Hazaértem tegnap este ötre.
Az egész úgy indult, hogy amikor legutóbb találkoztunk, felmerült az ötlet, hogy akkor menjek.
Úgy is alakítottunk mindent, hogy praktikus legyen, a nagy lomok, a bicaj, a monitor, meg egy táska ment hozzánk, hogy majd viszem, ha megyek, a kocsiba úgyis befér, a vonaton meg csak a baj van velük. A megbeszélt pár napból lett egy hét, igazából nem is vártam mást, úgy alakult már a kapcsolatunk, hogy lehet engem tologtani a naptárban, szólni sem kell, hogy bocs, másképp alakult. Aztán jött sms, hogy beszélni kéne, mikor jövök, másnap meg is beszéltünk a gtalkon, hogy összrakom a cuccom, cuccait, beletuszkolom a kocsiba, és belevágok eddigi legnagyobb vezetésembe.
Nyíregyháza-Hajmáskér. Hosszú út, de nagyon vártam. Jól esik egy kis kóborlás, előttem a nyaralás, megyek Kicsilányhoz, szeretek vezetni, van nálam pénz, tank tele, az idő szép, vidáman vágtam hát neki az útnak.
A világon ennyi kukorica nincs, amit aznap a 4-esen fel, s alá szállítmányoztak. A Dunától keletre ezek a teherautók nehezítették csak a közlekedést, amúgy remekül lehetett haladni.
Az M0-ás-ról az M5-re felhajtást ahogy kell, úgy elnéztem, a hülye ötletemnek hittem, nem a GPS-nek, hiba volt, körülbelül 20km plusz már itt összejött. Hinni kell a GPS-nek, ha már egyszer bekapcsolta az ember, mert csak a kavarodás van. Mikor átjutottam az M0 délnyugati szakaszára, kicsit elakadt a jókedvem. Mintha egy kisbirkát dobtak volna száz éhes farkas közé. Elhanyagolható követési távolság, száz körüli tempó, és bóbiskoló román kamionosok. Csak egyszer érjek ki az országútra, gondoltam, és mondtam is.
Sünike a sünike jött velem, nem szeretek nélküle vezetni, ő amolyan kabalaállat. Egyszer összevesztünk valamin Kicsilánnyal, és nem szóltam már órája, mikor hazaindultunk, megláttam a földön ezt a kis józságot, és békülésem jeléül odanyújtottam. Végül nem fogadta el, könnybelábadt a szemem, olyan rosszul esett pont akkor. Azóta is ott ül a kocsiban, és türelmesen hallgatja, hogy szidom a közlekedőtársakat, hogy ordítom, hogy “i bet you look good on the dancefloor”, meg “come as you are”, “hello Gagarin”, és a többi.
Székesfehérvárig stresszmentes volt az út, nagyjából lehetett haladni is, haladtam is, aztán jött Székésfehérvár, és ahogy kell, úgy elkavarodtam. Mint utóbb kiderült, van egy szinte tökegyenes út a városon keresztül, ami nekem jó lett volna, de használni kell a körgyűrűt, a GPS is ezt javasolta, de nem mertem felmenni az M7-re, mert féltem, hogy megbüntetnek, jegyem nem volt. Fel kellet volna menni, az elkerülő szakasz ingyenes.
Letértem hát, és mivel semmi sem tökéletes, a GPS szépen benavigált egy gyönyörű, elhagyatott, gaz által felvert, repedező keskeny útra. Eleinte vicces volt, hogy haha, milyen jó kis egérút, höhö. Aztán a burkolat egyre közelebb volt ahhoz, hogy már nem szívesen megyek rajta ilyen autóval, de a GPS csak mondta, menjél, menjél, mindjárt kiérünk a 8-asra.
Az első lerobbant katonai épület már kicsit rémisztő volt, de ha már megindultam, végig is megyek, gondoltam. Odaértem egy reptérre, olyan volt, mintha a nyolcvanas évek szovjetúniójában járnék, volt valami határozottan rémálomszerű beütése a környéknek.
A
-
Börömönd
tábla úgy nézett ki, mint a régi filmhíradókban. Saccra az ötvenes években tehették oda.
Mint kiderült, civil reptérnek használják ezt a volt katonai repteret, díszítésként itt-ott egy repülőmotor a mezőn, de szép, karbantartott, füves kifutót tartottak fent. A hangároknál már láttam valami emberi mozgást, de mondtam magamnak, már csak két kilóméter, is kijutok a nyolcasra, menjünk. Innen még úgy 100 métert mentem, mikor az út véget ért egy helikopter-leszállópályában, szép kerek volt, ahogy az lenni szokott.
Na, itt lett elegem, elkezdtem teljesen rettegni, mert van egy visszatérő álmom, hogy elavult, de ütőképes szojet haditechnika fenyeget felülről. Már egész kicsi gyerekkorom óta álmodom ezt visszatérően, és nagyon nyomasztó szokott lenni. Visszábbmentem, egy macsó pilóta puceválta a Cessna 172-esét, mekérdeztem, hogy jutok el a nyolcasra, mondta, hogy menjek vissza ‘fehérvárra, úgy is tettem, soha ne is járjak arra többet, brrr.
Aztán ‘fehérváron a benzinkutas megmondta, hogy erről az útról, amint jöttem, soha ne térjek le, és akkor el fogok jutni Hajmáskérre hamar. Nem fogadtam meg a tanácsot, mert végül letértem Hajmáskéren, és mondtam, hogy pfhh, megérkeztem. Az első adandó helyen kézifék, telefon, hogy “Szia! Hajmáskéren vagyok, merre tovább?”. Hamar össze is futottunk, és mondta Kicsilány, hogy már épp nyúlt a telefonért, hogy hívjon, mert hol vagyok már. Igaz, ami igaz, rengeteget késtem a rémálom-reptér felkutatásával.
Már épp nyúlt a telefonért, azt mondta. Vele szokott ilyen lenni. Rajta kívül senkivel nem volt még ilyenem, hogy odanyúlok, hogy hívjam, és épp Ő hív. Ez olyan különleges, akárki, akármit mondhat.
Akartunk mozdulni valamerre még aznapeste, de végül inkább vettünk sört, meg is ittuk, azzal a két üveg borral együtt, és iszonyatosan jól éreztük magunkat, rengeteget beszélgettünk. Nagyon fáradt voltam, nem szoktam ilyen nagyokat vezetni, és amúgy is jobban esett egy kicsit kettesben lenni. Nagyon készített a lakásukra, mert ilyen, meg olyan. Valójában tényleg meglepő, de egyrészt nem vagyok egy finnyás ember, nem ettől kényelmetlen egy lakás, amilyen az övék, hanem mondjuk ha fel van ázva, vagy kosz van. Semmi ellenérzésem nem volt egy pillanatig sem, míg ott voltam. Minden kényelmes volt, élhető, és otthonos. Ez volt az egyrészt.
Másrészt, csak egy kicsit kell belegondolni abba, hogy abszolúte nem attól függ egy lakás otthonossága, kényelme, hogy van-e folytonossági hiba a meszelésben, vagy a padlón. Az számít, hogy van-e benne életnek nyoma, van-e lelke az otthonnak.
Szóval jó sokáig beszélgettünk, mindenféléről, nem is tudom már, hogy miről, de nagyon jól esett, bár így lehetne mindig.
Este, mikor lefeküdtünk, hozzámbújt, kicsit szuszogott nekem a nyakamba, úgy szeretem ezt. Jó érzés léteznem, ha közel van hozzám.
–
folyt.köv…
–
…hogy ne csak ilyen vissztekintő blog legyen, hát írok kurrens dolgokat is. Tegnap tehát hazaértem, nagyon rosszul esett eljönni, rosszul esett otthagyni Őt, Őket, nagyon hirtelen elrohantam, mert mostanában idegroncs vagyok, és hajlamos vagyok elsírni magam. Majdnem sikerült most is. Mindig az eszembejut, hogy majd ülök az első sorban, a hetes körelőadóban, és félpercenként kuksolok fel az ajtók felé, hogy jön-e már, a csoporttársak meg röhögnek, hogy úgy várja azt a lányt, mint valami szerelmes hülyegyerek. Nem fog jönni.
Azt mondták egyszer a rádióban, hogy a szerelem elvesztése olyan trauma tud lenni, mint amikor meghal valakid.
Rosszabb.
Naponta átélek olyat, mintha meghalna, nem valakim, hanem pont Ő.
Nem lesz már nekem kinek reggelit venni, nem lesz kit hazavinni, vagy sétálni az erdőbe, mert épp jóidő van. Nem lesz ki mellé ülnöm az első sorban, nem lesz kivel házidolgozatot csinálnom, nem lesz kivel analízist tanulni, amit nem értek. Nem jön hozzánk tanulni, nem fogok tudni neki főzni, nem ölelgeti Bütyök kutyát sem, és Sopán cicát sem dédelgeti olyan szeretettel. Kivel egyek focaccino-t, kivel fagyizok majd? Tele még a környék látnivalóval, kivel fedezem fel?
Egyedül nem jó, mással nem kell.
Nem lesz kiért terveznem, meg hajtanom, meg fejlődnöm. Nem lesz nap mint nap előttem életem célja, értelme. Nem érzem majd az illatát, nem ad puszit, és főleg nem csókot. Nem lesz semmi jó. Miért veszed el magad tőlem, miért nem lehet minden rendben, miért?!
Hiányozni fogsz, Kicsilány!
Nagyon.
Nagyon.
Nagyon!!
:_(