Bea & Joe

2006. február 13. hétfő |  Nyomtatás

Február 4-én értük el Peru és Bolívia határát. Sorompó zárta el az utat, amire több rendőr is vigyázott. Először a személyi kilépést intéztük el, majd a rendőrök kérték el a papírjainkat. Megpróbáltak az együttműködésükért pár dollárt beszedni, de rossz helyen kopogtattak. A vámos szerencsére normális volt, elbeszélgetett velünk Magyarországról miközben engedélyezte az autó kilépését. Bolíviai oldalon nem fogadták el az autóútlevelet, mert az nem tartalmaz minden adatot, amire nekik szükségük van, így külön papírost állítottak ki. A rendőrök ott is próbáltak plusz bevételhez jutni, de úgy tettünk, mint ha nem hallanánk. Végül mindkét sorompón a szembejövők segítettek át. A rendőröktől hiába vártuk volna, hogy felnyissák előttünk. Ilyen egy korrupt határátkelőt! A túloldalon Copacabana várt minket. Nem hasonlított brazil névrokonához, de kellemes, nyugodt tóparti falucskának bizonyult. 750 Ft-nak megfelelő bolivianoba került kettőnknek a szállás egy garázsos motelben, amelynek tetejéről szép kilátás nyílt a Titicaca-tóra és a környező hegyekre. Felderítő sétára indultunk. Első utunk a templomba vezetett, amelynek külön kápolnája várta a gyertagyújtókat. A főutcán végig árusok kínálták portékájukat, ugyanis sok turista megfordul itt Peruból jövet. Nem messze található az Isla del Sol, a Napsziget. Egy ősi legenda szerint itt született a Nap és a sziget északi részén emelkedett ki a sziklából az inkák első uralkodója. A faluból hajóval lehet a szigetre jutni, majd pár órás séta után a sziget másik pontjáról indul vissza a bárka. Másnap reggel mi is jegyet váltottunk a túrára, majd megreggeliztünk a kikötő kávézójában és elfoglaltuk helyünket a felső fedélzeten. A hajóra két motor is fel volt szerelve, de csak az egyiket indította be a kapitány. Képzeljetek el egy lassú hajót! Na, ez még annál is sokkal lassabban vánszorgott a cél felé. Egy közepes úszó simán lehagyta volna. 2 és fél óra múlva kötöttünk ki a sziget északi csücskén. Addig egy horvát nemzetiségű világjáró lány szórakoztatott minket kínai kalandjaival. Végigsétáltunk a hegygerincen, ahonnan szép kilátás nyílt a tóra. Található a szigeten néhány kisebb inka rom is, de azokat kihagytuk, láttunk sokkal szebbeket Peruban. Nem kápráztatott el minket a hely, nem bővelkedik sem állatokban, sem növényzetben. Amíg a hajóra vártunk egy helyi kislány próbálta belefonni a hajamba díszes szalagját. Nem akartunk semmit költeni, de olyan aranyos volt, hogy végül vettünk tőle egy kis sípot. A visszaút a tűző nap miatt még rosszabbul telt és még lassabbnak tűnt. A szállás felé sétálva azonban meglepetésünkre Christy jött szembe, az ír srác, akivel együtt túráztunk Peruban. Neki kapóra jött a korrupt határátkelő, ugyanis átaludta a buszon a határátlépést, amikor Peruba érkezett, így nem volt belépési pecsétje. Limában sem sikerült elintéznie a dolgot, vissza akarták küldeni az equadori határhoz pecsételtetni. Itt azonban Stan, a francia csapattárs, aki töri a spanyolt, meggyőzte a vámost, hogy engedje át barátunkat 20 dollár ellenében. Az utazás Equadorig jóval többe került volna. Megbeszéltünk vele egy esti találkát, majd vacsorázni indultunk. Bolívia bizonyult a legolcsóbb országnak Dél-Amerikában. A vacsoráért 125 Ft-ot fizettünk (leves és sült pisztráng volt a menü)! Innen átsétáltunk a zenebárba, azaz egy olyan szórakozóhelyre, ahol körben tévék voltak felerősítve és választani lehetett, milyen videóklippeket sugározzanak. Megérkezésünkkor éppen a 80-as évek diszkóslágerei szóltak. Jó hangulatú hely volt. Miután barátaink is megjöttek, kiírtuk Christynek CD-re a képeit. Megnézte, mi merre jártunk az elmúlt pár napban. Irigykedett egy kicsit az úszó szigetek miatt, mert a buszuk nem állt meg Puno-ban, így azt ők kihagyták. 11 körül úgy búcsúztunk egymástól, hogy pár nap múlva La Paz-ban találkozunk. Másnap reggel el is indultunk a főváros felé. A tóparton kanyargott az út, ami itt még aszfaltozott és egész jó minőségű volt. Az egyik falunál azonban végeszakadt és kompos átkelés következett. A komp egy hosszú, fából ácsolt teknő volt, de pont előttünk vittek át vele egy kisbuszt, így nem kételkedtünk benne, hogy elbírja-e a mi autónkat. Lassú, de biztonságos átkelést hajtottunk végre a fiatal révésszel. A túloldalon finom csirkehúsos szendvicseket reggeliztünk, majd folytattuk az utat a Titicaca-tó mentén. Kb. 4000 méteres magasságból pillantottuk meg a fővárost, amely egy hosszú völgyben fekszik. Megkezdtük a leereszkedést a központig, ahol azt reméltük, hogy garázsos szállásra akadunk. Két óra bolyongás után beláttuk, hogy ez hiú remény. Ekkor már a dél felé vezető kiutat próbáltuk megtalálni - szintén sikertelenül. Eljutottunk a gazdag negyedbe (3400 méteren), ahonnan visszaküldtek minket a belvárosba. Ott kiderült, hogy vissza kell másznunk 4000 méterre, mert az út ott ágazik el dél felé. Oruro városát céloztuk meg és egy tankolás, egy jégeső és sokszori útdíj befizetése után meg is érkeztünk. Több helyet végigjártunk, mire megtaláltuk a megfelelő szállást. A város nem kínált túl sok látnivalót, de vacsorázni tudtunk és az internet is olcsó volt. Reggel megtudakoltuk a turista irodában, hogy járhatók-e keleti irányban az utak a sok esőzés miatt vagy inkább déli irányba, Argentína felé hagyjuk el az országot. Hallottunk olyan rémhíreket, hogy a Pantanal felé, azaz keletre víz borítja az utakat és ez könnyen elképzelhető az esős évszakban, a mocsaras környéken. A németek dél felé jöttek, az az út járható volt és nagyon dicsérték a környéket is. Végül a déli irány mellett döntöttünk, ami a világ legnagyobb sós tavához vezet, a Salar de Uyuni-hoz. Huari városa után azonban elfogyott alólunk az aszfalt és földút következett. Útdíjat persze továbbra is szedtek, reméljük ebből épül előbb-utóbb a betonút. A táj nagyon szép volt, a lakott települések ritkák (sok az elhagyott, üres ház) és több szellemfalut is láttunk (azaz nem találtunk egy teremtett lelket sem a faluban, csak a feldőlt gyerekbicikliből és száradó ruhákból gondoltuk, hogy vannak lakói). Mivel a sós tavat ebben az évszakban víz borítja, az volt a tervünk, hogy megkerüljük északról, a nyugati oldalán pedig déli irányba fordulunk és a chilei határ mentén haladunk az Avaroa Nemzeti Parkig. A földút elég rázós volt, hullámos, de 70-80 km/h sebességnél “kisimult”. Ilyen gyorsaságnál azonban nem látni időben a nagy gödröket és a kavicsos részen meg-megcsúszik a kerék. Szóval figyelmesen kell vezetni! Egy darabig jól haladtunk a nagy síkságon, kétoldalt pampa jellegű táj, elvétve lámákat és vikunyákat láttunk legelni. Egyszer csak folyó keresztezte az utat. Ez még nem lett volna baj, ha van rajta híd. De nem volt! Sűrű, barna színű, sáros folyó volt, túloldalán egy motoros ült a porban. Mi tévők legyünk? Meg kellene nézni, milyen mély. Már készültünk levetni a cipőt, amikor észrevettük, hogy egy kisbusz közelít a túloldalon. Hohó, megnézzük, hogyan jön át és akkor kiderül, milyen mély a víz. A busz habozás nélkül a vízbe hajtott, ami nem volt túl mély, kb. 35 centis lehetett. Megnyugodtunk, hogy ezen nem lesz nehéz átkelni, amikor szürcsögő hangot hallatott a kisbusz motorja és leállt a folyó kellős közepén. Na, plusz munka következik. Szerencsére ki volt betonozva a folyómeder, biztos talajon kezdhettük meg a vontatást. Beletelt kis időbe, amíg a buszsofőr és segítői megtalálták a vontatószemet a víz alatt. A kihúzás gyorsan ment, de a buszt később sem sikerült újraindítani. A sofőr már a vontatás kezdetén sebességbe tette a váltót, amivel valószínűleg több kárt okozott, mint hasznot. A szárazföldön aztán kb. 15 ember szállt ki a 10 személyes, lestrapált járműből. Az egyik utas odajött hozzánk kezet fogni, de a többiektől még csak egy köszönömöt sem hallottunk. Mialatt átkeltünk a folyón, újabb kisbusz érkezett, aminek tetejére éppen akkor pakolták fel a német rendszámú motort. Valószínűleg ugyanúgy járt, mint az általunk kivontatott kisbusz. A mi autónk könnyedén vette az akadályt és már robogtunk is tovább a napsütésben. A következő látnivaló egy meteorit által létrehozott hatalmas kráter volt, alján vörös színű tóval. Ennek partján furcsa, gyomra emlékeztető zöld növényt termesztettek, később megtudtuk, hogy ez a quilua, egy rizshez hasonló gabonaféle, amely a helyiek fő tápláléka. Bolívia talán az egyetlen ország az eddig látottak közül, ahol úgy éreztük, hogy érintetlen tájon hajtunk keresztül. Nem voltak villanyoszlopok, a forgalom elenyésző és ameddig elláttunk, semmi nyomát nem tapasztaltuk a civilizációnak. 3800 méteres magasságban voltunk, az Andok csúcsai mégis nagyon távolinak tűntek. Aznapi úticélunk Salinas de Garci Mendoza volt, de addig még pár folyó keresztezte utunkat. Szerencsére a legtöbb alja betonozott, így az átkelés nem okozott nagy problémát. Joe minden alkalommal ellenőrizte, hogy nem ment-e víz a légszűrőbe, de a beépített snorkel kiállta a próbát. Az egyetlen, ami nem bírta a strapát, az az első rendszámtábla volt. Szegényt már csak egy csavar tartotta, féloldalasan lógott a helyén. Nem is akartuk kitenni további megpróbáltatásoknak, inkább leszereltük és az egyik dobozba süllyesztettük. Benzinkutat természetesen nem találtunk, hiszen még házak is alig voltak, üzemanyaggal pedig nem álltunk túl jól. Azt hittük, Salinas nagy hely, ahol majd minden kapható, de tévedni emberi dolog. Pici falucskát találtunk, amelynek kis főterén a templom mellett volt az egyetlen étterem és fogadó. Üzemanyagot a falu szélén árultak egy magánháznál, 20 literes kannákban. Vettünk 40 litert, amiből 20-at a pótkannába töltöttünk. A szálláson nem volt fürdőszoba, ezért csak 10 boliviano (250 Ft) volt fejenként. A vacsora ennek felébe került, levest kaptunk és tésztafélét valamilyen kis darab hússal. Túrát csak a száraz évszakban indítanak, így nem tudtunk másokhoz csatlakozni, mint ahogy elképzeltük. Reggel Llica felé indultunk tovább. Már az is nehézséget okozott, hogy melyik irányba hagyjuk el a falut. Egy idősebb néni igazított végül útba. További fél óra vezetés után hármas útelágazáshoz értünk, ahol természetesen nem jelezte egy tábla sem, melyik a helyes út. Mivel nem volt senki a környéken, megkérdezni sem tudtuk. Nehéz szívvel úgy döntöttünk, visszafordulunk. Pedig már elég közel voltunk az 5400 méteres, havas Tunupa vulkánhoz és flamingókat is láttunk a sós talajt borító sekély vízben. Az éjszakai eső miatt a folyók szintje kicsit megemelkedett, de azért sikerült száraz kocsibelsővel átkelnünk rajtuk (jó a szigetelés az ajtóküszöböknél). Találtunk egy rövidítő utat Uyuni felé. Egy darabig elhagyatottnak tűnő úton haladtunk. Az egyik elágazásnál nem tudtuk, merre forduljunk, de hamar kiderült, hogy melyik a helyes irány, ugyanis méteresre duzzadt széles folyóhoz vezetett az általunk választott út. Vízméréshez jól jött a Machu Picchu-t is megjárt túrabot. Visszatértünk az elágazáshoz és a másik irányba folytattuk az utat. Mi van, ha minden út a folyóhoz vezet? Azzal nyugtattuk magunkat, hogy talán valahol lesz rajta híd. Hát a következő falunál sem volt híd, de a vasút a túloldalon ment és a folyómeder is szélesebbnek és kibetonozottnak tűnt. Joe fogta a botot és elindult lábat mosni. Már visszafelé tartott, amikor megállt mellettünk egy helyi jármű és a sofőr útba igazított Uyuni felé. Jó, hogy nem keltünk át a folyón, mert pár kilométer után jöhettünk volna vissza rajta. Ezután a helyi emberke feltűrte a nadrágszárát és az autót gyerekestül hátrahagyva átfutott a folyón a faluba. Biztos sürgős dolga akadt. A kevés bolíviai vasútvonal egyike az Oruro-Villazon vonalon halad és keresztezi Uyuni-t, így ha láttuk a síneket, tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Az ebédet Rio Mulato-ban költöttük el, ahol meglepően finom marhasültet kaptunk rizzsel és salátával. Innen már csak további 100 kilométer földút volt hátra. A faluból kihajtva egy kis folyó keresztezte utunkat, ami nem tűnt túl veszélyesnek és teli hassal amúgy sem akaródzott kiszállni és átgázolni rajta. Ennek meg is lett a böjtje, ugyanis amint belehajtottunk, a motorháztető eltűnt a víz alatt, a kerekek nem találtak fogást a kavicsos folyómeder alján és a sodrás eltolta jobbra az autót. Nagyon megijedtünk, de egy gyors sebességváltás után az autó ügyesen kihúzott bennünket a mély vízből. Tanultunk az esetből és ezután leellenőriztük a vízmélységet a folyóknál, illetve zárt differenciálművel hajtottunk át rajtuk. A forgalom kicsit megélénkült, azaz szembejött két összkerékhajtású kamion, sőt egy Pajero dzsip megelőzött bennünket! Nem sokkal később azonban utolértük, ugyanis elakadt a sárban. Na, mi majd balról kikerüljük. Elég elveszett ötlet volt. Pár méterrel jutottunk tovább, aztán mi is a sárba süllyedtünk. Papucs le, kiszállás a hideg trutyiba, elő az ásót és be a kerekek alá a gumiszőnyeget. Ezután terepfelderítés következett, majd terepralli a következő 50 méteren. Azért mi előbb kijutottunk, mint a másik dzsip! Nekik még ásójuk sem volt és tele volt utassal az autó. Ide tartozik, hogy az eső miatt aznap nem jártak a buszok és mindenki az út mellett stoppolt. Hozzánk is próbáltak többen bekérezkedni, de csak két ülésünk van, úgyhogy nem tudtunk senkit sem felvenni. Kalandos napunk volt. Láttunk legelő lámákat, bárányokat, csacsikat, sőt, még egy emu is átfutott előttünk az úton! 10 óra alatt sikerült 270 kilométert megtennünk. A lényeg, hogy Uyuni-ba értünk, ami város és benzinkútja is van! Befészkeltük magunkat egy luxusszállóba, majd interneteztünk egy kicsit és vacsorázni indultunk. Él itt egy jenki, aki Massachussets államból való és a Minuteman pizzéria tulajdonosa. A könyv nagyon ajánlotta a helyet, gondoltuk, kipróbáljuk (bár fenntartásaink voltak a legutóbbi szörnyű pizza miatt). Lámahúsos-zöldpaprikás pizzát választottunk, amihez sangriát kortyolgattunk a gyertyafényben - a pizza nagyon finom volt, a hely hangulatos. Ennyi kényeztetést megérdemeltünk az aznapi kalandtúra után!
Reggel aztán befizettünk egy háromnapos túrára, az autót pedig betettük az utazási iroda zárt garázsába. Sajnos jelzések nélkül nem tudjuk egyénileg megnézni a környéket, ez a megoldás tűnt kézenfekvőnek. Egy régi Toyota dzsippel utaztunk, 6 turista (egy holland pár, két idősebb francia nő és mi), a sofőr, Felix, a felesége, Daisy, aki a szakácsnő volt és 11 hónapos kislányuk, Arianne (tipikus spanyol nevek). Hogy lehet egy ennyi idős gyereket elhozni egy ilyen hosszú útra? Meglepődve néztünk össze, de nekik valószínűleg ez nem volt furcsa. Nem a járókában játszik a gyerek a csörgőkkel, hanem a dzsip aljában a villáskulcsokkal. Így edződik az immunrendszere! Északnak indultunk, a Salar de Uyuni-hoz, azaz a környék leglátogatottabb attrakciójához. Találkoztunk két angol motorossal, akik szintén a világot járják. Ők motorral, mi dzsippel hajtottunk bele a sós tavat borító vízbe. Egészen a sóhotelig mentünk, amelynek falai sótéglából épültek és a bútorai is sóból vannak kifaragva. Itt kiszálltunk az autóból és sétálhattunk a víztükör melletti száraz felületen. Nemhiába ez a világ legnagyobb kiszáradt sós tava (12 ezer négyzetkilométer), ameddig a szem ellát, csak fehérség van mindenütt. Napszemüveg nélkül szinte vakít, mint hómező a szikrázó napsütésben. Amint felnéztünk az égre, újabb gyönyörű látvánnyal gazdagodtunk: körszivárvány volt a nap körül! Vajon hányan láttak eddig a világon körszivárványt? Nem lehet túl gyakori dolog, de csodaszép! Amíg mi a sósíkságon sétálgattunk, addig a szakácsnő a faluban elkészítette az ebédet. Lámasültet kaptunk quilua körettel és salátával. A lámának furcsa íze van, talán a marhához hasonlít, de állítólag nagyon egészséges, mert kevés benne a koleszterin. A quilua is finom volt, repetáztunk belőle. Déli irányba indultunk tovább és Uyuni után megálltunk a vasúti roncstemetőnél. Itt az 1800-as évek végén üzembe helyezett gőzmozdonyok maradványait nézhetik meg a kíváncsi turisták. Alig tettünk meg pár kilométert, amikor előzés közben defektet kaptunk. Természetesen az utak minősége nem javult, sőt, a sok túra miatt (napi 8-30 dzsip szezontól függően) jelentősen romlott. Leginkább az új autók teszteléséhez használt rázópadhoz lehetne hasonlítani - csak itt éppen több száz kilométer hosszú és nincs helyette másik út. Lassan kiderült, hogy Felix csak spanyolul beszél, a többiek viszont angolul, így én lettem a tolmács - spanyolról angolra és fordítva (bár a francia nők még angolul sem tudtak, nekik a hollandok fordítottak). Egy kis bányászfaluhoz értünk, ami meglepően tiszta és modern épületeknek adott helyet. Megtudtuk, hogy a régi falu, San Cristobal a hegyen volt, de ott 5 éve aranyat és ezüstöt találtak, ezért az egész falut leköltöztették a völgybe és idén megkezdték a bányászatot is. A templomot megpróbálták ugyanazokból a kövekből újjáépíteni és a 400 évvel ezelőtti formáját is meghagyni. Az út mellett láttuk, hogy állítják fel az új villanyvezetékeket, eddig ugyanis csak saját generátorral tudtak áramot termelni, mint az összes település ezen a környéken. Szállásunk egy “mintafaluban” volt, ahol színesre festették a házakat (ez nagyon ritka Közép-Amerikában és Dél-Amerika szegényebb országaiban) és két teret is terveztek szobrokkal! Puritán, egyszerű házban volt a szállásunk. Hatan aludtunk egy szobában és az étkező asztalai döngölt földön álltak. Itt több csoport is ehetett egyszerre. Levest és spagettit kaptunk este 8 körül. Vacsora előtt még láttuk, hogy javítja sofőrünk a defektes gumit. Egy csákánnyal esett neki, addig ütötte, amíg lejött a felniről, majd elővette a ragasztót és a foltot, és betapasztotta a lyukat. Ezután ismét visszacserélte a kerekeket. (Talán jobb is, mert a pótkerék az errefelé divatos minta nélküli gumikhoz hasonlított leginkább.) Reggel 6-kor ébresztő, fél hétkor reggeli - lángos! A többiek nem ismerték, de mi belaktunk belőle, bár nem volt hozzá sem fokhagyma, sem tejföl. 8 előtt indultunk tovább. Az egyik emelkedőn árokba csúszott kamiont próbáltak kiszabadítani. Ezután egy különleges sziklaformációkat felvonultató helynél álltunk meg rövid időre. Az ebédet a 4150 méteren fekvő Laguna Hedionda mellett fogyasztottuk el. Amíg a szakácsnő a zöldségek elkészítésével foglalatoskodott, mi egész közel mehettünk a flamingókhoz. Három fajtájuk is él errefelé és a James-flamingó különösen ritka. Ideális hely volt a pihenőhöz, körben magas hegyek, havas csúcsok, a tavon pedig sok-sok rózsaszínű kecses madár. Vulkánok között folytattuk az utat, majd átkeltünk egy 4700 méteres hágón, aminek túloldalán sivatag és 7-színű hegy fogadott bennünket. Újra megálltunk egy “megkövült fának” nevezett helyen, amiről mi úgy gondoltuk, hogy ugyanolyan megkövesedett fákat fogunk találni, mint az USA-ban, de itt csak fa formájú sziklák vártak ránk. A víz és a szél alakította őket ilyen különlegesre. Teaidőben és esőben értük el az Eduardo Avaroa Nemzeti Park bejáratát. Ezen túl a Laguna Colorada, azaz a “színes tó” terül el. Ismét hatágyas szobát kaptunk, majd a tea után rövid túrát tettünk a kilátóhoz. Itt is láttunk flamingókat, a víz mellett pedig lámák legeltek. A tó színei különböző ásványokból származnak, a benne lévő fehér sziklák anyaga pedig borax (nem messze innen bányásszák és Chilébe exportálják, ahol üvegkészítéshez használják fel). Joe még bírt vacsorázni, én már nem, ugyanis szert tettünk valamilyen bélbacilusra, ami miatt egész éjjel ki-be jártunk a szobából. Minden kijött belőlünk, mindenhol és többször is. Majdnem öt hónapja utazunk és eddig szerencsésen megúsztuk. Nem tudjuk, mitől lehetett, de a többiek jól voltak, tehát valószínűleg nem ételtől, hiszen ugyanazt ettük. Ráadásul hajnali 4-kor keltünk és nem éreztük magunkat túl fényesen. Első megállónk a Sol de manana, egy 4950 méter magasan fekvő gejzírmedence volt, amelynek nyílásaiból sár és vízpára tört elő. Elhaladtunk a Salvador Dali kősziklák mellett, majd megérkeztünk a Laguna Blanca-hoz, ahol reggeli fürdőzés következett. Van annál csodálatosabb, amikor egy hideg kora reggelen elmerülhetünk a forró termálvízben, napsütésben, havas vulkáni csúcsokkal körülvéve? Mi ugyan csak a lábunkat lógattuk bele a vízbe, de így is élveztük a melegséget és a látványt. A reggelit a dzsip hátuljában szolgálták fel, egy kis lekváros kenyeret mertünk enni, mert valamivel jobban éreztük magunkat. Ezután feljebb mentünk a Laguna Verde partjára, amelynek zöld színét a benne található réz adja. Nem is láttunk benne flamingót, ugyanis mérgező a vize. Mellette emelkedik az 5930 méter magas Licancabur vulkán, amelynek túloldala már chilei terület. Többi turistatársunk Chile felé folytatta az utat, így ők a határon kiszálltak, helyettük felvettünk egy svéd fiút, aki Buenos Aires-ben tanul közgazdaságtant. Vele beszélgettünk a 8 órás úton visszafelé. Az egyhangú zötykölődést jégeső, szivárvány és vizes gázlók szakították meg. Még vizcacha-t is láttunk, amely a mezei nyúlhoz hasonló, de sárgás a színe és hosszú a farka. Egy-egy nagyobb patakon való áthaladás után megálltunk autót javítani, valószínűleg beázott a gyújtás és emiatt állt le a benzinmotor. Amint visszaértünk Uyuni-ba, felvettük saját autónkat és leparkoltunk előző szállásunk elé. Csak arra vágytunk, hogy mielőbb aludhassunk, mert a gyomorrontás legyengített bennünket. Végre gyógyszerhez jutottunk és ez volt az első alkalom, hogy szükségünk volt a vöröskeresztes ládikóra. 12 óra alvás után úgy éreztük, fel bírunk kelni. Az autónk “kicsit” koszos lett a földúton, így nem volt nehéz dolga ír és francia barátunknak, akikkel az inka túrán küzdöttünk együtt, hogy üzenetet hagyjanak a hátsó szélvédőn. Uyuni kisváros, hamar ráakadtunk a vörös hajú írre, aki éppen lefoglalta azt a túrát, amiről mi visszatértünk. Stan másik irányba folytatta az utat és már a kora reggeli busszal elment. Fél órát beszélgettünk és sétáltunk a városban, majd visszatértünk az autóhoz, hogy folytassuk az utat az argentin határ felé. Ám találkoztunk egy másik franciával, aki egy évig Karcagon dolgozott és törte anyanyelvünket. Nem hagyhattuk, hogy megváltozzon jó véleménye a magyarokról, így gyakoroltuk vele az elfelejtett szavakat és segítettünk neki megírni magyarul egy képeslapot.
Már elmúlt dél, mikor végre útra keltünk. Szép idő volt, jól haladtunk a szokásos földúton. Atocha előtt egy színes kanyon közepén vitt keresztül az út, amely úgy nézett ki, mint egy folyómeder. Valószínűleg az is volt, csak éppen megúsztuk most víz nélkül. A város után azonban ragadós homok következett, majd sártenger, amit gyalogosan végigjártunk, mielőtt belehajtottunk volna és a csodával határos módon nem ragadtunk benne. Ezután végre találkoztunk egy szembejövő dzsippel, aminek sofőrjétől megkérdeztük, hogy jó irányba megyünk-e. Sajnos kiderült, hogy a város után nem vettük észre a főutat és már 27 kilométerrel magunk mögött hagytuk az elágazást. Persze amerre megyünk, az is Tupiza-ba visz, csak éppen kerülővel és nagyon rossz úton. Gondolkodóba estünk, mi tévők legyünk. Nagyon nem akaródzott visszafordulni, mert nem biztos, hogy a sártengeren még egyszer átjutnánk. Úgy döntöttünk, folytatjuk az utat a kerülő szakaszon. Több szembejövő járművel nem is találkoztunk, ellenben megérkeztünk egy faluhoz, ami nem szerepelt a térképünkön. Bányászfalu volt, a bányászok éppen hazafelé tartottak a munkából, le is szólítottuk őket, megtudakoltuk a további irányt. Nagyon csóválták a fejüket, hogy rossz az út minősége, de ők is belátták, hogy már nem érdemes visszafordulni. Hegyre fel, hegyről le, közben sehol egy teremtett lélek. Az úton nagy kövek voltak, triálpályához hasonlított, de végülis az ilyen szakaszok miatt jöttünk terepjáróval. Az egyik vízmosásnál tanakodóba estünk, hogy nem kell-e elfordulni - azt is útnak néztük. Ez jól példázza az út minőségét. Szóval lassan, de haladtunk. Átkeltünk egy-két híd nélküli patakon, egy sorompón, ahol két stoppost akartak velünk elvitetni, de a kísérlet hely hiányában meghiúsult, és este 6 órakor megérkeztünk egy 4560 méter magas hágóra, amiről jól látszott San Vicente falucska. Ekkor voltunk félúton. Innen már csak 4 órányi távolságra volt a cél. Nemsokára ránk sötétedett, így a tájból nem sokat láttunk. Az egyik falunál nem találtuk az utat, megkérdeztünk egy embert, hogyan tovább. Az nem válaszolt semmit, csak felugrott a kocsi hátuljára és kiabált, hogy menjünk. Elindultunk, de nem tudtuk, mit akar. Egy hívatlan stoppos, aki a következő városig így akar utazni? Előbb-utóbb leesik, olyan rázós és göröngyös ez az út. Megálltunk és kértük, hogy szálljon le, ő meg csak mutogatott előre. Akkor vettük észre a lezárt sorompót és kiderült, hogy ő a sorompókezelő. Jót mulattunk az eseten. Az út kanyargós volt és továbbra is sorra másztuk a hegyeket. Végül megkönnyebbülve fizettük ki az utolsó útdíjat a város határában és befészkeltük magunkat a Hotel Mirtu-ba. Fél 11-kor még átballagtunk az egyetlen nyitva tartó étterembe, ahol rántott husit vacsoráztunk, miközben “A szakasz” című háborús filmet vetítették a tévében. Reggel kiderült, hogy az ár magában foglalja a reggelit, így teli gyomorral indultunk az argentin határ felé. A táj látványos volt, felvehetné a versenyt az amerikai kanyonvidékkel. Villazon városába érve úgy gondoltuk, nem ártana lemosni az autót, mielőtt belépésért folyamodunk a kultúrált Argentínába. Úgy hallottuk, hogy ott már végre aszfaltozott utak lesznek, nem fogunk több port port nyelni. Bolíviában az autómosás is időigényes munka. Először fél órát vártunk, amíg befejezték az előttünk álló autót. Újabb fél órába telt, amíg elmentek benzinért, ugyanis a vízszivattyúból kifogyott az üzemanyag. A következő fél óra végre a mi autónk tisztításával telt. Felhajtottunk egy rámpára és a tetőtől talpig vízálló ruhába burkolózott ember alulról és felülről is megszabadította autónkat a hosszú földutakon rárakódott többkilónyi portól és sártól. Délután 3-kor értünk a határátkelőhöz, ahol többszöri sorban állás után végre minden pecsétet megkaptunk. Ezután következett a fertőtlenítés, majd beléphettünk Argentínába, ahol tényleg aszfaltos utak vártak.