Bea & Joe

2006. február 24. péntek |  Nyomtatás

Beléptünk Argentínába és megkezdtük az ereszkedést a 3600 méteren fekvő fennsíkról. Kétoldalt színes, magas, kanyon jellegű sziklák kísérték utunkat. Célunk a 2000 kilométerrel távolabb lévő Iguazu vízesés volt. Első dolgunk azonban tankolni és készpénzhez jutni. Majdnem 200 kilométert kellett megtennünk, mire olyan településhez értünk, amelynek volt bankja és pénzkiadó automatája. Ráadásul a benzinkútnál tudtunk bankkártyával fizetni! Ez Bolíviában még elképzelhetetlen. Az üzemanyag sem drága, a dízel literje 100 Ft körül mozgott. Ez jól jött nekünk, hiszen Argentínában több ezer kilométert fogunk autózni. Az út folyamatosan lejtett és nem rázott, nem porzott, még az ablakot is le tudtuk húzni, ha melegünk volt! Pár napja nyeltük volna a port, ha ezt tesszük. Szóval örültünk az aszfaltnak. Több helyen feltartóztattak minket rendőrségi ellenőrzés miatt. Eleinte még kérték a papírjainkat, később már csak azt kérdezték, honnan jövünk és hová igyekszünk. Estefelé megálltunk egy kis faluban, ahol melegszendvicset vacsoráztunk! Ekkor jöttünk rá, mennyire hiányzott ez az íz! Lassan ránk sötétedett és még pár órányi távolság választott el bennünket a helyi tartományi központtól, Salta városától, ahol az éjszakát kívántuk eltölteni. Az út is furcsamód összeszűkült és kanyargós, egy nyomtávú hegyi útba váltott át. Joe szerint tökéletes rallipálya lenne. Ráadásul zöldellő esőerdőn vezetett keresztül, aminek látványát a sötét miatt sajnos csak rövid ideig élvezhettünk. Este 10 körül értünk a 200 ezres településre. A kempinget próbáltuk megtalálni és két kisebb eltévelyedés után sikerült is. Reggel láttuk csak, milyen nagy területen helyezkedik el és középen egy hatalmas medence is helyet kapott (éppen tisztították). Körülöttünk argentinok sátraztak, de kicsit távolabb egy belga rendszámú Unimog parkolt. Kiderült, hogy az idősebb pár már 13 éve járja a világot! Kaptunk tőlük egy térképet Argentínáról, eddig ugyanis a Lonely Planet útikönyvet és a világatlaszt használtuk tájékozódásra. Innen egy hipermarket felé vettük az irányt, ahol bevásároltunk a következő napokra. Egyszerűen jó érzés volt belépni a hipermarketbe. Civilizáció újra! Mintha otthon sétálnánk. Mexikó volt az utolsó ország, ahol ilyen helyen jártunk. Minden kapható, óriási mennyiségben, van választék. Nem hiányzott, mert mindig sikerült gyorsan alkalmazkodnunk a helyi élethez, de mégis jó érzés volt újra élvezni az előnyeit. Beültünk a gyorsétterembe és sült húst ettünk krumplipürével, desszertnek pedig gyümölcssalátát. Még nem jött helyre teljesen a gyomrunk a bolíviai eset óta, de ez nagyon jól esett. A városból kivezető úton mellénk szegődött egy autó és átkiabáltak belőle magyarul! Azt mondták, svájciak, mégis magyarul beszéltek - kicsit furcsa. Csak jó utat kívántak és mentek is tovább. Már délután 2 óra volt, mire kikeveredtünk az autópályára. Aznap 600 kilométert sikerült megtennünk. A szavanna jellegű tájon nem volt túl sok település, az út mentén azonban rengeteg lepke szálldosott. A térképen is egy egyenes vonallal volt összekötve az egymástól 1000 kilométerre található két város, és a valóságban is előfordult, hogy 60 kilométert nyílegyenes szakaszon tettünk meg, nem kellett megmozdítani a kormányt. Kicsit unalmas volt. Amúgy Argentína klassz hely, szinte minden faluban található kemping. Aznap éjjel 350 Ft-ért kaptunk sátorhelyet Pampa de Infierno faluban. Másnap újabb 600 kilométeres vezetős nap következett. Érdekes nevű helyen tankoltunk, Presidencia Roque Saez Pena-ban. Más nem is történt. Kifizettünk pár útdíjat és megérkeztünk Posadas városába, amely már a Parana folyó partján fekszik. Nagyon szép helyen volt a kemping, közvetlenül a vízparton állíthattuk fel a sátrat. A túloldalon Paraguay egyik határvárosának fényeit láthattuk az est leszállta után. Reggel interneteztünk, majd elmentünk a mosodába az előző este leadott ruhákért. Ott egy szobrász szólított meg bennünket. Nagyon tetszett neki a vállalkozásunk és ajánlott egy helyet az Iguazu-nál, amelyet Aripuca-nak hívnak és szerinte mindenképpen fel kell keresnünk. A környéken lévő jezsuita kolostorokat a világörökség részévé nyilvánították, mi először oda igyekeztünk. A San Ignacio Mini missziót kerestük fel, amelynek fénykorában, 1733-ban mintegy 4500 lakosa volt. Nem sokkal később azonban a spanyol uralkodó visszahívta a jezsuitákat és a missziók elnéptelenedtek, benőtte őket a dzsungel. Mára többet feltártak, részben restauráltak és ezek látogathatók Argentínában, Paraguayban és Brazíliában. A nap végére elértük Puerto Iguazu-t és tábort vertünk a medencés kempingben. A szomszédnak nagyon tetszett a sátrunk az autó tetején és egy idősebb, német származású helybéli férfi is odajött hozzánk beszélgetni. Ebben a kempingben egy portugál rendszámú VW lakóautó táborozott (a hadsereg részére gyártott összkerekes teherautóból lett átépítve). Velük nem sikerült beszélni, de láttuk, hogy két gyerekkel járják a világot már két éve és Budapesten is voltak! Február 17-én, pénteken végre megnézhettük a világ egyik legnagyobb és leglátványosabb vízesését, az Iguazu-t. Tényleg csodálatos, lenyűgöző és megrázó élmény látni a majdnem 300 vízesést, ahogy 72 méteres magasságból a mélybe zúdulnak! (Másodpercenként 1750 köbméter vizet szállítva!) A látványosság egy nemzeti parkban helyezkedik el, ahol kisvasúttal szállítják a turistákat a távolabbi kilátópontokhoz. Már kora reggel annyian vártak a vonatra, hogy valószínűleg nem fértünk volna fel, inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Az őserdőn visz át az út egy rövidebb szakasza, de a sok turista miatt itt állatokat nem lehet látni. A vízesésekhez a kiépített hidakon és utakon keresztül lehet eljutni. Először a felső sétautat jártuk be, majd a középsőt, végül alulról csodáltuk a fehér vízfüggönyöket a szikrázó napsütésben. A belépő ára tartalmaz egy ingyenes hajótranszfert a vízesések által körülvett szigetre (Isla San Martin), amelynek tetejéről egész közel lehet kerülni az egyik nagyobb vízeséshez. A sziget partján pedig megmártózhatunk az Iguazu kellemesen hűs vizében. A 40 fokos hőségben mi sem hagytuk ki a fürdőzést. Persze nekünk ez nem volt elég, befizettünk a szervezett túrára is, amely teljesen a vízesés alá viszi az embereket, akik bőrig ázva szállnak ki végül a csónakból. Annyira erős a vízpermet, amely beterít, hogy még levegőt is nehezen kapni alatta. De azért nagy élmény! A nap végére hagytuk a “Garganta del Diablo”-t, azaz az “Ördög torka” vízesést, amely a legnagyobb és a brazil oldalról is jól látható. Ide már a vonattal mentünk és az állomás előtt majmokat is láttunk a fákról csüngeni. Több gyaloghídon kellett átkelni az Iguazu felett, mire elértük az utolsó korlátot, ahonnan szinte karnyújtásnyira voltunk a dübörgő víztömegtől. Átláttunk a brazil oldalra is, ahol jóval messzebb található a kilátó. Annyira jól ki volt építve az argentin oldal, hogy mindent meg tudtunk nézni közelről. Úgy döntöttünk, kihagyjuk a brazil oldalt, inkább elmegyünk Paraguay-ba az Itaipu gáthoz, amely a világ egyik legnagyobb vízerőműve. A vízesések után azonban Aripuca következett, amely óriásfákból épített múzeum volt. Egy helyen összegyűjtötték a környék összes fatípusát és érdekes stílusú épületet ácsoltak belőle. Mellette néhány guarani indián árulta portékáját: turistáknak készített fúvócsövet, íjat nyilakkal, furulyát. A kis büfében meg lehetett kóstolni az argentinok “nemzeti italát”, a matét, amelyet úton-útfélen szürcsölnek. (A maté teához hasonló ital, egy élénkítő hatású gyógynövényt forráznak le és szűrővel ellátott szipókán keresztül isszák. Mindenhol termoszos, matépoharas helyieket látni és az összes benzinkútnál kapható forró víz.) Itt maté ízű fagyit is árultak, de mi inkább a jeges tea változatot próbáltuk ki. Az éjszakát már Brazíliában akartuk tölteni, ezért gyorsan bevásároltunk, megtankoltuk az autót és elindultunk a határátkelő felé. Elég nagy volt az autós forgalom és meglepődve láttuk, hogy mindenki kiszáll az autóból és megtörli a cipője talpát egy fertőtlenítővel átitatott szőnyegben. Nagyon komolyan veszik a mezőgazdaságot fenyegető betegségeket, így próbálnak meg ellene védekezni. A brazil oldalon már csak törték a spanyolt, megkezdődtek az első nyelvi nehézségek a portugál nyelvterületen. Brazíliában Foz do Iguacu-nak hívják a határmenti települést. Nem számítottunk ekkora városra. Teljesen más volt, mint argentin szomszédja, ami inkább csak falunak nevezhető. Emeletes házak, bankok, gyorséttermek, buszhálózat, igazi nagyváros fogadott minket. Hiába jártunk végig azonban több bankot is, egyszerűen nem fogadta el a bankkártyáinkat. Elkeserítő volt! Végül a McDonalds-ban sikerült dollárt váltanunk este 11-kor. Szerencsére a kemping még nyitva volt, de nem sok szabad hely akadt. Több kamion is parkolt a füvön, amelynek utasai sátraztak. A portugált továbbra sem beszéltük, de szerencsére a tulaj és családja német volt. Valószínűleg a világháború után települtek ki, legalábbis a néni korából erre következtettünk. Világosban aztán közelebbről is szemügyre vettük szomszédainkat. Nem közönséges kamionok voltak, hanem átalakított, többszemélyes guruló lakóbuszok Angliából, Németországból. 10-20 ember is utazott egy járműben, az ülések egymással szembe voltak fordítva, az alvást pedig sátrakkal oldották meg. A turizmus új ága!
Mivel egy nap paraguayi tartózkodás miatt nem akartuk az autót levámoltatni, busszal indultunk a szomszéd országba. A busz a határig vitt, ahonnan gyalogosan keltünk át a Parana folyó feletti hídon. Sok magyar turistát nem láttak Paraguayban, ugyanis fogalmuk sem volt, hogy kell-e vízum vagy sem. Telefonáltak, tanakodtak, az idő pedig telt, a túra a gátnál 9:30-kor indult. Végül a nagyfőnök irodájában kötöttünk ki, akik sajnálkozva közölte velünk, hogy csak vízummal mehetünk be az országba. Ők spanyolul beszélnek, így sikerült neki megmagyarázni, hogy nem kell vízum az EU állampolgárainak és amúgy is csak a gátat szeretnénk meglátogatni. Erre legyintett, hogy akkor még pecsét sem kell, hiszen nem megyünk az ország belsejébe. Mivel már csak negyed óránk maradt a túra kezdetéig, kénytelenek voltunk taxival kivitetni magunkat a helyszínre. A túra ingyenes volt, így ez belefért a költségvetésünkbe. Pont időben érkeztünk. Miután regisztráltuk magunkat a recepción, külön terembe kísértek minket, ahol angol nyelvű rövidfilmen keresztül mutatták be a gátat. Ezután buszba ültünk a többiekkel együtt és spanyol nyelvű magyarázattal kísérve nézhettük meg közelebbről ezt az építészeti csodát (ami miatt az Iguazu-nál is szebb vízesésrendszer semmisült meg). Az erőmű brazil-paraguayi koprodukció. 18 generátora Brazília energiaszükségletének 25%-át és Paraguay energiaszükségletének 75%-át elégíti ki. Következzen néhány számszerű adat: 1. Ha Brazília az Itaipu-ból nyert energiát hőerőműben szeretné előállítani, akkor napi 434 ezer hordó olajat kellene elégetnie! 2. Az erőmű építése olyan ütemben folyt, amiből 55 percenként egy 20 emeletes házat tudnának felépíteni. 3. Annyi betont használtak fel, amely 210 futball stadion építéséhez lenne elegendő. 4. A fő gát magassága egy 65 emeletes épület magasságával egyezik meg. 5. Az Itaipu építéséhez használt vasból és acélból 380 Eiffel-tornyot lehetne felhúzni. Szóval nem egy kismiska! Az erőműtől busszal tértünk vissza Ciudad del Este-be, ahová a brazilok és argentinok bevásárolni járnak. A legmodernebb műszaki cikkek és egyéb külföldi áruk kaphatók az eredeti ár feléért (csak dollárban lehet fizetni). Megnézegettük a boltokat és az egyikben magyar barackpálinkát találtunk (Budapesti Likőrgyár terméke)! Meg is vettük ajándékba brazíliai látogatásunkhoz. A hídon szabadon jönnek-mennek az emberek, visszafelé mi is elkerültük a határőrök bódéját, csak brazil oldalon pecsételtettünk újra. A belvárosba tartó buszon kaptunk egy jó tippet, melyik bank fogadja el a külföldi bankkártyákat. Ez a Banco do Brasil volt, ahol végre sikerült reálhoz jutnunk. Újabb éjszakát töltöttünk a medencés kempingben, majd másnap útra keltünk Sao Paulo felé, ahol Cristina és Bob vártak minket (USA-beli vendéglátóink Wilmington mellett). Brazília fejlettebbnek tűnt, mint Argentína, láttunk gyárakat, modern autókat és az árak is magasabbak voltak. Kemping még elvétve sem akadt, így inkább hajnali kettőig vezettünk, majd az egyik benzinkútnál aludtunk az autóban. Délelőtt 11-kor el is értük Sao Paulo külvárosát, ahol egymást érték a bevásárlóközpontok. Estére ígérkeztünk vendégségbe, de már kora délután megtaláltuk Cristina házát a déli városrészben. 20 emeletes apartmanház volt, saját portással, mélygarázzsal, kosárpályával. Nem voltunk túl jó véleménnyel Brazíliáról, de kénytelenek voltunk belátni, hogy nem tűnik veszélyesnek a város, sőt, kifejezetten kellemes benyomást nyújt. 17 millió lakosával a világ harmadik legnagyobb városa, de valószínűleg mi elkerültük a nyomornegyedeket. Nagyon örültünk a viszontlátásnak, hiszen kellemes hetet töltöttünk együtt az USA-ban. Még ők sem ebédeltek, együtt sétáltunk el az egyik közeli étterembe, ahol kilóra mérték az ételt. (Brazíliában elterjedt a büférendszer: azaz vagy befizetsz egy bizonyos összeget és annyit ehetsz, amennyit akarsz, vagy mersz magadnak a tányérra, amit lemérnek és annak súlya után fizetsz.) Ebéd után betértünk egy cukrászdába, ahol nagyon finom fagyit ettünk (horror áron). A délutánt beszélgetéssel töltöttük, este pedig egy pizzériában vacsoráztunk (a brazil árakról egy adat: nagy pizza 4000 Ft). Másnap Cristina-val felderítettük a belvárost. Bob addig egy japán üzletembert tanított az angol nyelv rejtelmeire. Sao Paulo tele van felhőkarcolóval, mi egy 37 emeletes bank tetejéről élvezhettük a körpanorámát. Persze ameddig a szem ellát csak épületek sorakoztak, többnyire emeletes irodaházak vagy lakóházak. Miután bejártuk a nagyvárosi piacot is, metróval utaztunk vissza a japán negyedbe. Bob már várt ránk és aznap a japán konyha büféasztaláról válogathattuk össze ebédünket. Kilóra adták a sushit is! Ezt az estét egy internet kávézóban töltöttük, ugyanis 3 órába telt, míg sikerült feltölteni a perui képeket. Pedig elmehettünk volna egy karneváli főpróbára is!:( Másnap érzékeny búcsút vettünk ettől a kedves pártól, majd felkerestük a helyi Land Rover szervízt. Bolívia óta ugyanis furcsa zaj hallatszik a motortérből. Kicsit várnunk kellett a tulajra, de amint megjött, csak velünk foglalkozott. Azonnal meghallotta, honnan jön a zaj és már hívta is az egyik szerelőt, hogy cserélje ki a szíjfeszítő és szíjvezető görgők csapágyait. Mi a vízátkeléseket okoltuk a zajért, szerinte egyszerűen elöregedtek ezek az alkatrészek. Átnézték az autót és javasoltak még pár cserét, mint pl. a bordásszíj, üzemanyagszűrő és a lengéscsillapító gumibakjai. Kitisztították a hátsó üzemanyagszűrőt is, amiből furcsa kocsonya állagú anyag esett ki (ennyit a dél-amerikai üzemanyag minőségéről). Végezetül készült rólunk egy sztárfotó és kaptunk egy kis Landis ajándékot Luiz-tól. Nemcsak neki tetszett utunk, hanem a szervízben várakozó egyik ügyfélnek is, sőt, e-mailt kaptunk egy utazási iroda tulajdonosától, aki látta az autónkat és érdekelte, hogy mit csinálunk.
Dél körül keveredtünk ki az autópályára. Ezzel meg is kezdődött versenyfutásunk az idővel, ugyanis az ausztrál vízumhoz bekérték a számlakivonatot, hogy van-e elég pénzünk az ott tartózkodásra és ha nem akarjuk elvesztegetni a hétvégét, akkor péntek délelőtt fel kell keresnünk a nagykövetséget Buenos Aires-ben. Szerdai nap volt és 2200 kilométer állt előttünk. Uccu neki! Sao Paulo közelében még felfedezhető volt a tájban némi trópusi beütés. Lilán és sárgán virágzó fák és banánültetvények sorakoztak az út mellett. Később, Curitiba felé már a hazaihoz hasonló jellegűvé változott, dimbes-dombos, fenyőfás, mezőgazdasági területekkel. Aznap 900 km-t tettünk meg és éjfélkor az autóban hajtottuk álomra fejünket egy benzinkút parkolójában. Reggel 7-kor már indultunk is tovább és csak ebédelni álltunk meg egy út menti étteremnél, ahol a már ismert kilós büférendszer asztaláról válogathattunk és a desszert ingyen volt hozzá. Jól belaktunk édességből! Délután 3-kor értünk a határra, ahol fertőtlenítő lábtörlés és egy utolsó brazil útdíj kifizetése után újra argentin földre léptünk. Az első benzinkútnál teletankoltuk a járművet, majd folytattuk az utat dél felé. Nem sikerült sokat haladnunk a főúton, ugyanis egy kamionos karambol miatt jókora szakaszt lezártak és sáros-kavicsos elterelő útra kényszerültünk. Ez kb. egy órás kitérőt jelentett. Este 11-kor már éhesek voltunk, rántott húsos szendvicset vacsoráztunk az egyik benzinkútnál. Hajnali 2-kor ismét tankoltunk, de ekkor már csak 44 km választott el minket a fővárostól. Özönvíz-szerű esőben érkeztünk meg és letérve az autópályáról, utcák helyett ismét folyómederben találtuk magunkat. A parkoló autók kb. 40 centis vízben álltak, az alacsonyabbaknak folyt be a víz az utasterébe. A késői óra ellenére a belvárosban még javában folyt az élet, többen az utcán várakoztak és megpróbáltak taxit leinteni, de a nagy vízben nem sokan közlekedtek. Egyesek levették cipőjüket, feltűrték a nadrágot és mezítláb sétáltak a térdig érő vízben. A part menti parkok is inkább rizsföldekhez hasonlítottak. Így fogadott minket Buenos Aires. Reggel már kissé visszafogottabban esett. Betértünk egy kávézóba, ahol tipikus helyi reggelit kértünk, tejeskávét rongyoskiflivel. Közben a tévében mutatták az éjszaka eseményeit, a lezárt utcákat és a vízben álló autókat. Egy internetezőben gyorsan kinyomtattuk a számlakivonatokat és mivel az eredeti okmányokat nehezen gyűjtöttük volna be, ezekkel felszerelkezve mentünk a követségre. Ott nem igazán értették, mit akarunk. Ők nem beszélnek magyarul, sőt, nem is olvasnak, tehát fogalmuk sincs, mi van a papírokon, Ausztráliába pedig nem postázzák el őket. (Jól ki lett találva az elektronikus vízum igénylő rendszer!) Mindenesetre a nagykövet asszony segítőkész volt, megígérte, hogy levelet ír az ausztrál ügyintézőknek arról, hogy itt jártunk, mi pedig küldjük el nekik a számlakivonatokat e-mailben. Megkerestük az egyik Martinez-kávézót, ahol ingyenes vezeték nélküli internet található, majd megtettük, amit kért. Nem tűnt túl reménykeltőnek az ügy alakulása. Már szőttük a terveket, mi legyen a program Ausztrália helyett. Az eső továbbra sem állt el, így a gyalogos városnézés helyett inkább a Szépművészeti Múzeumba látogattunk el. A földszinten találhatók az európai művészek munkái (több híres festő műve és még több Rodin szobor), az emeleten pedig a helyi alkotások. Ezután egy hangulatos belvárosi kisvendéglőben megebédeltünk (milanesa volt a menü, azaz rántott hús, tetején sonka és olvasztott sajt), majd az autóból megnéztük az obeliszket és az elnöki palotát. A tangótáncosokról lemondtunk és folytattuk az utat dél felé. Hosszú út vár ránk, hiszen a világ legdélebbi városa, Ushuaia még 3700 kilométeres távolságra található!