban nem uralkodott el a pánik és a
zűrzavar. A New York-iak most bánják, hogy főleg a Giuliani-ellenes közhangulat
nyomására, a városi tanács olyan rendeletet fogadott el, amely csak kétszer teszi
lehetővé ugyanazon személy megválasztását a polgármesteri tisztségbe. A második
ciklusát töltő Giulianinak így év végén le kell köszönnie hivatalából.
John McCain szenátor szintén jól vizsgázott higgadtságból és körültekintésből.
Egy muzulmánokat és keresztényeket szembesítő televíziós vitán olyan megfontolt
szavakkal csillapította le a már-már gyűlölködéssé fajult szóváltást, hogy
mindkét fél elismerését kiérdemelte vele. Az egykori haditengerészeti repülő,
akinek gépét lelőtték Vietnam felett és öt évig tartó, kegyetlen hadifogságot
szenvedett, saját tapasztalatából tudja, hogy hová vezethet az ostoba kardcsörtetés.
Érthető tehát, hogy fegyelmezettségre és felelősségre inti régi és új
honfitársait.
Kissé zavarodottnak tűnik viszont George W. Bush. Igaz nincs könnyű helyzetben az
amerikai elnök, hiszen egy szájból kell egyszerre hideget és meleget fújnia. A
Pentagonban tartott sajtótájékoztatón még a legszebb, első világháború előtti
időket idéző módon ígéri, hogy Amerika háborúban vesz majd elégtételt
sérelmeiért - úgy, ahogy az egy igazi, kemény főparancsnoktól elvárható. Fél
órával később már a washingtoni Iszlám Központban - gondoskodó apafigurává
változva - nyugtatgatja az aggódó amerikai muzulmánok képviselőit, hogy csak ne
féljenek, mert nem lesz semmi baj, Amerika hű marad az elveihez és kollektív
felelősségre vonásban senkinek nem lesz része.
A kisebb kisiklások ellenére az amerikaiak általában elégedettek voltak azzal,
ahogyan az elnök a válságot kezelte.
A hét végén egyéb okokból kifolyólag Washingtonban jártunk, így alkalmunk volt
személyes benyomásokat is szerezni a Pentagont ért támadás utórezgéseiről. A
város a megszokott képét mutatta, legfeljebb a turisták voltak jóval kevesebben annak
ellenére, hogy ragyogóan sütött az őszi nap. A védelmi minisztériumhoz vezető
utakat lezárták, így az épületen esett sérülést nem tudtuk szemügyre venni. A
Fehér Ház körüli biztonsági gyűrűt kiterjesztették, de ennek ellenére oda
lehetett sétálni a déli oldal kerítéséhez. A múzeumok és az emlékművek
környékén a szokásosnál több rendőrt lehetett látni, de ostromállapotra
emlékeztető készültség sehol sem volt tapasztalható. Néhány helybeli mindössze
annyit jegyzett meg, hogy kissé szomorú időpontot választottunk a látogatáshoz.
Diplomáciai offenzíva hídfője lett Pakisztán. Pervez Musaraff elnök engedett az
amerikai nyomásnak és közvetítőket küldött Afganisztánba, hogy a tálib
kormánynál elérje a merényletek kiagyalásával gyanúsított Osama bin Laden
kiadatását. A tálibok taktikusan az ulémák tanácsára bízták a döntést, amely
tudósításom idején még nem hozott határozatot az ügyben. Pakisztán - biztos, ami
biztos - amerikai diplomaták segítségét kéri a tárgyalások folytatásához.
Továbbá úgy látszik, hogy már a számlát is benyújtja, holott igazából még
semmit sem teljesített.
Musaraff azt kéri az amerikaiaktól, hogy a közvetítés fejében teljes
mellszélességgel támogassák a Kasmír tartományért kifejtett katonai és
diplomáciai erőfeszítéseit. Kérdés, hogy mit fog szólni ehhez a muzulmán
többségű Kasmír nagyobb részét birtokló - és arról lemondani nem akaró - India,
amellyel az Egyesült Államoknak csak nemrég sikerült rendeznie eddig meglehetősen
fagyos viszonyát. Úgy tűnik, hogy a baj sosem jár egyedül.
Müllner Péter
Raleigh, Észak Karolina
2001. szeptember 18.
Ma reggel Kanadából, Pusztai Péter barátomtól futott be
küldemény: néhány fotó és pár emlékező sor:
Kedves Gábor,
1984 őszén készitettem ezeket a felvételeket New York tetején. Ha érdekli a lapot az
évforduló alkalmábol, elkuldom nagyobb formatumban. Ha nem, nyugodtan eldobhatod. Csak
szaraz dokumentumok.
Érdekes, hogy a tavaly szeptember 11-én épp repulon voltam Amerikaban-Budapest fele
utazva...Mondanom sem kell, hogy nagyon megmatattak Detroitban atszallaskor... sok
szeretettel, PP.
Természetesen azonnal igen-nel válaszoltam, s most várom a képeket. A holnap
készítendő lap első és utolsó oldalát szeretnénk megemelni általuk. A könyv
lapjaira azonban megteszik azok a képek is, amelyek a reggel érkeztek.
És ma valahogy elmarad a vers...
Szeptember
8. (vasárnap) Már-már széteső, vörös vászonba kötött
kisformátumú zsebkönyv került elő a szombat esti rendezkedéskor. A könyvtáramban
végzett selejtezés után ugyanis most a folyosónak is beillő előszobában álló
könyvespolcok áttekintése van soron. Ott általában közhasznú útikönyvek,
szótárak, kézikönyvek, folyóiratok, térképek, orvosi felvilágosító munkák,
irodalmi tanulmányok, esszégyűjtemények stb. sorakoznak.
A furcsa veres könyv címe:
Erdélyi kalauz
Útmutató Magyarország erdélyi részében
Szerkesztette Radnóti Dezső EKE-főtitkár, megjelent Kolozsvárott,
az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) kiadásában, 1901-ben.
Ezzel párhuzamosan a Magyar Távirati Iroda szombati adásában
rábukkantam az alábbi, irodalmi vonatkozású hírre:
Budapesti nemzetközi bor- és pezsgőfesztivál - nyitórendezvény
Budapest, 2002. szeptember 7., szombat (MTI) - A Borok-ízek
gálaesttel szombaton kezdetét vette a XI. Budapesti nemzetközi bor- és
pezsgőfesztivál, amelynek tíznapos programsorozatára a szervezők 50-70 ezer embert
várnak, 40 százalékukat külföldről.
A Budapest Kongresszusi Központban tartott nyitórendezvényen a
kortárs magyar íróké és költőké volt a főszerep, akik az alkalomra írt
műveikben maradandó emléket állítottak az esztendő kiemelt bor és étel
karneváljának.
Részt vállalt az éttermek és borászok munkájában Baranyi Ferenc,
Bella István, Draveczky Balázs, Esterházy Péter, Kalász Márton, Kőrösi Zoltán,
Lackfi János, Lázár Ervin, Szakonyi Károly és Szigethy Gábor.
A tíz kiváló író és költő egy-egy hírneves étterem vagy
kávéház csapatához csatlakozva énekelte meg a séfek ételkölteményeit.
Mint például a Remíz kávéház és söröző stábját erősítő
Esterházy Péter A világ - mondjuk vargányakalapban c. írásában
megfogalmazta "Egy jó vendéglős, egy jó szakács az - kolléga".
A mintegy 700 vendég részvételével megtartott eseményen
Magyarország 34 legjobb borásza, illetve borászata mutatta be csúcsborait.
A Taverna Szálló Zsolnay Kávéházának francia süteményeihez
ajánlotta tokaji borait a 2001. év bortermelője cím birtokosa, Szepsy István.
A már hét országba exportáló borász egyes borai Londonban
literenként 50 ezer forintnak megfelelő összegért találnak gazdára.
A Gambrinus étterem szarvas és vadkacsa találkozója elnevezésű
fogásához Gere Attila - Szigethy Gábor megfogalmazása szerint - az "ifjú
csodagyerek" kínált innivalót.
Bort, miként az író papírra vetette: "Gótikus üvegablak
csorog alá az üvegpohár falán, villányi vörösborokból varázsolt Kopár Cuvée
2000."
A szeptember 17-ig tartó nemzetközi bor- és pezsgőfesztivál a
magyar borászat teljes körű bemutatása mellett számos kulturális, gasztronómiai és
idegenforgalmi programot kínál.
A budai várban egyebek között boregyetem, kiállítás és vásár
lesz, s az idén is megrendezik a hagyományos szüreti felvonulást a Vörösmarty
térről a Lánchídon át a Várba.
A felvonulók között ott lesznek a magyarországi borrendek tagjai,
néptánc együttesek, zenekarok és szőlős szekerek kíséretében.
A főváros több pontján koncertek, kiállítások várják a
borkultúra iránt érdeklődőket.
Szeptember 14-én pezsgőnap lesz, megünneplik a Törley
Pezsgőpincészet 120 éves fennállását, a rendezvény díszvendége Olaszország.
Most pedig vissza a veres könyvhöz...
Mindjárt a belső címlap előtt, mustárszínű, durva papírra
nyomva néhány EKE-reklám.
Ideírom az egyiket:
"Hazafias kérés az EKE tagjaihoz és barátaihoz
Az EKE pezsgővel kiszorítani óhajtjuk hazánkból az 5 millió
koronára menő külföldi pezsgő behozatalt.
Az EKE pezsgő tiszta magyar borból készült, magyar munkások
dolgozzák fel, a gyár teljesen magyar ipari czikkekkel van felszerelve.
Az EKE pezsgőt készítő Belatini Braun A. velenczei (Fejérm)
pezsgőgyárost, az ezredéves kiállításon bemutatott kitűnő pezsgőboraiért a
király magyar nemességgel tüntette ki, a párisi nemzetközi kiállításon pedig a
czég grand prixet nyert.
Az EKE pezsgő tisztán van kezelve, az EKE választmánya vegyileg
megvizsgáltatta és egészséges, kitűnő italnak találta.
Az EKE pezsgőt kérje, követelje minden magyar ember, banketteken,
ünnepies és más alkalmakkor.
Az EKE pezsgő jövedelméből az EKE hazafias és jótékony céljaira
5 % jut.
Az EKE pezsgőt meg lehet rendelni Belatini Braun A. czégnél
Budapesten, VIII. Üllői út 60. sz. és EKE Kolozsvárt czímen..."
Most pedig lássuk az egy évvel korábbról datált szakértői
véleményt:
"Az EKE pezsgőt - a Belatini Braun A.-féle velenczei (Fejérm)
pezsgőgyárnak termékét, chemiailag megvizsgálván, abban az egészégre ártalmas
anyagokat nem találtam. - A pezsgő tisztasága, íze s más qualitás meghatározó
tulajdonsága az alkalmazott nyersanyagok kifogástalan tisztaságáról, a velenczei
gyárban évtizedek folyamán kipróbált, tökéletesített eljárásoknak
helyességéről, a gyártásmódnak magas niveaujáról tanúskodik. A pezsgőbor
értékét megszabó alkotórészeknek: az alkoholnak, extract-tartalomnak, a czukornak, a
széndioxydnak mennyisége, aránya a legelőkelőbb franczia gyártmányok mellé
állitja az EKE-pezsgőt, ezt a minden ízében magyar productumot. A tűz, mely az EKE
habzó, szikrázó pezsgőborában hevít: a magyar föld érlelte magyar bornak a tüze.
Éppen úgy magyar termék minden más nyersanyag, mely a gyártásban fölhasználásra
kerül. Az EKE-pezsgő birtokában külföldi pezsgőkre egyáltalán nincs szükség.
Budapest. 1900. június 1.
Dr. Hankó Vilmos s. k.
a bpesti II. ker. ált. főreálisk. chemiai tanára, a m. tud. akad. tagja.
Hol van ama bizonyos EKE-pezsgő mára, hol van az általa árasztott
makkegészség? A tűz? És ha a hírnek hinni lehet, 40 %-ban mára visszaengedtük a
külföldi borászokat és pezsgőgyártókat is (vagy tán sose is űzték őket el?!),
pedig hát a főreáliskolai tanár úr megmondotta: külföldi pezsgőkre egyáltalán
nincs szükség...
Igen tanulságos egyébként az Erdélyi Kalauz előszava is (hogy az
utána következő közel négyszázvalahány oldalas bedekkerről ne is beszéljünk),
amelyben a szerkesztők sűrűn kérik a bocsánatot is:
"Jól tudjuk, hogy a munka még mindig hiányos. Nem tökéletes és
nem kimerítő, aminthogy mindaddig nem is lehet az, míg hazarészünknek minden pontját
át nem tanulmányozzuk. De nem lehet tökéletes azért sem, mert az erdélyi helynevek
zűrzavarában eligazodni alig lehet.
Amíg az erre vonatkozó törvény végrehajtva nincs, hiábavaló
minden törekvés, hogy jó és praktikus útmutatót adjunk a turisták kezebe. Egy-egy
kiránduló helynek annyi a neve, ahány népfaj lakja e földet..."
Nem idézek tovább. Az egész Erdélyi Kalauz végül is tanulságos
és figyelemreméltó olvasmány, teljesítmény. Múltunk teli van fel nem derített,
hiteles fényben be nem mutatott mozzanatokkal, vonatkozásokkal.
Ráadásul az erdélyi törtenelmet bevezető előszó minden további
nélkül elismeri a régió dák, majd a velük egyesülő római lakóinak primátusát.
Ezt egyelőre nem tudom hová tenni...
Mindenféle kritikai közeledéssel is állíthatom: a kalauz
valóságos erdélyi kincsesbánya. Gyakorlatilag minden, amiről említést tesz, a
helyén található.
Csak leromlottabb, fakóbb, pusztulóbb annál, mint amilyen 1900-ban
volt.
És egy, az életünknek szánt univerzális bökvers:
Micsoda kár!
micsoda levegő
micsoda fák
micsoda borvizek
micsoda gombák
micsoda legelők tájak
és micsoda rigók
micsoda kár hogy meghalunk
A mellékelt képek: Ady szobája - Kós Károly metszete
Mátyás József
petrozsényi képzőművész grafikája
Szeptember
7. (szombat) A tegnapi visszaemlékezés után ma valahogy nincs kedvem
súlyos emlékekhez nyúlni. Rábukkantam viszont a jeles kolozsvári fametsző, Gy.
Szabó Béla egy remek képére, amit a legszívesebben még a tegnap elküldtem volna, de
ma sem késő. Igy foglaltam volna össze, ha képileg tudtam volna ábrázolni mindazt a
gondolat- és érzelemsort, ami az emlegetett Kút utcában elfogott.
Kimondottan jót tesz nekem ez a kutakodás. Olyasmire csodálkozom
rá, amit én magam hordtam össze, s amelyet minden bizonnyal annak idején egyszer már
megnéztem magamnak, de úgy tűnik, más szemmel és nem elég alaposan.
Vagy csak annyi az egész, hogy nem csak a napkorong, hanem a világ is
mögém került? Hátulról világit ma már minden? Igy pedig arnyékom egyre nyúlik
előre.
Ez a szombat most a csöndes meditációé.
Még egy verset ide, s aztán jöhet a kút is, meg a művész egy
másik metszete.
Távolság
Görnyedt hátán a kora nappal
itthagy a nyár - lelép,
sírjunk együtt a madarakkal,
temessük ki a föld
szívét,
kössünk békét a nagy-vadakkal,
hulló szilvát könnyez a
vidék
Fecseg az erdő
hallom is,
meggyűl a felhő
látom is
aki a messzeséget érzi
topogva-
fázva
saját fájdalmát megtetézi -
mennék
a nyárba
de eltűnt, már nem érem
csodálatos vágy,
bukott vezérem!
Sült hús szaga úszik, lebegő, keserű fátyol,
mert enni kell, és félek a magánytól,
s amíg rágok, meghal az este
szelíd is,
rút is,
enyém a teste,
s hiába szidják, nem fogja átok.
A föld szíve döng.
Fölötte állok.
Szeptember
6. (péntek) Ma valahogy sorba álltak az élesen felbukkanó,
kikívánkozni vágyó emlékek, s amíg a lapkészítés zűrzavarát éltem, egy-egy
szusszanásnyi percre azon tépelődtem, melyiket részesítsem előnyben.
Végül úgy döntöttem, korán elhalt tehetségnek állítok emléket,
annak okán is, hogy utolsó napjai, végzetes távozását befolyásoló utolsó
élményei a közvetlen közelemben, mondhatni a szemem előtt zajlottak.
Csakhogy én, amikor a végjáték javában zajlott, tulajdonképpen vak és
süket voltam, az élet problémáira minden esetben azzal válaszoltam, hogy még jobban
belevetettem magam a munkába, ami mindig megmentett a feloldhatatlan, önpusztító
konfliktusoktól. Azt gondoltam, hogy erre mindenki képes.
Mélységesen tévedtem...
Íme a (sajnos, igaz) történet...
1993 augusztusában a Romániai Magyar Szó hétvégi melléklete, a
Szabad szombat ELŐSZOBA címmel irodalmi pályázatot hirdetett olyan fiataloknak, akik
kötetben még nem jelentkeztek. Több mint másfélszáz résztvevő küldött be
pályamunkát, ebből 48-at találtunk érdemesnek arra, hogy a verseny végére
megígért pályázati antológiába legalább egy - verses vagy prózai, esetleg
mindkettő - írásukkal bekerüljenek. A zsűri elnöke Farkas Árpád
Sepsiszentgyörgyön élő költő, a Háromszék c. napilap főszerkesztője volt. A
díjazottakat, beleértve azokat is, akik csupán a zsűri dicséretét vihettek haza
magukkal, másfél napig vendégül láttuk az árkosi alkotóházban, s az egykori
kastély tanácstermében, pompás stílbútorok között, igazi előkelő környezetben
vitatkozhattunk az alkotás értelméről, az alkotó léthelyzetéről, a munka és
kitartás meghatározó szerepéről az irodalomban.
Az egyik leghevesebb vitatkozó a halk szavú, olykor dünnyögőnek ható Szávuly Attila
volt, aki Székelykeresztúron élt, s kéziratain neve előtt még szerepelt egy név:
Levinschi. Nem faggattuk az eredetéről, ő se magyarázott semmit, elfogadtunk mindenkit
olyannak, ahogyan láttatni akarja magát. Attila sejtelmes, modern prózájával tűnt
fel, a tanácskozáson már azt is sikerült pontosítani, hogy két novellájaval kerül
be: a Téli varázs és a Völgy, örvénnyel címűekkel.
Az 1965-ben született fiatalember úgy jellemezte társadalmi
helyzetét, hogy munkanélküli. Érettségi után ide-oda hányódott az életben,
igazából nem talált elképzeléseihez illő munkahelyet.
Az árkosi találkozás és táborozás után Attila kikerült a
látókörömböl.
1994 őszén egy délelőtt váratlanul beállított a
szerkesztőségbe egy nagy paksamétával a hóna alatt, amiben egyszerű kartonlapokra
festett képei és kéziratai voltak. Azt mondta, érzelmi életének érdekei úgy
diktálják, hogy Bukarestbe költözzön, itt él a menyasszonya, kész akármilyen
munkát elvállalni, csak éppen a mindennapira kikerüljön a rávaló. Mondtam, hagyja
itt a csomagját, este felé jöjjön el újra, addigra szabadulok a szerkesztőségi
aprómunkától, kiadósan elbeszélgethetünk s hátha sikerül kitalálni valamit, ami
legalább az első időkben, megfelelne a számára. Nem ámítottam: elmondtam, amíg
beleszokik a szerkesztőség életébe, kezdetben a mindenes munkát kell, hogy
elvállalja, minden zokszó nélkül, s hogy meggyőzzem, mégse alja munkáról van szó,
néhány, addig általam kényszerűségből végzett rutinfeladatot osztottam ki rá
(fénymásolás, kézirat-előkészítés a hírrovatokhoz stb.) gondolván, hogy a
mindennapi együttlét, a lapcsinálásba való fokozatos beavatása hamarosan
használható inassá teheti e sovány, meglehetősen elhanyagolt külsejű legényt.
Az alkonnyal aztán megérkezett ő is. Ajka szélén kis, kétkedő
mosoly bujkált, ami nem tűnt el róla akkor sem, amikor kiteregette előttem
festményeit, majd kicsomagolta kéziratait. A különös, látomásos képek rögtön
megragadtak. Még helyben fénymásolatot készítettünk róluk, közlésüket terveztem.
A kéziratokra némi időt kértem, hogy beléjük nézhessek. Megegyeztünk, hogy másnap
reggel korán bejön, velem együtt végigcsinálja mindazt, ami a feladatköre lesz majd,
délután pedig már önállóan végzi el ugyanazokat a műveleteket.
Reggel
pontosan érkezett, igyekezett ellesni minden mozdulatot, fortélyt, s ha el is vétett
valamit, volt idő kijavítani. Látszott, bántotta, hogy elsőre nem sikerült
tökéletesen bemutatkoznia, de vigasztaltam: délután már könnyebb lesz az élete.
Úgy is lett, s estefelé úgy váltunk el, hogy másnap reggeltől már rajta áll és
bukik a feladat sikere.
Reggel hiába vártam.
Nem először volt dolgom szerkesztőségi inasokkal, legtöbbjüknek
az volt a legnagyobb baja, hogy képtelenek voltak pontos időre bejárni, korán
fölkelni, életüket egy szabályos programhoz igazítani. Nem lepődtem hát meg az
elmaradásán, csak bántott, hogy nem tudok rajta segíteni; mint általában az olyan
emberen, aki meg se kísérli, hogy önmagán segítsen. Napokon át furdalt a
kíváncsiság, vajon mivel riaszthattam el a szerkesztőségi munkától, netán ő is
ugyanolyan széplélek, ahogy a művészek szeretik láttatni magukat.
Nem kellett sokat várnom: harmadnap az egyik román napilapban, a
színes hírek között felfedeztem az alábbit:
"A fürdőben felakasztva találták L. Sz. A. fiatalembert az
egyik bukaresti diákotthonban. Az ott lakók elmondása szerint szerelmi csalódás lehet
a háttérben: pár napja, az éjszaka folyamán hálójából, ahol menyasszonyával
lakott, a zuhanyozóba ment, és onnan nem tért vissza. Ott bukkantak rá az egyik
zuhanyozóra akasztva. Lám, hová vezet a vak szerelem..."
Sajnos, a hírt nem tudom pontosan idézni, mert az illető
újságpéldánynak azóta nyoma veszett. Hangulatában azonban megközelítőleg a fenti
szövegre hasonlított, s nem telt bele pár hét, Székelykeresztúrról megérkezett a
család beszámolója, a gyászjelentéssel együtt. A levelet az anya írta, keserűen
mesélve el, hogy Attilát a szerelem térítette el életcéljától. Halála előtt pár
nappal telefonon jelentkezett Bukarestből, s elújságolta, hogy álláshoz jutott a
Magyar Szónál, nagyon tetszik neki a munka, reméli, hogy megragad itten... Aztán egy
napra rá a rendőrségről telefonáltak, hogy fiuk meghalt, utazzanak fel érte...
Azon a reggelen tehát, amikor hiába vártam rá, Szávuly Attila már
nem élt. Maradtak utána a megkeseredett szülők, és a nálam hagyott kéziratok - egy
elvetélt életmű utolsó darabjai.
Kiugró tehetséget vesztettünk el... Ezt Regény c. kézirata is
igazolja.
Milosom, mindezt most becsületszóra kell elhinned nekem. Nem is szívóskodom tovább:
inkább letétbe helyezem apádnál Szávuly Attila Regény-ét, amit sikerült
számítógépbe beírva megmentenem. További kéziratai pedig nálam vannak.
Az elmeséltek után valami derűsebb, biztatóbb szöveg illene, s
ehhez most nem verset hívok segítségül, hanem publicisztikát. A sok-sok kézirat
selejtezés után, a több ezer, rendszerváltás előtti újságközlés átpörgetése
nyomán ez az egy jegyzet akadt fönn a rostán: ez az, amelynek egyetlen szavát sem
változtatnám meg, ha ma írnám meg.
A többi, sajnos, ilyen-olyan kozmetikázásra szorulna...
A
bizalom kútja
Sokfelé megfordultam már életemben, de valahányszor egy-egy
Kárpátok utcába vetett a sors, bele kellett törődnöm, hogy sehol egy fia hegy nem
mutatkozott a láthatáron. A Rózsa utcában is vajmi kevésszer virítottak a rózsák,
inkább tátogók és petúniák uralták a virágágyásokat. A Méhes utcából is épp
csak a méhes hiányzott, s amint végigsétáltam egy kisvárosi Fűzfa utcán,
rezignáltan állapíthattam meg: volt ott rengeteg akácfa meg minden egyéb, az egyetlen
fűzfát kivéve...
Érthető, hogy pár nap múlva teljes érdektelenséggel kapaszkodtam
föl a Kút utcába is. Már majdnem a végére értem, mikor egy ház előtt, mintha a
földből nőtt volna ki, patinás, öntöttvasból készült szivattyús kút magasodott.
Ebbe az utcába ugyanis még nem jutott a vízvezetékből, s a
környékbeliek a kútról látják el magukat vízzel.
Csodálatos pillanat volt: elkopott, kiérdemesült szavak nyerték
vissza egyszeriben hitelüket a szememben.
Értettem a világot: a nap - nap volt, az ősz - ősz, s a béke -
béke.
Azóta is rendületlenül bízom az emberi logikában.
Képanyag: Székely Sándor fotói az árkosi parkból, illetve Szávuly Attila portréja ama emlékezetes irodalmi vitán.
Szeptember 5. (csütörtök)
Kedves barátom, Farkas Géza - igen csak kedves kolléganőmnek a hites férje és
úgymond "titkára" beszól Vásárhelyről a minap, hogy mondanám meg neki, mi
az a Milos könyve. Mert valamilyen úton-módon rábukkant a hálón, de valahol a
közepébe csöppent bele, s így nem tudja, hová is tegye.
Röviden elmondtam neki, hogy az eddigi tapasztalat szerint naponta nő
az anyag, miként a cseppkő, s megadtam a címet, amelyről átfogóbban betekinthet a
gyűjteményre. Lehet, hogy ez a kérdése is hozzájárult ahhoz: tegnap a felesége
képét csatoltam a küldött fejezethez. Ámbár az is nagyon valószínű, hogy ha
történetesen elmarad ez a közjáték, Éva élet-képe van annyira karakteres és oly
telitalálat, hogy előbb-utóbb mindenképpen bekerült volna ebbe a mind feneketlenebbé
váló zsákba.
Jeleztem már: a lapunk színes nyomásra való áttérése kiélezte
bennem a színvilág felé megnyilvánuló érdeklődésemet. Ami csak a kezem ügyébe
kerül, azt keresem benne, hogyan hatna ez a lapban, annak különböző oldalain. Sajnos,
a színes technika nálunk lemondással is jár.
A nyomdai ár színes nyomás esetében 4-5-szöröse a
fehér-feketének. Ezért eldöntöttük, hogy csak nagyon indokolt esetben nyúlunk a
szemnek szép megoldáshoz. Igaz, hogy az első hetekben a nyomda, mintegy hálából,
amiért náluk kötöttünk ki, kedvezményes feltételek mellett - gyakorlatilag
fehér-fekete áron - vállalta a színes laptechnikát, mintegy bebizonyítandó, hogy
képes minőségi munkára. Számunkra pedig egy olyan lehetőséget teremtett, hogy egy
fokkal elegánsabban tűnhessünk fel reklámhordozóként.
Csakhogy milyen az olvasó, s milyen általában az ember?
Annyira megtetszett mindenkinek a színes RMSZ, hogy amikor
bekövetkeztek a böjtös napok, s egyszer-kétszer visszatértünk a régi gúnyához, a
közönség kapkodta a fejét és nem értette, mi történt: ha színes, akkor miért nem
az, ha meg nem az, akkor meg mikor színes mégis?
Gyerekcipőben járunk mi is. Ritmust próbálunk kialakítani abban,
hogy mikor érdemes és mikor nem a színhez folyamodni. Igazság szerint a nyomdának nem
csak a színes technikája jó, hanem a fekete-fehér nyomása is jócskán veri a
korábbit. (Én, aki mind a fotóban, mind a filmben a fekete-fehéren nevelkedtem,
külön élvezettel nézem a nem színes oldalak árnyalat gazdag képeit - valamikor,
egész zsurnaliszta életemben erre vágytam: hogy a kép kép legyen, a szöveg pedig
olvasható, világos szöveg. Most itt van: a kezemben tarthatom...)
Holnap még nem tudni, milyen lapot készítünk. Külön
nyilvántartást vezetek a színes és a fekete-fehér illusztrációkról. Mindig
rugalmasan kell alkalmazkodnom a hirtelenül kialakuló helyzethez. Holnaputánra már
biztos, hogy színes lesz a lap: az egyik bank hirdetéssorozatot rendelt, színes
ábrával, az ehhez illő tarifával. Az üzlet az üzlet. Ha már van pénzügyi fedezet
a színre, akkor mi is bátrabban gomboljuk a nagy mellényt.
E garasoskodó, nyomorúságos számitgálásról jutott eszembe egyik
régi, igen kedves versem. Előkerestem számodra, s átmentem ide. Ezzel talán új
életet is kezdhet?
Számadó juhászom
jön a juhászom örömtől balgán
kopottas botja végét
kutyák sunyítva nézik,
jön a juhászom, számot adni,
didergő lelkét
felemésztik
a gondok -
hol nyár viháncolt,
s réti fűvel
etette birkáim, rendre,
ma köd tolong
és levonultak,
szükségük van az életemre.
jön a juhászom, látom őket,
sarat taposnak, vonulóban,
szava kóvályog,
fütyke lódul,
emlegeti a legelőket
gazdám, gazdám
- szorongva állok -,
mindent megtettem,
semmi látszat,
nézd ezt a gyapjút,
keveset ér,
ha farkasok űznek,
megfogy az állat
gazdám, gazdám,
a föld szegény,
szelíden ad,
ám elvetéli
lobogó tüzem éjszakáit...
szorongva állok
(juhászom ásít)
kutyák haragja feszül a láncon
s birkáim kopogva, soványan, rendre
eltünedeznek a végtelenbe.
A mai képkinálat: Nica Constantin Krivec (erős téli keleti szélvihar neve) az alpinet honlapjáról, és a romániai születésű, ma Izraelben élő .
Szeptember 4 (szerda) Kinéztem
hajnalban a hálószobám ablakán és a reggeli derengésben fölfedeztem azt a vékony
sárgás füstöcskét, amely évtizedek óta, hol erősebben, hol szivárgóbban
kacskaringózik fel az égbe, hogy egy bizonyos magasságban elenyésszen.
A füstöcske gerjesztője az az üzem, Milos, amely a romániai
fénycsöveket gyártja. Olyan közel van hozzám, hogy csak át kell kelnem három
sínpáron, s már ott is vagyok a kerítése alatt.
Igaz, a bejáratig meg kell kerülnöm az egész gyártelepet,
gidres-gödrös ösvényeken.
Eszembe jutott, hogy a nyolcvanas évek közepén egyszer felkerekedtem és meg sem
álltam a kapusfülkéig. Azt sütöttem ki, hogy beállok egy műszakra a gyárba, egy
olyan részlegre, ahol viszonylag látványos a munka és mintegy megbújva a műhely
sarkában, "lefényképezem" magamnak, mivel is telik el az ott dolgozók
munkanapja.
Nem ez volt az első hasonszőrű vállalkozásom.
Évekkel előtte kisütöttem, hogy a sok hajánál előrángatott
vívmányriport helyett (így neveztük mifelénk a hurráoptimista tézisdemonstrációt,
amit legtöbbször tehetséges emberek, igyekeztünk sztaniolba és mindenféle cafrangos
műformába öltöztetni...) fejest ugrok egy-egy szakma világába. Volt a dolognak egy
kis áthallása is Moldova György irányából, de csak az ötlet erejéig, mert az én
kirándulásaim a bokájáig sem érhettek - legalább is szakmai szempontból - Moldova
vállalkozásainak.
Senki nem állta utamat, szakmai kalandnak is jó volt egy ideig. Nem
unatkozott és nem szégyenkezett ideig-óráig az ember.
Meg aztán ott volt a látszata annak, hogy megküzdünk a témáért. Mert egy-egy
munkahelyre, vállalatba nem volt könnyű ám bejutni. Ha egy félórára-órára
ütöttem volna be az orromat, hagyján, egy-két beszédesebb ember kifizetett volna
néhány számadattal, sztorival, beköpéssel, őszintének ható kiszólással, de így
mindjárt az elején felmerült a gyanú: mit akarhat ez az ember? Mit akar meglesni
nálunk és miért? Ki küldte? Vajon az, akinek mondja magát és akire az irataiból
következtetni lehet?
Nekem meg elő kellett vennem a többszörösen sikerrel bevetett, de elsőre
sosem ható meggyőző formulát, miszerint a készülő riport nem lesz egyéb, mint a
dolgozó ember megbecsülése, a gyár, a vállalat, a munkaterület mindennapi
hősiességének, kalandjának a felmutatása. Elvégre nem konkrét helyre, részlegre,
irodába, munkaközösségbe kérezem be, hanem teljességgel rájuk bízom a
választást, azt a helyet, azt az embert jelölik ki a számomra, akit önök éppen
akarnak, sőt, az illetőnek is lesz választási lehetősége, mert ha nem hajlandó
velem szóba állni, nem hajlandó eltűrni az egész műszakra szóló állandó
jelenlétemet és lábatlankodásomat, akkor nem erőltetem. Mindent csak a legteljesebb
egyetértésben és bizalom légkörében óhajtok végrehajtani.
A szöveg 99 százalékban mindig hatott. Ugyanis egyáltalán nem volt
ámítás. Egyszerűen arra épített, hogy ha az emberekre rábízzuk, döntsék el,
akarnak-e szerepelni vagy sem, előbb-utóbb kibújik belőlük a társadalmilag jócskán
elfojtott szereplési vágy.
Két napi
utánajárás, előszobázás után végre bejutottam a fénycsőgyárba. Először
végigvezettek az egész üzemen, megmutatták a termelési folyamat lényeges pontjait, a
nyers- vagy félkészanyag raktártól egészen a csomagolókig, sőt a rakodókig, majd a
gyári vezérkar döntését tolmácsolva, a párttitkár közölte velem, hogy márpedig
a műszaki ellenőrzés próbatermében kapok helyett, az ottani laboránsok vállalták,
hogy kiülhetem velük a nyolc órás műszakot. És hogy a játék valódi legyen,
megegyeztünk: másnap reggel 6-ra én is beöltözve jelentkezem a kapunál, várjon rám
valaki a laboratóriumból.
A műszak pedig érdekes volt, meg nem is. Szokványos volt olyan
szempontból, hogy gyakorlatilag nem történt semmi érdekes: se tűz nem ütött ki, se
baleset nem következett be. Szokványos hétköznap volt, amelyen az ember úgy jön be a
munkába, hogy hozzáfog ugyan, de reménykedik, hogy valamilyen csoda folytán minél
hamarabb letelik a munkaidő.
Jegyzetfüzettel a kezemben hol az egyik próbapadhoz ültem, hol az
elektronmikroszkóphoz, másszor a találomra kiemelt csövek kapcsolópróbájánál
asszisztáltam. A legérdekesebb az a terem volt, amelyben több mint ezer fénycső
világított egymás mellett sorakozva, vakító fényt és meglehetős meleget árasztva
- annak dacára, hogy a fénycső általában az ún. hideg fényt gerjeszti -, s a
teremnek az volt a rendeltetése, hogy heteken át égették próbaképpen az egyes
gyártási sorozatokból kiemelt példányokat, és tartóssági együtthatójukat
állapították meg általa.
Az ilyen és ehhez hasonló "kalandokból" aztán riportsorozat
született.
Éveken át ezzel teltek zsurnaliszta napjaim, heteim.
Ennek köszönhetem, hogy egy napon át figyelhettem egy tolatómozdony
segédpilótájának helyéről, miként dolgozik a csíkcsicsói állomás szolgálatos
mozdonyvezetője, s akkor tanultam meg, mire való a pályaudvarokon kiépített
úgynevezett gurítódomb.
De voltam híddarus segédje a gyergyószentmiklósi öntödében, ahol kb.
20 méter magasban, egy darus fülkében kuksolva jöttünk-mentünk a vörösen izzó
elektromos kemence fölött, fojtogató gázoknak kitéve.
Voltam aztán ugyanígy orvosi asszisztens, községi állatorvos, dunai
uszályon szolgálatot teljesítő kormányos, halbegyűjtő motorosbárkás a dunai delta
egész hosszán, zsilipkezelő a Duna-Fekete tenger csatornánál, erdőőr a besztercei
faiskolákban, szőlőültetvény telepítő mérnök a Szilágyságban,
bányafelvigyázó a Zsil-völgyében...
Nem sorolom tovább.
Mind-mind egy kaland. Egy libbentés az élet sűrű ráncokba vont
függönyén. Nélkülük jóval sivárabb, színtelenebb lett volna az életem. Sokféle
emberrel hozott így össze a sors, de a legnagyobb elégtételem az volt, hogy végül is
minden esetben sikerült bebizonyítanom: van még becsülete az emberi szónak, s ha azt
mondom, hogy riportot írni hozott feléjük a sors, akkor az nem mást, hanem éppen hogy
csak azt jelenti...
Ló a lovast
Ló a lovast veszettül rázza
Hideg a lázast jól kirázza
Nincsen e törvényre soha mentség
Csak hogy a baj megbecsültessék
S amíg büszkén nyeregbe szállunk
Képzeljük magunk alá a hátunk
Micsoda torony
Óráról órára
Percről percre
Pillanatról pillanatra
Nő fölénk az idő
Micsoda torony
Éjfélt kongat
Lesen
Távolban guggol fürkész rám mered
Arcát fűbe bokorba esti szürkületbe rejti
Pupillás távcsövét rám igazítja
Szuszog fújtat orrlika citerázik a figyelemtől
Izzad nyeli a port köpdös de nem tágít
Szédül szeme káprázik
Kortynyi vízre gondol fogát összeszorítja
Szenved agytekervényeiben cigaretta füstje száll
Némán könyörög torkán az üvöltést visszafojtja
S én úgy élek
Mintha életem
Szikrázó kirakat volna
A marosvásárhelyi Máthé Éva - különben vérbeli
riporter - remekbe sikerült pillanatképét küldöm, cime: Szőke indián,
készítésének körülményeiről lásd a Romániai Magyar Szó 2002. szeptember 5-i
számát
http://www.hhrf.org/rmsz címen.
Szeptember 3. (kedd) Addig-addig
bolyongott felettünk egy szürke őszi felhő, míg estére annyira megdagadt a dunnája,
hogy szabályosan kifakadt: most hull az egész városra. Nincs se színe, se hangulata:
szürke, esti eső, unalmasan locsog és didergető a háta mögül előtoluló lehelete.
No, ezzel meg is
mondtam mindent: közeleg Lőrincz, vége a nyárnak. Milos, te is belépsz egy új
időszámításba, olyan életszakaszod köszönt be, amit még nem éltél át: csoda és
meglepetések forrása lehet a közelítő tél. Majd meglátod, ha az ég kegyelmes lesz
hozzánk és küld némi havakat a földre, hogy a fehér kavargás mennyire hatalmába
tudja keríteni az embert.
Maroshévízen, az erdélyi Kemény bárók birtokának számító
Maros menti városkában van egy fürdő, még régi eleink alapították, hajdanában
nagyúri vendégektől hemzseget, ma ilyen-olyan strand, de a körülötte lévő tájat
még nem tudták elrontani. Arról nevezetes az a fürdő, hogy ha távolból, havazáskor
a medence mögött álló magas fenyősort nézi az ember, az az érzése támad, mintha
nem a hó hullna le fentről a földre, hanem a föld, a medencével és a fenyőkkel
együtt kitartóan az égbe emelkedne.
Amikor hallottam e jelenségről, jókorát nevettem, de aztán úgy
esett, hogy egy téli kiutazáskor éppen arra vetődtem. Órákon át néztem
megbabonázva ezt a monoton, igazából egyirányú, mégis fenséges áramlást. Az volt
az érzésem, mintha az optikai játék engem is magával emelne: könnyűvé váltam,
lebegtem, madarat lehetett volna velem fogatni.
Elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, közelről is ugyanez a
hatás vár rám. A fürdőmedence felé közeledve azonban egyre hétköznapibb lett
minden, majd mire a titokzatosan emelkedni látott fenyőfák alá értem, a havazás is
elállt: szép, de szokványos téli kép fogadott, és azóta se láttam többé hasonló
csodát.
olvadó
szárnyak
oly furcsa kint a levegő
csupa-csupa felhajtó erő
elszállok mint a sóhajod
dara köd pára is vagyok
vagyok homály hulló korom
havak szele az arcodon
kucorogva a dér alatt
vagyok kihűlő madarad
ki mintha jönne messziről
s míg tenyeredre visszaül
billegve jeges talpain
elolvadnak a szárnyaim
A képek: Gaál András: A havas Hargita és Widman Walter: Havaseső c. festményei
Szeptember 2. (hétfő)
Te Milos, mennyi történetem van még, de mire oda jutok, hogy egynek-egynek belevágjak,
kifut a nap, az idő a talpam alól. Sietős, dadogós ez a könyv, nincsenek meg hozzá a
körülmények, hogy becsületesen kihordja az ember. Kicsit mintha gombát gyűjtene az
ember: közeleg az este, mikorra haza kell menni, mind sűrűbb a homály, az ember
felpörgeti a ritmust, itt is talál egy kalapot, ott is egy fészket, na még ezt
leszakítja, még azt se hagyja ott, válogatni nincsen idő, telik a kosár, múlik az
idő, majd otthon válogatunk, itt most a begyűjtés a fontos...
Eképpen ámítjuk magunkat, s akkor jövünk rá, hogy valamit
menthetetlenül elmulasztottunk, amikor már késő.
Persze, megnyugtathatnám magamat azzal, hogy ez a műfaj olyan
hosszúra nyújtható, amennyire az embernek jólesik vagy az ideje engedi. Amit
elmulasztunk ma, bepótoljuk holnap. De nem így van.
Ma reggel például arra gondoltam, hogy leírom egy 1965-ös
kolozsvári irodalmi botrány történetét, amely megrengette az egész romániai magyar
sajtót, s közben bemutatom a történet főszereplőjét, Kiss János írót, egyik
legkitartóbb és leghűségesebb barátomat, akivel közel 8 éve nem váltottam egy
szót sem, de ha holnap találkoznánk, ott folytatnánk, ahol annak idején abbhagytuk.
(Sajnos, a bemutatás ma is sietős, elnagyolt, vázlatos...)
A Györkös Mányi Berci baráti köréhez tartozott ő is, matematika
tanár volt sokáig Tordaszentlászlón, amely még Magyarfenesen is túl esik, de amely
községközpontja Magyarfenesnek is, feleségével együtt kint laktak, élte a falu
életét, zárt és kicsinyes világát magába szívta, aztán egyszer csak kisregénnyé
érlelte ambíciója mindazt, amit az élet tálcán kínált eléje.
Tegnaptól holnapig c. kisregénye - amely egy falu életének egy napi
metszete (némileg Martin du Gard Vén Európájára emlékeztet, erdélyi kiadásban), az
akkori irodalmi viszonyok között mindenképpen friss, újszerű, merész
vállalkozásnak tűnt. A regényt lehozta az Igaz Szó c. folyóirat, s lett belőle nagy
zenebona - először Tordaszentlászlón, különösen a kultúritthonigazgatóba oltott
iskolaigazgató szívta fel a vizet s szította a kedélyeket -, tiltakozó levelek mentek
a megyei néptanácshoz és pártbizottsághoz, s bár a könyvben szereplő figurák nem
voltak azonosak életbeli figurákkal, a beadványokban az ostobák az örökös
baklövést követték el most is: vádolták az írót, hogy róluk ír - elismerve
tehát, hogy a más néven szereplő irodalmi alakok mégis csak ők -, majd utána
élénken tiltakoztak a "rágalom" ellen, mert mindaz, amit róluk mond Kiss
János, az szemenszedett hazugság.
Riportok, ankétok egész sora született e jelenség körül, jómagam
is kiutaztam a községbe, akkor barátkoztam össze Jánossal, s úgy néz ki, a pozitív
sajtókampánynak megvolt az az előnye, hogy az ügy elsimult. Jánosnak azzal is
szerencséje volt, hogy Tordaszentlászló magyar lakosságú falu, tehát az esetből nem
lehetett etnikai ügyet kreálni.
A történetnek az lett a végeredménye, hogy Jánosnak nem volt
maradása a faluban, hiába álltak melléje az egyszerű emberek. Végül a kolozsvári
napilaphoz került s megindult írói pályáján, melyen még ma sem mondta ki az utolsó
szót. Halk, egyszerű eszköztárú, de roppant mély és közvetlen író - sajnos, mind
súlyosabb asztmával küszködik évtizedek óta, ez rányomja bélyegét rapszodikus
munkastílusára. Kisregényei, elbeszélései azóta is közkézen forgó, máig
érvényes olvasmányok.
Sok-sok évvel a
tordaszentlászlói eset után boncolgattuk egymás között, hogy mennyire mehet el az
íróember az életből vett minták kérdésében: egyáltalán etikus-e
""kiírni" valakit akár az újságba, akár könyvben - ahogy az egyszerű
olvasó ezt nehezményezve megfogalmazza.
A magam módján én is megégettem a kezemet, mindenekelőtt a
családon belül - egyik kisregényem kiinduló pontja éppen az öcsém zátonyra jutott
érzelmi kapcsolata, illetve sikertelen pályakezdése volt, szerencsére megértette
jóhiszeműségemet, ennek ellenére nem kevés feszültséget okozott közöttünk az
eset. Hasonlóképpen jártam egyik unokatestvéremmel, majd egy félig-meddig irodalmi
köntösbe bújtatott, neveket nem említő riportban tettem szóvá a pedagógusi
felelősség néhány kritikus esetét - az érintettek azonnal találva érezték
magukat, s a helyi hatóságok támogatásával a pártközpontig jutó botrányt
próbáltak kavarni a cikk miatt. Szerencsémre, nem kenyéradó lapomban követtem el a
szentségtörést, csak bedolgozóként az egyik hetilapban, így főnököm, aki
bejáratos volt a párt ideológiai csúcsszintjeire, nagyobb eséllyel tudott mellém
állni.
A cirkusz azt igazolta, hogy mégis csak fején találtam a szöget.
Nem tudom, azóta valahogy óvatosabb lettem. S az alábbi vers is e
fel nem oldott, el nem simított dilemma létéről árulkodik.
A tűzhányót bezárták
a tűzhányót bezárták nem pöfög már
ereje kedve elszállt ne féljetek
megmarad immár házatok
és nem teszi tönkre kertjeitek
a tűzhányó magába száll vezekelve
minden bánaért amit okozott
tüzes láváját gyakorta visszanyelve
küld még egy két füstpamacsot
minek a tüzet fel az égbe szórni
tartsd meg magadnak szótlanul
szerelmed rejtse feneketlen mélység
mint zár kulcsát ha kráterembe hull
és ha mégis mégis egyszer kitörne
felrúgva minden tett ígéretét
veszettül a mélybe sodorva
a a benne bízók gyanútlan életét
lánggal hamuval sisteregve
rohanna a völgyekbe le
míg kihűl a mindent elérő láva
kővé dermedő végítélete
ez az amiről egy egy éjjel
míg félig ébren álmodom
felégett erdők hordaléka
jajongás főst perzsszag korom
eső szutyok iszapdagasztás
tőled az út feléd az út
a tűzhányót bezárták ámde
vagyok a zár s maga a kulcs
Illusztációképpen a Pusztai házaspár - Péter és Georgeta (ejtsd: dzsorzsétá) - 1980-as, kölni tárlatának meghívóján szereplő fínomrajzú munkáit mellékelem. A Péter festményének a címe: A trójai. Georgeta leányalakjai cím nélkül tűnnek át a háttérül szolgáló falfelületbe.
Szeptember 1. (vasárnap) Ma egy
kicsit barlangászunk, ha nem veszed rossz néven, kedves Milos. Már az elején jó, ha
tudod, hogy az egy nagyon izgalmas és kellemetes foglalatosság. Éppen csak az
érdeklődésen kívül gyakorlat, állóképesség és - sajna -, megfelelő felszerelés
kell hozzá.
Életem első barlangi élményét Kolozsváron éltem meg, amikor is a
város északnyugati felén húzódó dombocska, a Fellegvár tövében laktunk, kis
görbe utcánk egyenesen egy sűrű galagonyásba torkollott, onnan már csúszós
agyagösvényeken kapaszkodva lehetett eljutni a gerincre.
A gerinc alatt, meredeken leszakadva, sárgásvörös agyaggal
átszőtt homokfal meredt az égnek. Minden kölyök a környékről ott játszott: úgy
nézett ki, mint egy miniatűr vadnyugat, beleértve a Sziklás Hegységet is. Indiánok,
marhatolvajok és becsületes úttörők mind megfértünk a kökénybokrok árnyékában
(kutya erősen tudtak szúrni azokkal a túlméretezett töviseikkel!), a homokfalban
pedig versengve vájtunk egyre mélyebb odukat. Egyesek szabályos alagútrendszert
kapartak ki a játszadozással töltött délutánok során - a homok könnyen mállott,
megadta magát, éppen csak ki kellett hordani. Azt persze nem sejtettük, mert honnan
tudhattuk kellő volna tapasztalat híján, hogy a lábánál megbontott homokfal egy idő
után összeroskad, mert ha kikaparjuk az alját, nincs ami megtartsa.
A játszótársak közül az egyiket egyszer csúnyán odafogta a
hegyomlás. Mi indiánosdit játszottunk, ő volt a szolgálatos őrszem a
barlangjáratban, odabent vigyázott a fegyvereinkre és az elemózsiára (savanyúcukor
és pattogatott kukorica, amit a játszma végén akartunk elfogyasztani, a nagyobb részt
a győztesek, a kisebbik részt a legyőzöttek...), s hirtelen azt láttuk, hogy
megindult a homokfal oldala, egyre élesebb suhanással szánkázik lefelé, egyenesen a
barlangbejáratra, amelyen aztán roppant homokkúpként megállt. Percekig nem tudtunk
magunkhoz térni az ijedelemtől: féltünk, hogy ez csak a kezdet, s újabb lavina
következik. A homokkúp mögül egyre fojottabban és halkabban hallatszott pajtásunk
vistása. Már nem tudom, melyikünk ébredt fel elsőnek s ugrott a dűnéhez, gépies,
gyors mozdulatokkal lapátolva hátrafelé, a lába között, kutya módjára a homokot.
Némán követtük példáját, attól féltünk, szüleink megtudják az esetet és soha
többé nem engednek fel a Fellegvárra. Egy kicsit a pajtásunkért is dobogott a
szívünk, bár igazán el se tudtuk képzelni, hogy valami baja történhet.
Mi voltunk az Élet fiai, a Legyőzhetetlenek...
Nem mondom el, hogy találtunk rá. Szerencsétlen, össze-vissza
csinálta magát, arca valósággal elfeketült, alig lélegzett már, sokkot kapott.
Homokkal dörzsöltük be a hátsó felét, hogy eltüntessük az ürüléknyomokat,
mások vadalmával kínálták. Valakinek eszébe jutott a barlang mélyén hagyott
elemózsia, de senki nem mert utána menni, így estig a bokrok tövén tanakodtunk,
hogyan tegyük meg nem történtté az esetet.
Szerencsénk volt. Szüleink akkor mással voltak elfoglalva. Ha
nehezen is, a félelem rendre oldódott bennünk. Azóta azért roppant körültekintő
vagyok, ha a föld alá kényszerülök: minden neszre, zajra fülelek, s ha nem is mondom
vagy mutatom, a páni félelem kis szikrája ott lüktet a torkomban.
Azóta jártam igazi barlangban, nem is egyben, volt úgy, hogy csak
hason mászva, vizbe ereszkedve lehetett továbbmenni - s visszaút nem volt, mert
mögöttünk libasorban nyomult a többi látogató -, még az aggteleki cseppköveket is
megcsodáltam.
Mindez úgy jutott ma eszembe, hogy az alpinet honlapjára kattintva
kiváncsi voltam, a fotótárlat szavazati listáján milyen tájképeké az elsőség.
Meglepődve láttam, hogy az első öt helyet ugyanaz a Váradi Attila "bérelte
ki", akitől már szerepel e könyvben tájfotó. S mind az öt élmezőnyös kép a
barlang világát hozza közel...
Ezekből küldök hármat... Cimük: Sündisznó, Oszlopok, Törpék...
Barlangi csönd
Körülöttünk minden barlangi csönd
Csupán a visszafojtott lélegzet neszez
És a cseppkövek lassú születése
Rovarszárnyú szitáló lusta csönd ez
Valami némán áradó zeneként nyomuló huzatban
Nincs más csak lázas magunk keresése
A döbbenet hogy valaki elcserélhetett minket
És nem tudjuk
mettől meddig
Úgy összevegyültünk
Mint a magasba igyekvő áldozati füstök
Az egymás felé sóvárgó vágyak
Emlékpiócák
Az ihlet után most
lepkék szálldosnak ki lelkemből
menekülnek mint dögletes barlang elől
ahol már csak az emlékek tapadnak meg nyálkásan pióca módra
szívják csak szívják ami még ér valamit bennem
a maradék vért velőt
az élet apadó vizét
s én hagyom megbabonázva
elgyengülten kiájultan
a rámszakadó farkasmagánytól
|