Nyaralási napló, második rész: “Csapataink egyesülnek, nyaralás indul!”

Igen álmosan feküdtünk az ágyba mindketten, ez volt az első ottani éjszakám, nehezen szokom meg az új helyeket, de ezt könnyű volt.
Már nem is emlékszem, sokat ittunk, de kultúráltan, és kellemesen részegültek voltunk, ilyenkor az ember hajlamos kicsit könnyebben érzelmetnyílvánítani, és van egy olyan sejtésem, hogy ilyenkor az igazán őszinte, gátlásoktól mentes mindez.
Rendesen beleomlottam az ágyba, és odajött két kezét széttárva, hogy “szabad?”. Neki mindig szabad, persze, hogy az, szeretem ha megölel, meg odanyomja az arcát, a hajába szagolhatok, és a feje tetejére, vagy ahol érem, adok egy olyan puszit, amit az ember a hugának, vagy a lányának ad. Szeretem Őt, azt hiszem már említettem, vagy ha nem, akkor az apró utalásokból kiderült.
Valahogy el is aludtunk így, én hanyatt az ágyban, Ő fél fenékkel az ágy szélén, a nyakamba kapaszkodva, odabújva. Éreztem, hogy Ő is szeret. Valahogy. Így, vagy úgy, de szeret. Ilyet nem lehet hazudni.
Valamiről beszélgettünk, nem emlékszem miről, de olyasmi volt az utolsó elhangzó mondat, hogy “Európa meghülyült…”. A második világháborúra gondoltam, de nem volt már kedvünk beszélgetni, elaludtunk. Míg el nem aludtam, valahol cirógattam alvótársam, és magamban azon nevettem, hogy lehet ilyen hülye mondattal zárni egy ilyen szép, meghitt összebújást.
Aztán hamar továbbált Kicsilány, mert elzsibbadt a lába, olyan furán feküdt oda. Szegény rendesen sántított, ahogy elment a szobája felé.
Így szokott lenni.
Amikor együtt alszunk, onnan veszem észre, hogy felébredt, hogy megmozdul a feje határozottan, és amikor odanézek, nagyranyitott szemekkel néz, hogy alszom-e. Ilyen furán ébred fel. Egyből tágra nyílt szemmel. Reggel persze más a helyzet. Az nehezebb mindig. Sziesztából könnyebb felkelni, a rövidebb alvás kevésbé megterhelő.
Másnap már nem is emlékszem, egész pontosan mit csináltunk. Gondolom, valamit reggelizhettünk, és találgattunk, mi legyen a nappal.
Sokat gondolkodni nem kellet, mivel Veroniék a környéken voltak, és írtak sms-t, hogy akkor fussunk össze. Írták, hogy Tihanyban vannak, nem a Gödrös-strandon, hanem egy másikon.
Szép lassan elindultunk, nosza, fedezzem én is fel a környéket, irány a Teszkó, tankoljuk meg az Opelt, aztán irány Tihany.
Kisebb galiba volt, mert Apám nem volt elérhető, és nem volt fogalmam arról, milyen üzemanyag kell ebbe a piros fenevadba, ami már eleve egy furcsa szerzet, hisz nem szereti a finom, olajoszölden, opálosan csurgó, édes illatú, parafinszagú gázolajat. Az kell neki, az a bódító, aromás, savanyú szagú, híganfolyó lötty. Azt szereti. De melyiket is? Kilencvenötös, kilencvennyolcas?
Na, hívtam inkább Anyám, ő mégiscsak hajtotta három évig, ezt az úri ficsúrt, puccos alumínium lábain, és szikár, peres abroncsain.
Jólvan, megkapta a kilencvenötösét, mehettünk is, tank tele.
Elég tűrhető közlekedése van Veszprémnek, csak azt a hülye kétsávos körforgalmat nem bírtam sokadjára sem felfogni igazán. Mármint értem, persze, csak nem érzem. Érted?
Remek hegyi utak vezetnek Tihany felé, ha helyi versenyző lennék, mennyivel gyorsabb lennék ezeken a szakaszokon…
Ismerni kell, mi jön a domb után, a kanyarból kijövet mi vár, és egyből bátrabb az ember. No, csak óvatosan inkább.
Kicsit bóklásztunk, de végül úgy találtunk meg Veroniékat, mintha tudtuk volna, hol is vannak pontosan. Na, jó, Kicsilány persze sejtette, száraz logikai alapon. Leprakoltunk, majd beléjük is botlottunk. Ott voltak, közvetlen a bejáratnál, így elsőre el is néztünk felettük.
Veroni amúgy Kicsilány nővére, folyamatos robbanásban van, rendkívül impulzív lány, szimpatikus, pedig fel voltam készítve, hogy majd meg fog sérteni, meg milyen izé lesz. Tudtam kezelni, meg valahogy az ő “sértései” érezhetően olyanok, mint a kiskutya harapásai, csak a foga közé veszi az ujjad, és megcsócsálja, de véletlenül sem úgy, hogy valójában fájjon.
Ha szem elől téveszted, akkor is biztosan hallod legalább száz méterről a vihogását. Nem is tudom jobban leírni, egy igazi művész, tehetséges, közvetlen, laza, és a franc tudja még mi. Rendes csaj, bírom nagyon.
Itt ismerkedtem meg Lars-szal is, ő Veroni faszija, holland srác, egy újabb érdekes egyén. Amúgy is egy mozgékony ember lehet, de így, hogy itt van egy teljesen idegen környezetben, és kvázi sztárként érezheti magát, mert sokszor úgy kezelik, igen agilisen nyit maga körül minden, és mindenki felé. Jó srác, igazi örökmozgó, csak néha zuhan a könyveibe. Megkedveltem őt is, annak ellenére, hogy igen jól értettem, ha angolul beszélt, még néha németül is, de válaszolni már bajos volt, nem megy ez nekem, semmi rutinom nincs benne.
Egy rövid, és tömör fürdőzést ejtettünk meg, igen hűvös volt. Kicsilány persze a nyakamban lógott, amint lehetett, szerintem imádja. Csak azért gondolom, mert én is imádom, ha a nyakamban lóg. Még itt Nyíregyen, Sóstón fejlesztettünk ezt ki, hogy én bemegyek a mélyebbe, Ő meg a nyakamba kapaszkodik, és lazul. Igazán kellemes, és nem fárasztó, mert Arkhimédész feltalálta a felhajtóérőt. Vagy mi… Érted… Kiszorítottvízsúlya.
Szóval a nyakamban szokott lógni. Lehet. Csak nekem nem lehet belé kapaszkodni, és ezen nem is akarok túl sokat magyarázni, mindenki annyit ért bele amennyit akar. Én személy szerint annyit, amennyi benne van.
Felmentünk az apátsághoz is, csak kívülről néztük meg, a kilátás volt igazán remek, onnan fentről. Szedtek a többiek mandulát, valami hihetetlenül keserű volt, ki is köpködtük, meg lehajigáltuk a hegyről.
Ezen a nap mentünk el Veszprémbe, kóricálni.
Leparakoltunk, aztán nekiálltunk felfedezni a várost. Jó, a felfedezés része nekem maradt, Kicsilány rendesen ismeri, így Ő volt a kalauz. Ettünk gesztenyepürét, habbal, ahogy illik, kávé, finom.
Aztán az egyik téren jutott valamelyik lány eszébe, hogy itt lakik valahol a legidősebb nővér, és el is kezdték kiabálni a nevét. Én azért kicsit arrébb húzódtam, biztos, ami biztos. A vége az lett, hogy meglett a nővérke, és meg is hívott hozzájuk, likőr, süti, hogy vagytok?
Lars lecsapott a zongorára, egy kicsit hamis volt a hangszer, de így is szórakoztatóan játszott rajta. Az lett volna furcsa, ha nem jól játszik, hisz zongorista, vagy leglábbis annak készül.
A látogatás után egy elég szép sétát tettünk, át a Viadukt alatt, és valami parkos tereülten végig, egész a forrásig. Akkoriban már egy szót sem szóltam, olyan kedvem volt, sajnálom. Meg tudnám magyarázni, de nincs se kedvem, se értelme, tessék engem kezelni tudni. Aki akar…
Mindemellet remek volt, nagyon élveztem, ha nem is látszott. Nem látszik rajtam sokminden, nem vagyok én színész.
A forrás vize nagyon finom volt, kellően hűvös, és mert mivel mire odaértünk, már igen szomjas voltam, nagyon jólesett. Meg is van örökítve. Ne félj, kedves olvasó, nem foglak fotókkal untatni. Esetleg egy pár nevezetesebbel. Majd.
Igencsak elfáradtunk, nem is tudom már pontosan, miket csináltunk még aznap, azt hiszem, csak ettünk, és boroztunk, elvoltunk, kipihentük a napi fáradalmakat.
Mivel az alvóhelyek száma véges, így Kicsilány odaszorult mellém, nagyon szeretek vele aludni. Hozta a szokásos kis hálózsákját, amit már annyiszor összegyűrtünk Nyíregyen is, meg a Szisát, persze.
Úgy emlékszem, egy remekbeszabott szunyálás után, egymásra mosolyogva ébredtünk. Hm, lehet, hogy ez egy másik napon volt? Mindegy, volt ilyen, és azt hiszem, nem tudok elég ideig élni ahhoz, hogy elfelejtsem. Az élet apró közhelyei, és örömei. Tud szép lenni, még akkor is ha elegem van az egészből, és ki akarok szállni.

–
folyt. köv…
–

A mai napra még annyit, hogy most(17.-e reggel) elmegyek AzFesztre Skafunderz-re, Hiperkarmára, meg Lincoln-ra. Iszonyatosan fura lesz, hogy nem lesz kit a kezénél fogva huzigálni a tömegben, és nem lesz kivel lassúzni Hiperkarmára. Ismétlem magam, tudom, unjátok. Hiányzik nagyon. Fizikailag, lelkileg, szellemileg, mindenhogy. Egész nap szomorkodok, borús a hangulatom, de néha hazudok, és akkor nem. Belekezdtem olvasni Gorij Az áruló című kisregényét, meglátom, el tudom-e olvasni. Remélem. Rég olvastam már…
Főztem ma bográcsban egy jó kis marhapörköltet, kicsit sós lett, de finom. Tarhonyával, savanyúsággal. Savanyúság nem volt itthon, úgyhogy csak tarhonyával. Majdnem jó.
Szóval ha minden kerek, Vasárnap írok megint, akkor jövök haza AzFesztről, ami Nyírbátorban lesz, kedves szülővárosomban.
Gáborral beülünk az Öregharcosba, és hajrá. Ott alszunk egy éjszakát, szerintem csúnyán fogunk kinézni. Gábor taccson van kissé, én meg aztán, nem is mondom mennyire, olvass vissza a blogomban.
Azért jó lesz, majd elfelejtjük a kérdést, akkor nem kellenek válaszok sem.