- Hol dolgozol?

- A Blahánál, a Kiss József utcában.

- Sokáig?

- Hatig.

- Barátod van?

- Nincs.

- Család? Rokonok?

- Kislányom.

- Hogy? Van egy lányod?? – hirtelen feltámadnak az apai ösztönök – Hány éves?

- Három.

- És most otthon van?

- Igen, alszik.

 

   A következő rész kimarad – a busz hangosan zúg -, de úgy is mondhatnánk, ha nem lenne olyan rossz a fülem, pontosan érteném, miről van szó.

- És később? Mi lesz később? Úgy értem… gondolom, nem akarhatod mindig ezt csinálni? Ugye??

Vannak még csodák – vagy csak túl naiv vagyok, de az emberség halvány jelei mutatkoznak.

Persze a válaszról ismét lemaradok, pedig szívesen hátrafordulnék, hogy megtudjam, de nem illik.

Közben elérkezik az utolsó állomás is, a busz bekanyarodik a megállóba.

Lábdobogás hallatszik a lépcsőkön, persze a furcsa páros környékéről lassabban halad a tömeg. Ugyanis mindenki maguk elé engedi őket, hogy mindent jól megfigyelhessenek. Tudom, én is.

Látni őket különös, annyira átlagos emberek, hogy megkérdezném, nem látták-e azokat, akik itt ültek. Pedig ők azok.

A nő alacsony, rövid hajú, arca az izlandi énekesnőre, Björkre emlékeztet. Ugyanaz a különös mosoly és arckifejezés.

Baktatnak az aluljáróba. A férfi még sokáig beszél valamit, amíg el nem tűnnek a szemem elől.

 

 

1   2

 

 Vissza