Bea & Joe

2006. szeptember 7. csütörtök |  Nyomtatás

Vasárnap reggel 6:30-kor még Bangkokban ébredtünk és 7-kor már az utazási iroda előtt vártuk a Kambodzsába induló buszt. Az azonban annyira nem jött, hogy 8 előtt úgy telefonáltak utána, hogy várjon meg bennünket. Jó helyi szokás szerint feldobtak minket, egy olasz csajt és pár izraelit egy platós kocsi hátuljára, majd az autópálya feljáró előtt átszállhattunk a buszra. Ott már csak korlátozott számban maradtak helyek és nemsokára a saját bőrünkön tapasztalhattuk a légkondis busz hátrányait. Pont a fejünkre csöpögött a kondenzvíz a lyukas tetőn keresztül. Szerencsére Joe talált egy rossz törölközőt, amivel véget vetettünk hátrányos megkülönböztetésünknek. Röviddel dél előtt értünk a határ közelébe, ahol két részre bontották a csoportot. Akinek nem volt vízuma, mint nekünk, azokat leszállították egy vendéglőnél, a többiek mehettek tovább a busszal. Ezután körbejártak és beszedtek fejenként 1300 bhat vízumdíjat. Nálunk már nem volt thai pénz és tudtuk, hogy vízum csak 20 USD a határon (kb. 750 bhat), így eszünk ágában sem volt ennyit fizetni. Egy óra várakozás után egy padokkal felszerelt platós teherautó jött értünk. Alig tettünk meg azonban pár kilométert, ismét megálltunk egy földszintes, csempés épületnél, amely, mint később kiderült, egy Kambodzsai Külügyi Képviselet volt. Útitársaink útlevelébe itt belekerült a kambodzsai vízum. Végre elértük a határt. Minket új útlevelünk miatt átküldtek a Bevándorlási Hivatalba, ahol kb. egy órába telt az ügyintéző kisasszonynak, hogy átvezesse vízumunkat az új dokumentumba (főleg az angol írásjelekkel gyűlt meg a baja). Ezután végre megkaptuk a kilépési pecsétet és mehettünk a kambodzsai oldalra. Ott a vízumkiadó ablaknál kezdtük, ahol beadtuk útlevelünket 20 USD kíséretében. A határőr meglepődve nézett és 1000 bhatot követelt. Tudtuk, hogy korruptak, de nem hagytuk magunkat. Mondtuk, hogy nincs nálunk bhat és az ablak felett nagy betűkkel kint van, hogy a vízumdíj 20 dollár. Erre azzal próbált megrémiszteni minket, hogy akkor 2 órát várnunk kell. Válaszul megkérdeztük, hol a felettese és mondtuk, hogy feljelentjük a követségen. Nem tűnt úgy, hogy meghatotta volna közleményünk, mi pedig helyet foglaltunk és felkészültünk a hosszú várakozásra. Kisokosunkból tudtuk, hogy sok türelem kell egy kambodzsai utazáshoz. Meg is lepődtünk, amikor 5 perc elteltével egy másik tiszt kihozta útleveleinket a vízummal egyetemben. Ekkorra már teljesen letettünk róla, hogy a határ túloldalán vár minket a busz. Azért reméltük, hogy találunk egy másikat. Kitöltöttük a kambodzsai belépési lapocskát, belemosolyogtunk a kamerába a határőr ablakánál, majd végre megkaptuk a belépési engedélyt. Egy fiatal srác szólított meg minket, látva rajtunk a még túloldalon felragasztott zöld matricát és felültetett egy kisbuszra, amellyel a buszállomásra utaztunk. Ott nagy meglepetésünkre ugyanaz a csoport várt minket, akikkel a határra érkeztünk. Valószínűleg ahány nemzetiségűek voltak, annyi nyelven szidtak minket a kb. két órás késés miatt. Négykor indultunk neki a maradék 7 órás útnak. Sötétedés után megálltunk egy vendéglőnél, amelyet nem olcsósága miatt választottak utaskísérőink. Persze a nap végére már mindenki farkaséhes volt, nem kellett aggódni a fogyasztás miatt. Húsos rizst és húsos tésztát ettünk, a tészta azonban nem a thai vastagmetélt, hanem a kínai zacskós levesben található fajta volt és ez egész Kambodzsában nem változott. Az út állapota továbbra is szörnyű volt, tele lyukakkal, sárral, nagyon lassan haladtunk. (Ennek könyv szerinti magyarázata, hogy egy bizonyos légitársaság egy bizonyos összeget fizet egy bizonyos helyre, hogy az útépítő társaság ne jusson el az ország ezen részére…) 11 óra után teljesen kimerülve érkeztünk meg Siem Reap városába egy eldugott vendégházhoz. Mi megtaláltuk számításunkat a 800 Ft-os szobában, de aki máshova vágyott, már az sem indult neki ilyen későn új szállást keresni.
Hétfő reggel béreltünk két biciklit és elindultunk felderíteni Angkor ősi városát. Három napra érvényes belépőt váltottunk a IX-XIII.század között épült romokhoz. Elsőként Angkor Vat kapuján léptünk be, amelyet a világ legnagyobb vallási épületének tartanak. 1500×1300 méteres fal határolja, középső tornya pedig 55 méterrel emelkedik a föld fölé. Vishnu tiszteletére épült, belső falát 800 méter hosszan kőfaragás díszíti. Pár órát mi is eltöltöttünk a falak között és természetesen a toronyba is felmásztunk, ahonnan jó kilátás nyílt a környékre. A leparkolt bicikliknél már vártak minket a 6-8 év körüli kislányok, akik ajándéktárgyakat árultak. “Mr. from Hungary” vett tőlük pár képeslapot, mert egyikük emlékezett a nevünkre (Anos és Batteri). Iskolába valószínűleg nem járnak, de angolul mindent megértettek és válaszolni is tudtak. A parkoló másik felében beültünk egy sátras étkezdébe ebédelni. Cukros-szójás tésztánk felénél tartottunk, amikor az egyik helyi vendég az asztalon gőzölgő tojástartóból kivett egy tojást, feltörte és elkezdte belőle kieszegetni a kiscsirkét! Nehezen sikerült lenyomni a tészta második felét. Újabb kilométer biciklizés után megérkeztünk a négy mosolygó arccal díszített Déli Kapuhoz. Hídjának két oldalán istenek és démonok sorakoztak a mitológiabeli 5 fejű Nága kígyó testét tartva. (Először azt hittük, kötélhúzó verseny résztvevői!) A kapu túloldalán egy majomcsapat tartott fel minket, majd szembesétáltak a turisták kedvéért szerződtetett elefántok is. Bayon 216 mosolygó arcának ezúttal csupán egy részét sikerült megnéznünk, mert kezdtünk elfáradni és ideje volt visszaindulnunk. Először nem tudtuk, mire vélni a rengeteg szembe jövő turistát, de rájöttünk, hogy a naplementét jöttek fényképezni. Szerintünk hiába, hiszen egész nap szürke felhők borították az eget és estére sem bújt elő a nap. Vacsorára “khmer hot pot” nevű ételt választottunk, amelyet egy gőzölgő fémedényben szervíroztak az asztalra. Leves szerű lében úszkáltak a csirkehúsok, zöldségek, köretnek pedig a szokásos rizst kaptuk. Ízlett mindkettőnknek és még a levét is kikanalaztuk! Másnap reggel kb. 8 kilométer biciklizés után érkeztünk az előző nap félbehagyott Bayon-hoz. Ez alkalommal végigjártuk a több, mint egy kilométer hosszú faragásokat, elámultunk az érdekesebb motívumokon és megpróbáltuk megtalálni a könyv által említetteket, mint pl. a sakkozókat, a krokodil szájában lévő őzet, a tigrisek által fára kergetett tanítókat és a cirkuszt. Megnéztük közelebbről is a mosolyba fagyott arcokat, amelyek az akkori uralkodó arcát formázzák. A templom mögötti téren árusok hada sorakozott. Hagytuk magunkat elcsábítani a leghangosabban kiáltozó asszony sátrába. Először az orrunk alá nyomott egy 3-4 dolláros ételeket tartalmazó étlapot. Mikor mondtuk, hogy ez drága, kicserélte egy 2-3 dollárosra. Felálltunk, hogy keressünk egy olcsóbb helyet, mire hirtelen minden egy dollár lett. (A nemzeti valuta a riel, de mindenhol elfogadják a dollárt, váltópénzként rielt adnak vissza, az ATM-ből pedig dollárt lehet felvenni.) Innen Baphuon piramisához tekertünk. Alakja a hinduk szent hegyét, a Merut jelképezi, pár száz évvel később pedig egy fekvő Buddhát próbáltak az oldalába faragni. A templom még ma is egy óriás puzzle, amelyet a régészek a civilháború előtt darabjaira bontottak, beszámoztak. A dokumentációnak azonban a Vörös Khmerek uralma alatt nyoma veszett, így még jó pár évig eltarthat, mire a kirakó minden darabja a helyére kerül. A hátsó fal egyik rejtett kapuján átsétálva megnéztünk még egy másik, kisebb piramis alakú templomot, Phimeanakas-t. Éppen az erdőben elrejtett Preah Palilay-hoz igyekeztünk, amikor hirtelen leszakadt az ég és eleredt a monszun eső. Egy Buddha szobornak emelt szentélyben húztuk meg magunkat, de csak nem akart az eső abbamaradni, hiába ajánlottunk Buddhának pár kekszet arany tartalékunkból. Körülöttünk minden víz alá került, a villámlásokat pedig akkora mennydörgések követték, amilyeneket otthon még nem éltünk át. A helyiek közül nem mindenki húzódott fedezékbe. A közeli épület lépcsőjén egy család üldögélt bőrig ázva, az eső azonban nem volt elég nekik, megkértek egy szerzeteset is, hogy locsolja őket és autójukat vízzel. Érdekes szokás! Délután 4-kor eluntuk a várakozást és szemerkélő esőben visszabicikliztünk Siem Reap-ba. Természetesen csurom víz lett mindenünk a több kilométeres úton. Ezzel el is dőlt a biciklik sorsa. Másnap riksával utazunk. Lezuhanyoztunk a hideg vízben, átöltöztünk, majd a szállás teraszán újabb helyi specialitást, a kókuszhéjban tálalt amok-ot próbáltuk ki. Reggel 8-kor előállt a tuk-tuk, megegyeztünk az árban és már száguldottunk is az aznapi látnivalók felé. Prasat Kravan öt tornyával kezdtük, majd Banteay Kdei szinte néptelen kolostorát jártuk be, amelynek végében töredék áron kínálták a különböző útikönyvek hamisítványait. Ezután a fő látnivaló, Ta Phrom következett, amelyet nem szabadítottak ki teljesen a dzsungelből. Meghagyták a nagy fákat, jobbára ezek gyökerei tartják össze a falakat. A helyet elözönlötték a turisták. Főleg az a szeglet volt népszerű, amelyben a Tomb Raider című film egyik jelenetét forgatták (Angelina Jolie leszakítja a jázmin virágot, majd eltűnik a föld alatt). Pár fotó erejéig megálltunk a Győzelem Kapunál, majd Preah Khan (Szent Kard) templomának útvesztőiben kanyarogtunk, mielőtt az utolsó helyszínhez értünk, az előző nap kihagyott Preah Palilay-hoz. Nem sokan sétálnak be idáig, pedig ezen a piramison is óriás fák eresztettek gyökeret. Sofőrünk az Elefánt Terasz előtt várt bennünket és délután 3-ra már vissza is értünk a szállásra. Ennyi fért bele a 3 napba, pedig látnivaló még lett volna bőven, távolabbi helyeken is. Akinek ideje engedi és érdeklik a szép épületek, különleges faragások, annak érdemes egy hetet rászánnia Angkor felfedezésére. Minden romban, templomban találni valami egyedit, jellegzetest. A szálláson kaptunk kölcsön két biciklit és betekertünk a piachoz. Túl sok érdekességet nem rejt Siem Reap, bár Kambodzsa városai közül talán a második legfejlettebb, a főváros után. Rengeteg szálloda épült, sok az étterem és a munkalehetőség miatt messzi tájakról is költöznek ide khmerek. Olcsó repülőt sajnos nem találtunk, így maradt eredeti elképzelésünk, hogy elbuszozunk a fővárosba, Phnom Penh-be, új thai vízumot igényelünk és Bangkokba visszabuszozva, Thaiföldről repülünk Hong Kong-ba. A volt brit gyarmat jelenleg Kína Különleges Közigazgatási Területe, ahová magyaroknak nem kell vízum és ahol állítólag a legkönnyebb megszerezni a kínai vízumot. Vizsgálódásaink során arra jutottunk, hogy Kínán átvonatozva a repülőjegy árának feléből el tudunk jutni Vlagyivosztokba és még Beijing-re is marad pár napunk. Persze ha nem kapnánk meg a vízumot, még mindig berepülhetünk Hong Kong-ból Oroszországba. Ez majd ott kiderül. Siem Reap-ban megvettük a buszjegyeket a másnap reggeli fővárosi járatra és még pont a komoly esőzés előtt visszaértünk a szállásra.
Csütörtök reggel fél órás késéssel, 8-kor indult buszunk Phnom Penh felé. A közút állapota meglepően jó volt, de az éhes khmerek miatt két megállót is beiktattunk. A másodiknál újabb ínyenc ételüket ismerhettük meg: sült pókot kínáltak az árusok, több tálcán is. A mellettünk ülő a buszon fogyasztotta el adagját, egyesével kitépkedte és leszopogatta a lábakat és a potroh kivételével mindent megevett. Minket is megkínált, de nem voltunk elég bátrak ehhez a felfedezéshez. A vidéki táj nagyon szép volt. Lábakon álló fakunyhók, zöld rizsföldek, pálmafák mellett haladtunk el, minden nyugalmat árasztott. Délután 2-kor érkeztünk meg a főváros központi piacára. Alig tudtuk kivenni a busz aljából hátizsákjainkat, szinte ránk tapadtak a tuk-tuk sofőrök, mindegyik más szállást ajánlott. Mi azonban előre kiválasztottuk az útikönyvből, hol akarunk megszállni, így gyorsan ott hagytuk őket és sétára indultunk. Ez Kambodzsában nem olyan egyszerű dolog. Létezik járda, szép széles, de vagy oda parkolnak az autók, vagy a boltosok foglalják el kipakolt áruikkal. Rajtunk kívül nem is láttunk sok gyalogost. Mindenki biciklizett vagy kismotor hátulján fuvaroztatta magát. Amilyen szegények, olyan kényelmesek! A szervezett helyi tömegközlekedés ismeretlen fogalom. Nincs szabályozva, ki lehet “taxis”, így aki szert tett egy motorra, az már ajánlgatja a hátsó ülést 2-3-4 embernek is egyszerre. Bukósisak nem kötelező, azért pár emberen már láttunk, reméljük hamarosan szélesebb körben is elterjed. Sétánk az Orussei piac közelében ért véget. Itt található ugyanis a Narin 2 vendégház, ahol a 6 dolláros szoba tartozékai a tv, melegvíz és ventillátor. Az éttermük sem volt túl rossz, de mi inkább a pár házzal odébb lévő Mama vendéglőbe jártunk, amely az útikönyv ajánlása, na és persze finom ételei, alacsony árai miatt, a környékbeli turisták törzshelyévé vált. Péntek reggel tuk-tuk vitt minket a thai követségre. Új tranzit vízumot igényeltünk, amely 30 napig érvényes, elkészítési ideje azonban három nap! Csak kedd délután vehetjük fel, ami azt jelenti, hogy a szerda reggeli busszal indulhatunk vissza legkorábban Bangkokba. Jó lett volna előbb, de ez van! Phnom Penh nem az az izgalmas hely, ahol érdemes lenne két napnál többet időzni. Mi a vízumkérelem beadása után elsétáltunk a Függetlenségi Emlékműhöz, majd a Királyi Palotához, ahol az 5000 ezüst csempével borított Ezüst Pagoda található. A vízparton, a Mekong, a Tonle Sap és a Tonle Bassac folyók találkozásánál megtaláltuk a szélben lengedező magyar zászlót. A szép tetejű Nemzeti Múzeum épülete melletti úton tértünk vissza szállásunkra. A következő napokban sort kerítettünk még a Wat Phnom templom, az Olimpiai Csarnok és a Sorya Plaza szemrevételezésére. A fővárost elnézve a pár éve még templom egereként tengődő Kambodzsa is a fejlődés útjára lépett. Új házak, boltok, bankok, Toyota és Lexus terepjárók az utakon. Vajon remélhetjük, hogy nem csak a korrupt vezetők húzzák a hasznot ebből? Kedden menetrend szerint kézhez kaptuk a vízumot, majd megvettük a buszjegyet a másnapi Bangkokba induló járatra. Reggel 6:30-kor startolt a busz a piac közeléből. Ismét két vendéglőnél álltunk meg és délután 2-kor értünk a határra. Most minden nehézség nélkül átjutottunk a túloldalra, ahol 2 órát kellett várni a csatlakozó járatra. Végül jó helyünk lett, az emeletes busz felső részének első sorából élveztük a kilátást. 8-kor értünk Bangkokba, de sajnos az utazási irodákban csak 6-ig lehetett repjegyet foglalni, így ez a feladat másnap reggelre marad. Gyorsan új szállást kerestünk a sétálóutca közelében és belevetettük magunkat a nyüzsgő éjszakai életbe. Csütörtök reggel nyitáskor az utazási iroda előtt toporogtunk és hihetetlen szerencsével kaptunk jegyet az aznapi! 14:40-kor induló Hong Kong-i járatra. Ráadásul azon a diszkont áron, amiért előzőleg kinéztük. A maradék két órában elrendeztük dolgainkat, összepakoltuk a zsákokat és hamarosan a reptéri buszon ültünk. Becsekkoláskor jött aztán a fekete leves. A China Airlines alkalmazottja nem akart bennünket felengedni a repülőre, mert nem volt Hong Kong-ból kifelé szóló jegyünk. De ha egyszer ott akartuk megvenni a vonatjegyet, miután megkaptuk a kínai vízumot?? Nem nagyon akarták megérteni indoklásunkat. Végül egy órás huza-vona után aláírhattunk egy nyilatkozatot, hogy minket terhel a felelősség, ha nem engednek be Hong Kong-ba és nem kell nekik a visszaútra jegyet biztosítaniuk. Ezután kaptuk csak meg beszállókártyáinkat. Ránk hozták a frászt, de még nem eshetett le a kő a szívünkről, hiszen a Hong Kong-i hatóságok még megtagadhatják a belépést! Végigizgultam a 2 óra 20 perces utat, pedig a kaja is jó volt, mindenki előtt saját képernyő, több film közül lehetett választani, stb.. Még nyelvtanuló program is volt, amin orosz tudásunkat elevenítettük fel. Leszálláskor a gép elejére és aljára szerelt kamerákon keresztül nézhettük végig a folyamatot - mintha a pilótafülkében ültünk volna, olyan élmény volt! Aztán elérkezett az igazság pillanata, ott álltunk a határőr előtt, aki csupán annyit kérdezett, hány napig szándékozunk Hong Kong-ban maradni, majd beütötte a 90 napos pecsétet. Innen már szárnyakon repültünk át a vámon, felvettük a csomagokat és kiléptünk a váróba - szeptember 7-én megérkeztünk Hong Kong-ba.