Bea & Joe

2006. július 31. hétfő |  Nyomtatás

Hiába szakadtunk el Indiától, szelleme tovább kísértett a repülőn. A mellettünk lévő indiai most utazott először a levegőben, fogalma sem volt róla, mi, hogyan működik. Amikor a maláj belépőkártya kitöltésére került a sor, átadta nekünk a sajátját az útlevelével együtt, hogy töltsük ki helyette. Sem beszélni, sem írni nem tudott angolul. Ekkor láttuk, hogy több külföldi is a mi sorsunkra jutott. Úgy tűnik, újabb adag vendégmunkás érkezett Malajziába. Amint földet ért a gép, egyes indiaiak már bekapcsolták mobiltelefonjukat és elkezdték kipakolni a kézipoggyászokat. A stewardess idegesen felugrott és rájuk szólt, hogy azonnal üljenek vissza, hiszen még le sem fordultunk a kifutópályáról. Persze előtte bemondta a mikrofonba, hogy addig bekapcsolt övvel üljenek, amíg teljesen meg nem áll a gép. Így sem bírták ki végig. Amikor meglátták, hogy a terminál közelébe értünk, ismét felálltak, de most már a többiek is követték a példát és a stewardess hiába kiabált, nem törődtek vele. Olyan érzésünk volt, mint egy helyi járatos buszon Mumbai-ban. Megindult a tömeg a kijárat felé és lökdösték egymást, pedig az ajtó még zárva volt, nem juthattak előbbre. Hiába özönlöttek azonban ki, az ultramodern reptéren tanácstalanul megtorpantak, nem értették a feliratokat, kénytelenek voltak megvárni a félrelökködött utasokat, akik tudták, hogy először vonatra kell szállni, át kell haladni az útlevél ellenőrző ponton és csak utána juthatnak a csomagokhoz. A sorbanállás sem az indiaiak erőssége. Próbáltak tolakodni az útlevél ellenőrzésnél, de a biztonsági őr helyre tette őket. Ezután kiderült, hogy valaki ellenőrzés nélkül átjutott a túloldalra. A határőr ezen rendesen kiakadt, hiszen mindenhol biztonsági kapuk vannak, szerintem máig sem értik, hogyan történt. A kijáratnál már várt minket Csabi, akinél autónkat hagytuk. Rendes volt tőle, hogy még a reptérre is kijött elénk! Ráadásul megengedte, hogy a házában lakjunk, amíg Kuala Lumpurban tartózkodunk. Ez még mind semmi ahhoz képest, hogy az indiai ízek feledtetéséhez igazi magyar ebédet készített! Finom gulyást ettünk, majd szalonnás-borsós -gombás ragut. Mind a 10 ujjunkat megnyaltuk utána! Délután ellátogattunk a kínai piacra és részesei lehettünk egy razziának. Minden illegális árut elpakoltak, de csakis akkor, amikor a rendőrök veszélyes közelségbe értek. A kommunikáció walkie-talkie-n zajlott és látszott, hogy nem ez az első eset, összeszokottan dolgozott együtt a “kínai maffia”. Este újabb magyar vendég érkezett Csabihoz. Tamás Új-Zélandról tartott hazafelé és pár napra megállt KL-ben, hogy körülnézzen. Hajnali 1-ig beszélgettünk. Másnap paprikás csirkét főztem ebédre, uborkasalátával, desszertnek pedig banános torta készült, ugyanis aznap este ünnepeltük Csabi születésnapját. Egyik helyi barátjával közösen tartottak bulit, amelyre mi is hivatalosak voltunk. Este 6-kor kezdtünk az Istana diszkóban. Pár whisky után tetőfokára hágott a hangulat, mindenki táncolt és jól érezte magát. Innen a RumJungle bárba mentünk, amelyet már megismertünk előző látogatásunk alkalmával. Ezen az estén egy Fülöp-szigeteki együttes szolgáltatta az élő zenét. Jót buliztunk a spanyol dallamokra. Ismét kellemesen telt a vasárnap esténk, hajnali 3-kor tértünk nyugovóra! Ezután egy laza pihenőnapot tartottunk, rántott csirkés ebéddel. Ekkorra már teljesen felépültünk az indiai gyomorrontásból. Kedden beadtuk a vízumkérelmet a thai nagykövetségen. Volt azonban egy kis probléma, ők nem adnak többszöri belépést engedélyező turista vízumot. Ez azért lett volna fontos számunkra, mert szerettünk volna Kambodzsába menni, onnan pedig vissza Thaiföldre. Ezt azonban valahogy máshogy kell majd megoldanunk. Este Csabival egy sok éttermes szabadtéri helyen vacsoráztunk. Joe ráját evett, amit eddig simogattunk, de csak azért, mert nem tudtuk, milyen finom! Én “seafood teppanyaki”-t választottam, ami kagyló, tintahal és rák, bab- és szójacsírával körítve. Úgy tűnik, a kulináris élvezeteknek nem tudtunk az utóbbi napokban ellenállni! Ezt másnap mexikói tortilla-val tetéztük, ugyanis ezt készítettem, mire a fiúk visszaértek egy üzleti útról az ország déli részéből. A nap többi részében mostam és írtam a naplót. Csütörtökön vendéglátónk hazautazott Magyarországra, de megengedte, hogy mi tovább maradjunk otthonában. Aznap kaptuk vissza az útlevelünket a thai vízummal és ellátogattunk az orosz követségre is. Azt találtuk ki ugyanis, hogy elhajóztatjuk az autót Bangkokból Vlagyivosztokba, mi pedig repülőn követjük. Ez a megoldás sem tűnt tökéletesnek, legalábbis a mi világatlaszunkban nincs jelölve út Vlagyivosztok és a Bajkál-tó között. Hiába próbáltunk erre fényt deríteni a követségen, ők sem voltak képben. Délután felkerestük a helyi Land Rover szervízt, ahol beszereztünk egy új légszűrőt. Helyben ki is cseréltük - a régi már semmi levegőt nem engedett át, úgy el volt tömődve kosszal. Bejelentkeztünk egy hétfői váltó- és terepváltó olajcserére, ami szintén esedékessé vált. A pénteki nap eseménytelenül telt. Csupán a közeli bevásárlóközpontba sétáltunk át ebédelni és a honlapon dolgoztunk. Másnap el is készült a maláj fejezet első része, Joe pedig biztonsági másolatot készített az eddigi képekről. Vasárnap délután a helyiek szabadidő központját látogattuk meg. A Tasik Perdana egy hatalmas park, tavakkal, kis vízesésekkel, gondozott kerttel, gyerekjátszótérrel, futópályákkal. A közelében található egy orchideapark és a malájok szerint a világ legnagyobb fedett madárkiállítása, ahol az ország híres madara, az orrszarvú madár különböző fajtái is jelen vannak. A monszuneső ezen a délutánon sem kímélt minket, kicsit vizesek lettünk, mire az autóhoz értünk. Hétfőn a szervízbe vittük az autót, ahol Joe végigkövette a szerelők munkáját. Persze hozzáértőnek bizonyultak, nem hiába dolgoznak Land Rover kereskedésben. Kedden végre elérkezett az idő utunk folytatásához. Rendet raktunk, összepakoltunk mindent és persze ismét nem fértünk el az autóban. Úgy látszik, több tárolóhelyet kellett volna terveznünk. A felesleges holmikat így aztán dobozba pakoltuk és feladtuk a postán. Nem siettük el a dolgokat, már délután 6 óra volt, mire elindultunk a Kuala Lumpurból kivezető úton. Az autópályának köszönhetően 9-kor már Jerantut-ba értünk, ahol egy kínai hotelben bukkantunk olcsó szállásra. A helyiek még nem tértek nyugovóra, mi is tettünk egy rövid sétát a környéken. A vidámparkban kezdetleges dodzsem, óriáskerék és a szokásos céllövöldék álltak. Ami nálunk azonban nem található meg, az a bingó pavilon. Táblákat lehetett venni különböző számkombinációkkal, a kikiáltó pedig teniszlabdákat dobált egy asztal számozott mélyedéseibe - így jött létre a nyerő kombináció.
Másnap délben végre megérkeztünk a Taman Negara Nemzeti Parkba. Az odavezető út olajpálma ültetvényekkel kezdődött, majd átváltott sűrű trópusi dzsungelbe. A nemzeti park több, mint 4000 négyzetkilométer kiterjedésű és célja a 130 millió éves ökorendszer megőrzése. Ahhoz, hogy beléphessünk a park területére, át kellett kelnünk egy folyón. Két kis motorcsónak látta el a révészi feladatokat. A túloldalon megváltottuk a csekély árú belépőt és kikértük a fényképezést engedélyező okmányt. Ezután a világ leghosszabb “canopy” túrájára indultunk. Ez egy 500 méteres sétautat jelent 20-50 méteres magasságban a fák koronái között. A függőhidak elkészítése nem fájt a fáknak, ugyanis nem szögekkel rögzítették az építményt, hanem az ágakon átvetett drótkötelekkel. Ezzel sem okoztak semmilyen sérülést, teljesen természetbarát megoldást alkalmaztak. Izgalmas érzés a magasban sétálni, ahonnan különösen jó a kilátás az aljnövényzetre. Oldalra nézve az új-zélandihoz hasonló óriás páfrányok leveleivel találtuk szemben magunkat. Állatokat nehéz volt felfedezni, csupán egyszer pillantottunk meg egy fekete-fehér mintás civet-szerű állatkát az egyik ágon futni. A visszafelé vezető ösvény mellett azonban egy színes, vékony kis kígyót fedeztünk fel egy korhadt fatörzsön. Amire visszaértünk a park főhadiszállására, már el is döntöttük, hogy bevállalunk egy éjszakát a dzsungel mélyén rejtőző egyik megfigyelő kunyhóban. Visszakompoztunk az autóhoz, összepakoltuk a kalandhoz szükséges dolgokat (hálózsákot, szúnyogriasztót, távcsövet, gyertyákat), majd kerestünk egy hajóst, aki elfuvarozott minket éjszakai szállásunk közelébe. Különleges élmény egy dzsungelben kanyargó folyón hajózni - csend, nyugalom, magasba és víz fölé nyúló fák, középen vékony csíkban az ég kékje felettünk. Miután kiszálltunk az erdő sűrűjébe induló ösvénynél, kicsit még elidőztünk a vízparton, élveztük a látványt. Végül kénytelenek voltunk tovább indulni, mert nem akartuk, hogy sötétben kelljen az utat keresgélni. Óriási támasztógyökerek között lépdeltünk, mellettünk léggyökerek lógtak, a sűrű aljnövényzet miatt pedig nem lett volna egyszerű letérni a kitaposott ösvényről. Egyszer próbáltam csak meg, akkor ragadós, tüskés növény kapaszkodott belém, plusz egy pióca kezdte szívni a bokámon a vért. Pár kanyar után mozgolódást észleltünk a bokrok mögött, de állatot nem láttunk. Mivel kicsi rá az esély, de előfordulhat, hogy tigris lapul a közelben, inkább elővettük a machetét, ami valószínűleg nem érne sokat ellene, mégis csalóka biztonságérzetet ad a halandónak. Inkább vaddisznóra gyanakodtunk, de hiába vártunk, nem bújt elő. Kb. fél óra gyaloglás után értünk a fából ácsolt búvóhelyhez. A lábakon álló házikó belseje 4 emeletes ágyat rejtett. A hatalmas ablakkivágáson keresztül jó kilátás nyílt a dzsungel egy részére és két itatóhelyre. Hiába vártunk azonban, élőlény rajtunk kívül nem érkezett. A hangok izgalmasak voltak: ciripelés, csivitelés, búgás, morgás és a sötétség leszálltával sem csendesedtek. A faház belsejében gyertya nélkül koromsötét volt, még 10 centire sem lehetett látni! Mivel az ablakon és az ajtón nem volt nyílászáró, kénytelenek voltunk egy-két biztonsági óvintézkedést bevezetni. Az ablak elég magasan volt, oda csak madár repülhetett volna be, az ajtón azonban bárki és bármi észrevétlenül átsétálhatott volna, amíg mi az igazak álmát alusszuk. Így a verandán talált seprűkkel és felmosófákkal eltorlaszoltuk a bejáratot - elkészült a kezdetleges riasztórendszer. Az éjszaka azonban nyugodtan kelt, csak a derekunkat fájlaltuk reggel a kemény fadeszkák miatt. Korán elfoglaltuk leshelyünket, néma csendben várakoztunk egy órán keresztül, mégsem jött az itt fellelhető állatok közül egy sem. Talán ha valaki hosszabb időt eltölt a dzsungelben és több búvóhelyre is ellátogat, akkor megpillanthat egy szarvast, vaddisznót, orrszarvú madarat, tapírt, gibbont, elefántot, igazán nagy szerencsével? akár tigrist vagy fekete párducot is. Mi mindössze két mókust és pár kisebb madarat láttunk, mielőtt elindultunk a visszafelé vezető ösvényen. 4 km izzasztó séta után értünk a kompátkelőhöz. Landi épségben várt minket Kuala Tahan falucska parkolójában. Lezuhanyoztunk hideg vízben, majd megebédeltünk a folyóparti úszó éttermek egyikében. A turista információs irodában megkaptuk a szükséges eligazítást, majd útra keltünk következő célpontunk, a Cameron Highlands felé. Pár éves térképünk elavultnak bizonyult a fejlődő országban. Még út sem volt rajta jelölve Gua Musang és Tanah Rata között, mi pedig autópályára bukkantunk! Késő délután érkeztünk meg az 1800 méter magasan fekvő felföldre, amely hűvösebb éghajlatának köszönhetően az ország zöldség- és gyümölcstermesztő központja. Fóliasátrak és üvegházak javítják a termékenységet a művelésre alkalmas völgyekben. A turizmus kiegészítő bevételi forrásuk. Még pont zárás előtt érkeztünk egy pillangó kertbe, ahol a sok színes és gyakran tenyérnyi méretű lepke mellett láthattunk botsáskát, levélsáskát, orrszarvú bogarat és skorpiókat is. A térség központi falujában nem volt nehéz szállásra bukkanni és az éttermek is a főutcán sorakoznak, ne szenvedjen hiányt semmiben a turista. Nem hiányoztak a külföldiek sem! Másnap megnéztük a híres teaültetvényeket és ismét túráztunk egyet a dzsungelben, ezúttal egy vízeséshez. Sajnos nem bukkantunk a piros “rafflesia”-ra, amelyet a Föld legnagyobb virágaként tartanak számon. Dögszagot árasztva csalogatja magához a bogarakat, amikkel táplálkozik, ezért bíztunk benne, hogy nem lesz nehéz kiszúrni. Nem volt azonban ekkora szerencsénk, az egy napos túrára pedig időnk, ugyanis a túravezetők ismerik a növény pontos lelőhelyét. Végül egy kis eperrel vigasztaltuk magunkat és meglátogattunk egy mézfarmot, ami nem volt túl érdekes (de legalább ingyenes). Brichang faluba érve betértünk a Sam Poh kínai stílusú buddhista templomba, majd meg sem álltunk Ipoh városáig. Csak az éjszakára akartunk itt szállást találni és meglepetésként ért minket a koloniális épületekkel tűzdelt hangulatos belváros.
A hétvégét Penang szigetén töltöttük, amelynek legnagyobb városa az angol eredetű Georgetown. A szigetre a tengerszoros felett ívelő 8 km hosszú hídon lehet átjutni. Előtte azonban letértünk az autópályáról, hogy megnézzük Taiping állatkertjét, amely megérte a fáradságot! Először egy kisvasúton utazva mértük fel a kínálatot, majd az eső elállta után gyalogosan is felkerestük egyéni kedvenceinket. Olyan közel lehetett menni az állatokhoz, hogy az orrszarvú szinte karnyújtásnyira hempergőzött előttünk a sárban. Külön kifutója van az afrikai és az ausztrál állatoknak, szigeten élnek a majmok és az egyik tóban az Amazonas folyóban élő legnagyobb édesvízi halra (5m, 180 kg) csodálkozhattunk rá. Georgetown belvárosa nem bővelkedik parkolós szállásokban. Amit végül találtunk, annak színvonaláról csak annyit jegyeznék meg, hogy olcsóbb volt aznapi ebédünknél. A félmeztelen indiai recepciós azonban biztosított minket arról, hogy az autónk biztonságban lesz a 24 órás nyitvatartásnak köszönhetően. Sétáltunk egyet a kivilágított belvárosban, majd elindultunk vacsorát keresni. Pont rábukkantunk egy tengeri herkentyűket árusító kínai sarki büfére és már kezünkben tartottuk a rizses tálat is, amikor csak abban a tömbben megszűnt az áramellátás. Ezt a pechet! Még vártunk 5 percet, hátha átmeneti a probléma, de végül letettünk a tálat és odébbálltunk. Azért éhen nem maradtunk: mexikói quesadilla-t vacsoráztunk egy vendégház teraszán, hangulatos, élő zenével kísérve. Vasárnap egy rövid városnézéssel kezdtünk, majd a város mögötti kisvasúthoz autóztunk, amelyet még az angolok építettek és egy 821 méteres dombra viszi fel a lusta utasokat. Erre a mi esetünkben nem került sor, ugyanis 2 és fél órát kellett volna várni, hogy beszállhassunk a 20 fő kapacitású siklóba. Inkább továbbindultunk a Kek Lok Si templomhoz, amely az ország legnagyobb buddhista szentélye. Hosszú lépcsősor vezet különböző termeken és udvarokon át a dombtetőn található óriás bronz szoborhoz, a 40 méter magas Guan Yin Bodhisattva-hoz. Innen már a kilátás is egész jó volt, a pára ellenére még a szárazföld is látszott. Ezután ismét átautóztunk a hosszú hídon, majd addig haladtunk az autópályán, míg Alor Setar városba értünk, amely már a thai határ közelében található. A belváros két látnivalója a mecset és a tv-torony. Sikerült egy szuper szállóra bukkannunk, ahol még az újságot is átcsúsztatták a küszöb alatt a reggeli órákban. Ezzel véget is ért malajziai tartózkodásunk, már csak pár kilométert kellett autózni a határig. Nem gondoltuk, hogy ennyire tetszeni fog nekünk ez az ország. Óriási a különbség a főváros és a vidéki települések között, de mindkét oldalnak megvannak a maga szépségei. Sokkal fejlettebb, mint amire számítottunk és úgy tűnik, még maradtak kiaknázatlan forrásai. Ha legközelebb jövünk, mindenképpen szeretnénk megnézni az ország Borneón található részét és az orángutánokat. Most azonban kíváncsian várjuk, mit rejteget Thaiföld, amiért annyi turista választja évről-évre nyaralásának színhelyéül.