Találkoztunk…

Amúgy, egy hete már. Azért leírom, majd egyszer el szeretném olvasni.
Nem erőltetek semmiféle kapcsolatot közöttünk, rá van bízva, ha hív, megyek, ha nem hív nem, nem megyek. Ez ilyen könyörtelenül hangzik, de inkább letargikus, nincs kedvem semmiféle felelősséget vállalni ezügyben, döntéseket hozni meg főleg nem. Elegem volt. Lett. Nem az asztalracsapva, hanem inkább a székben hátradőlve képzelj el, mikor ezt mondom. Tulajdonképp, a teljes passzivitásba menekülök, mert elég lett a döntéseim hozadékaiból.(Döntés? Bahh, aki szerelmes, frankón nincs döntési helyzetben. Sodródik.)
Jó kapcsolatban maradunk, persze. Amennyire megy nekem. Még most sem jutottam túl a dolgon, így ez elég nehéz.
Nehéz jó pofát vágni, úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mert történt. Biztos csak én fújom fel, de miért érezném magam átbaszva, letéve, és meglopva ha nem lennék átbaszva, letéve, és meglopva. Ne essék félreértés, most nem azt akarom mondani, hogy Ő tette mindezt, csak így érzem, és nem jó ilyet érezni, tehát nem is csak úgy mondom. Valami nem stimmel.
Hogy mi, azt még nem tudom. Egyelőre rengeteg dolog van, amit nem tudok, ezzel kapcsolatban.
Úgy érzem, olyan hozzáállást kéne felvennem, amit nem tudok. Nem, és kész, mert az nem én vagyok, nem tudok olyan lenni. Kurva nagy bajok lesznek itt…
Csúnyán beszélek, oké, visszafogom, külünben is ott jártam, hogy találkoztunkpontpontpont
Végül is semmi különleges nem történt aznap, igazából kellemetlenül érdekes volt kóstolgani az új felállást. Kábé, mint felállni az ágyból először féllábbal. Még mindig durvák a hasonlataim, de azt hiszem így szemléletes.
Megvolt minden, rutinból-szájracsók-véletlen, nem jött össze. Rutinból-megfogom-a-kezét, ezt is időben megállítottam.
Rohadtmeleg volt, mint most, egy héttel később. Szeretem a rohadtmeleget, attól nyár a nyár. Sóstóra mentünk hát, a tó mellé, árnyékbanülni.
Hosszú hallgatások, miattam, miatta, rendensen röstelltem, hogy most miattam akkor ez ilyen félresikerült lesz, de aztán meggyőztem magam, hogy semmi gáz, ha így kell, akkor legyen így. Beszélgettünk is sokat, jó kis banális dolgokról, mert ha nem arról beszélgetnék, akkor arról kéne, hogy hanyagoljuk egymást, de jó erősen, mert tönkremegyek ebbe.
Menjek, frászt érdekel, jól elvoltunk, nekem ezek még mindig új élmények, tíz-tízenegy órát elcsapni valakivel, soha nem volt még ilyen közel hozzám valaki. Húgom, nővérem, anyám, lányom, szeretőm, egy személyben.
Csak beszélgettünk, kavicsokkal gurigáztunk, meg dobáltuk őket a tóba, teljes összhangban tudunk létezni. Aztán este ettünk fagyit, egy faszi olyan szemeket meresztett rám, mikor látta, hogy nem én fiztetem a kétszerkét gombócot, hogy azt hittem, mekérdezem, hát te mi a lófaszt nézel, jó ember?
Meghallgatunk még pár örökzöld mulatós slágert a Teraszról, aztán mivel akkoriban már majdnem egy napja nem ettem, beleegyeztem egy pizzába.
Mentünk a Tecsóba, ahogy szoktunk, turkáltunk egy kis dvd-t, ahogy szoktunk, aztán mentünk hozzá fel, ahogy szoktunk, megvacsoráztunk, ezután már csak ágyba kéne bújni, mint ahogy normális embereknél szokás.
Nálam nem szokás.
Én úgy nézek ki, hogy kibaszottul aranyos vagyok, mert ezt mindig megkapom, meg rendes is, meg nincs velem semmi baj. Nem azéért, nincs veled semmi baj, tök jó minden, de één veled?? áá nem, kösz. LCSB, bazmeg. Majd más foglalkozzon velem, tele a határ rondábbnál hülyébb tyúkokkal, az való neked, annyi jut, oszd be. Biztos van valami bányarém, aki még veled is szóbaáll.
Vannak rossz tulajdonságeim, persze, hogy ne volnának, rengeteg, kinek nincs? De hogy működik az, hogy jó részem jöhet, amivel egy picit is foglalkozni kéne, az mehet a kukába? Könyörgöm egy darab ember vagyok, nem lehet a perforáció mentén kettészedni, én miért nem érdemelek egy kis befektetés sem? Istenit neki, nem vagyok rossz ember, meghálálnám…
Kit érdekelt mindaz? Annyi mindennel együtt fogadtam el, hogy ilyeneknek tizedéért nem fogalalkozik férfi nővel. Nem írom le, mikre gondolok, túl profán lenne, és úgy tűnne, mintha valójában megtűrt tulajdonságok lennének, pedig nem, mert elfogadottak, azzal együtt szép, és kedves nekem.
Mindenki olyan lazán tud venni mindent, én meg olyan görcsös vagyok. Mindenkinek összejön előbb utóbb, egy ideig rossz, aztán rendbejön minden, csak kitartás, meg optimizmus, aztán jó. Elegem van az optimizmusból, iszonyatosan nem jön rendbe semmi, egy ideig rossz, és aztán szépen csak stagnál, a francot jön rendbe. Olyan érzés, amikor a suliban osztották a dogákat, előbb az ötösök, név szerint felolvasva, majd a négyesek, még nekik is jó, aztán a hármasokat, ketteseket, karókat meg levágják az asztalra, hogy keresd ki a sajátod. Aztán persze mindenki ott harcol a sajátjáért, te félreállsz, had küzdjön a tömeg, attól úgysem lesz jobb a jegy, ha marakodsz érte, úgyhogy a végén egy lap marad az asztalon, egy szép karóval. Így érzem magam mostanában. Az ötössel olyan könnyen mondja ilyenkor az ember, hogy tarts ki, lesz az még jobb is, közben persze érez ő együtt a francot, az ötösére gondol, nem a te szerencsétlen helyzetedre.
Igen, a jobb jegyért lehet tanulni, meg minden, tudom.
De helyzetemben nem látom a kiutat, sem fejlődési lehetőséget.
Egyébként egy gyönyörű nap volt, szó se róla, csak a gáz annyi, hogy valakinek itt kezdődik a jó, nekem itt ér véget, és már ennek is örülhetek.
Annakidején úgy gondoltam, lesz egy ilyen ember, aztán később már a fizikai zsánerem is ilyen lett, aztán a lelki is, aztán találkoztunk, és soha többé nem akartam elengeni, mert megtaláltam, és rohadt meló sokmilliárd ember közül megtalálni újra. És soha többé nem akartam elengedni, mert úgy érezem, összetartozunk, csak Ő még nem tudja, nem érzi. Aztán, ha megnézzük, minden oké volna, de hogy legyen egy csattanó, inkább lófasz a seggembe.
LCSB.