Bea & Joe

2006. szeptember 17. vasárnap |  Nyomtatás

Hong Kong különleges hely, a Kelet és a Nyugat, az ősi Kína és a modern civilizáció találkozása. Na de hogyan is alakult ki ez a kép? A 16.század végén a portugálok megvetették lábukat a közeli Macau-félszigeten és megkezdődött a kereskedelem Európa és Kína között. Európai oldalról nagy kereslet mutatkozott a kínai selyem és tea iránt, cserébe azonban nem tudták, mit adjanak az önellátó Kínának. Egészen addig, amíg az angol kereskedők rájöttek, hogy az Indiából hozott ópium a megfelelő csereeszköz. Amikor a kínai kormány megpróbált véget vetni az előnytelen kereskedelemnek, az angolok fegyveres útra terelték a dolgot. 1841-ben az I. Ópium háború lezárásaként a Nangking-i Egyezményben Kína átengedte az angoloknak Hong Kong szigetét. 1860-ban a II.Ópium háború végén megszerezték a szigettel szemközti Kowloon-félszigetet, 1898-ban pedig 99 évre bérbe vették a szárazföldi Új Területeket. A bérleti szerződés 1997.június 30-án járt le, amikor az angol korona hivatalosan is kínai kézbe helyezte az egykori gyarmatot. A különböző fejlettségi szint miatt az ezt követő 50 évben Különleges Közigazgatási Területként csatlakozik a város az anyaországhoz. Így lehetséges, hogy míg Kínába csak vízummal léphetünk be, addig Hong Kong területére egyszerű útlevél is elegendő. Az 1100 négyzetkilométernyi területnek 6,8 millió lakosa van. Többségük anyanyelve a Dél-Kínában használt kantoni, de majdnem mindenki beszél angolul és lassan terjed a mandarin is, Kína hivatalos nyelve. Pénzük a Hong Kong-i dollár (HKD). Az életszínvonal magas és a külföldi turisták mellett fokozatosan megjelennek a kínai látogatók is.
A mi gépünk a Lantau-szigetén lévő új reptéren landolt. Innen az angol örökség részét képező emeletes buszok egyikével jutottunk be a belvárosba. Már leszállt az este, az egész város fényárban úszott. Úgy éreztük magunkat, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. Amerre néztünk, kivilágított felhőkarcolók, toronyházak, kilométeres emeletes függőhidak. A belváros főutcáját hatalmas, színes fényreklámok borították, vegyesen angol és kínai feliratokkal. A buszról a Kowloon-félsziget déli csücskében található Tsim Sha Tsui negyedben szálltunk le, ahol azonnal megrohamoztak minket szállásajánlatokkal. A népsűrűség miatt helyszűkében vannak, így egy toronyház különböző emeleteit más-más vendégházak foglalják el. Megpróbáltunk ellenállni az ajánlatoknak és az előre kiszemelt hostel felé igyekeztünk, de amikor a liftnél megláttuk a tömeget, engedtünk az egyik alacsony kínai tuszkolásának. Kissé beljebb hatoltunk a hatalmas Chung King Mansion épületébe és beszálltunk a páratlan szinteken megálló liftbe. A tulaj a 9.emeleten lévő frissen átépített New China Guesthouse “lakosztályait” mutatta meg. Kicsit ledöbbentünk a szobák méretein. A kétszer három méteres lyukból még egy fürdőt is lekerítettek! Bútornak nem volt hely, hiszen az egész helységet elfoglalta az ágy. Az ok, hogy mégis emellett döntöttünk, az annak köszönhető, hogy mi voltunk a szoba első birtokba vevői. Vadiúj légkondi, fürdőszoba és a tévében találtunk egy angol nyelvű hírcsatornát. Ismerve a Hong Kong-i árakat, nem számíthattunk ennyiért jobb szállásra a belváros közepén. Tettünk még egy rövid, felfedező sétát a környéken és megvacsoráztunk a legolcsóbb helyen, a McDonalds-ban. Az árak ebben a városban nem éppen ázsiaiak, de rengeteg üzlet van és minden kapható. Péntek reggel első utunk a szemközti CITS, kínai utazási irodába vezetett. Itt a pultos hölgyikétől megtudtuk, hogy a normál, 3 napos kínai vízumot már hétfő délután 2-kor átvehetnénk. Sőt, ugyanebben az irodában meg is válthatjuk a vonatjegyet a hétfőn 3-kor induló pekingi expresszre. Az egyetlen, picinyke probléma, hogy ők a normál 150 HKD-s vízumdíjat megfejelték plusz 60 HKD-val, ami ugyebár nem csekély haszon. Pénzünk fogytán, gondoltuk, megér egy kompozást, hogy kiderítsük, milyen feltételekkel juthatnánk vízumhoz a Hong Kong-szigeten lévő Kínai Népköztársaság Vízumosztályán. A negyed órás kompút élmény volt, pazar kilátással az esős idő ellenére is, az irodában azonban nem jutottunk a szükséges infóhoz. Elolvastuk a tájékoztatót, amiben nem szerepelt, hogy hány órakor kapjuk vissza az útlevelet. Az bejáratnál lévő pultos nem túl meggyőzően azt állította, hogy ha pénteken adjuk be, csak kedden vehetjük fel, de azt már nem tudta, hogy délelőtt vagy délután. Ráadásul be kellett volna mutatni a be- és kiutazáshoz megvásárolt jegyeket, amelyek esetünkben ugyebár nem álltak rendelkezésre. Így rövid úton eldőlt, hogy az utazási iroda rajtunk keresztül is megkeresi mindennapi kenyerét, ők ugyanis csak az útlevelet kérték a vízum lebonyolításához. Spuri vissza, beadtuk a kérelmet (ekkor már keddre mondták az elkészülési időt, de reklamáltunk, hogy reggel még hétfőről volt szó, így végül nagy szerencsénkre engedtek), megvettük a vonatjegyeket és már csak azon kellett izgulnunk, hogy hétfőn 14:15-re kiérjünk a vasútállomásra. (A 45 perccel korábbi becsekkolás a határőri- és vámügyintézés miatt szükséges.) Miután mindent ilyen ügyesen elintéztünk, átsétáltunk a Kowloon-parkba, amely egy kellemes, üde zöld folt a magas házak között. Megnéztük a szoborparkot, a kínai kertet, a halastavat a flamingókkal, kacsákkal, hattyúkkal és a zárt madárparkot a papagájokkal, orrszarvú madarakkal. Szállásunkra visszatérve felfigyeltünk a liftnél elhelyezett “Ne köpködj!” feliratra. Ennek a lépcsőháznak a környékén különösen sok indiai lézengett, így mi rögtön tudtuk, ki a ludas. (Munkájuk többnyire abból áll, hogy az utcán kiszúrják a gyanútlan turistákat és megpróbálják őket rábeszélni arra, hogy milyen nagy szükségük van egy hamisítvány Rolex órára.) A felvonóba egy kamerát is beszereltek és a földszinten elhelyezett tévé képernyőjén figyelemmel tudtuk követni, éppen mi zajlik a mozgó kabinban. Mielőtt nyugovóra tértünk volna, még szóba elegyedtünk az afrikai recepcióssal és egy átutazóban lévő üzletember honfitársával, aki mobiltelefonokban utazik. Amint mondtuk, hogy magyarok vagyunk, rögtön a komáromi Nokia gyárról kezdett kérdezgetni. Ghana szülöttei voltak mindketten és büszkén dicsérték országuk szépségeit.
Elérkezett a hétvége, mi pedig rászántuk magunkat, hogy felhívjuk Sunny-t, akivel Thaiföldön futottunk össze és talán 5 percet beszélgettünk, de e-mailben leleveleztük, hogy találkozunk, ha Hong Kong-ban járunk. Nagyon örült, hogy jelentkeztünk és rögtön meg is beszéltünk egy találkát a lakóhelyéhez közeli metróállomáson. Sunny egy helyi katolikus fiú középiskolában tanít földrajzot és angolt. Annyira lelkesedik utunk iránt, hogy tanítványainak a honlapunkon lévő képekből adott fel házi feladatot! Minket először a helyi ételekkel kívánt megismertetni, így a közeli úszó étterembe sétáltunk egyik egyetemista barátja társaságában. Ez egy több emeletes hajót jelent, amelynek minden szintjén lehet étkezni. A bejáratnál különféle halak, rákok, teknősök, ráják és tengeri herkentyűk várták az akváriumokban, hogy előbb-utóbb valamelyik vendég gyomrában kössenek ki. Mi a második szinten egy hatalmas teremben foglaltunk helyet, ahol óriási hangzavar közepette ebédeltek a helyiek. Tetszett a hely, nagyon jó hangulatot árasztott. Hát még amikor a tea után megérkeztek a dim-sum finomságok. A gőz fölött párolt töltött gombócok között volt garnéla rákos, zöldséges, disznóhúsos és tojássárgával töltött édes. Még be sem fejeztük ezeket a fogásokat, már érkezett is a folytatás: kagylóval és tökkel töltött rizstészta, lótuszlevélbe csavart csirkehúsos rizs, pirított bőrű malac, sötétbarna húsú sült fecske-féle madár. Minden apróra szeletelve, az asztal közepén tálalva, hogy könnyen megoszthassuk egymással. Ez a kínai étkezési kultúra alapja. Sokféle ételt esznek egyszerre, de mindegyikből mértékkel vesznek. Nagyon ínyencek! Már az ebéd végén jártunk, mikor befutott még egy tanítvány, majd a sofőr, Henry, akivel szintén találkoztunk Thaiföldön. Neki építőipari vállalkozása van és 3 autója. Nagyon szeret vezetni, de a pici Hong Kong nem éppen alkalmas ezen időtöltésre. Miután befejeztük a 3 órán keresztül tartó ebédelést, átautóztunk a Nemzeti Örökség Múzeumba. Másfél óránk maradt zárásig, ami nem volt elég a teljes kollekció szemügyre vételezésére. A színházi kiállítás és a több száz éves kis szobrok tetszettek leginkább. Ezután két órás autókázás következett, ugyanis sofőrünk elrontott egy autópálya feljárót, aminek az lett a vége, hogy a kínai határ közelében kötöttünk ki. Végül persze meglett az aluljáró és a tengerszoros alatt átkelve felvettünk egy újabb utast, akinek eredeti hazája Japán, de már többször járt Magyarországon. Nem tőle hallottuk először, hogy a fővároson kívül termálvizeink vonzzák leginkább a turistákat. Ha már a Hong Kong-szigeten jártunk, akkor ideje volt újabb vendéglőt kipróbálni. Nagyon tetszett, hogy Sunny révén nem a turistáknak fenntartott éttermeket látogattuk, hanem a helyiek kedvenc törzshelyeit. Ez esetben még várnunk is kellett pár percet, hogy legyen üres asztaluk. A vacsora fő eleme a tűz felett forró leves volt, amiben nagy darab csontok, csirkeláb, tofu, kukorica és zöldségek úszkáltak. Asztaltársaink fogtak egy-egy szép lábszárcsontot és egy szívószállal elkezdték kiszívni belőle a velőt. Szerencsére rendeltek számunkra is ehető eledelt, mint például fokhagymás cukkinit, folyami rákot, mogyorós-gyömbéres csirkét, kolbászos rizses húst. Ami ehetetlen volt, az az asztal lapján landolt. Így már érthető, miért nem használnak asztalterítőt! A jó hangulatú lakoma után a sziget fő látványosságához autóztunk, az 552 méter magas Victoria Peak kilátójához. A szemerkélő eső ellenére is lenyűgöző volt a látvány. Egyszerre láttuk a sziget és a félsziget kivilágított felhőkarcolóit és a közöttük elterülő öblöt. A látóhatáron minden fényárban úszott. Szép lezárása volt ennek az új élményekkel teli napnak! Vasárnap önálló városnézés következett. Ismét igénybe vettük a Star Ferry szolgáltatását és a fapados hajóval a szigetre utaztunk. Rögtön a Wan Chai kikötőnél található egy exkluzív kínai kézműves termékeket árusító bolt, amely múzeumnak is simán beillene. Az elefántcsont és drágakő dísztárgyak mellett mamut agyarból faragott íveket is lehetett vásárolni potom 60 millió Ft-nak megfelelő összegért (ennyibe kerül egy külvárosi kisebb lakás is). Míg az elefántcsont kivitele az országból tilos, addig a mamutagyarral való kereskedelmet semmi sem tiltja. Végül is ez az állat már kihalt! Rövid séta után megpillantottuk az évszázados korú és a világon egyedülálló kétszintes, fa felépítésű villamosokat. Csak a sziget északi részén közlekednek egy 16 kilométeres szakaszon. Még sosem utaztunk emeletes villamoson, ráadásul a felső szinten! A HSBC bank épületénél szálltunk le, amelynek környékét ellepték a szabadnapos Fülöp-szigeteki bejárónők. Olvastunk erről a könyvben, mégis elképesztő volt, mennyien vannak. Ahol találtak egy kis szabad felületet (csak beton jöhetett szóba), oda kiterítették a pokrócukat és piknikeztek, kártyáztak vagy éppen fodrászkodtak. Az egyik parkban még egy színpadot is felállítottak, ahol a tehetségesebbek énekeltek vagy táncműsort adtak elő. A mobiltelefon, mint státusz szimbólum, ott volt mindegyikük kezében. Nem lehet könnyű ilyen távol élni hazájuktól. De ha minden nő eljön, akkor a szigetükön vajon már csak férfiak maradtak? A sok felhőkarcoló között találtunk egy-két gyarmati korból származó, szépen felújított épületet. Ilyen volt például a Hong Kong-park közepén álló 1846-os Flagstaff-ház, ahol jelenleg tea kiállítás várja az érdeklődőket. A közelben található még egy növényház és egy hatalmas, hálóval lefedett madárreptető is. Esti programot ismét Sunny szervezett nekünk, aki ezúttal egy családi vonatkozású koncertre invitált minket. Unokatestvérének tanítványai zongoráztak a két órás rendezvényen, amelyen még Liszt egy darabja is elhangzott. A legfiatalabb növendék egy két éves, tüllruhás kislány volt! Vacsorázni egy közeli koreai étterembe mentünk. Az igazat megvallva, a kínai ételek jobban ízlettek, bár lehet, hogy nem a megfelelő ételeket kóstoltuk ez alkalommal. Végül elérkezett a búcsú pillanata és megköszöntük kínai házigazdánknak a szívélyes vendéglátást. Reméljük, nemsokára mi is viszonozhatjuk kedvességét Magyarországon.
2006.09.11-én, hétfőn jeles napra ébredtünk, hiszen pontosan egy éve indultunk útnak Győrből, hogy meghódítsuk a világot. Milyen hamar elröppent ez az egy év és mégis mennyi mindent átéltünk! Nem kétséges, hogy életre szóló élmény marad! Ki korán kel, aranyat lel - Hong Kong-ban pedig a tai-chi művészetét gyakorló nyugdíjasokat. A Kowloon-parkban egyes csoportok karddal, mások legyezővel kísérve végezték a reggeli tornát. A helyi turista szövetség szervezésében azonban azok is elsajátíthatják a tai-chi alapjait, akik csak pár napra érkeztek a városba. Reggel 8-kor kezdődik a vízparton a lelkes önkéntesek által tartott bemutató. Testmozgás és harcművészet egyben - tudnak valamit ezek a kínaiak. Délután már 13:30-kor bejelentkeztünk a vízumért és szerencsénkre ott várt minket az irodában mindkettőnk útlevele. Gyorsan célba vettük a föld alatti alagútrendszert, amely nem csak az esős időben való gyalogos közlekedést könnyíti meg, hanem a két metrót (MTR és KCR) is összeköti egymással. A gyors járattal hamar kiértünk a Hung Hom vasútállomásra és még arra is maradt időnk, hogy beszerezzünk némi útravalót. Mivel a vonat nem áll meg a határon, az országból való kilépést a vasútállomás erre a célra lekerített részében intézik. Akadály nélkül megkaptuk a kilépési pecsétet és nem sokára már a peronon kerestük a 7-es kocsit. A legolcsóbb jegyet vettük, ami a 6 személyes fülke felső ágyaira szólt, onnan azonban nincs kilátás a tájra. Az indiai rendszerrel ellentétben itt nappal sem hajtják fel az ágyakat, egész nap fekve kell utazni. Szerencsénkre azonban elég sok szabad hely maradt a kocsiban, így a vasutas kisasszonyok áthelyeztek minket egy másik fülkébe, ahol két középső ágy tulajdonosaivá váltunk. Ez már mindjárt más! Feküdhetünk és a tájat is látjuk. Bizakodva néztünk a 24 órás utazás elébe. Ha már az indiai vonattal történő összehasonlításnál járunk, égbekiáltó a különbség. Kultúrált, tiszta minden, szőnyeg fedi a padlót és az olcsóbb osztályon is adnak ágyneműt. A kisasztal alatt szemetes és meleg vizes termosz is található. Ez utóbbi különösen jól jön a fél literes dobozos leves elkészítéséhez.
A vonat először a kínai határváros, Shenzen mellett robogott el. A fejlődésre utaló, égbe szökő üvegpaloták mellett a legfelső szintig berácsozott szocialista beton tömbházak rontották a képet. Még a falvakban sem láttunk pagodás házakat, csak két szintes beton kockákat. Hová tűnt az ősi Kína? A vidéki tájat az agrárkultúra jellemezte. A déli részen banán- és narancsültetvények sorakoztak, északabbra a hazaihoz hasonló zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek a búza- és kukoricaföldek által el nem foglalt területen. A táj egyhangú volt. Csak megművelt földek, néha egy-egy város. A nagyobb állomásokon ugyan megállt a szerelvény és le is szállhattunk pár percre levegőzni (szigorú, fegyveres őrizet mellett), de új utas nem szállt fel, hiszen hivatalosan még nem léptünk kínai földre. A hiányzó pecsétet Beijing, azaz Peking nyugati vasútállomásán kaptuk meg. Az épületből a tömeggel együtt sodródtunk kifelé. Egy nagy térre érkeztünk, ahol sok-sok ember ült a földön, türelmesen várva a saját vonatuk indulására. Korábban hallottuk, hogy Kínában nem egyszerű vonatjegyet váltani, így a bejárat felé vettük az irányt és megkerestük a külföldieknek fenntartott jegypénztárat. Persze ott csak kínaiak álltak, senki nem beszélt angolul, de annyit kikövetkeztettünk, hogy nem erről az állomásról indul a vonat Oroszországba és a központi vasútállomáson lehet a jegyet megváltani. Nyakunkba kaptuk a zsákokat és szép komótosan a metró felé vettük az irányt. Nem ilyen Kínára számítottunk! Látóterünket modern, grandiózus épületek, széles, 6-10 sávos sugárutak töltötték be. Nem kétséges, hogy Peking felzárkózott a többi nagyvároshoz, de ezzel el is vesztette keleti báját. Az utcák tiszták voltak, a hírhedt köpködésből semmit sem tapasztaltunk. A bicikliket autókra cserélték. A szmog miatt a napot nem láttuk és minden olyan szürkének tűnt. A metró a szokásos stílusú, a következő megállós szöveget angolul is bemondták. Wangfujing állomásánál szálltunk le és rögtön egy két szintes, földalatti, több száz méter hosszú plazaba jutottunk. Belvárosi szállásunk a szomszéd utcában, szintén a föld alatt leledzett, méghozzá 4 emelet mélyen. Három éjszakára azonban ez is megfelelt, úgyis csak az alvás idejére tértünk ide vissza. Mihelyst megkezdtük a csavargást a belvárosban, két fiatal szólított le azzal a szövegel, hogy fiatal művészek és egy közeli épületben van ma kiállításuk, nézzük meg. Mi nagy gyanútlanul bekaptuk a horgot és csak akkor sejtettük az átverést, amikor egy kis szobában a szokásos turistáknak készült képek előtt álltunk. Addig sem gondoltuk komolyan, hogy vennénk valamit, ezután meg főleg nem. Inkább a vonatjegyek beszerzésére koncentráltunk. Az azonban kemény dió Kínában. Idegen nyelvű feliratok nélkül lehetetlen megtalálni a külföldieknek szóló jegypénztárat, amelyiknél meg próbálkoztunk, onnan mindig másikhoz küldtek tovább. Amikor az automata információnál kerestük a menetrendet, egy fiatal lányt szólítottunk meg, aki csodák-csodájára beszélt angolul. A barátja jegyért állt sorba és kiderítette nekünk, hogy a másik épületben kell próbálkoznunk. Leírta egy kis cetlire kínaiul, hogy hányadikán és hová akarunk utazni, csak át kellett adnunk a pénztárosnak. Na, a normál pénztáraknál ezren álltak sorba, hamar eluntuk a várakozást és bementünk a várótermekhez, ahonnan a vágányokra lehet kijutni. Ott aztán egy információnál megtört a jég: a pultos hölgy tudott pár szót angolul és segítőkész volt! Nem törődve a többi várakozóval, a szomszéd gépnél ülő fiatalemberhez fordult és közösen keresték nekünk a helyjegyet Oroszország felé. Külföldre nem tudtak jegyet adni és a szombati napra sem volt már szabad hely, de péntekre még kibérelhettük az utolsó két “hard sleeper” ágyat a Mudanjiang-ba tartó gyorsra. Újabb szerencsés fordulat! Elégedetten sétáltunk vissza a kivilágított sugárúton a szállásunkra. Teljesen elzárva a külvilágtól, nem éreztük az idő múlását, így fordulhatott elő, hogy csak 10:30-kor ébredtünk fel. Gyorsan bekaptunk két kebabnak nevezett uborkás-húsos pitát a sétálóutcán, majd a Tiltott Városhoz sétáltunk. A pénztárnál kiderült, hogy nincs elég pénzünk a belépő megvásárlására, ATM meg nem igazán volt a környéken. Ez azt jelentette, hogy másik napra tolódik a program. Közben többen is leszólítottak, hogy nézzük meg a festménykiállításukat, szóval bizonyítást nyert az első estés átverés elméletünk. Sétánkat a Tienanmen téren folytattuk. A hatalmas aszfalt sivatagot sárkányeregetők tették színesebbé. Miután megkerültük Mao mauzóleumát, egy díszes kapuhoz jutottunk, amely a tér déli lezárása. Mi azonban bírtuk a strapát és újabb pár kilométer megtétele után megérkeztünk a Mennyei Templom Parkjába. A szép fenyők között akadt egy 500 éves példány is, az épületek pedig nem hazudtolták meg nevüket. A Mennyei Templom a Ming építészet tökéletes példája, mára Peking szimbólumává vált. A Mennyek Fia, azaz a kínai császár járt ide imádkozni jó termésért az istenekhez. Miután lejártuk a lábunkat a 267 hektáros parkban, metróval készültünk visszatérni a belvárosba. Ez a szakasz azonban még nem készült el, túlbuzgók voltak a könyvünk készítői, így maradt a busz, a csodás menetrenddel, amiből egy kukkot sem értettünk. Az 1,3 billió lakosú országban azonban foglalkoztatni kell valahogy az embereket, ebből kifolyólag a buszmegállóban folyamatosan álldogál egy néni, aki zászlót lenget a közeledő járműnek. Ő megértette, hová szeretnénk eljutni és jelzett nekünk, amikor a megfelelő busz érkezett. Nem is olyan lehetetlen ország ez a Kína! Vacsorát a helyi kínai specialitások közül választottunk az Oriental Plaza éttermi részében. A thaiföldihez hasonló kártyás rendszerben működött itt is a kiszolgálás. Legalább 20 különböző pult mögött sorakoztak a csábító, finom, színes ínyencségek. Nem volt könnyű a választás! Miután jóllaktunk, betértünk még a boltba és az európainak tűnő pékáruk közül bevásároltunk reggelire. Az csak másnap derült ki, hogy a lekváros táskának kinéző sütemény babpürével van töltve. A túrós táska belseje sem túrót rejtett, hanem hajszerű, rossz ízű, beazonosíthatatlan tölteléket. Jól bevásároltunk zsákbamacskából! Legalább a joghurtnak ismerős íze volt. A “finom” reggeli után metróra szálltunk és a Jishuitan megállóig utaztunk, amely a Deshengmen kaputól 500 méterre található. Ehhez két metrót is igénybe vettünk, de az átszálláshoz nem kellett újabb jegy. Bliccelni nem lehet, mert a mozgólépcső tetejénél automata helyett egy újabb kényszerfoglalkoztatott gyűjti be a kis papírfecniket. Ezen a napon egyébként a Nagy Falhoz kívántunk eljutni. Mivel a szervezett túrákat drágállottuk, az útikönyvünk által javasolt 919-es busszal terveztünk célba érni. Ez azonban koránt sem volt egyszerű. Ahogy feljöttünk a metróból, már meg is pillantottunk egy 919-es buszt. Igen ám, de ez nem az a 919-es volt, ami a Nagy Fal leglátogatottabb Badaling-i szakaszához visz. Attól valamivel eltért, igaz, mi nem láttuk a különbséget. Ezután még felszálltunk másik három 919-esre, de mindegyikről leszállítottak és továbbküldtek a Deshengmen tér irányába. Ekkor már egy belorusz párral közösen próbáltuk az igazi 919-est megtalálni. Egy újabb parkolóban hamisították is a járatot (nagy csalók a kínaiak), felragasztották a bűvös számokat előre, de a jegyeket többszörös áron kínálták. Végül a Deshengmen kapu keleti felén bukkantunk az igazira, ahol rábólintottak a Badaling szóra. Ahhoz képest, hogy 70 kilométeres távolságot készültünk megtenni, elég belvárosinak tűnt a járat a műanyag ülésekkel. Ráadásul a harmadik megállónál már a hering szindróma is életbe lépett, nem sikerült a jegyárus néninek sem befurakodnia a tömegbe. Pedig próbálkozott rendesen! A lényeg, hogy a jegy olcsó volt és két óra múlva célba is értünk. A Nagy Falat először Juyongguang mellett pillantottuk meg a busz ablakából. Igazán impozáns látvány volt! Meredeken ívelt felfelé a hegygerincen a széles kőfal. Nem irigylem azokat, akik ezen a szakaszon kezdik a lépcsőzést. Ekonomikus járatunk a falu közepén tett ki minket. Onnan kb. kétszáz métert kellett megtenni az árusok sorfala előtt, hogy a főbejárathoz jussunk. A belépőjegy megváltása után fellépcsőztünk az első bástyára és oda is cövekeltünk. Ameddig elláttunk turisták lepték el a falat. Több száz méter távol is olyan sűrűséggel kígyózott a tömeg, hogy a bástyák között láthatatlan volt az út. Nem akartunk a sokasághoz csatlakozni, így inkább balkéz felé indultunk, amerre úgy tűnt, kevesebben vannak. A Nagy Fal ezen szakasza folyamatosan emelkedik és lejt, vízszintes részt alig találni. Árusokat annál többet, pólókat, festményeket, kasmírsálakat kínáltak legtöbben, de lehetett kapni Kínában aláírásként használatos, helyben készített pecsétet, belülről festett üveggömböket vagy helyben vésett kőtáblát, amely természetesen a Nagy Falat ábrázolta. Miután elértük a legmagasabb bástyát (a lustábbak felvonózhatnak), az út 90 fokkal elfordult, így jó kilátás nyílt az eddig bejárt részre és annak zsúfolt folytatására. A szemközti hegyre már kihelyezték a 2008-as pekingi olimpiát népszerűsítő “Egy világ, egy álom” feliratot az öt karikával. Sajnos a párás idő miatt sokkal távolabb nem láttunk, pedig ez a szakasz azért ilyen népszerű, mert több kilométer hosszan látni a hegyek között kanyargó építményt. Három órán keresztül élveztük, hogy mi is sétálhatunk ezen az ősi falakon, amely a hiedelemmel ellentétben nem látható szabad szemmel a világűrből. Legalábbis erre a megállapításra jutott az első kínai űrhajós és már az új kínai tankönyvek sem tartalmazzák ezt az állítást. Mielőtt visszaindultunk volna, vásároltunk pár csecsebecsét az árusoknál. Az alku tízszeres árról indult! Lehet, hogy a gazdagabb turistáknál bejön a blöff, de mi nem ma jöttünk le a falvédőről! Egyébként az olimpiai szuvenírek már most kaphatók a hivatalos boltokban és töredékért az útszéli árusoknál. Még világosban visszaértünk Pekingbe és a maradék időnket Wangfujing sétálóutcáján töltöttük el. Itt található a Donghumen éjszakai piac is, ami kifejezetten a turisták ámítására szolgál. Az étlapon szerepel sült csótány, skorpió, csikóhal, tengeri sün, csillag, mini cápa, különböző húsok és belsőségek, desszertnek pedig jégbe fagyasztott gyümölcsök pálcikára fűzve. Aki belakott az ínyencségekből, a közeli bazársoron bevásárolhat ajándéktárgyakból. Az alku itt is kötelező!
Pénteken korán keltünk és 8:30-kor már a Tiltott Város bejáratánál vártuk, hogy kinyisson a jegypénztár. (Kedvezmény két alkalommal kapható: nőknek Nemzetközi Nőnapon felébe kerül a belépés, gyerekeknek Gyereknapon pedig ingyenes!) A tiltott elnevezés abból adódik, hogy 500 éven keresztül földi halandók nem léphettek azon kapuk mögé, ahol a császár és udvartartása élt. Két dinasztia, a Ming és Csing otthona volt a majdhogynem önálló városnak is beillő területű épületkomplexum. Az olimpiára készülve folyamatosan restaurálják az épületeket. Látogatásunk idején sajnos a legnagyobb csarnok, a Legfelső Harmónia Csarnoka be volt állványozva. Így is maradt azonban rengeteg pagoda, híd, trónterem, kiállítási terem és a 700 négyzetméteres kert, amelyek bejárásához több órára volt szükségünk. Ám lassan megérkeztek a turistacsoportok, ellepték a hatalmas várost, mi pedig kimenekültünk, hiszen kora délután indult a vonatunk Mudanjiangba. Még belefért az időnkbe egy háromfogásos ebéd a Mennyei Béke Kapuja melletti menzán, majd bevásároltunk egy kis útravalót és 2-kor már robogtunk is észak felé. Ezúttal nem tudtuk elcserélni felső ágyas jegyeinket, mert telt ház volt, de a folyosón elüldögéltünk az ablak mellett lámpaoltásig. A táj errefelé már hegyesebb volt, aranyos kis falvakkal, patakokkal. Több erdős részt is láttunk a mezőgazdasági területek mellett. Szombat reggel értünk a 20 órás utazás végére, ám Mudanjiang állomásáról nem indult vonat Vlagyivosztokba, így felszálltunk az állomás előtt egy buszra és a határvárosba, Suifenhe-be buszoztunk röpke 4 óra alatt. Az orosz-kínai vasútállomás pénztára azonban már zárva volt, a kínai részen pedig nem tudtak semmi infóval szolgálni. Végül rábukkantunk egy nyitott irodára, ahol kiderült, hogy másnap délelőtt 10:30-kor van egy járat Oroszországba. Kivettünk egy olcsó szobát az állomás melletti hotelben és felhúztuk az órát, hogy korán sorba állhassunk a jegyekért. Ehhez azonban nem lehetett elég korán kelni. 8-kor már tömve volt az állomás orosz piacosokkal, mindenki legalább két 30 kilós megpakolt táskán csücsült. Alig lehetett a pénztárig furakodni, ahol csak kínaiak álltak sorba. Mikor Joe nagy nehezen betolakodott a sor elejére egy kínaiul beszélő orosz sráccal, kiderült, hogy külföldieknek nem adnak el jegyet. Egy másik orosztól megtudtuk, hogy azért a nagy tömeg, mert vasárnap zárva a határátkelő és nem indulnak buszok. Kicsit magunkba fordultunk, hogy még egy napot el kell tölteni ebben a poros kis városban, de mást nem igazán tudtunk tenni. Elindultunk gyalogosan a város központja felé. Találtunk is egy netezőt, ahol legalább 30 gép volt, de levegő semmi, ugyanis minden kínai dohányzott. Itt már az utcán is köpködtek, nem jutott el ebbe a szegletbe a kultúra. Legalább az idő szép volt, kék ég, napsütés, 20 fok körüli hőmérséklet. 11-kor értünk vissza az állomásra, ahová kíváncsiságból benéztünk és csodák-csodájára, az orosz piacosok még mindig ott ültek a váróban. Miről maradtunk le? Végül egy kínai lány sietett a segítségünkre, akivel tegnap este szintén az állomáson találkoztunk. Pont jegyekért állt sorba és megkértük, hogy vegyen nekünk is kettőt. Szerencsére belement és megmutatta, hogy egy másik ablaknál még valamilyen illetéket kell fizetni. Annyi pénzünk azonban már nem volt. Irány a bank, ahol előző nap már váltottunk némi dollárt egy biztonsági őrnél. Aznap ő nem volt jelen, de elmutogatták, hogy a szomszéd boltban is váltanak valutát. Természetesen mindent feketén. Sietnünk kellett, mert 11:30-kor kinyitottak a vámosok és megindult a sor az 1 órás vonat felé. Visszafutottunk a szállásra a hátizsákokért, befizettük a maradék illetéket és megpróbáltunk a sor elejére kerülni. Kiderült azonban, hogy az oroszok szervezett csoportokban utaznak, ezért nem kellett nekik jegy és meg kellett várnunk a csoport utolsó tagját, mire a határőr elé járulhattunk. Na, ők aztán elcsodálkoztak a kézzel kitöltött útleveleinken, elvitték a főnöki irodába további ellenőrzésre, de végül átengedtek. (Még jó, hogy kimehettünk, ha már egyszer beengedtek!) A vonaton kiderült, hogy a helyjegyünk nem ér semmit, mindenki oda ül, ahová akar. Szerencsére a kalauz kisasszony a rendesebb fajtából volt, mutatott nekünk két helyet az ablaknál és még le is törölgette előttünk a kisasztalt. Utolsó jüenjeinket gyümölcsre költöttük. Bezzeg az oroszok sörből pakoltak fel! Jól is érezték magukat, ettek, ittak, kártyáztak. Minket is invitáltak, hogy szálljunk be, de azt a játékot nem ismertük. Egy angolul pár szót beszélő ukrán sráctól megtudtuk, hogy a vonat csak a 15 kilométerre lévő orosz határvárosig közlekedik, onnan buszok szállítják tovább a “turistákat”. Állítólag Vlagyivosztokba is lesz busz, de ezt senki nem állította biztosan. A 15 kilométert 4 óra alatt tette meg a vonat! Nem tudjuk, miért állt meg folyamatosan, mert szembe forgalom nem volt, senki nem szállt se föl, se le. Angolul beszélő szomszédunk kerített nekünk két Bevándorlási Kártyát, ami nélkül jól megbüntetik a külföldieket. Ezt kitöltöttük és amint leszálltunk, a kalauz kisasszony rögtön a határőr figyelmébe ajánlott bennünket. Rövid várakozás után mehettünk is a beléptető határőrökhöz. Ezután jött a Bevándorlási Kártya ellenőrzése, majd a vám. Itt csak annyit kérdeztek, hogy van-e nálunk kábítószer és a nemleges válasz után orosz földre léphettünk. (Némi kétely azért volt bennünk a vámot illetően, ugyanis Thaiföldön az orosz hajótársaság feje mintha azt mondta volna, hogy itt kell bevallanunk a kikötőben várakozó autót, de ez olyan valószínűtlennek tűnt és mivel senki nem tudott angolul, megkérdezni sem tudtuk.) A túloldalon az ukrán srác integetett nekünk, aki, mint kiderült, egy helyi utazási irodának dolgozik. Elsétált velünk a buszokhoz és miután megtaláltuk a Vlagyivosztokba menőt, megbeszélte a sofőrrel, hogy vigyen el minket is. Rubelünk nem volt, így viteldíjként 20 dollárban egyeztünk meg. Ekkor már 3 órával előbbre állítottuk az óránkat és helyi idő szerint este 7 volt. Ukrán ismerősünk chipset és almalevet vett nekünk a boltban, mert tudta, hogy nincs rubelünk. Nagyon rendes srác volt, 10-ig beszélgettünk és melegedtünk az irodájukban. Persze közben folyamatosan nézegettük, hogy nem indul-e a busz. 10-kor végre beszállt a sofőr, mi is elbúcsúztunk és elfoglaltuk a helyünket. A vlagyivosztoki csoport azonban nem sokkal éjfél előtt keveredett ki az állomásról! Piacos csomagjaikat feldobták egy teherautóra, ők pedig végre a buszra szálltak. Olyasmi gondolatunk támadt, hogy ezeknek a turistáknak esetleg fizetnek azért, hogy egy cégnek áthozzanak bizonyos árukat és így ne kelljen azokat elvámolniuk, de bizonyosságot nem szerzett elméletünk. Nem is törtük tovább a fejünket, hiszen a lényeg az volt, hogy a sok nehézség ellenére sikerült átkelni a kínai-orosz határon és végre egy buszon ülve megindultunk célunk és autónk felé: Vlagyivosztokba.