Bea & Joe

2006. február 4. szombat |  Nyomtatás

Újra élvezhettük az autó kínálta előnyöket! Nem kellett cipelni a hátizsákot, nem kellett a buszra várni és mi dönthettük el, hol akarunk megállni. Teletankoltuk az autót a jó minőségű és olcsó (60 Ft/l) dízellel, majd délnek indultunk a perui határ felé. Bonita banánültetvények között haladtunk, míg elértük Machala városát, ahol az éjszakát töltöttük. Másnap reggel első dolgunk volt egy szervízt találni, ugyanis esedékessé vált az út során a harmadik olajcsere. A szolgáltatás ingyenes, ha náluk veszed meg az olajat (4500 Ft/két gallon) és Joe végig figyelemmel kísérte a szerelő minden mozdulatát (aki szerencsére hozzáértőnek bizonyult). 5 dollárért még a kardántengelyt is levette, mert a keresztekbe nem ment bele a zsír. Üzemanyagszűrőjük nem volt, de azt sikerült pár órával később, a határvárosban beszereznünk (3 dollárért ingyenes cserével). Még egy utolsó adat az árakról: befóliáztattuk a két utas oldali ablakot és a csomagtartó felőlit 2500 Ft-nak megfelelő összegért. Otthon sokszorosába került volna! Az immáron kellőképpen felkészített autóval dél körül hajtottunk be a határátkelő piaci forgatagába. Szerencsére itt egyszerűbben ment a vámos ügyintézés, mint a kikötőben. Equadori oldalon kipecsételték az autót a Carnet de Passage-ból, azaz az autóútlevélből, perui oldalon pedig beléptették vele. (Használata egyébként már nem kötelező Dél-Amerikában, de megkönnyíti az ügyintézést.) Furcsamód, a perui személybeléptető iroda több kilométerre található a határtól. A faluban forgalmi dugóba kerültünk, ugyanis az átlépésre várakozó, kilométer hosszú kamionsor elfoglalta a főutca nagy részét és az őket kerülgető helyiek pedig a másik felét, így egyirányúvá tették az utcát. A járdára felhajtva sikerült azért kikerülnünk őket, majd a falu végén a balról betorkolló utca miatt bal oldalivá változott forgalommal együtt haladva végül a kamionsor végére értünk. A személyi határátkelőnél megkaptuk a pecséteket, majd autófertőtlenítés után szabadon távozhattunk. A Csendes-óceán partján haladtunk, kopár tájon keresztül Mancora faluig, ahol sikerült kempinget találnunk. Sötétedés előtt lesétáltunk a vízpartra, ahol pár szörfös még az utolsó világos perceket is kihasználta a hullámlovaglásra. Másnap folytattuk utunkat dél felé. Peru területe 12-szer nagyobb hazánkénál, népessége azonban csak 3-szor több. Ebből következően a népsűrűség alacsony, elég messze találtunk egymástól lakott településeket. Északon olajkitermelés folyik, kicsi, bólogató kutakkal. Ezután belehajtottunk a Sechura-sivatagba, igazi homokdűnékkel, amelyek egy-egy szelesebb részen kezdték betemetni az utat. A homokot néha sziklás rész váltotta fel, illetve a hegyekből az óceánba érkező folyók torkollatánál rizsföldek és cukornád ültetvények szakították meg a táj egyhangúságát. Az éjszakát Huanchaco faluban töltöttük, amely szivar alakú, nádból font csónakjairól híres. Sok amerikai turista érkezik ide, főleg szörfösökkel találkoztunk. Innen pár kilométerre található csupán a chimu nép által épített hatalmas város, Chan Chan, ahol a XI-XV.században 60 ezer ember lakott. Történészek szerint korának legnagyobb városa volt. A 10 méter magas falakkal körülvett 9 alkirályságból Tschudi-palotáját restaurálták, ezt nézhetik meg a turisták. Többet valószínűleg nem is bírnának, annyit kell gyalogolni a falak és terek között. Érdekes volt látni, hogyan építkeztek a középkorban ezen a sivatagos tájon. Trujillo városában ismét teletankoltuk az autót, immár az európaihoz közelítő áron és a főváros felé vettük az irányt. Huaralig jutottunk, ahol meglepetésünkre egy 56-os magyar emigráns szólított meg bennünket. Mindketten megörültünk a magyar szónak, bár ő lényegesen ritkábban hallhatja. Mint megtudtuk, a limai magyar követség éves összejövetelén találkoznak és beszélgetnek egymással az itt élő hazánkfiai. Búcsúzóul egy üveg ecetet kaptunk tőle, amellyel a helyi kullancsok ellen védekezhetünk. Vasárnap értünk Limába, Peru fővárosába. Eddig szerencsésen megúsztuk az útdíjakat, mert a fizetőkapuknál mindig az északi irányba haladóknak kellett fizetni. Fordult a kocka, Limánál mindenki fizet az autópálya miatt, tőle délre pedig a déli irányba közlekedőknek kell útjegyet váltaniuk. Az út minőségével nem is volt semmi probléma és a forgalom is elenyésző volt Limáig. A bevezető szakaszon leintett bennünket egy rendőr, mert szerinte áthajtottunk a piroson. 100 solt akart kérni, ami kb. 6000 Ft-nak felel meg. Nagyon tiltakoztunk és végül fizetés nélkül távoztunk. A főváros hatalmas, mi csak a déli részén mertünk behajtani, ahol végül találtunk egy bevásárló központot és automata mosodát. Tiszta ruhákkal és élelmiszerekkel feltankolva folytattuk utunkat Pisco-ig, aznapi szállásunkig. Innen kirándultunk másnap a Paracas Nemzeti Park mellett található Ballestas-szigetekre. A szállodából indult a túra. Busszal vittek minket a kikötőig, ahonnan a kishajó startolt. Félúton megálltunk egy Candelabra elnevezésű homokba rajzolt ábra mellett, amelynek eredete kérdéses, de valószínűleg San Martin követte el, Peru felszabadítója az 1820-as években. További negyed óra -rövidnadrágban fagyasztónak tűnő - hajókázás után értük el célunkat. A szigetek védett területnek számítanak, kiszállni a hajóból nem lehet, de megpróbálják pár méteres távolságra megközelíteni a madárparadicsomot. Hihetetlen számban fészkelnek itt szulák, kormoránok, sirályok, pelikánok, keselyűk és Humboldt-pingvinek, nem csoda, hogy innen exportálták a guanót a XIX.században Európába. A ritka madárfajok mellett több kolónia oroszlánfóka sütkérezett a sziklákon. Nagy élmény volt ilyen közelről megfigyelni ezt a gazdag állatvilágot. Méltán nevezik “a szegény ember Galapagosa”-nak ezeket a szigeteket.
Limától délre megváltozott a táj, a rizst és cukornádat felváltották a szőlő, gyapot és chili paprika földek. Azért nem szűnt meg a sivatag, sőt erre található a világ legnagyobb homokdűnéje, a 2078 méter magas Cerro Blanco. Mi Huacachinca oázisában álltunk meg rövid pihenőre. Csak épp annyi időre, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot, a snowboard sivatagi megfelelőjét. Minden csúszás előtt be kellett vaxolni, de végül leértünk vele a lejtő aljára! Azt hiszem, maradunk a havas változatnál! Késő délután értünk Nazca-ba, ahol az égből rejtélyes vonalak és ábrák láthatók. A várostól északra található egy kilátó, ahonnan három alakzatra látni rá, a fára, a kezekre és a gyíkra, amit a pánamerikai autóút szel ketté (ennyit a perui kultúrvédelemről). Nem messze innen, egy domb magasodik. Ennek tetejéről jól megfigyelhető, hogyan indulnak ki az egyenes vonalak minden irányba. Maria Reiche, aki életét a különös ábrák és vonalak felderítésének szentelte, csillagászati naptárnak tekintette az i.e.900 és i.sz.600 között készített vonalakat. Mások úgy vélik, rituális szertartáshoz használták őket, de senki nem ismeri igazi eredetüket. A reptérrel szembeni szálloda kertjében találtunk kemping lehetőséget. Már táborozott ott két német lakóautóvá alakított Mercedes teherautó. Először azonban a másnapi repülőutat akartuk lefoglalni, így átballagtunk a reptérre. Az első két iroda azonos áron ajánlotta a fél órás repülést, a harmadik azonban jóval olcsóbban (30 dollárért), természetesen emellett döntöttünk. Este még úsztunk egyet a hotel medencéjében, majd beálltunk a hideg vizes zuhany alá - a kempinghez csak ez jár. Reggel 8-kor megjelentünk a repülőtársaságnál, akik leültettek a TV elé és elindították videón az angol nyelvű dokumentumfilmet a Nazca-vonalakról. Már majdnem a végénél jártunk, mikor megkapták a repülési engedélyt és be kellett szállnunk. A gép négy személyes, ebből egy helyet a pilóta foglal el, mellé ült Joe az egyensúly miatt, én pedig hátra. Kaptunk fülhallgatót, amin keresztül hallottuk a pilóta magyarázatát a vonalak felett. Szép volt az idő és a gép sem szállt túl magasan. Első ábra a bálna volt, ami felett a pilóta 45 fokban bedöntötte a gépet és így körözött, míg végre mi is megpillantottuk. Elsőször nehéz volt kivenni a domborzat és egyéb vonalak miatt, de végül sikerült. Joe fényképezett, én kameráztam. Így ment ez, amíg rosszul nem lettem, kb. az út felénél. Nem reggeliztünk és valamiért leesett a vérnyomásom. Ezután Joe fényképezett és kamerázott. Összesen 13 ábrát néztünk meg, amelyek közül legjobban a majom, a kolibri és a keselyű tetszett. Jól látszottak fentről a háromszögek, trapézok és a területen átfutó nyílegyenes vonalak is. Leszállás után visszasiettünk a kempingbe, ahol egy kis vízszintes helyzetben való pihenés után jobban lettem. Megreggeliztünk, majd beszédbe elegyedtünk a németekkel, akik Argentínában kezdték az utat. Elláttak jó pár hasznos tanáccsal, merre menjünk, mit nézzünk meg. Nagyon ajánlgatták a Salar de Uyuni-t Bolíviában, ami egy kiszáradt sós tó. Kaptunk tőlük egy Cuzco-i címet is, ahol lehet kempingezni. Végül összecsomagoltuk a sátrat és elindultunk, hogy átszeljük az Andok magaslatait. Jó minőségű, de kanyargós út vitt minket egyre feljebb. A köves sivatagot felváltotta a füves pusztaság, majd elértük a Pampa Galera természetvédelmi területet, ahol végre lámákat is láttunk szabadon kószálni, ill. az úthoz közel legelészni. Fokozatosan keltünk át az egyre magasabb hágókon. 3600 méteren még jó idő volt, 3950 méteren kicsit eleredt az eső, 4180 méteren már havas esővé változott, végül a 4543 méteres hágón hóesésben keltünk át. Nem gondoltuk volna, hogy 4000 méter felett 100 km/h sebességgel tudunk haladni, de akkora fennsík fogadott bennünket, hogy ezt nyugodtan megtehettük (és az autó is bírta!). Az egyik fizetőkapunál hosszú szőrű alpakka jött kíváncsian megnézni az idegeneket. Borja is követte a nyitott kapun át, alig bírta őket visszaterelni a helybéli család, akik egy fűtetős kunyhóban laktak 4470 méteren. Jóval ebédidő után értünk csak egy nagyobb faluba. A kocsiból próbáltuk végigböngészni az éttermek ajánlatát, amikor az egyiknél két kislány integetve invitált minket a sajátjukba. Kiszálláskor öleléssel fogadtak minket és “Milyen jó, hogy jöttetek!” felkiáltással. Meglepő volt! Menüt választottunk, ami levesből és másodikból (rizses hús vagy hal) állt, ill. mate de coca-t adtak mellé, ami nem más, mint koka levelekből főzött tea (állítólag használ a magassági betegség ellen). Ízletes volt az ebéd és közben elbeszélgettünk a kisebbik lánykával, aki 8 éves volt és szeretett volna angolul tanulni. “Gyertek vissza!” szavakkal, integetve búcsúztattak. Az Andok átszeléséhez két nap szükséges, így kénytelenek voltunk éjszakára szállást keresni. Sok település azonban nem akad a magas hegyek között. Végül sötétedés után értünk Chalhuaca faluba, amely 3700 méteres magasságban fekszik a tengerszint felett. Beparkoltunk a Plaza Hotel zárt udvarába, lealkudtuk a szoba árát, majd sétálni indultunk a főutcán. Kipróbáltuk a helyi internetet, de fél óránál tovább nem bírtuk, olyan lassú volt. Nem is jöttek be rajta a magyar oldalak! Látnivaló sem akadt több, inkább aludni tértünk. Másnap kora reggel megtankoltuk az autót (persze itt még drágább volt az üzemanyag az elszigetelt helyzet miatt) és folytattuk az utat keleti irányba. A domborzat a következőképpen alakult: 2850 m - 1850 m - 3958 m - 1923 m - 3650 m. Hegyre fel, hegyről le! Délután 3 körül értünk Cuzco városába. Első megállónk a Plaza de Armas, azaz a helyi főtér volt, ahol csak úgy hemzsegnek az utazási irodák és az éttermek. A 4 napos inka gyalogtúrát akartuk lefoglalni, amely az inkák által használt ösvényen keresztül vezet a Machu Picchu-hoz, és bíztunk benne, hogy nem érkeztünk túl későn. (Februárban ugyanis lezárják az ösvényt - takarítás, szemétszedés, tereprendezés címszó alatt). Január 25-e volt, de a regisztrációhoz 4 nap szükséges, csak utána lehet indulni. Ráadásul akklimatizálódnunk is kellett, hiszen tengerszinten töltöttük az elmúlt két hetet, Cuzco pedig 3400 méter magasan fekszik. Szerencsénk volt, mert már a második irodában az általunk kívánt ár alatt ajánlották az utat. 165 dollárt fizettünk fejenként, amely tartalmazta az utazás (oda busz, vissza vonat és busz), a belépőjegy, a szállás (kemping), az étkezés (reggeli, ebéd, délutáni tea, vacsora), az idegenvezető és a hordárok díját. Még belefértünk a január 29-én induló turnusba, amire előttünk hárman fizettek be ennél az irodánál. A túra február 1-én ér a Machu Picchu-hoz. Nem volt más dolgunk, mint megtalálni a szállást és rápihenni az előttünk álló megpróbáltatásra. A kempinget GPS koordináták alapján próbáltuk megközelíteni, de az a szűk, macskaköves utca, amin elindultunk, meredek lépcsősorban végződött. Visszatolattunk, majd terepfokozatba kapcsolva sikerült kijutnunk egy szélesebb útra. Innen már csak párszáz métert kellett megtenni és rátaláltunk a holland pár által működtetett kempingre. Ők éppen elutaztak, de a náluk vendégeskedő, 5 éve úton lévő, német motoros pár is szívélyesen fogadott bennünket. Felállítottuk a sátrat, majd elfoglaltuk a vendégházat, amely egy kis konyhából, fürdőből és gázkonvektorral ellátott olvasószobából állt. Utóbbi jól jött a 10-15 fokos, esős délutánokon. Este a németek meghívtak borozni a nagy házba, ahol kandallótűz mellett melegedhettünk. Fürödni is csak ott tudtunk, mert az elmúlt napok esőzései miatt a kis ház patakvízzel működő zuhanyzójából barna színű sárlé csordogált. A következő pár napot a város felderítésével töltöttük. Cuzco az inkák fővárosa volt 1533-ig, amikor Pizarro bemasírozott a spanyol hadsereggel és porig rombolta. Tehát inka emlékeket (néhány falrészlettől eltekintve) csak a városon kívül találni. A romok helyén spanyol stílusú épületeket és templomokat emeltek, azaz szép, gyarmati stílusú főtéren és belvárosban sétál az a rengeteg turista, aki innen kezdi túráját a Machu Picchu-hoz. A főtér keleti oldalán található az 1559-ben épült katedrális, amelyhez jobbról és balról is két kisebb, szintén középkori templom kapcsolódik. Déli oldalon másik két templom emelkedik, a nyugati és északi oldalt pedig tornácos házak díszítik. Sétálni nem egyszerű dolog a téren, ugyanis lépten-nyomon árusok, cipőpucolók, éttermek és utazási irodák képviselői zargatnak “jobbnál-jobb” ajánlatokkal. A sok látnivaló közül mi a Santo Domingo templomhoz tartozó apátságot néztük meg belülről, mely az inka Coricancha alapjaira épült. Coricancha quechua nyelven “arany udvar”-t jelent - állítólag 1400 kg arannyal vonták be a templom falait. A kolostor belső udvarán ma Szent Domonkos életéről szóló festmények alatt sétálhatunk, a megmaradt inka falrészleteken azonban megcsodálhatjuk a kövek pontos illesztését. Egyébként az inkák Cuzco-t puma alakúra tervezték, melynek fogai ma is láthatók Sacsayhuaman romjai között, az északi részen. Szállásunk ennek közvetlen közelében helyezkedett el, ahonnan 20 perces sétával jutottunk le a macskaköves utcákra. Harmadik nap már felfelé is gyalogoltunk, igaz, egy óra alatt értünk fel és a levegővétellel is problémáink voltak. Ennyi edzés azonban szükséges volt a gyalogtúra előtt.
Végre elérkezett a várva-várt nap. Reggel fél 8-kor kint álltunk az úton és vártuk a buszt, amely elvisz minket a 82.kilométerig. Szép, napsütéses idő volt, ennek nagyon örültünk az elmúlt napok esőzései után. Fél 9-re sikerült összeszedni az útitársakat, három fiút (francia, kanadai és ír), valamint egy lányt az USA-ból. Idegenvezetőnk Jhon volt (spanyol írásmóddal), egy vidám helyi fiatalember, aki elég jól beszélt angolul. Rajtunk kívül még 5 hordár utazott a buszon. Urubamba-ban reggelizett a csapat, majd Ollantaytambo-ban még mindenki feltölthette tartalékait, beszerezhette a hiányzó túrabotot vagy kokaleveleket. Délben érkeztünk a 82.vasúti kilométerhez egy göröngyös földúton. Egy nap max. 500 turista vághat neki az inka ösvénynek, ezért szükséges az előzetes regisztráció. Már több csoport táborozott az indulási helyen, 2750 méteres magasságban. Szakácsaink előkapták a felszerelést és sebtiben elkészítették a levesből és spagettiből álló ebédet. Közben a háttérben előbukkant a felhők közül az 5750 méteres hófödte Veronica-csúcs. 1-kor végre beállhattunk az ellenőrző kapuhoz és azon átjutva már szaladt is a lábunk alatt az ösvény. Átkeltünk az Urubamba folyó függőhídján és 6 km megtétele után értünk Llaqtapata romjaihoz. Egy meredély széléről láttunk le az inka városra, amely romjaiban is lenyűgözi az embert. További két és fél óra túra következett, ez többnyire emelkedőt jelentett, majd megérkeztünk szálláshelyünkre, a 2900 méteren található Wayllabamba falucskába. Amíg teáztunk és pattogatott kukoricát majszoltunk, a hordárok felállították a sátrakat. Vacsoráig kipihenhettük a nap fáradalmait, amely a magasság miatt volt inkább megerőltető - a ritka levegő miatt hamarabb fárad az ember. Vacsorára sült halat kaptunk, majd egy kis beszélgetés és a másnapi útra vonatkozó eligazítás után együtt csodáltuk az égen tündöklő millió csillagot. Reggel 6-kor a hordárok ébresztettek bennünket. Kiadós reggelivel készített fel minket a szakács az előttünk álló 4200 méteres csúcs meghódítására. Lekváros zsemle, palacsinta, tejbedara, joghurt, müzli gyümölcsökkel - soknak tűnt, de akkor még nem tudtuk pontosan, mi vár ránk. Az út folyamatosan, meredeken emelkedett. Az első két órában még kerülgettük a lemaradó argentinokat és próbáltuk tartani az iramot a többiekkel. Jól esett félúton a pihenő a kis pataknál. Megtöltöttük palackunkat a forrásvízzel, majd csepegtettünk bele fertőtlenítőszert. Elfogyasztottuk tízórais csomagunk tartalmát is (müzliszelet, alma, cukorka), de hiába. Az ezt követő szakasz minden energiánkat felemésztette. Valószínűleg nem kellett volna annyi pihenőt beiktatnunk, ha több időt töltünk felkészüléssel. Az utolsó métereken Joe nem bírta lassú tempómat, inkább a csúcsról szurkolt, hogy ne álljak meg minden tizedik lépés után. Végül 4 és fél óra alatt gyűrtük le az 1300 méteres szintkülönbséget. A hágóról mindkét völgybe szép kilátás nyílt. Csak épp annyit pihentünk, amíg ismét normál tempóban vettük a levegőt. A túloldalon kővel kirakott lépcső várta, hogy leereszkedjünk rajta. Nem volt éppen térdkímélő útvonal. Táborunk 3500 méteren feküdt. A hordárok az út nagy részét gumiszandálban, 30-40 kilós csomagokkal a hátukon, futva tették meg (legalábbis amikor láttuk őket), így már jóval előttünk megérkeztek és üdítővel fogadtak minket. A sátrak is készen álltak és végre elfogyaszthattuk a jól megérdemelt ebédet. Ezután mindenki visszavonult pár órás pihenőre. Az öt órai teát követően ismét volt erőnk lábra állni és bejárni a táborhelyet. A kiadós és ízletes csirkés vacsora után a túravezető kártyatrükkökkel szórakoztatott bennünket. Nem sokáig, mert a fáradtságtól mindenkinek leragadt a szeme. Inkább aludni tértünk. Kezdtünk hozzászokni a 6 órai keléshez. Reggeli után már csak egy 3850 méteres hágóhoz kellett felmászni. Amint bemelegedtünk, elmúlt a kezdeti izomláz. A csúcs alatt megpihenhettünk egy inka katonai erődnél. A hegy túloldalán ismét lejtő következett (minő meglepő), majd rövid emelkedő után, felhőbe burkolózva fogadtak minket Sayacmarca inka falai. Meghallgattuk az idegenvezető magyarázatát, majd lesétáltunk a völgybe, hogy átkeljünk egy kis patakon. Innen enyhén emelkedett az út, de gyönyörű esőerdőn vitt keresztül. Az egyik hágón megebédeltünk és feltöltődve kezdtük meg az ereszkedést a következő inka városhoz, Phuyupatamarca-hoz. Aznapi szálláshelyünk már csak pár órányi sétára volt. Az út gyönyörű tájon vitt keresztül és a szép színes virágok között még orchideákat is találtunk. 5 óra körül érkeztünk a sátorhoz. Tea után elindultunk felfedezni a kis természettudományi múzeumot és Winaywayna inka romjait. Visszaúton világító bogarak nyüzsögtek a sötétben. Elérkezett a búcsú ideje. A hordárok és a szakács csak idáig kísértek bennünket. Utolsó vacsoránk igazi lakoma lett. Sült csirke, töltött chili paprika, tojással töltött krumpli, tészta, rizs, zöldség, saláta - nem is bírtuk megenni. Ezután következett a hordárok bemutatása és megjutalmazása egy kis borravalóval. Végül a túravezető szellemsztorikkal próbált minket a jobb alváshoz segíteni. A 4.nap reggelén 4 órakor volt az ébresztő és 5-kor már zseblámpával botorkáltunk a következő ellenőrzőpont felé. 7 óra után értünk Intipunku-hoz, azaz a Napkapuhoz. Itt pillantja meg az ember először a Machu Picchu-t és ha időben érkezik, akkor láthatja, hogyan váltja fel az árnyék helyét a nap a lenyűgöző romvároson. Csodás látvány! Még egy óra ereszkedés után értük el a város falait. Lepecsételtettük jegyünket és leadtuk hátizsákjainkat. Ezután következett az idegenvezetővel a körséta, amelyen végigjártuk a hely fő nevezetességeit. Machu Picchu-t egy amerikai történész, Hiram Bingham fedezte fel 1911-ben. A spanyolok valószínűleg nem jutottak el idáig, mert egy krónikájuk sem említi ezt a várost. Pontos funkcióját is csak találgatják, de a minőségi kőmunka és díszítések azt sugallják, hogy fontos vallási központ lehetett. A felfedező sétát a “Nap templománál” és a “Királyi sírnál” kezdtük. Az inkák a napot imádták istenként, ami a spanyoloknak nem tetszett, így kevés napnak szentelt hely maradt fenn ilyen jó állapotban. Emellett 16 vallási fürdőből csordogál le a víz. Következő látnivaló a “Királyi palota”, amely egy kis ház saját fürdőszobával. Ennél feljebb helyezkedik el a “Szent tér”, amelyet három épület vesz körül: a “Főpap háza”, a “Három ablak temploma” és a “Főtemplom”. Az elnevezések természetesen a felfedezőktől származnak, nem tudni, hogy hívták az inkák ezeket a helyeket. Még feljebb található Intihuatana, a “Napszentély”, amely az évszakok kezdetét jelezte a nap állásából. Innen jó kilátás nyílik a lejjebb elterülő “Központi térre”, illetve a még lejjebb található lakó- és mezőgazdasági szektorra. Itt ért véget idegenvezetős körtúránk, majd szabadprogram következett 14:30-ig, amikor Aguas Calientes-ben, azaz a völgyben lévő kisvárosban találkozunk, hogy átvegyük a vonatjegyeket. Sajnos már nem maradt erőnk megmászni a romok mellett magasodó nagyobb hegyet, a Huayna Picchu-t, csak a kisebbikről csináltunk néhány képet. Délután 1-ig üldögéltünk és sétáltunk a romok között, néztük a legelésző lámákat és a fogyni nem akaró, legkülönbözőbb nemzetiségű turistacsoportokat, majd megkezdtük a másfél órás ereszkedést a völgybe. A tetőn színes tógába öltözött kisfiúk várták a lefelé induló buszokat - amint az elindult, elkezdtek lefelé futni a gyalogösvényen és ahol az keresztezte a busz útját, megálltak integetni a turistáknak. Először cselre gyanakodtunk, azt hittük, minden kereszteződésben másik fiú fut tovább, ugyanolyan ruhában, de nem! Ezek a 8-12 éves fiúk, autógumiból készült saruban, fél óra alatt lefutnak a hegyről! Hihetetlen! Az út végén a buszsofőr felveszi őket, ők pedig végigjárnak a buszon és bezsebelik a jólelkű turisták adományait. Ahol ők felszálltak a buszra, nekünk onnan még további fél órát kellett gyalogolnunk a megbeszélt találkahelyig. Ez egy étterem volt, ahol már jóllakottan ott ültek a többiek. Mint kiderült, ők nem sétáltak le a hegyről, az egyszerűbb buszozást választották. Nem is látták a rikácsoló papagájcsapatokat elrepülni a fák felett! Megkaptuk a vonatjegyet, elbúcsúztunk az idegenvezetőtől, aki a helyi járatos vonattal jön (tízszer olcsóbb, mint a turistavonat) és elindultunk az állomásra. A bejáratnál még fel lehetett tankolni süteménnyel, sörrel, a vonaton pedig ingyen üdítőt osztott a két utaskísérő. Fáradtan, de csodás élményekkel gazdagon hagytuk magunk mögött az inka fellegvárat. Ollantaytambo-ban várt minket a busz és este 8-kor tett ki Cuzco belvárosában, ahonnan taxival jutottunk el a kempingbe. Fürödni sem volt erőnk, csak beestünk a sátorba és mély álomba merültünk. Másnap 11-kor találkoztunk a többiekkel az egyik kávézóban. Csak ketten jöttek el, mert a fiúk este alvás helyett bulizni indultak és reggel 6-kor kerültek ágyba. Mi azért felelevenítettük a túra élményeit és elégedetten mondhattuk, hogy nagy élmény volt, szerencsések voltunk az irodával és az idővel is. Hallottuk másoktól, hogy eladták a vonatjegyüket vagy nem várta őket a busz a vonat után és taxizniuk kellett, nem kaptak eleget enni vagy túl sokan voltak egy csoportban. Nekünk minden összejött!
Másnap reggel búcsút vettünk a hollandoktól és a kempingben állomásozó idősebb, német házaspártól, akik egy 40 éves, mentőautóból átalakított Mercedes lakóautóval járják Dél-Amerikát, majd útnak indultunk Puno felé, a Titicaca-tóhoz. Hihetetlenül gyönyörű fennsíkon haladtunk keresztül 3800 méter feletti magasságban. A kristálytiszta levegő miatt az ég kékebbnek látszott, a felhők fehérebbnek, a fű zöldebbnek. Lámák, birkák legelésztek a fűtetős kunyhók mellett. Megmásztunk egy 4330 méteres hágót, majd leereszkedtünk a tó szintjére, 3820 méteres magasságba. A Titicaca-tó több “leg”-gel is büszkélkedhet: a világ legnagyobb tava 2000 méter felett, Dél-Amerika legnagyobb tava és a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Múzeumként látogatható rajta az1862-ben épített angol gőzös, a Yavari, amely 1383 darabban érkezett a Csendes-óceáni kikötőbe, majd öszvérháton átkelt az Andokon és végül 1870-ben bocsátották vízre a tavon. Szénhiány miatt szárított lámatrágyával üzemeltették és 100 év szolgálat után helyezték nyugállományba, Egy angol nő vette meg, felújította és nemsokára újra utasszállítóként funkcionálhat a hajó. Puno-ban nem volt könnyű garázsos szállást találni, de végül beállhattunk egy szálló melletti zárt udvarba. Egy biciklis riksával elvitettük magunkat a kikötőbe, ahol megtudtuk, hogy reggel 9-től folyamatosan indulnak hajók az úszó szigetekre. Ezután a belvárosba kerekezett velünk a triciklis taxis, ahol találtunk egy kebab árust. Nem is hasonlított a kebabra, amit árult! (Ezt elmondhatjuk a Cuzco-ban elfogyasztott pizzáról is!) Reggel a piacon reggeliztünk sajtos szendvicset és forró kakaót, majd hajóra szálltunk és fél óra múlva már az úszó sziget imbolygó-süppedős nádtalaján álltunk. Igen, az itt lakó uros nép tagjai ma a turistákból élnek, de akkor is nagy élmény a csupa nád településeket látni! A sziget “talaja” kb. 2 méter vastag és ahogy rohad az alsó réteg, úgy töltik fel a tetejét friss tortora náddal. A kunyhók mellett kis veteményesben krumplit termesztenek, kikötött kormoránokkal halásznak és szabadidejükben ajándéktárgyakat készítenek. Az egyik ház tetején napelemet láttunk, belsejében pedig kis tévét - szóval nincsenek annyira elzárva a külvilágtól, mint az inkák idejében, amikor azért költöztek a szigetekre, hogy elkülönítsék magukat a harcos törzsektől. Három szigeten szálltunk ki, az egyiken elcsábultunk friss sült pisztrángra főtt krumplival, a másikon pedig vettünk egy kis nádhajót. Délben indultunk tovább Bolívia felé. Az egyik falu focipályáján zenés-táncos produkcióval vártak minket. Persze nem minket vártak, hanem a hétvégi ünnepségre készültek, de mi tanúi lehettünk a főpróbának, igazi helyi népzenét, néptáncot nézhettünk végig. Ezzel a műsorral búcsúzott tőlünk Peru utazásunk 147.napján.