Bea & Joe

2006. január 18. szerda |  Nyomtatás

Megérkeztünk Dél-Amerikába! 2850 méteres magasságban landoltunk Equador fővárosának repterén. Quito az Andok vonulatainak egyik völgyében helyezkedik el, az egyenlítőtől csupán 22 kilométerre, de már a déli féltekén. A várost 1534-ben alapították a spanyolok. Inka romokra épült ugyan, de az előző települést kivételesen nem ők pusztították el, hanem az inkák egymás közti háborúinak esett áldozatul. Történt ugyanis, hogy Huayna Capac inka királynak két fia született: első házasságából Huascar, második feleségétől pedig Atahualpa. 1526-ban a nagy király meghalt, birodalmát azonban megosztotta két fia között, akik rögtön csatározásba fogtak egymás ellen. Végül Atahualpa hiába győzte le féltestvérét, a birodalom annyira meggyengült az évekig tartó harcokban, hogy Francisco Pizarro könnyedén spanyol uralom alá hajtotta a területet 1532-es partraszállása után. Így Quito-ban nem inka romok várják a látogatókat, hanem a régi spanyol városrész, amely a világörökség része lett. Gyönyörű templomok, apátságok, gyarmati stílusban épült utcák, terek és házak között bolyonghattunk. A legszebbnek a La Compania de Jesus jezsuita templom belsejét találtuk, amelyet 1605-től kezdve 163 éven keresztül építettek és a belső díszítéshez 7 tonna aranyat használtak fel. Az óvárostól délre, a Panecillo negyed dombjának tetején található a város védőszentjének hatalmas szobra, a La Virgen de Quito. Északra a modern városrész, az El Mariscal helyezkedik el, nyugaton pedig a Pichincha vulkán magasodik a több kilométer hosszú főváros fölé. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az utcán nincs szemét és a városi tömegközlekedés is jóval fejlettebb a Közép-Amerikában megszokottnál. A gyors haladás érdekében elkülönítettek egy sávot a metróbusznak és csak a fizetőkapun keresztül lehet bejutni a megállóba. A bolti árak végre elfogadhatóak és mindenhol olcsó menüvel várják az ebédelni vágyókat. Virágzik a kalóz CD-k, DVD-k kereskedelme. A törvény valószínűleg nem tiltja, mert 1-2 dollárért bármely áruházban vagy boltban beszerezheted a legaktuálisabb mozifilmet (persze többnyire spanyol nyelven, esetleg angolul, spanyol felirattal). A vasárnap itt pihenőnap. A legtöbb üzlet zárva, az utcákon is alig lézeng pár ember. Már szinte az éhhalál szélén álltunk, mire az egyik sarkon végre nyitva találtunk egy kis éttermet. A tulaj az utcán sütötte a friss, sajttal töltött lángost és meleg, rizses tejet adott mellé. Ez a tipikus hegyi reggeli: empanada con queso y morocho. Természetesen csak repeta után vettük az irányt az egyenlítő felé. Először a Pululahua vulkáni krátert látogattuk meg. Ahol egykor láva ömlött, ott ma szépen megművelt mezőgazdasági területek sorakoznak. A kráter környéke nemzeti park, ahova motorral hajtott járműveket be sem engednek, viszont gyalogosan több napos túrákat is lehet tenni. Nekünk épp elég volt az a pár kilométer, amely a buszmegállótól a kráter széléig vitt. 3000 méter felett már nehezen vettük a levegőt. Szó szerint szédítő magasságba kerültünk. A vulkántól visszabuszoztunk a Mitad del Mundo nevű faluig, amelynek neve joggal a “Világ közepe”, hiszen az egyenlítő vonalán fekszik. Az itt található szobrokkal azoknak a francia tudósoknak állítottak emléket, akik az 1800-as években pontosan meghatározták a 0. szélességi fok helyét. A parkban több múzeum, planetárium, kilátótorony mellett a szokásos turistaüzletek és éttermek is helyet kaptak. A kelet-nyugati irányú templom középvonala pontosan az egyenlítőn húzódik. A vasárnap délutáni programba pedig a szórakoztatás is beletartozik: táncosok, zenekarok és színészek mulattatták a nagyérdeműt. Mi sem unatkoztunk, kihasználtuk, hogy fél lábbal az északi és fél lábbal a déli féltekén állhatunk, illetve egy-egy lépéssel átszelhetjük az egyenlítőt. Azt csak a szálláson ellenőriztük le, hogy a víz az órajárással tényleg megegyező irányba folyik le a mosdóban. Késő délutáni programként visszatértünk Quito-ba és befejeztük a régi városrész felderítését. Hétfőn ugyanis már indultunk tovább dél felé, az 5897 méter magas Cotopaxi vulkánhoz. Latacunga-ba érve stílusosan a Hotel Cotopaxi-ban vettünk ki szobát éjszakára. Lakosztályunkból szép kilátás nyílt a város katedrálisára és főterére, amelynek kapuit bezárták a nyilvánosság előtt, ugyanis túl sokat szemeteltek. A vulkán sajnos felhőben volt, így abban nem gyönyörködhettünk. Végigjártunk pár utazási irodát és az időjárás miatt a rizikós Cotopaxi helyett inkább a zöld vizű Quilotoa lagúnához vezető túra mellett döntöttünk. Az irodában nagy volt a csodálkozás, mert pont előző nap kirándultak egy másik magyar párral, azt megelőzően viszont hosszú hónapokig nem hallottak magyarokról. Reggel 8-kor indultunk és a túravezetőn kívül még egy német pár tartott velünk. Ők angolul beszéltek a túravezetővel, mi németül velük, a túravezető pedig spanyolul velünk. Teljes nyelvi káosz! Nagyon szép tájakon haladtunk és a városból kiérve rövid időre még a Cotopaxi havas csúcsát is megpillanthattuk a felhők felett. Megálltunk a vidékiek lakhelyén, egy félig a földbe épült hegyi kunyhónál. Megtudtuk, hogy esküvő után négy napig mulatnak, ötödik nap pedig mindenki összefog és egy nap alatt felépítik az új pár lakhelyét. Keményen dolgoznak, szabadnapjuk nincs, hiszen a meredek hegyoldal szinte minden négyzetcentiméterét megművelik. Teherhordóik a lámák és a szamarak, de tartanak teheneket, bárányokat és fekete malacokat is a ház körül. A lagúna szintén nemzeti parkban található és kb. 3800 méteres magasságból lehet leereszkedni a tó vizéhez. Lefelé gyorsan haladtunk, bár nem igazán mertünk belegondolni, hogy milyen lesz az út visszafelé. A tónál Jose Latacunga fogadott minket unokájával és rövid alku után kikölcsönöztünk tőlük egy ősrégi vizibiciklit. Kormányozni egy lapáttal lehetett, így inkább csak a part mentén maradtunk vele. Rövid pihenés és egy tábla csoki elfogyasztása után rászántuk magunkat a visszaútra. Igazán edzésben sem voltunk és a magasság is közrejátszhatott, de szinte tyúklépésben haladtunk. Nagyon gyorsan vert a szívünk és folyamatosan meg kellett állni pihenni. Most már enyhe sejtésünk van róla, milyen lehet a Himalája hegymászóinak az út eleje. Azért a végére egész jól belejöttünk és már folyamatosan tudtunk lassan haladni. A hegytetőn ebéddel vártak minket az egyik quechua indián házikóban. Turista menüvel készültek: sonkás szendvics, kétszersült, chips és papaya volt az asztalon. Innivalónak kávét vagy kamillateát választhattunk. Visszaúton már csak lámafotózásra álltunk meg. Amint visszaértünk a városba, eleredt az eső. Gyorsan felkaptuk a hátizsákot a szállóból és egy taxissal a Riobamba-ba induló buszhoz vitettük magunkat. Azért siettünk, mert a Riobamba-Sibambe-Alausi útvonalon közlekedő vonat csak háromszor jár egy héten és mi a szerdaira még kedd este meg akartuk venni a jegyet. Jó sofőrt fogtunk ki, akivel még világosban megérkeztünk az állomásra és egy kis sétára is maradt időnk. Riobamba-tól északra tornyosul Equador legmagasabb csúcsa, a 6310 méter magas Chimborazo. Ezzel több szerencsénk, volt, mint a Cotopaxi-val, már a város utcáiról tisztán láttuk a csúcsát. Reggel 6-kor keltünk, mert 6:30-kor már az állomáson kellett lennünk, hogy legyen helyünk a 7-kor induló vonat tetején! Igen, ez az út erről szól! 7 óra zötykölődés az Andok csúcsi között, az út végén pedig a Narriz del Diablo, azaz az “Ördög orra” elnevezésű meredek hegy oldalán ereszkedünk le egy völgybe. Három vagon tetején lehet utazni, a negyedik pedig az egyetlen fülkés kocsi a szerelvényen. Természetesen csak turisták veszik meg a buszhoz képest dupla árú jegyet. Aki nem akar a koszban ücsörögni, az bérelhet bőrhuzatba bújtatott párnát a feneke alá további egy dollárért. Indulás előtt még körbevettek minket az árusok, péksüteményt, gyümölcsöt, üdítőt , sapkát, kesztyűt árultak. Ez utóbbi bizony elkelt a hűvös reggeli menetszélben. Végre elérkezett a várva-várt pillanat, elindult a szerelvény. Gyönyörű időt fogtunk ki, tiszta ég, napsütés. Az út mentén a helyiek integettek, a havas Chimborazo pedig még órákkal később is jól látszott a távolban. Zöldellő rétek, patakok, szántások között futottak a sínek. Nagy ritkán egy-egy lakott települést kereszteztünk, ahol az iskolából futva jöttek ki az egyenruhás lurkók integetni. Szinte röpültek az órák, túl hamar ért véget ez a páratlan utazás. Meghatározó élmény marad mindkettőnk számára.
Alausi állomásától busz viszi tovább a turistákat következő úticéljuk felé. Mi Equador legnagyobb városába, Guayaquil-be igyekeztünk, ugyanis ide érkezik másnap hűséges fegyverhordozónk egy Marshall-szigetek zászlaja alatt futó Elqui nevű bárkán. Minél előbb be akartunk jelentkezni a hajótársaságnál, hogy hamarabb az autóhoz jussunk. Leereszkedtünk hát a hegyekből a tenger szintjére, a hírhedt kikötővárosba. Sötétedés után értük el a külvárost, ahol a hőmérő este 8-kor még 31 fokot mutatott. Bezzeg reggel kb.10 fokban, pulcsiban és hosszú nadrágban kortyolgattuk a forró csokit a vonat tetején. Micsoda változás egy nap alatt! A sorban álló első taxi egy sárga Lada volt. Az első ülés helyét egy drótokkal átszőtt kiszuperált kerti szék foglalta el (Joe kitalálta, hogy a szellőzés miatt). A sofőr a kiírt 3 dolláros tarifa ellenére is megpróbált belőlünk négyet kicsikarni. Persze nem hagytuk magunkat. A szállás is majdnem duplájába került az útikönyvben jelzetthez képest, de nem akartunk sötétben hátizsákokkal bolyongani, inkább alkudtunk egy kicsit és maradtunk. Reggel természetesen a Transoceanica irodájában kezdtük a napot. Az autó visszaszerzése megérdemel egy külön bekezdést, így elöljáróban csak annyit, hogy nem sikerült a hétvége előtt megpillantanunk a járművet. Délután a 2000-ben felújított és megszépült parti sétányon, a Malecón kóboroltunk és bejártuk a város szebb parkjait is. Az egyikben szapora sárkánygyík populációval találtuk szemben magunkat. Az úton, a füvön, a fákon - mindent elleptek. Hát még amikor megérkezett a fincsi ebéd! Egymást taposták a nagyobb salátalevelekért. Este visszatértünk az óceánba ömlő Guayas folyó partjára, hogy egy sétahajó fedélzetéről csodáljuk a naplemente fényeiben fürdőző várost. Valószínűleg nem a kellemesen fújdogáló esti szellő akadályozta meg a kapitányt a kikötésben, amely végül hetedik próbálkozásra sikerült. Nem csak az utasok fogták a fejüket a sokadik kör után, a parti matrózok is hitetlenkedve néztek. Lehet, hogy páran visszaváltották a jegyüket az utánunk következő csoportból? Mivel pénteken sem jutottunk az autóhoz, hétvégén pedig nem foglalkoznak velünk, úgy döntöttünk, visszatérünk a hegyekbe és meglátogatjuk Cuenca városát. Az 5 és fél órás buszozás alatt két és fél filmet vetítettek le. Félúton az árusok még vacsorát is hoztak fel a buszra: csirkét kínáltak sült krumplival. Mivel este 10 után szálltunk le a buszpályaudvaron, taxival vitettük be magunkat a belvárosba. A sofőr még a szállóba is felcsengetett és amikor kiderült, hogy nincs szabad hely, ajánlott egy másik közeli hotelt. Furcsamód azonban ott is telt ház volt! Félúton a harmadik szállás felé megszólított bennünket egy középkorú házaspár. Kétkedve fogadtuk közeledésüket, de végül a fényképek és a reggeli meggyőztek minket, hogy nem lehet olyan rossz a magánháznál lévő kvártély sem. Rajtunk kívül még 4 amerikai lány vendégeskedett a házban. A reggeli tényleg vitte a pálmát. Rántottát kaptunk friss sajtos zsemlével, francia kiflit ananász lekvárral, friss gyümölcsöt, gyümölcslevet és tejeskávét. Ezután jött az információ áradat, mit érdemes megnézni, hova lehet kirándulni. Ráadásul még térképekkel is elláttak minket, amikor végül a Cajas Nemzeti Park mellett döntöttünk. Újabb kirándulás várt ránk a 3500-4000 méteres csúcsok között. Az Egyenlítő közelsége miatt, itt 4000 méteren még csak füves, sziklás tájat találunk, a hóhatár 5000 méter felett kezdődik. Az erdő hiányát a mélyedésekben megbújó kis tavak ellensúlyozták. Az általunk kinézett ösvény egy völgybe ereszkedett le, ahonnan egy másik túraútvonalon tért vissza egy alacsonyabb csúcs mellé. Sajnos ez az próbálkozás a lejtő után kudarcba is fulladt, ugyanis jelzések hiányában nem sikerült a másik ösvényt megtalálni. Inkább a biztos utat választottuk és ugyanarra tértünk vissza, mint amerre elindultunk. Este házigazdánk ajánlott egy hangulatos éttermet, ahol sikerült visszanyerni a túrázással elégetett kalóriákat. Visszaúton zeneszóra lettünk figyelmesek. Az egyik templom előtti téren éppen folklórestet tartottak. Helyi fiatalok élő zenére adták elő a különböző tájegységek néptáncait. Mindegyikhez a megfelelő ruhát öltötték fel, a szüneteket pedig papír hőlégballonok eregetésével és tűzijátékkal töltötték ki. Az élvezetes két órás program végén jött a “vaca loca”, azaz az őrült tehén, amely nem más, mint egy házi rakétákkal felszerelt tehén figura. A készítője a nyakába kapta, meggyújotta a kanócot és elkezdett körbe táncolni a nézők előtt. Az orosz ruletthez hasonlóan, nem lehetett előre tudni, kinél robban a következő töltet. Sikoltozva ugráltak félre azok a bátrak, akik még nem futottak át az utca túloldalára. Utolsó attrakcióként egy háromszintes, petárdakerekekkel felszerelt tornyot gyújtottak meg. Ez elől már a készítők is tisztes távolságba húzódtak, csupán egy tudatán kívüli részeg táncolt a szikrákat köpködő, sebesen pörgő kerekek közvetlen közelében. Részeg embert pedig baj nem érhet, ez köztudott. Vasárnap délelőtt városnéző sétára indultunk. Vallási ünnep volt, a “Paseo de ninos”, azaz a “Gyerekek sétája”. Minden templomból kis csoport indult útnak, amelynek főszereplői azok a gyerekek voltak, akik különböző jelmezekbe bújva elevenítették fel a karácsonyi eseményeket. Angyalkák, pásztorok, szakállas királyok masíroztak zeneszóra az utcákon. Jókor csöppentünk ebbe a városba, sok érdekes meglepetéssel szórakoztatott minket. Visszaúton Guayaquil felé úgy éreztük, újult erővel tudjuk belevetni magunkat az autóért folytatott küzdelembe.
Akkor most következzen az autó visszaszerzésének története. Csütörtökön már bejelentkeztünk a hajótársaságnál, akik némi díj ellenében rendelkezésünkre bocsátották az eredeti hajózási okmányokat és egy spanyol nyelvű levelet a vámhivatal részére, amelyben kérjük, hogy engedjék be az autót az országba. Felhívták a kikötőt is, ahol kiderült, hogy a hajó csak éjjel érkezik, azonban nem tudták megmondani, mikor nyitják ki a mi konténerünket. Péntek délután vagy hétfő délelőtt volt a két lehetséges alternatíva. Mi úgy gondoltuk, megpróbáljuk pénteken elintézni a vámpapírokat, annyival is előbbre leszünk. Reggel kibuszoztunk a kikötő bejáratához, ahol némi bolyongás után megtaláltuk a behozatali oldal ügyintéző ablakait és beadtuk az autó papírjait. Azt mondták, kb. egy óra alatt készülnek el vele és az első emeleten lehet átvenni őket. Az egy óra elteltével felbaktattunk az emeletre, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket és közölték, hogy minden szép és jó, de hiányzik egy bizonyos dokumentum, a “tarja”. Vajon ez mi lehet? Végül sikerült elmagyarázniuk félig angolul, félig spanyolul, hogy ezt a kikötő területén állítják ki, ahova mi nem mehetünk be. Akkor hogy szerezzük meg a papírt? Béreljünk fel egy vámügynököt. Mikor mondtuk, hogy ezt nem akarjuk, jelentkezett az egyik vámügyintéző, hogy ő majd bemegy a kikötőbe és elhozza a szóban forgó okmányt, mi csak várjunk. Nem volt túl sok választásunk, vártunk újabb 3 órát, mivel ebédszünetben természetesen nem dolgoznak. A váróteremben rajtunk kívül még vagy egy tucat ügynök tartózkodott. Ők persze tisztában voltak az ügyintézés sebességével, az időt pedig úgy múlatták, hogy egymásba csavartak semmit nem érő, félbe szabott 20, 10 és 5 dolláros papírpénzeket, majd a bejárat elé dobták a köteget. Amikor a mit sem sejtő delikvens belépett, meglátta az “elvesztett” pénzt és esetleg lehajolt érte, fülsiketítő kurjongatásba fogtak. Elég gyerekes szórakozás. 2 óra körül végre megjelent emberünk, lobogtatta a papírt és közelebb hajolva közölte, hogy kétszer 50 dollárba került a megszerzése. Ehhez hozzátartozik, hogy az ablak felett nagy táblán ki volt függesztve, hogy a vámhivatal minden szolgáltatása ingyenes. Mondtuk, hogy nem fizetünk, mert a hajótársaságnál azt ígérték, hogy mindent ingyen el tudunk intézni. Ezután felmentünk az első emeletre, ahol kiderült, hogy ez a papír, nem az a papír, amire a vámosnak szüksége van, ugyanis azt csak a konténer kinyitása után állítják ki. Ezt eddig miért nem mondta? Vagy csak nem értettük? Na, mindegy, felhívtuk újra a hajóstársaságot, hogy mikor nyitják ki a konténert, de ők csak annyit tudtak közölni, hogy pénteken már biztos nem, talán hétfőn. Kifelé menet elhatároztuk, hogy hétfőn mi szerezzük be a kikötőben a hiányzó dokumentumot. Már az utolsó kijárathoz értünk, amikor a “hamis” papírt megszerző kolléga loholva futott utánunk másik társával, hogy behajtsa rajtunk a tartozást. Persze eszünk ágában nem volt fizetni, főleg így, hogy semmit nem ért az a dokumentum, amit ők szereztek. Végül abban maradtunk, hogy hétfőn 10-kor találkozunk, de valószínűleg ők is sejtették, hogy tőlünk már nem tudnak pénzt kicsalni. Így történt, hogy a hétvégére a hegyekbe utaztunk és vasárnap este tértünk vissza. Hétfőn azzal a gondolattal indultunk a kikötőbe, hogy a nap végére újra autóba ülhetünk. Nem ez volt aznap az egyetlen tévedésünk. A biztonsági szolgálathoz mentünk először, hogy engedélyt kérjünk a kikötőbe való belépéshez. Rögtön két napra adták meg, ők tudtak valamit, amit mi nem. Az útlevél zálogba helyezésével kölcsönöztek nekünk mellényt és sisakot, ami nélkül nem lehet a kikötő területére lépni. Szerencsére gyalogolnunk sem kellett, mert belső, ingyenes busz közlekedik rendszeresen az egyes épületek között. A mi konténerünket a Bodega 7-ben fogják kinyitni. Az irodában megtudtuk, hogy a konténer még nem érkezett meg, át kell hozni a hajó melletti rakodási területről. Segítőkészen felhívták a hajótársaságot, akik még mindig nem tudták megmondani, hogy ez pontosan mikor fog megtörténni. Délben kellett újra telefonálnunk. Addig elbuszoztunk az egyik bevásárlóközpontba ebédelni. A telefonból megtudtuk, hogy ők már értesítették a kikötőt, hogy vigyék át a konténerünket, de nem kaptak választ. Visszatértünk a kikötőbe, ahol újabb kolléga fogadott minket. Mikor megmondtuk, kitől érkezett e-mail-ben a kirakodást kérő levél, rögtön megtalálta a számítógépben. Ekkor megbízta az egyik emberét, hogy hozza át a konténerünket. Újabb várakozás következett. Délután 4 körül már tudtuk, hogy semmi esélyünk aznap viszontlátni az autót. Újra bementünk az irodába és másnap 11-re kaptunk egy időpontot. Kedden pontban 11-kor megjelentünk az irodában. Azt mondták, várjunk még pár percet, mert a hajótársaság képviselője nem érkezett meg. 10 perc múlva kibaktattunk a konténerhez, ami már tárva-nyitva állt. A lakatunkat se szó, se beszéd, levágták. Felháborodva mutattuk, hogy nálunk van a lakat kulcsa, de ez nem igazán hatotta meg őket. Mi pedig mit tehettünk? Szerencsére az autó kulcsai nálunk voltak, azt kinyitni nem tudták. Végre Joe kijárhatott a konténerből és kb. 5 percig vezethette az autót - amíg leparkolt egy zárt ketrecben. Innen csak a vámpapírokkal vihetjük el a járművet. Persze a vámon 11:00-től 14:00-ig ebédszünetet tartanak. Dél volt, de mi megpróbáltuk a lehetetlent és felvittük a hiányzó “tarja” dokumentumot az ügyintézőnek. Szerencsére ott volt és segítőkésznek bizonyult. Kiállította a megfelelő papírokat, majd közölte, hogy várnunk kell 2 óráig, amíg a főnök visszajön és rábiggyeszti az aláírását. Kibaktattunk az épület elé, leültünk a lépcsőre és tovább vizslattuk a szemközti épület mozaikmintáját, illetve a 41 fokot mutató hőmérőt. Hihetetlen, de már fél 2-kor lehozta egy másik kolléga a dokumentumokat és közölte, hogy most jön a tényleges vámvizsgálat. Újabb óra várakozás után előkerült a fiatal hölgyike, szerzett sofőrt és elvitt bennünket az autóhoz. Pár perc alatt összeírta, hogy mit látott (szerencsére nem mélyedt bele a vizsgálódásba), majd közölte, hogy el kell mennie még egy helyre és utána tudja csak nekünk kiállítani azt a dokumentumot, amivel majd a számlázásra kell mennünk. Majdnem 4 óra volt, mire megkaptuk az újabb papírt. A számlázáson kiderült, hogy 55 dollárt be kell fizetnünk az autó tárolásáért és átrakodásáért. Megpróbáltuk meggyőzni őket, hogy a hajótársaság azt mondta, nem kell már semmit sem fizetnünk, de hajthatatlannak tűntek. Mivel 5-ig hozhatjuk el az autót, nem vitatkoztunk hosszasan, engedtünk az erőszaknak és fizettünk. Végre kezünkben volt az utolsó bizonylat is és már csak percek kérdése, hogy elhozhassuk az autót. Szinte röpültünk vissza a kikötőbe és időben meg is érkeztünk. Megkaptuk az irodában a pecséteket, majd indultunk a ketrec őréhez, aki szépen komótosan elkezdte átolvasni a vámpapírokat…és rábökött egy sorra, amiben az állt, hogy motorbicikli. Ő aztán nem adhatja ki az autót, ha a papírokban az áll, hogy motorbicikli! Jó, menjünk a főnökhöz. Hiába, a főnök is úgy gondolta, hogy vissza kell mennünk a vámra kijavíttatni ezt a fatális tévedést. Nem számított, hogy előtte mindenki átolvasta, lepecsételte, lefénymásolta, aláírta a dokumentumot. Ha az utolsó sorban motorbicikli áll, akkor az autó marad. Teljesen magunkba roskadtunk. Már csak egy hajszálon múlt, hogy az autóban ülhessünk, mikor egy ketrecőr beleköp a levesünkbe. Ezt a pechet! Szerda reggel már kezdtünk magunkat úgy érezni, mint Bill Murray a mormotás filmben, amikor bármit tehet, mégis minden reggel ugyanabban a városban, ugyanabban a motelben, ugyanabban az ágyban ébred fel. A kikötőben már többen is ismerősként üdvözöltek bennünket. A történtek után nem mertünk túlzott reményeket táplálni, de azért titokban bíztunk benne, hogy végre ez lesz az utolsó nap, amit Guayaquil városában töltünk. 8:30-kor már a vámosok irodájának ajtaján kopogtattunk. Szerencsére fogadtak minket, annak ellenére, hogy csak 9-től van ügyintézés. Kiállítottak egy V005A formanyomtatványt (az eredeti volt a V005-ös), amiben hivatkoznak az előzőre és kérik, hogy a motorbiciklit tekintsék autónak. A főnök azonban házon kívül tartózkodott, az aláírása nélkül pedig a papír semmit sem ér. Addig a biztonsági szolgálat főnöke felé vettük az irányt, hogy újabb engedélyt kérjünk a kikötőbe való belépéshez. Nem csodálkoztunk, hogy ő sincs a helyén. A két épület között elfoglaltuk őrszem pozíciónkat, hogy rögtön indulhassunk, amint az egyik fejes visszaér. A vámos volt a gyorsabb. Még le sem tette a táskáját, már az irodája előtt toporogtunk. Végre megkaptuk a hőn áhított szignót a korrekciós lapra. Nem sokkal később megérkezett a biztonsági szolgálat vezetője is. Kaján mosollyal nyugtázta, hogy nem sikerült az autót két nap alatt kihoznunk, majd megadta az engedélyt újabb két napra. Biztos, ami biztos alapon. Szerencsére a ketrecőr megelégedett a korrekciós papírral és délben végre a kikötő kijáratánál álltunk az autóval. Azonban még mindig a kikötőn belül! Újabb vámosok kérték a kilépéshez szükséges dokumentumokat. Persze a bürokrácia itt sem pihent. Nem engedhettek ki bennünket, ugyanis a korrekciós papír eredeti példánya még nem érkezett meg hozzájuk. Az ebédszünet miatt ismét egy óra várakozás következett. Ez már hasznosabban telt, tudtunk az autóban pakolni és Joe visszakötötte a második akkumulátort. A természet törvénye, hogy előbb-utóbb a vámosok is jól laknak és kezdődik a délutáni “tegyünk úgy, mintha dolgoznánk, de ne siessünk el semmit” műszak. Megérkezett a kijárathoz az eredeti dokumentum, kaptunk belőle pár fénymásolatot és végre elhagyhattuk a kikötőt - mindhárman. Így jár az, aki bemerészkedik az equadori bürokrácia útvesztőjébe.