Bea & Joe

2006. augusztus 26. szombat |  Nyomtatás

Kora délután érkeztünk a maláj-thai határátkelőhöz. A kilépés Malajziából nem okozott különösebb problémát. Az autó útlevelét lepecsételték egy irodában, anélkül, hogy megnézték volna, tényleg kivisszük-e az országból. Persze ez sokkal jobb, mintha mindent kipakoltattak volna, esetleg le akarják ellenőrizni a motorszámot, ami csak az autó alá fekve lehetséges. A két határ között alkalom kínálkozott a bevásárlásra, a malájok nem hazudtolják meg magukat. Nekünk jól jött a “duty free” plaza, sikerült beváltanunk maradék ringitünket thai bhatra. A thai határ már nem volt könnyű falat. Először a parkolóba küldtek minket az autóval, majd ki kellett töltenünk a belépési kártyákat, aztán bepecsételtetni az útlevelünkbe a megérkezést. Ezután mehettünk a vámoshoz, aki az autó útlevelét látva nem igazán tudta, miről van szó, de miután megmutogattuk neki, hova kell pecsételni, nem ellenkezett sokat. Utoljára maradt a kötelező biztosítás megkötése. Az ügyintéző éppen ebédelni ment, fél órát vártunk, mire visszaért. Szakértően állt a dolgokhoz és nemsokára megkaptuk a narancssárga matricát, amit a visszapillantó tükör mögé kellett felragasztani. 3 hétig volt érvényes és az árát sem túlozták el. Mindezek után végre beléphettünk az országba. Ezzel együtt rögtön egy időutazást is végrehajtottunk, ugyanis 2549-be csöppentünk. Hát ez meg hogyan lehetséges? Nem, nem raboltak el az ufók és egy fekete lyuk sem ugrott elénk, csupán a thai időszámítás Buddha megvilágosodásával kezdődik, amely 543 évvel Krisztus születése előtt következett be. Így ők egyszerre élnek jelenben és jövőben. A közlekedés továbbra is balra tendált, ebben nem volt változás. Bank automatát is találtunk pár száz méteren belül, szóval nyugodtan folytathattuk az utat. Annyit hallottuk otthon, hogy milyen olcsó Thaiföld, arra számítottunk, hogy szegény országba csöppenünk, de egyelőre nem sok különbséget láttunk a gazdag szomszédhoz képest. Thaiföld ötször nagyobb hazánknál és 62 millióan lakják. Államformája 1932 óta alkotmányos királyság. Őfelsége Bhumibol király (alias IX.Rama) nagy népszerűségnek örvend. A politikába ugyan nincs beleszólása, de folyamatosan járja az országot, fejleszti a vidéket és a mezőgazdaságot. Idén ünneplik uralkodásának 60.évfordulóját, ezzel ő lett a leghosszabb ideig trónon lévő thai király. Követői citromsárga, királyi címerrel ellátott pólót hordanak, míg a királynő tiszteletére világoskékbe öltöznek . Az utcákon mindenhol látható a királyi pár fényképe, mellette thai és sárga buddhista zászlók. Ez a kép fogadott minket a határon átérve. Az első nagyobb város, Hat Yai közelében pedig egy Tesco hipermarketbe botlottunk. Ugyanaz a bőséges választék, mint nálunk, kiegészítve jó pár gyorsétteremmel. A forgalom nagy volt a városban, alig tudtunk kikeveredni. Táblát nem sokat láttunk, de beszereztünk egy térképet, amelyen angolul és thai nyelven is (fura cirádákkal írnak) fel voltak tüntetve a nagyobb települések. Végül 200 kilométerre a határtól, Trang-ban találtunk éjszakára szállást. Másnapi célpontunk Krabi volt, ahonnan Ko Phi Phi szigetére indítanak hajós túrákat. Mivel az eső nem akart alábbhagyni, úgy gondoltuk, mégis inkább a másik irányból, Phuket felől vállalkozunk a túrára. Előbb azonban Phang Nga városa és nemzeti parkja esett útba. Itt található a híres James Bond sziget, ahol pár évtizede Roger Moore nézhette kedvtelve, hogy emelkedik ki a vízből éppen aktuális partnernője cuki kis fürdőruhájában. A mi túránk azonban (Joe sajnálatára) nem erről szólt. Reggel 6:30-kor hangos zeneszóra ébredtünk hangyákkal teli hotelszobánkban és az ablakon kinézve a helyi lányokat és asszonyokat láthattuk az iskola előtti téren tornászni. Mivel aludni már úgysem tudtunk, felkeltünk és lementünk a szálló elé, ahová 8-ra beszéltük meg a találkát a túravezetővel. 8:15-kor azonban még sehol sem volt. Mi történhetett? 10 perc múlva érkezett kismotorján és amikor kérdőre vontuk, hogy mikor indulunk, ő egyszerűen csak annyit mondott, hogy 8-kor. Kiderült, hogy Thaiföldön egy órával kevesebb van, mint Malajziában! Ismét megtréfált minket az időzóna. Az esős évszak miatt nem is volt rajtunk kívül más jelentkező. Először egy barlangon haladtunk át a hosszú csónakkal, majd mangrove erdők között siklottunk. Hirtelen azonban akkora zivatar kerekedett, hogy vissza kellett fordulnunk a kikötőbe. Szerencsére gyors lefolyású monszunesőről volt szó, fél óra elteltével folytathattuk a túrát. A tájat méltán sorolták be a nemzeti parkok közé, nagyon érdekes alakú hegyek emelkednek ki lépten-nyomon a tengerből. Elhaladtunk egy kutya forma mellett, majd megnéztünk közelről pár barlangrajzot, amik nem tűntek túl autentikusnak. Ezután fennakadtunk egy homokpadon az öböl közepén, ahol Joe kiszállt és sétálgatott a bokáig érő vízben. A mangrove fák tövében halászok gyűjtötték a kagylókat és rákokat. Negyed óra várakozás után emelkedett annyit a vízszint, hogy tovább tudtunk indulni. Áthaladtunk még egy barlangon, majd végre kikötöttünk a várva-várt James Bond szigetnél. Az aranypisztolyos férfi nem volt a helyszínen, ellenben a turisták úgy ellepték a falatnyi sétálható területet, hogy szinte mozdulni sem lehetett. Persze látnivaló nincs sok a vízből magányosan kiemelkedő jellegzetes sziklán és a James Bond lánynak öltözött bikinis anyukákon kívül. Mindenki elkészíti a kötelező fotókat, esetleg vásárol valamit az árusoktól, aztán továbbindul a cölöpökön álló muszlim halászfalu felé. Itt általában egy drága étteremnél kötnek ki a hajók, de a fogyasztás nem kötelező. Mi sétáltunk egyet a faházak közötti útvesztőben és eljutottunk a zöld tetős mecsetig. Alig találtuk meg a visszafelé vezető utat. A borús idő ellenére is jól sikerült a kirándulás ezen a szép tájon.
Kora délután autóztunk át a Phuket szigetére vezető hídon. Kétoldalt világoskék tengervíz, pálmafákkal és homokos parttal. Kezdetnek nem rossz! Egy mellékútra letérve megebédeltünk egy falusi kunyhóban. Innen már nem volt messze a Gibbon Rehabilitációs Központ. Sajnos csak a drága nemzeti park belépőjegy megváltásával lehet eljutni hozzájuk, aminek árából ők nem részesülnek. Ez azonban pont az az összeg, amit az ember adományként a megmentésükre fordíthatna. Sajnálatos a kormány ilyetén hozzáállása a magán kezdeményezésű, jó szándékú dolgokhoz. A központban lévő gibbonokat bárokból és magánszemélyektől gyűjtik be, majd megpróbálják őket hozzászoktatni természetes életkörülményeikhez. Először a szükséges oltásokat kapják meg, majd egy ideig ketrecben élnek és ha sikerül alkalmazkodniuk a dzsungelhez, szabadon engedik őket. Szomorú volt látni és hallani, hogy egyes példányokat életük végéig ketrecben kell tartani, mert olyan sérüléseket szenvedtek, amelyek miatt nem tudnak a szabadban magukról gondoskodni. (Pl. rossz magaviselet miatt levágták a kezüket vagy olyan kis ketrecben tartották őket, hogy eldeformálódott a csontozatuk.) Mindezek után még mindig fennáll a veszély, hogy a visszatelepített példányokat újra fogságba ejtik és jó pénzért eladják az orvvadászok. Megnéztük a közeli vízesést is és útközben egy tenyérnyi pókot fedeztünk fel fák közé kifeszített hálójában. Phuket-ben negyedik próbálkozásra sikerült megtalálnunk a tökéletes szállást. 2400 Ft-ért szépen berendezett szobát kaptunk légkondival, melegvízzel, tévével. Még az autónak is volt parkolóhelye. Csütörtökön felfedeztük a várost, meglátogattuk a helyi akváriumot és befizettünk egy egy napos Ko Phi Phi hajós kirándulásra. Ez lett a pénteki program. Reggel 8-kor kisbusz vitt minket a kikötőbe, ahol több hajó és még több turista várt az indulásra. Csak a mi bárkánkon volt legalább 100 utas. A másfél órás hajóúton ingyen fogyaszthattunk kávét, teát és üdítőt. Ko Phi Phi két szigetből áll. Először a nagyobbiknál kötöttünk ki és kitettük a csak ide igyekvőket. Ezután 100 méterrel odébb dobtuk le a horgonyt és kezdődhetett a snorkelezés az átlátszó vizű öbölben. Mi voltunk az első merülők és tényleg csodás volt a víz alatti világ. Rengeteg színes hal, óriáskagylók, tengeri sünök, szép korallok, amit sajnos mások nem értékeltek ennyire. Teljesen figyelmetlenül taposták le a korallokat, pár év múlva sajnos már nem lesz itt mit csodálni! Egy óra búvárkodás után Joe még csatlakozott a hajó fedélzetéről a vízbe ugrálókhoz. Szép kis fejeseket produkált! Energia pótlásként ananászt és dinnyét szolgáltak fel. Ezután tovább indultunk a kisebb, lakatlan sziget felé. Először azt néztük meg, hogyan gyűjtik be a fecskefészkeket, amelyeket gyógyászati célokra használnak. A fő látnivaló azonban a Maya Bay, ahol “A part” című filmet forgatták Leonardi di Caprio-val a főszerepben. Itt sem volt hiány turistákból, szépen sorakoztak egymás mellett a hajók az öbölben. Miután megkerültük az egész kis szigetet, ismét kikötöttünk a nagynál, ahol már várt ránk a terített asztal több finom fogással. Ebéd után szabadprogram következett. Mi elsétáltunk egy kilátóhoz és a sziget túloldalán lévő öbölbe, amely sokkal nyugodtabb helynek bizonyult. A víz sekély volt és strandolók napoztak a homokos parton. Időnk azonban véges volt és kénytelenek voltunk visszatérni a turistaboltokkal és éttermekkel zsúfolt túlpartra, ahol már indulásra készen várt minket a kétszintes hajó. A visszautat tűző napsütésben tettük meg. Élveztük a kirándulást, mert szépek a szigetek, de a zsúfoltság egy kicsit kiábrándító. Ha szezonon kívül ennyi turista van, akkor mi lehet itt a téli hónapokban? Szombaton kijelentkeztünk a szállásról, átkeltünk a hegyeken a sziget túloldalára és megmártóztunk a híres Pathong strandon, amely több kilométer hosszú homokos tengerpart. Három Hong Kong-i srác jött megcsodálni az autónkat és meghívtak minket Kínába, ahová pár hét múlva szerveznek egy terepjárós túrát. Sajnálkozva utasítottuk vissza, mert ugye mi nem autózhatunk csak úgy egyszerűen Kínában, de kiderült, hogy még nekik is kötelező kísérőt fogadniuk. Utunk az Andamán-tenger partján vezetett tovább. Egy helyen még elefántokat is láttunk az út mellett legelni. A kitépett fűcsomókat ormányukkal a hátukhoz verve rázták le a gyökerekről a vörös földet. Az egyik faluban megálltunk egy emlékparknál, amelyet a tsunami áldozatainak emelt egy európai gyógyszergyártó cég. Több táblát is láttunk, amely az evakuációs útvonalat mutatja újabb szökőár esetén. Estére eljutottunk Rangon városáig, a burmai határ közelébe. Sokat keveregtünk az egyirányú utcákban, mire végre szállásra bukkantunk. Reggel átszeltük a félszigetet és a keleti parton folytattuk az utazást. Ismét útba esett egy szép vízesés, amelynél két francia jött oda az autónkhoz thai barátnőikkel, hogy jó utat kívánjanak. Emlegettek egy francia úszónőt is, aki a budapesti úszó eb-n jól szerepelt, de éppen nem voltunk képben a friss hírekkel. A Thai-öböl partján megnéztük Hua Hin halászkikötőjét, majd Cha Am strandját, ahol sok helybéli élvezte a vasárnapi pihenést. Estére már csak 80 km választott el minket a fővárostól, amikor megérkeztünk az úszó piacnak helyt adó város, Damnoen Saduak központjába. Szállást egy kedves helyi család segítségével találtunk. A szülők ugyan nem beszéltek angolul, de a gyerekek egész jól fordítottak. Másnap először a régi piachoz mentünk, ahol semmi látnivaló nem volt egy szép templomon kívül. Nem sokkal odébb azonban rábukkantunk a csónakokra és az árusokra. Persze ez az egész a turistáknak van kitalálva, így többnyire csak kézműves termékeket, ajándék tárgyakat, gyümölcsöt kapni. Mi is felfogadtunk egy evezőst, aki fél óra alatt körbevitt minket az árusok között. Helyenként forgalmi dugó alakult ki a szűk csatornákon, csónakunk pedig több árusnál is megállt, akiktől valószínűleg jutalékot kapott volna, ha vásárolunk, de mi csak helyben sült banánt vettünk. Megváltozott funkciója ellenére is színes, izgalmas, nyüzsgő helyet ismerhettünk meg és újabb különleges élménnyel gazdagodtunk. Nakhon Pathom határában megálltunk egy szerviznél, mert már jóval túlléptük az olajcsere esedékességének idejét. Olajszűrőt sikerült még a Phuket-i Land Rover kereskedésben vennünk, itt pedig a hiányzó angoltudás nem akadályozta meg a szerelőket abban, hogy jó munkát végezzenek. Landika máris könnyebben lendült neki a következő kilométernek. A város azonban nem szervizeiről híres, hanem kolostoráról, amelynek közepén a világ legnagyobb buddhista emlékműve, egy 120 méter magas sztúpa emelkedik. A Phra Pathom Chedi-t a VI.században építették és a XI.században bővíttette Suriyavarman király a mai méreteire. A kolostor udvarán narancssárga lepelbe burkolózott szerzetes növendékek tanultak. Egyik kapujánál több méteres fekvő Buddha előtt imádkoztak és gyújtották a füstölőket a hívők. Még 50 km-t kellett megtennünk a 6 milliós Bangkokig, de innentől már minden egybe volt épülve, szinte végig lakott területen haladtunk. A délutáni csúcsforgalmon 3 és fél óra alatt verekedtük át magunkat és már majdnem a célnál voltunk, mikor egy rendőr félreállított minket. Szerencsére csak a papírjainkat ellenőrizte, majd gratulált az utunkhoz és mehettünk is tovább. Ismét egy kínai hotelben bukkantunk olcsó szállásra, a követségek környékén.
A hetet azzal töltöttük, hogy felkerestük a követségeket és a hajóstársaságokat. Az itteni orosz követségen sem tudták megmondani, hogy van-e járható út Vlagyivosztok és a Bajkál-tó között. Az kiderült viszont, hogy vízumot csak utazási irodán keresztül tudunk beszerezni. A magyar követségen új útlevelet igényeltünk, mivel a régi betelt. Szerencsére volt rá lehetőség, hogy kézi útlevelet állítsanak ki, amihez a Belügyminisztérium jóváhagyása szükséges, egy évig érvényes és csak 2-3 napot kell rá várni. Fehér Tamás konzul úr nagyon segítőkész volt és érdeklődő utunk iránt. Még az augusztus 20-i ünnep alkalmából rendezett fogadásra is meghívott bennünket, amit örömmel elfogadtunk. A Bevándorlási Hivatalban megérdeklődtük a Thaiföldre újra belépést engedélyező pecsétet, ami ugyanannyiba kerül, mint egy új vízum, ezért egyelőre elvetettük ezt a megoldást. A hajóstársaságok közül először az NYK irodáját kerestük fel, ahol megtudtuk, hogy ők csak Koreáig szállítanak. Kaptunk tőlük azonban egy listát a bangkoki Vlagyivosztokba szállítmányozó cégekről. Felkerestünk párat, előadtuk kérésünket és vártuk ajánlataikat. Legbiztatóbbnak az S.F.Global tűnt, ahol orosz volt a főnök és ahogy meghallotta, mi járatban vagyunk, felhívta hazai ismerőseit és kiderítette, hogy tavaly nyitottak egy utat Habarovszk és Ulan Ude között, ami talán járható az év ezen részében. Ő azonban nem ismer senkit, aki itt átautózott volna. Azért mi még optimisták maradtunk, nem volt ugyanis nagyon más választásunk. Mivel az üzleti negyed környékén laktunk, Bangkok ezen arcát ismertük meg először. Toronyházak, magasvasút (két szinten is!), megemelt autópályák (kb. az ötödik emelet magasságában), bevásárlóközpontok - ezek az ázsiai országok folyamatosan meglepnek bennünket fejlettségükkel és fejlődésük ütemével. Mi többnyire helyi busszal közlekedtünk, de kipróbáltuk a metrót és a magasvasutat is. A motoros riksák, vagyis itteni nevén tuk-tuk vezetői vérszemet kaptak, ha turistát láttak és mindig a normál ár többszörösét ajánlották fel, így csak a legritkább esetben álltunk le velük alkudozni. A közeli Lumphini parkban futókkal és varánuszokkal találkoztunk. Az utcai árusoknál megkóstoltuk a helyben grillezett kolbászokat, kipróbáltuk a búza ízesítésű zöld teát is, ami csöppet sem jobb, mint a malájoknál kóstolt szójatej. Több hipermarketet is láttunk, de normál méretű ABC-ket nem. Helyettük 7Eleven és Family Mart kisboltok üzemelnek, amelyek inkább éjjel-nappalihoz hasonlítanak. Nagy előnyük, hogy árulnak hot-dogot és hamburgert, plusz saját magadnak töltheted ki az üdítőt, kávét. Ez azért fontos, mert a helyiek nem üdítőt isznak, hanem jeget. Teletöltik a poharat jéggel, rátöltik az üdítőt, utána pedig eldobják a megmaradt fél pohár jeget. Nem túl logikus, ugyebár? A mi kedvencünk a hideg kávés kakaó lett, amit saját szájízünk szerint mixelhettünk össze. Az ételeik elég fűszeresek, így legtöbbször csirkés sült rizst vagy sült tésztát ettünk. A hipermarketekben mindig található “foodcourt” helyi ételspecialitásokkal. Ez a legolcsóbb formája az étkezésnek. Csak fel kell tölteni egy kártyát valamilyen összeggel, ezzel lehet fizetni a különböző pultoknál, a végén pedig visszaadják a kártyán maradt pénzt. Ennél persze sokkal izgalmasabb az utcai árusoknál enni vagy a piacokon, ahol sokszor nem felismerhető, éppen mi van a menün. Árulnak sokféle zöldséget, húst, halat, tengeri herkentyűt és levest. Aki elvitelre kéri, annak ügyesen nejlonzacskóba csomagolják, még a levest is, tehát lyukas zacskó szóba sem jöhet! A probléma itt legtöbbször a kommunikáció, ugyanis nagyon kevesen beszélnek angolul. Persze rengeteg étterem is található a városban, ahol az utcai árak 5-10-szereséért lehet étkezni. Az orosz vízum miatt több utazási irodát is felkerestünk, de elég elképesztő árakat adtak meg. Az egyik thai irodában azonban ajánlottak túrákat Chiang Mai-ba, az ország északi részébe, ahová hétvégére szerettünk volna elutazni. Befizettünk egy két napos dzsungel gyaloglásra, amihez parkolós szállás is járt. Péntek délután indultunk el a fővárosból. A fizetős autópályára felhajtva nem csak a dugókat kerültük ki, de jó kilátás is nyílt a lenti forgalomra. Az autópálya végén rátértünk a négy sávos főútra, amely szintén jó minőségű volt. Ezen reális idő alatt lehet teljesíteni a 700 kilométeres távot Chiang Mai-ig, amit igazából másnapra terveztünk. Előbb ugyanis a régi királyi város, Ayuthaya romjaira voltunk kíváncsiak. Elsőként a Wat Chai Wattanaram elnevezésűhöz érkeztünk, amely egy elveszett városra hasonlít leginkább. Szépen restaurálták, több tornya is van, a középső, khmer stílusú pedig egy mini piramis tetejéről emelkedik a magasba. A falon belül Buddhák ülnek sorban, legtöbbnek hiányzik a feje és más végtagja. Az általunk meglátogatott templomok közül ez az egy volt a városon kívül. A többit a három folyó határolta szigeten kerestük fel és itt találtunk szállást is. Aznap még a Wat Phra Si Sanphet-re maradt időnk, amely a XV. századig királyi palotaként funkcionált és csak ezután alakították kolostorrá. A közelben elefánton utazó turistákat láttunk. Mi inkább a dzsungelben szerettük volna ezt kipróbálni, nem betonúton. Bár meg kell hagyni, nagyon ügyesen mozogtak ezek a hatalmas állatok a szűk korlátok között is. A piac mellett bukkantunk szállásra és a folyóparton kellemes kis grill vacsorát fogyasztottunk el. Augusztus 12-én nagy ünnepre készültek a thaiok, a királynő születésnapját ünnepelték, ami egyben anyák napja is náluk. A legtöbb bolt zárva volt, a piacon pedig régi érméket és kitüntetéseket árultak. Mi a legtöbbet fényképezett romhoz indultunk, a Wat Phra Mahathat-hoz, ahol egy gyökerek közé szorult Buddha-fej szolgáltatja a fő fotótémát. Nem időztünk azonban sokat, mert hosszú út várt még ránk. Ahogy haladtunk észak felé, úgy kerültünk egyre közelebb a zöld hegyekhez. A rizsföldeket felváltották az erdők, a síkságot az emelkedők. Sötétedés után érkeztünk meg Chiang Mai-ba, ahol viszonylag könnyen megtaláltuk lefoglalt szállásunkat.
Vasárnap indult a két napos trekking túra. Egy Toyota Hilux platóján utazva összeszedtük a többi utast, majd a rendőrségre mentünk, ahol leellenőrizték a személyazonosságunkat a leadott útlevél fénymásolatok alapján (így talán kevesebb turista tűnik el, mint régen). Végre átszálltunk egy fedett platós kisteherautóra, amelynek két oldalán házilag barkácsolt padokra ülhettünk. 15 embernek azonban elég szűkös volt a hely. Ráadásul a tájat sem láttuk, mert pont szemmagasságban húzódott a vászontető, eltakarta a kilátást. Félúton pihenőt tartottunk egy falusi piacnál, ahol mindenki feltankolta készleteit vízzel és kekszekkel. A piac standjain kitett húsok fölött turmix- és mosógépekből kiszerelt villanymotorok forgatták a legyezőket, amelyek távol tartották a legyeket. Innen már csak fél órát kellett autózni és megérkeztünk az első kaland színhelyére, a bambusz rafting kiinduló pontjához. Itt azonban nem csónakba ültünk, hanem vastag bambusz rudakból összetákolt tutajra állhattunk. Még jó, hogy előre megmondták, hogy vizesek leszünk, ugyanis a tutaj minden kis hullámnál víz alá merült. Hát még amikor leereszkedtünk egy fél méteres vízesésen! Az volt csak igazán izgalmas! Miután derékig vizesen kiszálltunk, az evezősök darabjaira bontották a tutajokat, úgy szállították vissza őket egy kisteherautón. Az egy órás kaland után az ebéd következett egy erdő mélyén megbúvó kis házikóban. A szakácsasszony a szokásos rizst és három főfogást tett elénk, desszertnek pedig friss ananászt kaptunk. Kettőkor aztán megkezdődött a kemény hegymenet. Dzsungelben haladtunk felfelé, de a fák nem nőttek olyan sűrűn, mint Malajziában. Néha egy-egy motoros előzött le minket a csúszós ösvényen - ők aztán simán benevezhetnének bármilyen terepralli versenyre. Félúton egy kisebb vízeséshez érkeztünk. Jól esett megmártózni a hűvös vízben és lemosni a kemény menetelés és a párás levegő okozta izzadságot. 6-kor láttuk meg a szállásunkként szolgáló falu első házait. Vendéglátóink a karen hegyi törzs tagjai, akik viszonylag elszigetelten élnek a külvilágtól és főleg vadászatból teremtik elő a betevő falatot. Tartanak pár házi állatot is, amelyeket ünnepeknél vágnak le. A földművelés ma már nem máktermesztésből áll (a kormánynak jó arányban sikerült visszaszorítania a környéken az ópium alapanyagának előállítását). A megtermelt zöldségeket, gyümölcsöket, rizst kompenzációval kiegészítve vásárolják fel tőlük. Az 50 fős faluba hetente-kéthetente érkezik egy-egy turistacsoport, cserébe a túraszervezők fejlesztik a falut. A legutóbbi adomány egy víztisztító berendezés, előtte pedig napelemet szereltek fel, ami a világítás biztosításához elegendő. Káposztás levest, rizst és káposztás húst kaptunk vacsorára. Utána a tábortűz köré gyűltünk, ahol a túravezető a hegyi törzsekről mesélt, majd a helyi tanár gyufapálcikás rejtvényekkel szórakoztatott minket. Megtudtuk, hogy karen a legnagyobb hegyi törzsi nép az országban, kb. 300 ezren élnek a környéken. Burmából menekültek át Thaiföldre, de a thai nyelv szavainak kiejtésével problémáik vannak. A lányok 12-25 éves koruk között házasodnak, addig fehér ruhában járnak. A férfiak éjszaka vadásznak. Előre eldöntik, mit akarnak aznap elejteni (szarvas, vaddisznó, majom, mókus, kígyó a választék) és mással nem is próbálkoznak. 10 körül tértünk nyugovóra egy szalmatetős kunyhóban, ahol hálózsákok, takarók, párnák és szúnyogháló állt rendelkezésünkre. A falusi élet velejárója, hogy kakaskukorékolásra ébredtünk. Reggeli pirítósainkat a tegnapi tábortűz felett sütögették. Amíg készült a reggeli, megnéztük a helyi iskolát. A tanár éppen felmondott, mert a keresetéből nem tudta eltartani a családját, de a túraszervezők gondoskodni fognak az utánpótlásról. Reggeli után csoportunk két részre vált. A három napos gyaloglásra vállalkozók továbbindultak eddigi vezetőnkkel, minket pedig a törzs egyik tagja kísért vissza egy másik úton kiinduló helyünkhöz. Ez az útvonal szebb volt, mint a tegnapi. Egyrészt folyamatosan lejtett, másrészt kis patakokon keltünk át, rizsföldeken dolgozó nőket láttunk és egy nagy sziklafalon leömlő vízesést. Délben ugyanott és ugyanazt ebédeltük, mint előző nap. A fő program azonban még hátra volt. Egy függőhídon átkelve végre felülhettünk az elefántok hátára és elindultunk az őserdő felé. Nem gondoltuk, hogy az elefánt ilyen lassú! Az első 5 perc után már majdnem elaludtunk. Aztán kezdett izgalmassá válni a dolog, miután felbaktattunk egy emelkedőn, aminek a túloldalán sáros lejtő következett. Akkora dagonya volt, hogy még az elefántok lába is folyamatosan csúszkált. Kapaszkodni kellett rendesen, nehogy leessünk. Végül átkeltünk egy folyón, ahol azt vártuk, hogy kapunk az ormányból egy frissítő zuhanyt, de úgy látszik, ez nem volt a program része. Azért élmény volt az elefantagolás Thaiföldön! Innen a szállásunkra vittek minket, ahol a helyi sofőrök jöttek érdeklődni az autónkat látva utunkról. Este még felkerestük a piacot, amely sok-sok étteremből és egy utca hossznyi árusból áll. Egész Thaiföldön nem láttunk ekkora turistákra koncentrálódott kirakodóvásárt! Másnap délben indultunk vissza Chiang Mai-ból Bangkokba. Egész napos vezetés után érkeztünk meg a fővárosi dugóba, ahol ismét 3 óránkba került a forgalom leküzdése. Majdnem éjfél volt, mire ágyba kerültünk. Szerdán kézhez kaptuk új útlevelünket, a régit pedig érvénytelenítették. Felmerült bennünk, hogy ez esetleg probléma lehet a thai vízum miatt az ország elhagyásakor, de nem vittük túlzásba az aggódást. Pénteken sikerült végre megegyeznünk az S.F. Global céggel az autó hajóztatásáról. Tőlük kaptuk a legkedvezőbb ajánlatot. A megbízás előtt azonban még meg kellett szereznünk az orosz vízumot. Nem kockáztathattuk meg, hogy elküldjük az autót, a vízumkérelmünket pedig visszautasítják! Szerencsére találtunk egy internetes oldalt, ahol a helyi utazási irodák megkerülésével válthatjuk ki az orosz vízumot, így valamennyit tudunk rajta spórolni. Este egy elegáns szállodában ünnepeltük meg augusztus 20-át. A fogadás 18:30-kor kezdődött. A terem közepén a Parlament képe volt jégbe öntve, kontúrjait egy ügyes jégszobrász faragta ki. Egy nagy kivetítőn Magyarország és Thaiföld szépségeit bemutató kisfilmet vetítettek. Az ünnepi beszéd után a vendégek megkóstolhatták a svédasztalon tálalt magyar specialitásokat. A gulyás minden magyarnál sikert aratott, de a töltött káposzta elkészítését még tanulnia kell a szakácsnak! A meghívott diplomatákon kívül jelen voltak Thaiföldön tartózkodó magyar üzletemberek is, akikkel tudtunk egy kicsit beszélgetni. A konzul úr bemutatta nekünk kedves feleségét, aki szintén érdeklődve hallgatta utazásunk részleteit. 10 óra körül már csak magyarok maradtak a helyszínen. Ekkor a nagykövet tósztot mondott az egészségünkre és további jó utazást kívánt! Kellemesen telt az este és élveztük a magyaros vendéglátást!
Hétvégére Bangkok látnivalóinak megtekintését terveztük be. Szombaton átköltöztünk a Khao San utca közelébe, amely a hátizsákos turisták törzshelye. Teljesen más hangulatú környék, mint ahol eddig laktunk. Több a turista, mint a helybéli és egyszerűen minden kapható. A szállások olcsóbbak, de a szolgáltatások, ételek drágábbak. Vasárnap végre sikerült felkeresnünk a Királyi Palotát és a Smaragd Buddhát. A helyszín ismerős volt az “Anna és a király” című filmből, amely Sziám fénykorában játszódik. Mintha mi is egy régi korba csöppentünk volna. Csodásan díszített templomok között sétáltunk, közelről tanulmányoztuk a majomkirály, Hanumán falra festett történeteit és a Wat Phra Kaew szentélyében megnéztük az esős évszaknak megfelelő ruhába öltöztetett Smaragd Buddhát. Igazából nem smaragd a zöld kő, amiből valaha kifaragták, hanem jáde és az ország északi részében bukkantak a szoborra. A Királyi Palotát csak kívülről tekinthettük meg. A királyi család már nem lakik itt és az épületet csak különleges alkalmakkor használják (pl. a Koronázási Ünnep alatt). A közelben folyik a Chao Phraya folyó, amelyen vízibuszok közlekednek. Az egyik mellékcsatornán már kipróbáltuk a kisebb méretű vízitaxit, itt volt az idő, hogy a nagytestvéren is utazzunk. Érdemes hosszabb szakaszt is megtenni, mert érdekes látnivalók vannak mindkét oldalon. A régi szép időkben Bangkok lakosai csak a folyót és a csatornákat használták közlekedésre, ezzel érdemelte ki a Kelet Velencéje elnevezést. Hétfőn újabb hét kezdődött, amelyen végre sikerült pontot tennünk a hosszasan húzódó hajóztatási ügy végére. Péntek reggel visszakaptuk orosz vízummal bővített új útlevelünket és délben már a kikötőben vártuk, hogy bejárhassunk Landival a koreai konténerbe. Ezzel nem is volt semmi probléma, a késlekedést ismét a vámosok okozták. Nem láttak még “Carnet de Passages”-t, így mindenféle hivatalt felhívtak, hogy mi a pontos eljárás. 3 órára azonban ők is megoldották a rejtélyt, az igazgató pedig még elnézést is kért a hosszú várakozás miatt. Ha tudta volna, hogy Equadorban mennyit kellett várnunk! Nekünk ez a pár óra meg sem kottyant! Persze az ügyintézés alatt jelen volt az S.F. Global képviselője is, aki thai nyelven irányította a dolgokat. Egyedül valószínűleg nem sokra jutottunk volna. Így azonban minden sikeresen elintéződött. Visszaautóztunk az orosz cég irodájába, ahol szép köteg thai bhat-tól szabadultunk meg. A hajó augusztus 30-án indul Bangkokból, szeptember 10-én köt ki Dél-Koreában és szeptember 14. körül érkezik Vlagyivosztok kikötőjébe. A mi vízumunk szeptember 17-től érvényes október 16-ig, ami azt jelenti, hogy 4 hét alatt le kell vezetnünk kb. 15 ezer kilométert. Nem kis feladat áll előttünk! Szombaton beiktattunk egy pihenőnapot és lélekben felkészültünk a másnapi buszútra, amely az egykori Khmer Birodalomba, Kambodzsába visz minket. Az elmúlt 4 hétben megtapasztaltuk, hogy Thaiföld csodás ország! Kultúrált formában tálalja az egzotikus Ázsiát mindazok számára, akik valamilyen különleges élményre, változásra vágynak a jól ismert európai világon kívül. Kedves emberek, szervezett turizmus, érdekes programok várják az ide látogatókat. Új ízek, új arcok, új világ - kipróbálod?