Az amerikai metropoliszokban a nagy gazdasági világválság idején az elszegényedő emberek foghíjtelkeken kerteket hoztak létre, hogy így gondoskodjanak maguknak némi ingyenélelmiszerről. Nagy-Britanniában a második világháború idején a szűkös fejadagokat a londoniak az úgynevezett Victory Gardenekben termelt zöldségekkel egészítették ki. Németországban a háború után hoztak létre, majd a ’68-as diákmozgalmak utóvédharcaként Európa és Amerika számos városában is megjelentek. Ma már Budapesten is találni hasonló kezdeményezéseket.
Betty depressziója április 15-én múlt el. Délelőtt 10 órakor.
Lehet, hogy az orvosok tartós szomorúságát inkább csak levertségnek nevezték volna, de ő maga tudta: baj van. Amióta nyugdíjba ment az OTP-ből, csak ült a kispesti panelben, sóhajtozott, sehogyan sem találta a helyét. Alig járt ki, alig beszélgetett emberekkel. Ezen a tavaszon azonban minden megváltozott. Április 15-e óta kertje van, ahová napról napra leszalad kicsit gazolni, palántázni vagy sóskát szedni. Bizony a tízemeletes lakótelepi házszörnyek alatt Betty saját, szép kerthez jutott. Na jó, nem az ő tulajdona, hanem az önkormányzaté, és a parcellája csak egy a 26 között, de így még jobb: mindenki látja, hogy az ő paradicsompalántája a legmagasabb. Betty az elmúlt hónapban többet beszélgetett, mint előtte két évig összesen.
Mehetnek kapálni
Budapest XIX. kerületében, a Vass Lajos Általános Iskola mellett, egy elhanyagolt kutyafuttató helyén április 15-én nyílt meg az ország első önkormányzati közösségi kertje. Az ezer négyzetméteres oázis, a legyezőszerűen elrendezett konténerek, a közösségi terek által övezett, magánhasználatba adott kis öt négyzetméteres parcellák Rosta Gábor válságkommunikációs szakember erőfeszítéseit dicsérik.
Rosta főiskolai kurzusához gyűjtött anyagot, amikor felfedezte, hogy az amerikai metropoliszokban a nagy gazdasági világválság idején az elszegényedő emberek foghíjtelkeken kerteket hoztak létre, hogy így gondoskodjanak maguknak némi ingyenélelmiszerről. Nagy-Britanniában a második világháború idején a német tengeralattjárók tizedelték a terményeket szállító hajókat, a szűkös fejadagokat a londoniak az úgynevezett Victory Gardenekben termelt zöldségekkel egészítették ki. Közösségi kerteket Németországban a háború után hoztak létre, majd a ’68-as diákmozgalmak utóvédharcaként Európa és Amerika számos városában is megjelentek. És csodák csodája: ahol válságidőben egyszer létrehoztak ilyeneket, ott később is megmaradtak. Amerikában ma 22 ezer van belőlük, Németországban vagy félmillió. Még speciális térképet is nyomtattak róluk: aki idegen városba érkezik, ha akar, már másnap mehet kicsit kapálni némi terményért. Vagy másért?
A kommunikációs szakértő szerint az együtt művelt kert csak tizedrészben szól a zöldségről, gyümölcsről, kilencven százaléka az ágyások között megerősödő közösség. A főiskolai oktató tanulmányai alapján A városi tanya címmel könyvet írt a válság idején szükséges szemléletváltásról, majd belevetette magát a közösségi kertek szervezésébe. Hiszen miért is ne lehetne kerteket építeni a lepusztult budapesti foghíjtelkeken, ahol úgyis csak gaz, szemét és vandalizmus terem? Sorra járta az önkormányzatokat: elképzelését mindenütt érdekesnek, hasznosnak találták. Ám a példa nélkül álló kezdeményezés rendre megfeneklett a bürokrácián, az ingatlangazdálkodási, pénzügyi, környezetvédelmi, egészségügyi szabályok zátonyain. Szinte csodával ért fel, hogy Kispest önkormányzata bizottsági ülések, egyeztetések egész sora után az összes papírra ráütötte az összes pecsétet.
Sorsot húztak
– Életük legjobb befektetése volt az a hárommillió, amit ebbe a kertbe tettek! – lelkesedik a közösségi kertek apostola, majd iróniával hűti a megállapítást: – Látja, egy politikus egy kicsit nem figyel oda, és máris valami nagyon hasznos dolgot csinál.
Több mint kétszeres volt a túljelentkezés a fakéreggel borított, csinos konténerekben elhelyezett ágyások használati jogára – sorsolással döntöttek arról, hogy kinek adják. De van közös fűszernövény-parcella, és Rosta Gábor már mutatja, hol nőnek majd a hatalmas sütőtökök, hogyan szegélyezi a kertet napraforgósor, kukorica, amelyre felfut az erre alkalmas paradicsom. Ha ágyás nem is, munka minden jelentkezőnek jut. Lesz itt még pad, asztal, eső- és napfénytető is az iskolának juttatott földdarab mellett, itt rendhagyó biológiaórákat is tartanak majd: lássák a gyerekek, hogy nem a szupermarketben terem a zöldség. A kert közelében is rendezték a terepet: padok bokrát helyezték el a nagyobb fák alatt. Itt kismamák, idősek szoktak üldögélni.
– Mindenki előtt csak egyszer kell felvenni a szemetet vagy a csikket – magyarázza a kertépítő –, legközelebb már nem dobja el. A kertnek olyan kisugárzása van, hogy errefelé még köszönni is megtanultak egymásnak a lakótelepi emberek.
Rögtön statisztikákat is idéz, hiszen Németországban már számos pedáns vizsgálat bizonyítja: a közösségi kertek környékén csökken a bűncselekmények száma, nő az ingatlanok értéke, sőt évekkel tovább élnek azok az idősek, akik begubózás helyett a kertekbe mennek. Rosta Gábortól megtudjuk, a kínai nyelvben a válság fogalmát kettős szókép jelöli: első tagjának önálló jelentése a veszély, a másiké a lehetőség. Hát ilyen lehetőség a városi kert is, fűzi tovább a gondolatsort a válságkommunikátor, aki – csak szakmai vízió lenne? – egymásba fonódó krízisek egész sorát látja körülöttünk. Gazdasági és erkölcsi válságot, a középréteg lecsúszását, a szegények ellehetetlenülését, a fiatalok jövőtlenségét. Szerinte egy közösség züllésének nem az a legszomorúbb jele, ha sok részeg fekszik az utcán, hanem ha rezzenéstelen közönnyel lépünk át rajtuk. Mint mondja: nagy szükségünk lesz még a kertközösségek megtartó erejére, manapság sokak számára nem jut védőháló.
Rosta Gábor talán túl sokat vár a kispesti kerttől. Az viszont biztos, hogy Zsolt, az informatikus nap nap után örömmel jön ide. Óvodás kisfia miatt kérték a parcellát, hadd bogarásszon, hadd ismerje meg a növényeket. A rukkolát, amely már nő, mint a dudva, a jégsalátát, a borsót, a paprikát és persze a paradicsomot. Az egyik paradicsompalántát a gyerek Dezsőnek nevezte el, annak nagyon drukkolt, és Dezső olyan óriásira nőtt, hogy már nagyobb, mint a gyerek. A Panni paradicsom viszont kicsi maradt, most inkább azt biztatja. Ha szabadságra mennek? A kertbarátok megállapodtak, hogy átveszik egymás ágyásait, de Zsolt szerint a gyakorlat azt bizonyítja: erre sincs nagy szükség. Ha látják, hogy kókadoznak a szomszéd növényei, meglocsolják azokat is. Kiszedik a gazt egymás veteménye közül. Zsolt kicsit elbizonytalanodva teszi hozzá: már persze ha megismerjük, hogy az gaz, és nem valami magról ültetett, régen várt csoda.
Tiszta haszon
Melinda ágyásában kis madárijesztő is lakik – persze a gyerekek kedvéért. Nagy volt az öröm, a sikoltás, kacagás az első eperszüretkor. Igaz, csak egyetlen érett piros szemet találtak, de az nagyon finom volt – a kicsik legalábbis azt mondják. Retket viszont már többször is vittek a vacsorához, lassan termőre fordul a zeller, a saláta, a káposzta, a karfiol is. Sokan nem is hinnék, mi minden megterem öt négyzetméteren. És minden tiszta haszon, ami nem a boltból való. Mégiscsak abszurdum, hogy a Magyarországon fogyasztott fokhagyma hetven százalékban Kínából jön, és egy átlagos termény 1200 kilométert utazik az asztalunkig. Érdemes utánagondolni, mennyi benzint, vámot, növényvédő vegyszert és mennyi radioaktív besugárzást fizetünk olyasmiért is, amit tőlünk egyutcányira is megtermelhetnénk.
Ezen a tavaszon csak önkormányzati kertként volt az első a kispesti. Mert egy hónappal korábban nyílt meg a Millenárison a Lecsóskert, ott a 95 parcellára négyszáz jelentkező közül sorsolták ki a szerencsés bérlőket. A KÉK, a Kortárs Építészeti Központ menedzseli a kerteknek egész bokrából álló veteményest, hiszen – mint (nomen est omen) Kertész Mónika, a szervezet munkatársa mondja – hitvallásuk szerint nemcsak épületekkel érdemes foglalkozniuk, de minden olyasmivel, amitől élhetőbb lesz egy város. Erre pedig tényleg példa a Millenáris, ahol a lecsóskertiek közössége egy-egy hétvégén egybeér azokkal, akik a közeli kávéház teraszán beszélgetnek, vagy a játszótéren szaladgáló gyerekeket vigyázzák, napoznak, sietnek a Csodák Palotájába. Aki itt néz körül, tényleg lakhatóbb várost lát, mint tetszőleges irányban akár csak ötszáz méternyire innen.
Az utolsó májusi hétvégén újabb kert nyílt a KÉK szervezésében. A Corvin negyedben, a Leonardo és a Tömő utca sarki foghíjtelekre Bugyiból küldtek négyszáz köbméternyi jó káposztaföldet. Még aznap megvolt a földosztás, egy hét múlva pedig a parcellatulajdonosok már meg is kezdhették a munkát Európa legnagyobb belvárosi ingatlanfejlesztésének tövében. A KÉK csapata gavalléros feltételekről gondoskodott: minden kertművelő ingyen kapott egy nagy zsák termőföldet, marhatrágyát, fenyőkérget, magokat, sőt még palántákat is. Ami csak kell ahhoz, hogy kicsit már a nap végére is kizöldüljön a terület. A teherautókról viszont a zsákokat maguknak kellett lepakolniuk – jó kis ismerkedés. Mondta is az idős sofőr: fiúk, csak mint Tiszapalkonyán, mindenki csatárláncba, kötésbe rakni!
Csikkléből biopermet
Persze a kertműveléshez azért a városiaknál némiképp hiányos tudást is pallérozni kell. A Leonardo-kertben erről dr. Fekete Szabolcs, a Corvinus Egyetem kertészeti szakának oktatója gondoskodott: a kerttársak egy óra alatt számos csudát megtudtak. Hogy micsoda bio-permetezőszer egy cigaretta kiáztatott leve, hogy a fűszernövény az igazi siker: egész évben használhatjuk, és elűzi a káros rovarokat is. Arra is fény derült, hogy a hangyák úgy tenyésztik a levéltetűt, mint mi, emberek a tehenet. A nedveit szívják, a hízott jószágot megeszik. Persze volt egy kis bemutató arról is, hogyan kell kezelni az ásót, kapát, milyen mélyre ültetünk, mihez kezdünk a trágyával.
Péter, a harmincas fotográfus otthon az erkélyen kezdte a kertészkedést, ő már saját palántákkal jött. Hozott paradicsomot, mentát, citromfüvet.
– Gyerekkoromban nem szerettem borsót szedni a kertünkben, de mostanában hiányozni kezdett a föld – így a fiatalember, aki egy éjszaka arra riadt fel, hogy neki valahol kert kell, valami olyan alkotás, ami nem papíron vagy monitoron van, valami, ami él.
Attila, a közhivatalnok nemrég volt harmincéves. Általában is: a Leonardo-kertészek döntő többsége vagy nemrég töltötte be a harmadik ikszét, vagy nemsokára éri el. Attila szerint a kertészkedés azoknak a közösségi kezdeményezéseknek az egyike, amelyekkel egy új generáció új módon veszi birtokba a várost. Ilyen a kerékpározás, a romkocsmák közössége, és ilyen a fesztiválok szervezésének sora.
– Ez egy új szubkultúra: egyelőre még mindenütt ugyanazokat az arcokat látom, de egyre többen csatlakoznak hozzánk.
Orsi még csak lesz harminc. Addig még bőven kertészkedhet, és megírhatja egyetemi szakdolgozatát a Vajdahunyad utca eltűnt közösségeiről és a keletkező újakról. Azt mondja: jó volna, ha az ilyen kezdeményezések azokat is elérhetnék – különösen a „nyóckerben” –, akik itt élnek, és itt veszítik el lábuk alól a korábban biztosnak hitt talajt. Bogarat tesz a fülünkbe.
– Igen, felvettük a kapcsolatot a helyi közösségekkel, erősíti meg kérésünkre Kertész Mónika, akitől megtudjuk: vadonatúj kezdeményezés, hogy a helyi mozgáskorlátozottaknak itt akadálymentesített, kerekes székekkel is megközelíthető ágyásokat is létrehoznak.
És saját parcellát kapott a helyi Roma Esélyegyenlőségi Egyesület is. Minthogy oktatásokat akarnak tartani olyan helyen, ahol sokan elférnek mellette.
Nézegetjük az árválkodó, kopár parcellát, és biztatjuk magunkat: tényleg nem afféle kerti szegregáció, hogy ez a földdarab annyira külön áll a többitől. Csak a nemes cél, az oktatás miatt! Eszünkbe jut, amit Rosta Gábor mesélt. New Yorkba hívták meg ottani közkertesek, és a feketék által lakott Harlemben is mutattak neki egy iskola melletti kertet. Annak vezetője ezt vallja: jobb lesz az a világ, ahol minden kisiskolás kap egy saját növénykét, ami csak az övé. Mint a kis herceg. Rajta van a neve. Azt csak ő gondozza, és kiderül, hogy mire megy vele.
Így van vagy sem – itt még nem tartunk. Viszont dél körül megszámoljuk: hetvenhárom felnőtt és kilenc gyerek hajladozik a Leonardo-kertben.